Oroszlány 50
Íme hát városunk ötvenese, egyben tizennegyedik ötvenesem. A múltkori társaság eddigre megkopott, de szerencsémre Laca, aki már az idei Hó-Fejérkén is velünk tartott, bevállalta az ötvenet. És milyen jól tette. Az Oroszlány teljesítménytúrákkal az a helyzet, hogy az ember hiába tudja az utat, ismeri a vidéket, mégis tudja azt is, nem lesz könnyû - ez be is igazolódott. A nevezés gond nélkül lezajlott, hamarosan már a Víztornyunkon is túl voltunk, árkon-boron által. Majkon akkori szomszédaim vártak minket a szokásos Sport szelettel, amit út közben dobtunk be, egyre igyekezvén. Vértessomlón aztán megvallottam Lacának, hogy "Ez az a falu, ahol rendszerint eltévedek", s miközben mondtam, már a rossz irányba haladtunk. Némi visszakövetés után meglett a helyes út, és a vendéglõben egy néhány perces pihenõ következett. Aztán megint olyan út jön, ahol "szeretek" eltévedni, ezúttal valahogy mégsem sikerült, s megérkeztünk Mátyás-kútra, ahol Laca szemügyre vette a faragott kertitörpét, majd megmásztuk a Zsigmond-követ, egy apuka és kislánya társaságában. A kõ után leereszkedtünk Várgesztesre, majd a vár megmászása után Kozma felé indultunk. Idefele útban talákoztunk régi társainkkal, Csabival és Tibivel, akiknek azonban sietõs volt, így továbbmentek, mi pedig Kozmán fújtunk egyet. Kezdett egyre hosszabbnak tûnni a vállalt út, de ennyitõl nem szoktam berezelni, így tovább mentünk. A Német-völgyben aztán találkoztunk a negyvenes távra nevezõ apámmal és diákjaival, akik mögött egy rendkívül strapabíró leányzó haladt (szintén a negyvenes távon). Vele aztán Kõhányáson váltottunk is néhány szót - különösen Lacát nyûgözte le az, hogy egyáltalán nem látszott fáradtnak. S nem is maradt velünk soká, hamarosan felkerekedett és ijesztõ tempóban indult apám csoportja elõtt. Mi Gánt fele indultunk, némileg kedveszegetten, de hamarosan felvettük a tempót, és László csodálatos hangja érvényre juthatott az erdõben, Sziámi egyes dalainak segítségével. A gánti út legnagyobb részén legalább is elkerültek minket az emberek. Gánton aztán nem volt mese, betoltunk egy-egy korsó barna sört, és némileg felélénkülve néztünk szembe a maradék távval. Egy srác aztán közvetlenül a lólegelõk után lefeküdt a fûbe és csendben, rezignáltan várta a véget. Néhány szó után jobbnak láttam tovább menni. Úgy tûnt, õ fel fogja adni a küzdelmet, bár nem volt sérülése.
Mindszentpusztán erõteljesebb pihenõ következett, de a kereszt a Dobai-kútnál végleg a nyakamba került: meghúzódott a jobb térdem hajlító ina, óriási szerencsém, hogy botom Botond velem volt, egyfelõl õrá, másfelõl Lacára támaszkodva tettem meg a hátralévõ kilométereket, kevésbé vígan, de annál elszántabban: a célban virsli várakozott. Nem hagyhattuk, hogy hiába várjon, így utolsó erõinket mozgósítva (különösen én: hosszú idõ után elõször esett meg, hogy valamelyik társam jobban bírta, mint én: jelesül László) bevánszorogtunk a célba, majd elég jó étvággyal vetettük rá magunkat a virslikre, s kenyérre. A céltól szerencsére néhány lépés a lakásom, így a továbbiakban ott haldokoltam tökéletes nyugalomban, amíg elõ nem kerültek a jéghideg sörök. Mindenek ellenére fantasztikus volt, értelemszerûen jövõre is jövök! |
