Túrabeszámolók


Szondi György Emléktúra

kekdroidTúra éve: 20132013.07.05 19:09:17

Szondi György Emléktúra 100


Tavaly, magamhoz képest meglepõ realitásérzékkel esélytelennek minõsítettem magam az indulásra, és végül, az idõjárás ismeretében nem is különösebben bántam meg, hogy kihagytam a Szondit. Amikor azonban megláttam, hogy idén újra megrendezik a túrát, valahogy mégis elõtört belõlem egy kis nosztalgia a hat évvel ezelõtti esemény kapcsán. Elvágyódtam túrázni. A felkészülés érdemi része egy telefonhívással kezdõdik: -rafter- ötlete nyomán suvlaj figyelmeztet, hogy másnap lejár a túrára az elõnevezési határidõ. Megkérdezem Kerek repkényt, hogy óhajt-e csatlakozni ezen vidám nyári kiránduláshoz, de elutasító, sõt, fenyegetõ válaszban részesülök. A telefonos kommunikációt számítógépes váltja, személytelenebb, mivel mindenféle automatákkal történik: regisztráció, netbank, utalás, miegyéb. Késõbb végignézem alaposan az útvonalat. Egy-két szakasz kivételével ismerõsnek kellene lennie mind a százegynehány kilométernek, de egy csomó részen vagy sötétben jártam még csak, vagy utoljára hat éve, vagy mindkettõ egyszerre. Végül azzal zárom le a felkészülést, hogy úgyis túl sok helyen sûrûsödnek számolhatatlanná a szintvonalak, fölösleges túlaggódnom a kérdést. Edzettség? Lelkesedéssel pótolom, és azzal a csalóka reménnyel, hogy a szervezetem talán emlékszik, milyen lehet egyszerre száz kilométert gyalogolni.


Suvlaj, -rafter- és Tamás triójához szombat hajnalban csatlakozom, rövid utazást követõen Királyréten parkolunk. Mellettünk ugyanezt Vagdalthúsék teszik. Vendéglõben találjuk a rajthelyet, az elõnevezésnek köszönhetõen elég a nevemet bemondani, és máris a kezembe kapom az itinert. Amíg az elõkészületek zajlanak, átnézem: útleírást, térképet, részletes résztáv- és részszinttáblázatot, szintmetszetet találok, plusz az igazolások helyét. A pólóm mellzsebébe hajtogatom a lapot, ott legalább mindig kéznél lesz. Hat óra ötvennégy perckor a fõrendezõség elé járulok rajtidõért. Másnap reggel hét óra ötvennégy percig kell visszaérni a sikeres teljesítés érdekében. Meglátjuk.


Kezdjük a sétát rögtön egy emelkedõvel. Elhagyjuk Királyrétet, négyesünk rövidesen trióvá alakul, amely többé-kevésbé elnyújtva, de a Kisinóci-rétig nagyjából együtt halad. Erdei aszfaltutat követünk, felettünk alagutat képeznek a behajló faágak, zöldet, fényeset. Kellemesen hûvös a levegõ, és ez az egész napra igaz lesz, ideális nyári idõjárásban túrázhatunk, nappal legfeljebb 25°C-ban, a hajnali órákra 10°C-ra csökkenõ hõmérséklettel. Hat évvel korábban majd' el lehetett pusztulni a hõségben, ahhoz képest mindenképpen jobb dolgunk van. Lassan elhagyjuk az aszfaltot, kényelmes emelkedõvel jutunk fel a mi szemszögünkbõl most Nógrád felõl érkezõ kék sávhoz. A Semmelweis-forrásnál találjuk az elsõ ellenõrzõpontot, négyjegyû számot írunk fel a kihelyezett utasításnak megfelelõen. A forrás, szokásához híven, nem üzemel, legalábbis nem a foglalatnál, mert mellette-alatta csordogál némi víz. Kezdõdik a határozottabb kapaszkodó a Saj-kút-bérc felé és keresztül rajta. Van benne egy éles balkanyar, figyelmeztetem magam, onnan ugyanúgy sokat kell fölfelé menni, de legalább feltûnõ tájékozódási pont lehet. Az itiner késõbb figyelmeztet arra, hogy egy dózerútnál a szokásosnál szélesebben sikerült a dózerolás és a kék jelzések követhetõsége is nagyobb figyelmet kíván. A széles dózerolás mellett bóklászunk tehát egy darabig a zavarosban, majd újra kényelmessé válik az ösvény, és felballagunk a Foltán-, vagy, ahogy mostanában jelzik, Fultán-kereszthez. Fiatal pár õrzi a pontot, alaposan felöltözve – ülve meglehetõsen hideg van. Szétnézek jól a helyszínen, továbbra is ugyanaz a kellemes tisztás, ami volt, jó pihenõhely útban a Csóványos felé. Nem pihenünk meg, lévén nem is a Csóványos felé megyünk (nem egybõl), meg aztán, ez nem az a nap.


Kék négyzet a következõ követendõ jelzés, elhagyjuk a tisztást. Balra, a fák lombja felett szép kilátás nyílik a Börzsöny völgyeire és a völgyeken ülõ felhõkre. A felhõk lassan felszállnak, a látnivalók, ha csak a fák között átszûrõdve is, de velünk maradnak még. Meredek, köves, poros utat követünk lefelé, rövidesen elérjük a Spartacus-kulcsosházat, ahol Szilóék már a jövõ évi LeFaGySz-szal riogatnak, melynek helyszíne ismét a Pilis lesz. Alig várom, hogy személyesen is megtudjam, milyen érzés a Vadálló-köveknél bénázni a lefagyott ösvényen. Most azonban térjünk vissza a Börzsönybe: tetszõleges higításban lehet szörpöt fogyasztani, iszom vagy egy literrel a kevésbé édes típusból. A lé színe alapján almás ízesítést várnék, ezért alaposan meglep, hogy bodzaízût sikerült keverni. Pedig állítólag tudok olvasni. A rövidre szabott itatást követõen folytatjuk a túrát, ismét emelkedõvel, méghozzá az elõzõnél talán hosszabbal: most a Rakodó a célpont, a nyereg a vulkán peremén, egyben turistaút-csomópont. Sármentes, köves emelkedõ következik, kényelmesen járható, és az emlékeimhez képest talán kevésbé meredek. Fiatal tölgyesben túrázunk, hátunkba süt a Nap. Elhagyjuk a jelzett kitérõt az Újpest-forrás felé, majd egyszer talán oda is ki kell térni. Most nem, most sietünk, amíg még tart a lendület. Nemsokára fent is vagyunk, látszik a fák között a kereszt és a jelzõtáblák oszlopa. Megállás nélkül áthaladunk.


Az áthaladással vett lendülettõl és a térdkímélés jegyében Suvlaj elöl elkezd kocogni, kényelmesen, és ezt a példát -rafter-rel együtt követjük, én néha kiállok az útból, néhány közepesen pocsék fénykép elkészítéséért. Megérkezünk a Fekete-patak völgyébe, csodaszép, mély, sötét völgy ez, óriási bükkfák között zúg le a víz az Ipoly felé. Lentebb néhol át is kell kelni a patakon, egy ilyen átkelésnél -rafter- meg talál mártózni a vízben, hogy ne legyen olyan könnyû számára a túra. A Fekete-rét elõtt, az árnyékban találjuk a soron következõ ellenõrzõpontot, a pontõr eligazít a Csóványos felé. Itt találkozunk Siményi Miklósék hármas csapatával, velük talán egészen Kisirtáspusztáig össze-összefutunk. Az Oltár-patak völgyét követjük tehát, immár fölfelé. Ez sem kevésbé látványos, mint az elõzõ völgybéli út volt, a névadó patak bõvizûen zúdul a kövek között, közben mindkét oldalt és szemben is meredek hegyoldalak magasodnak fölénk. Elhagyjuk a Bene-kút kõépítményét, egyre magasabbra kapaszkodunk a patak fölé, mellettünk, valahol fent pedig impozáns kõalakzatok törnek ki a hegy oldalából. Egy visszafordító kanyar után elérjük a Kõkorsó enyhén szerpentinezõ emelkedõjét, a botokra helyezem a terhelést, a táj figyelésérõl átváltok az út és önmagam figyelésére, legalább amíg fölérünk. A piros háromszög becsatlakozásáig tart a rövid oldalgerinc követése, innen kényelmesebben, az egykori vulkán kráterének szélére felvezetõ nagy kerülõvel jutunk fel a hegytetõre. Magas bükkösben ballagva érjük el a Csóványost.


Idefent a pontõrök jóvoltából sütemény és víz fogad. A süteménybõl egy hármas tömbbé összeállt darabra lecsapok, de a vízvétel lehetõségét meghagyom azoknak, akik csekélyebb saját készlettel rendelkeznek. Kirázom a cipõmbõl a felgyülemlett hordalékot, a mennyiségen meglepõdök, mert ennyi bioaprólékból már egy kisebb kertet ki lehetne tenyészteni. Nem csak képzeltem tehát, hogy van valami a cipõben a lábamon kívül. Még pár percig társalgunk a jelenlévõkkel, majd elhagyjuk a Börzsöny tetejét. Az elsõ igazi pihentetõ szakasz áll elõttünk, hosszan tartó, kényelmes ereszkedés Diósjenõig. Magányos – mármint a százason egyedül induló – túratársnõt érünk utol, -rafter- társalog vele hosszabban. A Nyír-réti romból és a Hárombarát-vadászházból sem maradtak az útról látható nyomok, és most nem állunk meg hosszabban keresgélni. Ételhordónak hívják az utat, elvégre a egykori felsõ létesítményekhez ételt kellett valahol felhordani – világosodok fel. Réten vágunk keresztül, mellettünk párás kilátást képzelhetünk a Cserhát lankásabb vidéke felé. Egy határozott dózerúton magányos munkagéppel találkozunk, amint békésen sárgállik az erdõben. Csatlakozik hozzánk a piros X-szel jelölt sífutó út, kíváncsi lennék, hány sífutó sífut le a Csóványosról pont a Csehvárra. Biztos akad néhány, mondjuk ötévente. Elhagyjuk a Csehvár késõ középkorban elpusztult tömbjét, csúszós-sáros ösvényen kanyargunk le Diósjenõ szélére. Itt hagy állva minket orsipanka és útitársa, illetve még a ponton találkozunk egy pillanatra. Besétálunk a faluba, rendezett, csendes porták között kanyargunk. Egy háznál idõs néni dobálja szelektíven a palackjait. Másutt kerti bográcsozás zajlik. Normális emberek normális dolgokat mûvelnek, nekünk meg még hátravan a táv háromnegyede, úgy kell nekünk. A kocsma felé közeledve kezd sûrûsödni a forgalom. A pontot itt GISBalazs õrzi, ismét szörppel kínálhatjuk meg magunkat. Külön dicséret illeti egyébként a rendezést, hogy a saját bögrével nem rendelkezõ túrázókat nem eldobható pohárból kínálják frissítõvel. Pihenés közben odalép hozzánk egy néni, vennénk-e málnát, sokat? Sajnos nem, pedig a málna finom, de mostanság nem vágyom ipari mennyiségû málna megutaztatására. Körülbelül hét percnyi ücsörgést követõen elindulunk, irány a következõ mumus, a Kámor.


Elhaladunk a kihaltnak látszó diósjenõi strand mellett, a kemping ehhez képest már kellemes csalódást jelent. Mûködik is, meg látszólag vendég is akad néhány. Belépünk az erdõbe, meredek, de legalább árnyas-hûvös kapaszkodó vezet fel a Jenõi-Závozra. Innen visszatekintve gyönyörû kilátás nyílik, amelynek fõ elemét a Naszály tömbje jelenti. A nyeregben egyébként számos kirándulót találunk, gyerekeseket és nemgyerekeseket, sokakat. Néptelenebb ösvények felé kanyarodunk, sárga sáv jelzi utunkat, amely hol fiatal erdõben, hol tágas réten vezet keresztül. Elhagyunk egy táblát, a rövid kitérõ a Kun-forrás felé invitálna, sajnos nincs kéznél a térképem, mert arról egybõl látnánk, hogy érdemes kilépni. -Rafter-rel már kezdjük azt gondolni, hogy a Závoznál ellépett Suvlajt már csak a Kámor tetején látjuk viszont, amikor hirtelen a hátunk mögül halljuk meg a hangját. Ravasz. Egynyomossá szûkül a járható út, ahogy egyre feljebb sétálunk a hegyre. A tetõn ugyan nincs sok látnivaló, elõtte pártíz méterrel viszont nyílik néhány kilátóhely, ahonnét az iménti kilátás bõvített változatát szemlélheti meg az errejáró. A bõvítés jelentõs, a közeli hegyek mögött elõbukkan a Visegrádi-hegység távolban kéklõ vonulata. A láthatárt minden más irányban pára lengi be, pedig talán (egész biztosan) még a Mátráig is el lehetne látni. A tetõn kódot írunk, és persze majd' minden itt készült fényképen látszanak az illetékes túramozgalom igazolópöttyei is. Publikálásra amúgy is alkalmatlanok lesznek, vélekedem, és igazam lesz. A hosszan elnyúló emelkedõ után hirtelen meredek lejtõ következik, leoldalgunk rajta óvatosan, és késõbb sem lesz sokkal kényelmesebb. Feltûnik közben egy-két dolog, ami még nincs a mai napon a kényelem mellett: nincsenek szúnyogok, böglyök s egyéb vérszívók, és nincs (érdemben) susnyás útszakasz. Boldogság.


A Csánki-kert névre hallgató elágazás után a kék négyszögre cseréljük az eddigi sárga sávot, ezen közelítjük meg a Pénzásást, az út végén már a közeli Wenckheim-vadászkastély bekötõútjára térve. Mindenfelé egykori kisvasutakról regél még a térkép, -rafter- felhívja a figyelmet egy régi-régi útátjárójelzõ karójára is. Szerencsére a hegységben egész hosszan kanyarog négy kisvasúti üzem is, melyek közül kettõ technikailag összetartozik, és talán egyszer újra össze is épülnek. A Pénzásásnál frissítõponttal várnak a rendezõk, van megint szörp, víz és mindenféle kenyerek. Itt találkozunk Lippai Beáékkal, velük majd' a túra végéig folyamatosan váltjuk egymást a hosszabb megállásra csábító ellenõrzõhelyeken. Az étkezést követõen ismét eltávolítom a biomasszát a cipõm belsejébõl, majd csatlakozom a többiekhez, amikor távozásra kerül a sor. Immár a Börzsöny saját kék jelzését kell követnünk, a drégelyvári kitérõt leszámítva is bõ tíz kilométeren keresztül. Kényelmes hullámvasutazással átsétálunk Drégely várához, amely a mai túra emblematikus helyszíne. Az emléktábla szövege talán a leghatásosabb a mûfajában, mindenképpen érdemes megállni elõtte és végigolvasni. Az ellenõrzõponton két kisgyerek+anyuka fogadnak, amíg -rafter- kiborult tökmagos csomagjának a tartalmát szedegedik össze, addig kilátogatok a várba. A nyaktörõ lépcsõsoron felérve néhány kirándulót látok lézengeni, és persze itt is fantasztikus panoráma fogadja az egyszeri turistát. Állok pár másodpercet itt, próbálom felidézni, milyen lehetett itt állni, nyolcvanszoros túlerõvel körülzárva, aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Még a végén rosszat fogok álmodni.


Óvatosan visszatotyogok a pontõrökhöz, köszönettel elfogadok egy kis nápolyit, -rafter-tõl pedig köszönettel elfogadok egy marék tökmagot is. Étkezgetve vágunk neki a hosszan elnyúló, lankás emelkedõkkel tarkított szakasznak, amely kis híján végigvezet a hegység legészakibb vonulatán. A Tányéros-tetõn átlendülünk, a Sárkány-törésnek a neve viszont sokkal érdekesebb, mint a hely maga. Sajnos még törött sárkány sincs. Utána a Kõkapu szolgál némi érdekességgel, ahogy az egyszerû szekérút alacsony kõfalak közé szorul emelkedõ közben, de ezt követõen monotonabbá válik az út, csak az elágazások mutatják, hogy haladunk elõre. Odébb kirándulók jönnek szembe, és egy helyen egy villanásnyi kilátást is kapunk az Ipoly völgyétõl északra fekvõ, laposabb terület felé. Végül tágas rétre érkezünk, a végében vár a Major-kereszthez rendelt ellenõrzõpont, kódot kell írni. A Börzsönyi Kéket elengedjük Bernecebaráti felé, a zöld sávot viszont megtartjuk, átvágunk a réten és belevetjük magunkat a Nagy-völgyig tartó ereszkedésbe. A döcögõs, meredek emelkedõn néha felpillantok, a völgy túloldalán tornyosuló gerincet nézve tudomásul veszem, hogy vége a második pihentetõ etapnak, újra jöhetnek a meredek és még meredekebb emelkedõk. A Kalakocs-pataki pihenõnél a pontõr Balaton szelettel kínál, ami igen jólesik, még egy müzliszeletet rátankolok a saját készletembõl. Suvlaj leheveredik a fûbe pihenni, majd -rafter- is követi a példáját. Indulás után még elkanyargunk egy kicsit a völgy mélyén futó, nyomokban murvás földúton, majd piros sáv jelzés invitál betérésre a fák közé, dél felé. Itt kezdõdik az emelkedõ a Lopona-fõ felé. Õszinte hely: nagyon fel kell menni, rövid úton sok szintet összeszedni. A környezet legalább szép, gondolom, miközben éppen a tüdõm és a szívem egyszerre tolong kifelé a mellkasomból. Fent szerencsére megint nem érezhetjük kényelemben magunkat, mert a hegygerincet elérve még feljebb kell ballagni, mielõtt elindulhatnánk végre lefelé, Királyházára. Ennek megfelelõen a lejtõ is kellõ meredekséggel bír, elképesztõ segítséget jelent a térdeimnek a két túrabot. Lefelé menet azért rámutatok az elõttünk magasodó hegytömegre, elvékonyodó hangon közlöm, hogy oda kell még felmenni. Suvlaj mögöttem érdekes nevetéssel veszi tudomásul a látottakat.


Királyháza-felsõ, hirdeti a tábla, és ez most nem vasútállomásra, hanem vadászházra utal. Az ellenõrzõpont õre dinnyével kínál, korlátlan mennyiségben. Igyekszünk megfelelõen viselkedni, és fejenként 15-20 szeletnél többet nem megenni. Közben kirándulók jönnek-mennek a völgyben, néhányan arról, amerre mi indulni készülünk. Bedinnyézve sétálunk át a Tûzköves-forráshoz, fõleg kezet mosni, itt találkozunk Vida Imrével, leülünk pár percre. A túra vizuális csúcspontja következik, nem kis részben azért is jöttem el, hogy végre körülnézhessek a Nagy-Mánáról világosban. Az eddigi alkalmakkor, amikor itt jártam, valahogy mindig éjszaka volt. A forrástól felsétálunk a Nagy-Mána-bérc végén álló emlékmûhöz. A szélharang most csendes, és nem is próbálom megszólaltatni, majd szól, ha arra kerül sor. Az emlékhelytõl sejtelmes bükkerdõben ballagunk tovább a nyitott hegygerinc felé, a fák között alig talál magának utat hozzánk egy-egy kósza napsugár. Felérve a nyílt útra szinte lépésenként megállok körülnézni. Mellettünk a Pogányvár gerince húzódik, oldalában tágas réttel. Elõttünk a Magosfa-Csóványos gerinc, amely felé a Rózsa-völgy húzódik a mélységben. Elképesztõen szép látvány, önkéntelenül is további, kiránduló-jellegû látogatások ötletei merülnek fel bennem. Suvlaj a hegytetõn üldögélve vár minket be, Imre már ellépett egy ideje. Beszélek Kerek repkénnyel telefonon, elmesélem, micsoda szép helyen járunk, hadd irigykedjen. Még próbálok néhány fényképet készíteni, de az akkumulátor úgy dönt, neki mára ennyi elég a szépbõl és szabotálja a további képek elkészítését. A tartalék meg valahol a táskám mélyén lapul, szuper. Az idõközben útnak eredõ többiek után iramodok, betérünk az erdõbe, és úgy döntök, majd a Magosfán kap új tápot a fényképezõ szerkezet. Túrázunk tovább. Az eddigiekhez képest nem is túlságosan meredek vagy nehéz úton érjük el elõbb a Csóványos felõl érkezõ zöld sávot (ennek a másik irányát vettük igénybe délelõtt Diósjenõ felé), utóbb pedig a Magosfa csúcsát. Nem Tátralátunk, sajnos innen nincs kilátás. Ami viszont van: a Csóványosról ismerõs pontõr lány a bélyegzésen túl süteménnyel és vízzel kínál – társa épp a vízkészletet pótolja a Rózsa-forrásból. A hegytetõn való vízosztás feltétlen értékelendõ gesztus, tudom, hogy kihívás megszervezni, és persze nagyban függ a forrás vízhozamától. Süteményezek egy kicsit, majd az akkucsere mûveletével kötöm le magam, végül elbúcsúzok a pontõrtõl és a zöld északnyugati ága felõl újra felbukkanó Imrétõl. Elindulunk a Fekete-völgyi panzió (ld. még: Vilati) felé vezetõ hosszú lejtõre.


Még az elején megbeszéljük, hogy semmiképpen nem szabad elveszteni az új zöld sáv jelzést, mert az mindenféle változatban terjeng végig a gerincen, és jó lenne a helyes utat követni. Trappolunk lefelé, elhagyjuk a Dosnya-nyerget, majd egynyomossá váló csapáson bujkálva haladunk tovább. A háttérben lassan lemegy a Nap, visszatekintve néhol látható, ahogy aranysárgára festi a hegygerincet. Egy helyütt kilátás nyílik a hegyoldalból, alattunk a Fekete-völgy, mellettünk már a késõbbi útvonal, a Holló-kõ – Vár-bérc gerinc húzódik. Újabb félelmetesen szép helyen járunk. A kanyargós út néhol elbizonytalanít, hosszú meredélyen zúgunk lefelé, nem tesz jót, sem pszichikailag, sem fizikailag. Aztán újra felbukkan a jelzés, ez jót tesz, de a követendõ út továbbra sem vádolható azzal, hogy kényelmes lenne. Elérjük végre a Fekete-völgyet, de még át kell kelni a patakon, megint. A feladat nem egyszerû, ha az ember nem akar egyúttal lábat is mosni. Megoldjuk. Betérünk a panzióba, GISBalazs fogad, leültet, párnás szék és hosszú, tömör asztal a berendezés, csupa kényelem. Itt ér utol bajnai, Edu-Show és Óra triója, õk késõbb, majd a Magyar-hegyre vezetõ emelkedõn végül el is lépnek tõlünk. Rövidesen kényelmes adag babgulyást kapunk, mint ellátmányt. Nagyon finom. Repetára is nyílik lehetõség, de ezzel nem élek, elegendõnek érzem az egy adagot. Kólát is veszek, bár ez nem bizonyul olyan jó ötletnek, mint amilyennek elképzeltem. Egy kávé talán többet érne, de az adott helyzetben mégis a cukros üdítõre szavazok. Étkezést követõen kissé félrevonulok, zoknit váltok tisztára, vastagabbra. Jó döntésnek bizonyul, a talpamnak nem lesz semmi kínja késõbb sem.


Pontosan félórás megállást követõen indulunk tovább, jóllakottan és – eleinte úgy tûnik – felfrissülten. Odakint még nincs teljesen sötét, de már közelítünk felé, már induláskor a nyakamban lóg a fejlámpa. Rögtön egy kellemes emelkedõvel folytatódik a túra. A piros négyszög jelzés visz fel a gerincen vezetõ piros sávra, ennek ismerõsnek kell lennie, idén januárban jártuk Repkénnyel végig a Holló-kõtõl Vörös-kõig mozgalom keretében. Akkor hó volt és hideg, és teljesen más terepviszonyok uralták a Börzsönyt, úgy kellett utat törni fölfelé. Most az összevissza köveken botladozunk, ahogy az aljnövényzeten keresztül követjük a jelzett csapást. Az emelkedõ mintha sosem akarna véget érni, ráadásul a köveken való botorkálás sokat lassít rajtunk. Nagy küzdelmesen felérünk a Holló-kõre és megállunk pár percre pihenni. Még az éjszaka elején járunk, enyhe fény dereng a távolban, de a Magosfa gerince felett már látszanak a csillagok. Itt is lehetne hosszasan nézelõdni. A hideg szellõ indít tovább, nem érdemes túl sokáig fagyoskodni egy helyben. Újabb emelkedõk következnek, melyek közé pár lejtõ ékelõdik. A botladozás elkísér, felcsoffadunk a Kövirózsásra, újabb és újabb nagyszerû kilátópontokat érintve közben. Odébb, egy tágasabb elágazásnál a Salgóvár tömbjének kell nekiszaladni. Szemközt fényes pöttyöt veszek észre, vadállatnak egyszemû, másik túrázó lámpájának gyenge. Akkor viszont szalagozás lesz, fényvisszaverõ rásegítéssel: nagy segítség. Felérve a várhoz a pontõrbõl csak egy, a sátorból kinyúló kezet látok, kétszer: egyszer, amikor elveszi az itinert és egyszer, amikor visszaadja. Pihenõ helyett továbbállunk, eloldalgunk a várból megmaradt hatalmas kõtömb mellett, ismét jól jönnek a visszavilágítós szalagok. Némi lejtõvel hosszú kerülõt teszünk, majd fellépkedünk a Magyar-hegy oldalába. Elõttünk-alattunk az Ipoly-völgyi falvak fényei szûrõdnek át a fák sudár törzsei között. A hegytetõre itt nem kell felmenni, a jelzés pár méterrel alatta kúszik át a gerincen, hogy utána hosszú, monoton ereszkedésbe kezdjen Nagybörzsöny felé. A tetõt jelzõ iránytáblát követõen hosszú boly állt be sorba itt: valahol elöl bajnaiék trappolnak, mögöttük Lippai Beáék hármasa halad, õket mi hárman követjük, míg a mögöttünk haladó csoportból valaki egy brutális fényerejû lámpával borzolja a kedélyeket.


A lejtõ alja felé közeledve, a Száraz-kúthoz jelzett vadászháznál kiállunk a sorból, lecsapunk a három padra, felosztjuk egymás között. Iszom egy kortyot, magamba gyûrök valami müzliszeletet, de ennél tartalmasabbra van szükségem. A fogfájásom amúgy is elõkerült a Salgóvár felé menet, paradox módon akkor érzem magam jobban, ha rágok valamit. A szünetnek ismét a hûvös éji levegõ vet véget, továbbindulunk, mielõtt a fagyott nyári turisták emlékmûvévé dermednénk. Leérünk a Magyar-völgybe, patakon lépünk át, majd mindenféle árkokon át bóklászva kanyargunk a faluszéli rétek mentén. Végül, ismét egy gázlón átlábalva egyenesbe állunk Nagybörzsöny felé és besétálunk egészen az elsõ néhány házig, ahol is szalagozás térít el a Hosszú-völgy felé. Az ellenõrzõpontot a völgyben, a Nagybörzsöny-Nagyirtás kisvasút végállomásánál találjuk. A közeli nyomóskútnál megtöltöm a kiürült vizespalackomat, a ponton pedig eszem pár szelet alaposan megsózott zsíros kenyeret. A huzatos ellenõrzõponton körülbelül öt percig bírunk tartózkodni, utána a szél továbbkerget. Egy tábor bejáratánál újra átlábalunk a patakon, ami fõleg azért mókás, mert van híd is. A vasútvonal mentén, széles úton haladunk a hidegben, kezdek arra gondolni, hogy mégis elõ kellene bányászni a kabátot, de aztán elvetem az ötletet és összekulcsolt karral ballagok tovább. Elérünk egy újabb elágazást, balra a Kereszt-völgyben haladó kék kereszt nyújtana kényelmes eljutási lehetõséget például a Vasedény-kulcsosházhoz, de mi a sárga háromszöget választjuk, és nekivágunk a Hegyes-hegy-oromra vezetõ meredek, nehéz, benõtt emelkedõnek. Ha van fölösleges turistaút, akkor ez az, gondolom menet közben, ahogy a háromszáz méter szintemelkedésen igyekszem túlesni az erre adott 1,3 km távon belül. Szerencsére errõl az ösvényrõl sem sajnálták a rendezõk a szalagozást, mert csak a jelzésekbõl a sûrû alj- és egyéb növényzetnek köszönhetõen elég nehéz lenne sötétben összerakni a helyes irányt (pontosabban azt, hogy melyik úton nem botlok bele valami szakadékba).


Fent amúgy se kilátás, se a térkép által ígért torony, se semmi, csak az ellenõrzõpontot jelölõ papírlap fogad. A toronyban mondjuk nem vagyok biztos, hogy nincs, attól, hogy nem látom. Felírom a kódot, bevárom a többieket. Fent a Hold világít felém sápadt sárga fénnyel, valahol a gyér lombozaton túl. Ez azért szép. A lejtõ már kevésbé, legalábbis eleinte. Leóvatoskodunk egy nyeregbe, ahol a sárga kör vezetne a Dijós-kút felé, ha hagynánk. Követjük az eddigi jelzést Kisirtáspuszta felé, hosszan ereszkedünk a láthatóan ritkán járt, egynyomos ösvényen. Végül fentrõl már látható kezd lenni az ellenõrzõponton bóklászó lámpák fénye, lehuppanunk. Lelkes pontõrök fogadnak, vegyes édes és sós apróságokkal kínálnak. Akad még egy kis kóla, meg valami egyéb ízû üdítõ is. Fõleg sósmogyorót és mazsolát próbálok beépíteni a szervezetembe. A környéken még jelen lévõ túrázók jórészt a sikeres teljesítéshez hátralévõ idõt számolgatják. Egy pillanatra én is belegondolok, mennyire ketyeg az óra és mit kell a ketyegés alatt még letudni. Óvatos optimizmus fog el egy pillanatra. A pár perces megállást követõen továbblépünk, mécsesek világítják meg az elsõ néhány lépést, majd a kisvasút csúcsfordítójánál a vágány végét jelzõ tábla fehérlik szembe, amikor rávilágítok. Elõszörre megijedek tõle. A sötétbe burkolózó Kollár-völgyben követünk egy meglehetõsen zajos patakot, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva. Néhol sáros, vízátfolyásos az út, de lehet, hogy csak én képzelem úgy. Van, ahol tényleg nem képzelem, és a széttrancsírozott dózerúton bokáig merülök a trutyiba. Mindegy. Felettem valahol az elõttünk haladók lámpái furcsa iránytöréseket tesznek az eddig határozottan, hosszan ívelõ útvonalba. Elérjük az Oldaltmászó-kutat – találó név – és mi is kiszerpentinezünk a völgybõl. Ennek örömére rövidke pihenõ következik.


Továbbhaladva sárga háromszög jelzés invitál kilátást nézni, és bár valóban kezd pirkadni és jó lenne nézelõdni egyet, az idõnk ezt már nem engedi meg. Egy vagy több széles völgyfõt kerülünk ki, és szép lassan felmegyünk az Inóci-nyeregbe. Kódot írunk, sõt, nekem bélyegzésem is van: ha jól hasonlítom össze a lenyomatokat, akkor a diósjenõi ponton véletlen ide kaptam elõször a pecsétet. Felírom a csekély bonyolultságú kódot, mert rövid, hárombetûs szavakat még most is képes vagyok értelmezni. Lehet menni lefelé. Szétszakadozva, egymástól lassan növekvõ távolsággal döcögünk Kisinóc felé. A lejtõn, amióta megszûnt az emelkedõ jelentette igénybevétel, a fogfájásom újra kopogtat, de most semmiféle trükkel nem tudom elûzni. A fájdalomcsillapítóra gondolok a táskámban, de csak gondolok rá, nem merem megkockáztatni, hogy esetleg valami egyéb problémát okozzon. Közben, mellesleg kivilágosodik annyira, hogy lekapcsolom, majd elteszem a fejlámpát. Ezért jók a nyári túrák. Mellettünk balra, kelet felé esik a következõ emelkedõ gerince, de már nem nézek ennyire sem elõre az idõben. Egyelõre érjünk le a Kisinóci-rétre, ott majd lehet gondolkodni. A meredek lejtõ néhol csúszós lejtõt jelent, majd végre megérkezünk a Pokol-völgybe, ideje volt már. Némi sáron átlábalva érkezek meg az ellenõrzõpontra, lerogyok egy fatuskóra a tábortûznél. Suvlaj is érkezik és némi szünet után -rafter- is befut. Itt dõl el végül, amit -rafter- már az Inóci-nyeregben is szorgalmazott: mindenki megy, ahogy tud, a saját tempójával. Elbúcsúzom a többiektõl és elindulok az Inóci-vágáson fölfelé, elõttem a Nagy-Hideg-hegy.


Szépen, óvatosan, a botokkal erõteljesen segítve a haladást, araszolgatok felfelé a végtelennek tûnõ egyenesen. Szerencsére ez az út jól járható, száraz, és nem annyira köves, mint amennyire emlékeztem rá. Valahol még hátranézve mintha suvlajt látnám közeledni, és késõbb kiderül, hogy tényleg õ az. Ballagok tovább, iszom, amikor úgy érzem, szomjas vagyok – ez egyben a fogamra is némi gyógyírt jelent. Balra kék háromszög jelzés jelez kilátóhelyet, kicsit benõtt már, de megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Kicsit feljebb kék kör jelzés jelez forrást, csendben zubog ki a víz egy nagy, ferdén lapos szikla alól. Ezt is megnézem magamnak, aztán sétálok tovább. Sosem lesz ennek vége? - teszem fel a kérdést, és ekkor érkezik meg a kék négyszög jelzés balról, a Vasedény-ház felõl. Innen már egész részletesen emlékszem az útra. Dózerút, kis ösvény, emelkedõ, ház. A teraszon Joeyline áll, pontõri minõségben, fellépdelek hozzá. Gyorsan elintézzük a bélyegzést, elmeséli, hogy korábbra várta a tömegeket, ehhez képest még csak most kezd érkezni a többség. Ettõl egy kicsit meglepetten állok tovább. Körülbelül két órám van leérni Királyrétre, ezt már meg kell oldanom valahogy.


A lejutás elméletben egyszerûnek tûnik. Mindenféle síutak kanyarognak össze-vissza, a számomra kijelölt kék négyszöget szerencsére egyszerû követni a terepen. Ezen jelzés meredek és sáros lejtõit aztán a kék kereszt meredek és sáros lejtõire cserélem, a vizenyõs ösvények elég hosszan elkísérnek. A Cseresznyefa-parkolótól végül szerencsém van, a síút és a Taxi-nyiladék is kiválóan járható. Lebotorkálok Királyrétre, és amikor tudatosul bennem, hogy rövidesen megérkezem, egy kis idõre még a fogam se fáj. Besétálok a rajt-cél étterembe, a rendezõség részérõl Petkes Zsolt fogad lelkesen, kapok oklevelet, kitûzõt, kis faérmet – utóbbi különösen tetszik – és végre leülök, egy virsli és egy nagy bögre tea kíséretében az utoljára tegnap reggel látott Tamás mellé. Pár perccel késõbb befut suvlaj, majd, valamivel kicsúszva az idõbõl, megérkezik -rafter- is. Némi molyolást követõen indulunk haza, az autóút forgalma alacsony, a Nap süt az égen, és úgy általában minden zajlik ugyanúgy, mint rég.


Ezúton szeretnék köszönetet mondani útitársaimnak, suvlajnak és -rafter-nek a társaságért, egyedül biztosan nem tudtam volna végigmenni, sõt, ha nem szólnak és nem invitálnak, lehet, el sem indulok a túrán. Külön köszönöm suvlajnak a háztól-házig fuvart is! Köszönöm a rendezõknek a túrát, nem tudok olyan pontot mondani, amivel elégedetlen lettem volna. Minden a helyén volt, az útvonal csodaszép, az itiner érthetõ és követhetõ, az ellátást pedig jókor kaptuk, jó helyeken. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: gratulálok mindenkinek! Hazaérve a lendület még visz egy darabig, dekoncentráltan teszek-veszek, majd zsákként dõlök el.


Utóélet: a többször említett fogfájást végül megoldani látszó szájsebészeti (kõmûveskalapács-vésõ-fogó kontra jobb felsõ hetes) beavatkozás során azért néhányszor átvillant az agyamon, hogy inkább tennék még néhány kört a Hegyes-hegy-ormon keresztül, utóbbi ugyanis egy sokkal élvezetesebb szórakozási forma...


-Kékdroid-


Képek a túráról