Túrabeszámolók


Egri Bükk

marton4Túra éve: 20132013.06.02 19:09:51

Egri Bükk 50 teljesítménytúra 2013.06.01


„Ez jó nekem…”


 Gatyaráz”


Hosszú idõ után végre sikerült újra gatyába rázni magam, a szó szoros és átvitt értelmében is. Az elnyûhetetlen fél-hosszú rövidnadrágomat, amit már 2007-ben is fel-felvettem túrákra, és akkoriban csak övvel tudtam csak viselni, mert egyébként leszánkázott rólam, az elmúlt idõszakban aggódva figyeltem, mennyire gyakorol rám nyomást, úgy köldök táján. Mostanára, egy új diéta, a paleolit-táplálkozás módszerével sikerült végre összerendeznem magam, ami a mai teljesítményemen meglátszott. Visszatértem, a mai napon végre megtaláltam önmagamat, a régi formámat!


 A defekt


Hajnalban, ahogy ez úgy szokás, kidugom az orromat a teraszra. Hatalmas köd van, még szitál is, mint valami gyenge zápor, hideg van, de nem vészes. Viszont nem szakad az esõ, „ez jó nekünk”. Hamar összekapom magam, végre újra teljesítménytúrára mehetek. Még nem kelt fel ugyan a nap teljesen, de a horizont alól már bevilágít mindent, kivilágosodott. Boldogan vágom magam az autóba. A „leleszi” hegyekben a boldogságom egy kicsit alábbhagy, amikor az autó hirtelen imbolyogni kezd alattam, és furcsa dübörgést hallok az aszfaltról, defektet kaptam. 14 éve van meg az Opelem, de az emelõt még nem is láttam. A pótkerék is csillog-villog, azóta lapul rejtekében dologtalanul, érintetlenül utazta le velem a „tízezerkilométereket”. Ja, az autóra visszatérve: 14 év alatt, ha jól emlékszem semmilyen hibája nem volt, csak a kipufogó egy részletét kellet cserélni, mert megette a só. Kiállok egy pár tízméter megtétele után egy aszfaltpadkával beszájadzó erdei útnál, egy nagyon szép környezetben. Ez feldob. Nézegetem az emelõt, egy darabig el kell játszanom vele, csak a sokadik próbálkozásra sikerül végre az archimédeszi csoda, és újra 4 kerékre állok. Körülöttem a ködöket már kezdi felszívni a kelõ júniusi nap. Megnyugszom. Jól érzem magam. Ráadásul ez a kis „kényszermunka” teljesen bemelegíti az izmaimat, ízületeimet, ami nagyon laza indulást tesz majd lehetõvé késõbb. Beülök az autóba, és elindulok. Amit ezután látok, meg sem próbálom hitelesen leírni, mert szavakkal úgy sem lehet. Végre felbukkan a nap, és teljes színspektrumával kezdi bombázni a ködöket. A mellettem, a völgy aljától a dombtetõkig hatoló ködfüggöny még egy darabig ellenáll a támadásnak, de már megnyúlik, táncol, sistereg, terjeng, szétveri a rázúduló sugárfolyamot, miközben világítni kezd és mindent eláraszt a reggel különleges színezetû, lélegzetelállítóan hatásos fényeivel. A környezõ dombok fürdenek ebben a különös glóriában, majd a nap, hirtelen megelégelve a dolgot, szinte egy csapásra felszippantja a most már intenzíven felfelé gõzölgõ ködöket. Megérkezett a nyár. Késõbb, már a Völgyfõház felé rohanva, amikor a nap már a teljes arzenálját bevetve élesztgeti a csodálatos bükki tájat, visszaidézem ezt az elõbbi ködös jelenetet. Arra gondolok, hogy, csak ez alatt a szûk másfélóra alatt annyi csodát és belsõ feltisztulást éltem meg, amit egy normál városlakó talán 2 év alatt sem szed össze.


Magas zsombor


De térjünk végre a túrára. A fenti okok miatt csak 7:15-kor sikerül elindulnom, a mezõny már terepen van. Jól megy, így már az elsõ nagyon húzós emelkedõn sikerül lehúznom egy népes csapatot. Utoljára az Eger Csillaga 50-en jártam erre még tavaly õsszel, s bár akkor pontosan 7h alatt sikerült teljesítenem az összességében kevésbé szintes 50km-t, ez az emelkedõ nagyon lelassított és megdolgoztatott. Most viszont könnyen megy. Igaz nem a 40. km táján járok még, mint akkor. Felfelé menet valami furcsa zajt hallok, ami teljesen beteríti az erdõt, talán motoros fûrész távoli hangja szivárog át valahonnan a távolból? Végül rájövök, soha nem tapasztalt mennyiségû víz szalad lefelé a horhoson. Az elmúlt napok csapadékos idõjárása mindenfelé vizeket indított el, a patakokat pedig száguldó folyamokká duzzasztotta. A Völgyfõházig kellemes magányos kocogás következik, egy túrázó párt elõzök meg csupán. Néhol a tarvágás miatt csodálatos panoráma tárul elém, a Bükk központi vonulatait szinte karnyújtásnyira látom a kitisztuló idõben. Néha jól jön egy kis tarvágás azért, morfondírozok magamban, hogy láthassuk a hatalmas erdõségeket. Az erdõ lakói lassan ébredeznek, a hûvöskés reggelen. Egy csiga már korán reggel elindult az út túloldalára, estére talán átér, mint ahogy a csigás viccekben szokott lenni. Maga után húzott nyálkacsíkján szikrázva csillog a napsütés. Egy zöldes-kék acélos színû, színjátszó futóbogár fut velem szemben az úton, nagyon igyekszik valahová. Szaladj tovább barátom hat apró lábadon szaporán, ma békén hagylak, pedig a kisebbik fényképezõgépem itt nyugszik az oldalzsebben kihasználatlanul. A virágok már kinyíltak, mindenütt „telehintették” velük az út szélét, bármerre járunk is. Kék, sárga, bíborpiros és mindenféle színben játszó szirmaik kelletik magukat mindenfelé. Szinte naponta bukkannak most fel az újabb és újabb fajok hosszú álmukból, hogy teljesítsék az õsi küldetést, a maggyártást. Muris, ahogy l év kihagyás után próbálom felidézni felhúzva a mélybõl a már egyszer megismert növények neveit, a kevésbé ismertekre vagy ismeretlenekre pedig tippeket gyártok, ezzel jól elszórakoztatom magam. Elõfordul olyan növény is, amelynek a nevét csak a túra vége felé dobja ki a „központi számítógépem”, mint pl. a most bejelentkezõ közönséges magas zsombor, pedig hát, ha valami, ez mindenütt ott van az egész Bükkben tömegével. Közben hátra-hátra nézegetek, egy futópárost várok, akikkel a rajtnál találkoztam, de nincsenek sehol. A túra során hátulról mindvégig nem is érkezik senki, ez a páros is egy jó fél órával utánam ér be majd a célba.


 No-eating


A Völgyfõház után újabb csapatokat elõzök meg, sûrûn köszöngetek, de még az ismerõsöket sem fedezem fel, olyan lendületben vagyok még felfelé is. Hamar Pazsagra érkezem, ahol a beugrás miatt, összeverõdünk egy jó páran. Itt találkozom személyesen Mihállyal (Misi), aki már régóta virtuális ismerõsöm, de csak most tudtunk elõször kezet szorítani. Milyen érdekes, de ezen a ponton futottam össze elõször Plecs-csel, akit akkor még nem ismertem személyesen. Hármunk között az a kapcsolat, hogy Misi meg én, mindketten lelkes rajongói vagyunk Plecs, a hazai és külföldi teljesítménytúráiról töretlen ütemben megjelenõ fényképalbumainak, képes riportjainak, és megjegyzéseket is fûzünk hozzá idõnként, bár nem tudom örül-e neki. A növényfotókra is ráharapunk néha, de ebben Misi több nagyságrenddel profibb, nálam csak az érdeklõdés nagy, a tudás annál kevesebb még sajna. Õk persze sokkal többet túráznak, mint én, szintén nagyságrendekkel, mindketten kiemelkedõ sportemberek, akikre bármelyikünk felnézhet. Aztán Misi elmegy, én még beszélgetek a lelkes pontõr hölggyel, jól esik a szíves fogadtatás. A hagymás zsíros-kenyérbõl nem kérek, egyelõre van tartalék energiám a tojásos-spenót vacsorából, és nem szeretném asszimilációval terhelni a szervezetemet, különösen így, hogy van még bõven elég disszimilálni való az izmaimban, és végszükségben a „háj”-energia felhasználásra is kapcsolhatok, bár ez már nem annyira hatékony. Tejsavat termel, ami feszíti az izomrostokat, és fáradtságot okoz. Mindegy egyelõre a „no-eating” technika még mûködik. A tanyáról kifelé menet futok össze Istvánnal, akivel hosszan elbeszélgetünk. Ritkán és rövidebb idõkre találkozunk mostanában, de az elsõ találkozásunk, a számomra emlékezetes Gödöllõ 60, ahol majd 30km-t tettünk meg közösen, örökre meghatározták kötõdésünket. Azt hallottam valahol, hogy a sportbarátságok a legerõsebb köteléket jelentik. A közös küzdelem az elemekkel és önmagunk határainak feszegetése összeforrasztja az embereket, a teljesítménytúrázók kicsiny, de egyre bõvülõ társadalmát. Úgy érzem én is, hogy a néhány ismerõsön kívül közöm van mindenkihez, aki itt „nyüzsög” körülöttem, ismerõsen vagy ismeretlenül, de összetartozunk. Nekünk küldetésünk van, egy különös, varázslatos cél. Ezek a gondolatok is átvillannak bennem egy pillanat alatt, amikor Istvánnal társalgunk, és bár vannak problémák mindkettõnk életében minden bizonnyal, hát kiébe nincsenek, ma ez a boldogság napja, és ez itt a Pazsagon, valami rejtelmes ok miatt mindig összejön. Elhagyom végül a világnak ezt a kicsiny szigetét, ahol egy rövid idõre menedékre, biztonságra, megértésre és elismerésre leltem. Továbbra is az útszélén pompázó virágoskertben gyönyörködve, a természet szépségeitõl megbabonázva haladok tovább. A Keskeny-Bükknél érem utol Mihályt, amint épp egy erdei hangyabolyt kémlel szakértõ szemmel. A hangyák épp egy hatalmas lódarazsat prédálnak, ami közéjük merészkedett. Más részük ismeretlen okból a bolyból kihajtó gyomokon gyûlik össze, a növények szinte feketéllenek a hangyaburoktól. Nem vagyok „hangyológus” sem, de szívesen elkémlelgetném az életüket, amíg fel nem fedeznek a katonák, mert akkor már nem szívesen tenném. Itt válunk le a rövidtávosok mezõnyérõl, egy darabig együtt haladunk Misivel. Megdolgoztat az emelkedõ mindkettõnket, de azért jut energia egy kis beszélgetésre is, így megtudunk valamit egymásról. Ez jól esik.


 Cornetto kontra HIGH5 Energy Source


Majd leválok róla, nagyon jó erõben érzem magam. Az utolsó túrázót Háromkõnél hagyom el. Régi ismerõsöm, László, akivel már jó ideje nem túráztam együtt, de úgy megfiatalodott mióta nem találkoztunk (akárcsak István!), hogy alig ismerem meg. Visszafordulva intünk egymásnak aztán és csak a távolból váltunk egy pár szót, mert Õ a „látókövekre” indul egy kis ejtõzésre, nekem pedig ma igazán mehetnékem van, megtáltosodtam. Azért jöttem végül is teljesítménytúrára, ennek a lényege errõl szól. Igyekszem is. Elõttem van valaki még, aki több mint egy órával korábban indult 6h-kor, elég gyors, így nem érem be, pedig jó lenne egy társ. Így, amíg újra a rövidtávosok vonalába nem érek, magamra maradtam. Ez nálam megszokott állapot, hiszen nagyon sokat futkározok egyedül az erdõben. Közvetlenül Bánkút elõtt nagyon elfogyok, nincs mese, regenerálódnom kell. Feladom a koplaló taktikát. A kis büfében kávét, rendelek, meg egy ostyatölcséres csokis-vaníliás Cornetto-t, ami iszonyúan finom. Megérte koplalni, most dupla élvezet az evés. Az aranyosan közlékeny büfésnõvel való beszélgetés után kiülök a padra, és élvezem a napot. Jól esik egy kicsit megpihenni, elidõzni. Ha már lúd, „legyek kövér”, bekeverek még egy italt. Ca-Mg pezsgõtablettát pottyantok bele, majd egy adag HIGH5 Energy Source szénhidrát-elektrolit sportital-port, trópusi ízesítéssel, amit a kerékpáros boltban vettem üzemanyag gyanánt az új „szuperkerékpárommal” együtt, de még nem próbáltam ki. Másfélét is csak egyszer próbáltam ki, az idei Karancs-Medves elõtt és alatt, valami szénhidrát port, ami, ahelyett, hogy energiát adott volna, szinte azonnal beépült glikogénként a combomba, duplájára dagasztva azt. Az a túra még elég jól sikerült, de a dagadt izomsejtek már alig-alig akartak funkcionálni, végül ki kellett koplalni a lábamba berakódott anyagot. Mára sikerült is. Ezért próbálkozom óvatosan most, bár ez, intenzív sport mellett csak 1 órányi energiafedezetet ígér, így csak reménykedem, nem a combomon látom viszont vagy úszógumiként az oldalamon. Bejön a frissítés. Soha nem tudom meg talán, hogy a kávé, a Cornetto vagy az elõbb említett italpor hatott, vagy mind együtt, de lábra kapok.


A barátságos bolygó és a pontõr


Bálvány után, a Csurgói-erdészház felé a szabadságtól és a saját lendületemtõl szinte megmámorosodva, már igazi örömfutással haladok a szélesre tárult, hatalmas, tiszta, élénkzöldben pompázó, tarka színekben virító, virágzó, pillangós mezõn keresztül a pazarlóan bõkezû nyári verõfényben úszva. Most a percnyi létezésem örömét élem át. Bármi történjen is ezután, jó volt megszületni ide, jó itt élni az ismert Világegyetem legcsodálatosabb és legbarátságosabb bolygóján. A lendületem néha egy kicsit lankad, de a murvás út most megy, és Hármaskutat elmellõzve hamar ledarálom a távot a következõ ellenõrzõpontig, ahol magányos pontõrben találok kellemes társaságra. Elbeszélgetünk, és ahogy az egyesülettel kapcsolatos szimpátiámat hangoztatom, meginvitál az Egri Kárpát Egyesületbe, amelynek a vezetõségben tevékenykedik, tagnak. Ez jól esik. Ma igazán jó napom van. Nem egy tömegtúra ez, de éppen ebben rejlik ez a barátságos, családias hangulata. A tömegek valahol szerte az országban rendezett futóversenyeken izzadnak, vagy más teljesítménytúrákon „csûrlõdnek“ valahol. Itt van idõ egy kicsit megállni, elbeszélgetni, vagy magányosan eltûnõdni a világ nagy kérdéseirõl, vagy csak úgy szemlélõdni, szinte amnéziásként rácsodálkozni mindenre, ami körülvesz, újra és újra, mindennap újként felfedezni a világot. Itt felértékelõdik minden emberi szó, még egy barátságos tekintet is, a barátságosság, a barátság. Ilyen érzésekkel válok el a kedves pontõrtõl. Mára annyi emberi töltést kaptam, hogy minden tartaléktelepem csordultig telt energiával. Az Istállós-kõre gyakorlatilag felszaladok, innen nem olyan drasztikusan meredek, mint a Szalajka felõl. Még jól is esik felfelé kocogni egy kicsit, így más izmok is kapcsolódnak be a munkába azok helyett, amelyeket az utóbbi pár kilométeren terheltem a murvás úton.


 Hajtógázzal lefelé


Az Istállós-kõ után már nagyobb szint nem várható, jellemzõen végig lejtõs lesz a pálya. Eseménytelenül, még mindig jó ütemben jutok el az Õserdõ határáig. Itt egy jó harmincfõs osztály áll be elém a szûk ösvényen, a kerítés mellett. Egy rövid idõre beállok mögéjük, nézegetve a kiugrási lehetõségeket. Valószínû a sereghajtó fiatalember nem érzékel engem a zajos társaság miatt, így három óriási szellentést küld felém. Ekkor már felfedem magam. A srácoknak ez a hét vicce, nevetésük visszhangja szerintem még most is ott kering a Bükk-fennsíkon, ha, azóta el nem halt. Én viszont, ha erre járok majd, mindig hallani fogom ezen túl, hogy az „osztály jót nevetetett”. A „elhajtógáztól” lendületbe jövök és simán lehajrázom a társaságot az ösvény mellett kerülgetve. A Toldibükknél, ahol a kék kereszt megkezdi a zuhanást Stimecz-háza felé megállok egy pillanatra. Némi frissítés után, most elõször a túra során megnézem a mobilomon, mennyi az idõ. 7:04 perc telt el az indulás óta, de ezt lényegében egyetlen pillanatként éltem meg idáig, semmiképpen nem érzékeltem, hogy 7 óra eltelt volna. Itt kb. olyan nyolc és félórás teljesítésre számítok. 8:29 lett a vége. Innen következik a kedvenc szakaszom, lezuhanni a völgybe. Most nem megy annyira, mint máskor, amikor feljövök erre futkározni, de azért tépek lefelé, mint az atom. Egy pár rövidtávost megelõzök, de hirtelen begörcsöl mindkét vádlim. Vizem már nincs, a pezsgõtablettákat elszopogatom. A hatás rövid idõn belül létrejön, szaladok nyugodtan tovább lefelé, mintha mi sem történt volna.


A "gazdátlan" vonat


Stimecz-háza után jó ütemben haladok a síneken is, itt már tájékozódni abszolút nem kell, csak párhuzamosan haladni a párhuzamosok között, amik a célban találkoznak. Van szerencsém találkozni a kisvonattal, ami a pályatesten vesztegel gazdátlanul. Már-már arra gondolok, hogy indiánok támadták meg, amikor meglátom a kalauzt, de a masinisztát még mindig nem. Megszökött a mozdonyvezetõ?- kérdezem a kalauzt. Nem, mutatja, ott gombászik a hegyoldalban. Utas továbbra sincsen, még gombászó sem. Arra gondolok, mi itt rohangászunk a sínek között, a vonatok meg üresek. Javaslom, a túra utolsó szakaszát vonattal kelljen teljesíteni. Mi jól járunk, mert nem járkálunk anyátlanul a sínek között, mint aki sínek közé eset, és hozzájárulunk az erdei vasút veszteségeinek csökkentéséhez. Másik javaslatom: hagyjuk ki a végén azt az iszonyú aszfaltot. Még Varróház elérése elõtt piros kereszt balra fel, jobbra zöld sáv, ami a faluban ér véget. Találkozom még egy a sínek között baktató túratárssal, aki óriás hátizsákot cipel. Mi van ebben, kérdezem szemtelenül, adó-vevõ? – azt gondolván, hogy túratárssal találkoztam. De megtudom tõle, hogy csak szombat délutáni gombászó, és zsákja gombával van tele roskadásig. Tud errõl a teljesítménytúráról, így nem veszi rossz néven az ugratásomat. Látok még egy természetfotóst, aki az áradó patak medrében állította fel az állványát, és bokáig süllyedt a mocsárban. Jól kis kompánia verõdött itt össze a Vöröskö-völgyben. Egy pillantás a vadasparkra, egy pár fotó, és jöhet a már elõbb említett kegyetlen, véget érni nem akaró aszfalt.


Egy kis népegészségügyi önmarcangolás


A Tárkányi-tónál zajlanak a szombati egészségügyi séták és a sütögetõs békebeli piknikek, itt igazán nagy az élet. Most vagy az Elhízott Emberek Országos Találkozóját (E2OT) tartják, vagy ez az átlag populáció, mert akkor rettenetesen elhízott a társadalmunk, kesergek magamban, a paleolit kor „ösztövér” embereként. A világot nem tudom megváltani, jó, ha magamat sikerül. De azért hivatalból van közöm a dologhoz. Elkeserít, hogy sokan megvárják, amíg kialakul náluk a súlyos szív-érrendszeri betegség, cukorbetegség, és csak azután gondolnak az egészség szempontjából hatékonyabb mozgásra és szemléletváltásra a táplálkozásban. Nekifeszülök a hegynek, az utolsó erõpróba az Imókõ Üdülõig, és 50,4km megtétele után,1770m szintkülönbséget legyûrve 8:29 perc után véget ér a mai utazásom a „Titkok Kertjében” a Bükkben.


A befutó


A befutó szintén kellemes, mert nagyon szívélyes fogadtatásban részesülök a fõrendezõtõl és a pontõr hölgyektõl, akikkel összeismerkedek, és hosszasan elbeszélgetünk, több közös kapcsolódási pontot fedezve fel az életünkben. Az oklevél mellé, a 3. teljesítésért egy 24 karátos arannyal futtatott, igényes kivitelû kitûzõt kapok. Egy fél óra múlva fut be Erzsébet(Erzsike), akit már egy másik túrán megismertem. Társsal érkezik, aki a túra közben kapott nápolyiról áradozik. Ami igaz, az igaz, tényleg nem volt piskóta, Stimecz-házánál nyeltem el egy szekundum alatt. Aztán nagy szünet, több túrázó nem érkezik, a gyalogosok még a hegyekben vannak.


Summázat


Mit mondhatnék a mai napról így a végére? A rövidebb holtpontok ellenére minden ízület és a lendületem is kitartott végig. Helyre jöttem, és még fejlõdök, javulok, köszönve a paleolit jellegû táplálkozásnak. Jó kis túra ez, nagyon szép vonalvezetéssel. Nem túl könnyû, nem túl nehéz. Tényleg nem tudom, miért nem választják többen, hogy a fõrendezõ szavait tolmácsoljam. De, ha többen választanák, mondjuk, egy tömegtúra lenne belõle, az is jó lenne bizonyos szempontból, de az már nem ez a meghitt, családias légkörû, hangulatos túra, az, az Egri Bükk 50 lenne, amit megismertem és megszerettem. Az már más lenne. „Ez így jó nekem!”


 


Szegedi József


Pétervására


-marton4-


(Suvlajnak ajánlom!)


2013.06.02


 


Grátisz:) A Zempléni barangolások albumom


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ZempleniBarangolasokPunkosdkor2013051920?authuser=0&authkey=Gv1sRgCL--y97c8Oy2ZA&feat=directlink