Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

marton4Túra éve: 20132013.10.14 19:22:56

 Less Nándor 66 teljesítménytúra beszámoló 2013.10.13


 „Lehet, hogy hosszú az út a végsõ célig, de minden apró lépéssel


közelebb kerülsz hozzá. És minden lépés, amit megteszel,


attól Te magad is több leszel…”  (www.futotars.com)


  Szokatlan, hogy reggel a rajtnál a cserépfalui ált. iskolában nem nyüzsög olyan hatalmas tömeg, mint, amit zsigereim várnak. A „díszletek” és a mindenütt orrolható jó hangulat persze ugyanolyan emelkedett légkört teremtenek, mint elõzõ években, és sok jel, közöttük rejtélyes funkciójú feliratos mûanyag kukák és egy egyéb kapcsolódó ügyességi verseny elõkészületei mutatják, hogy a még „békésen szundikáló” rövidtávosok rohama még hátravan. A más irányba ívelõ útvonalak miatt azonban túra közben sem találkozunk a lelkes gyermekcsapatokkal, sõt ami elõzõ években szinte lehetetlennek tûnt volna, hosszú szakaszokon teljesen magamra maradtam. Még a rajt elõtt szerencsém van, mert találkozom végre Tamással (és társaival), de egy nagyon rövid beszélgetés után megegyezünk abban, hogy ma más tempót fogunk diktálni, ezért gyorsan elviharzok. Ilyen ez a teljesítménytúra, hogy gyakran még az együtt induló társak sem egyszerre érnek célba, mert mindenkinek van egy optimális lendülete (sõt pördülete), amellyel a leginkább képes kihasználni a szervezete energiáját. Ha tartósan gyorsabban vagy lassabban halad ennél a sebességnél, az a vége felé igencsak érezteti a hatását, mert mindkét esetben plusz energiákat kell felhasználni, aminek a forrása azért véges tud lenni egy 66km-es túrán. Ha csak néhány szót váltok is egy régi ismerõssel, vagy csak egy kézfogás, egy mosoly, egy pillantás is jut csak aznap egymásnak, felsejlenek bennem a régi nagy közös túrák. Végig érzékelem, hogy társam itt van elõttem vagy mögöttem a mezõnyben, agyhullámaink, ahogy a többi kedves ismerõs túratárssal, de az ismeretlenekkel és ismeretlen ismerõsökkel is, a mai napra összekapcsolnak minket egyetlen nagy ziháló organizmussá, és egy ide-oda tekergõdzõ vonal mentén, lassan araszoló emberi kígyóként felfûznek minket a pompázatos õszbe hajló hegység, a Bükk nyakába. Így ha külön-külön is, de mégis csak együtt teljesítjük a túrát!


 „Nyakamba veszem” a Bükköt, vagy Õ vesz a nyakába, elindulok. Az ütemem jó. Elõttem kocog felfelé az úton szép színes, fess futóruhában egy srác. Jó a tempója, nem sokkal gyorsabb, mint az enyém. Elmellõzöm Lacit, aki a teljesítménytúrázás egyik „nagy öregje”, de most csak egy üdvözlésre telik, követem a futót. Néha elvesztem szem elõl, de a Kaptárkövek után törvényszerûen egymásra találunk. Együtt mászunk ki a falon, és ugrunk le sportosan a mészkõbe vájt mélyútra Jánossal. Elõször, ahogy ez lenni szokott igyekszünk elszakadni egymástól, de a nagyon hasonló tempó összeragaszt minket Ódor-várig, ahol Õ majd leválik a 38km-es útvonalra, én pedig haladok tovább a 66km-en. A Kõ-völgyben elõzzük meg Lajost (és társát), akivel már két közösen teljesített emlékezetes túrám kapcsol össze, de most nem kapcsol rá, más, kirándulósabb tempót tervezett mára. Ingerlem egy kis futkározásra, de nem megy. Sajnálom, mert nagyon jó futó, aki dinamikus, húzó társam lehetne végig a túrán. De nincs mit tenni, itt a feladat, robogunk tovább a festõi szurdokvölgyben, amit akárhányszor pillantok is meg, egy pillanatra elakad a lélegzetem a gyönyörûségtõl, a meredek kõfalak között húzódó, hatalmas, zölden mohásodó sziklákkal teledobált szûk völgy megkapó dimenzióitól. Aztán hirtelen áttör a fák közül, és beömlik a résen keresztül az erdõbe, az ébredezõben lévõ októberi nap fénye, majd a fénykapun átjutva, egy másik, nem kevésbé szédítõ dimenzióba jutunk, a hosszan elnyúló, erdõk övezte Dobi-rétre. A hatalmas zöld kárpiton, ameddig a szem ellát, túrázók hangyahadakként vonulnak a megjelölt cél felé. A rét szélén, a szalagon befordulunk az erdõbe. Társammal rendesen húzunk felfelé, nagyon jól esik a futás, miközben bõven akad levegõnk a beszélgetésre, kezdjük egymást megismerni. A most kötelezõen következõ mindkét mocsár az aszály miatt kiszáradva, így némi szomorúsággal veszem tudomásul, hogy száraz lábbal érek a Hidegkút-laposára, pedig már annyira vártam a gyöngyvászon futócipõmbe beömlõ hideg, sáros vizet, hogy szinte elvonási tüneteim vannak tõle. Elmondhatom, hogy az idei Less Nándor túrából ezt az egyet hiányoltam csupán, de ezt nagyon. Legközelebbre kérem a rendezõséget, élessze újra a mocsarakat, ami most divat a civilizált országokban. Az 50-es 60-as években az emberiség nagy diadallal lecsapolta a még véletlenül megmaradt mocsarakat, ami nem kis üzletet jelentett, ma pedig megpróbálja visszaállítani õket, hiszen ma a környezetvédelem, természetvédelem vált húzóágazattá, óriási üzletté. És ez nem csak a mocsarakra érvényes. Ami valamikor természetes volt, ingyen volt, mint pl. a tiszta ivóvíz és a levegõ, ma már csak súlyos költségek árán biztosítható, így jó üzletté vált. Itt van pl. az abasári ívóvíz-katasztrófa pl., hogy ne menjek messzire. Hogy ki a „sáros” ebben, ki tudja. Majd rásütik valami szerencsétlen flótásra, ahogy ez lenni szokott. (Közhely, de igaz!) De nagyon leragadtam a mocsárban, bocs. Egy hatalmas, gyönyörû tölgyfa elõtt fotót készítek a társamról az õ gépével, bár némi erõfeszítésembe kerül, hogy elsüssem a különös gépet. (A sztárfotóm profilképeként debütált tegnap délután a Facebook-on). Megmásszuk a Hór-völgytõl elválasztó utolsó „kicsi a bors, de erõs” hegyet, nem sokáig csípi a szánkat, és már megint egy csodálatosan panorámás réten szaladunk át, az Ördögtorony Tanösvényen, ami utal a 358 méter magasan, most elmellõzött kaptárkövekre. De az már egy másik túra, kaptárkõ ma csak egyszer szerepel az étlapon a „kötelezõ reggeliben”. Már a Hór-völgyben kocogunk tovább. A jármûforgalom gyér, de azért elhúz egy-egy autó a közútnak számító, rusztikus makadám-úton. Egy kis teherautót, ami a gödrök között szlalomozik követek egy darabig, persze lehagyni nem tudom, jót vidul az erõsködésem a platón utazó két munkás. Váltunk néhány mondatot, amiben a mûnyúlra és az agárversenyre asszociálnak újdonsült ismerõseim. „Csaholva, lógó nyelvvel” érkezem az Oszlára, jól jön a frissítõpont. 2 kenyér jár mindenkinek, legyûrök egy „lekiset”, a másikat meghagyom az éhezõ ifjúságnak. Társam tanakodik, de látva kígyó technikámat, dönt, õ is legyûr egyet. Italból is megengedett a repeta, de nagyon helyesen a mûanyag pohárból nem. Így, mivel a társam még egyszer megszomjazik a kenyér után, a szemétbõl guberálja vissza a poharát (vagy egy poharat?), amit elõzõleg lazán bedobott. Elindulok, követ. Ecsetelem neki a táj szépségét, de egy pár 10m után gyanús, hogy nem válaszol, megfordulok, persze nem Õ van mögöttem, az ismeretlen túratárs furcsán nézeget rám. János beér, együtt kocogunk, csak a húzós emelkedõn hagyom magam mögött egy idõre. Fent az Ódor-váron elbúcsúzom tõle és magányosan indulok lefelé a szekérúton. 


Az elsõ 19km és a „magashegyi” túra már érzõdik a lábamban, a tempóm nem olyan, amit ezen a kellemes szakaszon kívánnék magamnak, de nincs mit tenni, megyek, ahogy tudok. Élvezem a gyönyörû õszi, napsütötte színpompát, pár fotót is készítek, így kárpótolom magam azért a szívfájdalomért, ahogy néhányan a futómezõnybõl elhúznak mellettem. A szederlevelek mindenütt vérpirosra színezõdve festik át az út melletti rézsût. Némelyik fa citromsárga köpenyben virít, mások, mint a juhar, a piros-mályva színt választották maguknak a szemem gyönyörködtetésére. Egyeseknél már a színanyagok is bomlófélben vannak, megjelenik a barnás-vörös és a barna minden árnyalata. Sok helyen a színek a levélen belül is kombinálódnak, vannak inverzek és az inverzek inverzei a tarka-barka forgatagban, amelyben kiötölhetetlen szín- és formakombinációkat „eszelt ki” a természet. Kontrasztként pedig a még itt-ott zöld színanyagaikhoz ragaszkodó zöld növények szolgálnak, tovább erõsítve a színek kavalkádját, s mindezt burokként fehér jóidõ-felhõkkel bepamacsolt, égszínként égbolt csomagolja be a szemnek tetszetõsen. Így elmélázva észre sem veszem, máris a Hosszú-völgyi erdészházhoz jutok, elõbb persze leküzdöm magam egy szûk ösvényen, ami után halászgatom ki a nyakamból a rám pottyant, most újra éledõ hatalmas kullancsokat. Egynek sikerült csupán talajt fognia, este szedte ki az „oldalbordám” az oldalamból, azután szörnyû gyilkosságot követtem el, de ezt már itt a gyengébb idegzetûekre is gondolva, nem részletezem. Az erdészháznál nagyon vidám pontõrökkel találkozom, és végig a túra során lelkesedésben, kedvességben és ellátásban nincs hiány, mindenhol elbeszélgetek egy kicsit, ez jó! Visszakocogok az erdei úton a Hór-völgybe, ahol beérem, az Ódor-vár elõtt már visszafelé haladtában egy pillanatra felbukkanó Józsit. Régen (nem) találkoztunk, nagy örömmel üdvözlöm a teljesítménytúrázás óriási teljesítményeket felmutató „nagy öregjét”. Olyan ütemben gyalogol, hogy csak bele-belefutva tudom tartani az ütemét, a mostani „lecke” jól jön, késõbb még hasznosítom a túra során. Egy darabig elbeszélgetünk, jó tudni egymásról, hogy jól vagyunk, és elpusztíthatatlan szellemként járjuk töretlenül az ösvényeket. A Tebe-pusztai ellenõrzõpont után találkozom egy 3 fõs csapattal, akik futólag már mindhárman ismerõsök, de itt az idõ, hogy egy kicsit elmélyítsük barátságunkat. Fõleg Ferivel, a 2013-as Mátrahegyi forrástúrák nagy sztárjával beszélgetek, akirõl egy nagysikerû fotó készült, amint egy kiszáradt forrás foglalókövei között prófétaként üldögél. Most gyengélkedik egy kicsit a lába, de mindnyájan éltünk már át hasonló állapotokat, ez a hosszú távú túrázásnak szinte velejárója, biztos vagyok benne, hogy hamar kijut a „válságból”. Aztán gyorsabbra veszem a tempót, elkocogok mesebeli tájakat átszelve a Pénzpataki víznyelõ irányába. A víznyelõ most úgy látom, barlangászokat nyel el, egy nagy csapatnyi sisakos nyüzsög lent a „tálban”, a barlang bejáratánál, készülve, hogy ledobják õket, a barlang szellemének, így most a pontõrök fent várnak minket. Nagyra becsülöm az amatõr és hívatásos barlangászokat, de el sem tudnám képzelni, hogy olyan szûk lyukakba préseljem be magam, amin talán visszaút sincsen. Mivel kevés barlangi eseményrõl lehet hallani mostanában, gondolom, megvan a csínja-bínja, ahogy az ilyen esetek elkerülhetõk legyenek, de azért a külsõ szemlélõ számára mégis félelmetesnek kalandnak tûnik az ilyesmi.


  Répáshuta elõtt egy futócsapat elõz meg, egy darabig tartom az iramukat még a faluban is a meredek emelkedõn felfelé, de lassan-lassan lemaradozok, ki kell állnom, frissíteni. Aztán addig erõsködök, amíg az egyik futót hosszúra nyúlt léptekkel legyalogolom, beszélgetni kezdünk. Egy darabig tolna maga elõtt a következõ vad meredélyen, többet néz ki belõlem, mint én magamról valaha kinéztem, majd fent az úton leolvad rólam, még az ellenõrzõponton látom egy pillanatra. A bableveses célban találkozunk újra, ahol elbeszélgetünk, nem csak a futásról, de azért fõleg arról. A Bánya-hegyi ellenõrzõponton, ahol a Less Nándor 100-on 80km-nél életet leheltek belém, és ezt nem gyõzöm elégszer megköszönni, most is jól mûködik a rendszer, sikerrel lehelik az életet az idáig 35km megtétele és a húzós emelkedõ után holtpontra jutott túrázókba, mint én is vagyok. Terülj-terülj az asztalkám itt is, bárki-bármit vehet, de személyre szabott külön, király(i) kiszolgálásban is részesül minden túrázó a karakteres „fõnöknõ” részérõl. Persze, mielõtt valaki autóba ülne és megkeresné ezt a helyet, tudatnom kell, hogy ez a pont az élet vizével és táplálékával (sajnos) nem üzemel mindig, csak a Less Nándorokon van nyitva. Bennem még sincs a zárva tábla megfordítva. Ha arra az októberi éjszakára gondolok, amikor hirtelen feltámasztották a bennem szunnyadó erõt, az életem legkeservesebb pillanataiban is lábra kapok, és folytatom utamat tovább keményen, töretlenül, mint azon a jubileumi Less Nándor Emléktúrán tettem. A pont után sodródom össze egy igazi nagy egyéniséggel, Zsolttal, akivel együtt haladunk egy darabig, Három-kõnél válik le rólam végleg, amikor a szokásos pihenõmet ejtem meg, a megejtõ környezetben. Kieszek két súlyos almát a zsákomból, eltart egy darabig, amíg elnyamnyogom. Bár párás az idõ, de a kilátás így is pazar, hatalmas kékesszürke monitorra vetítik elénk a Déli-Bükköt. Van nézõ is a moziban éppen elég, szépen összegyûltünk, a jó idõ kicsalogatta a természetbe a „polgári lakosságot” is az otthonukból, a meredek sziklafalon sorakozó páholyok szinte már mind megteltek rácsodálkozókkal, akik láthatólag nem tudnak betelni a látvánnyal, mert nem is lehet. Hogy is lehetne?  Biztos vagyok benne, hogy szép õszi napokon, amikor már eleget gyûjtögettek és vadásztak télire, õseink is feljöttek ide, kiültek ezekre a sziklákra, és megnyugodva legeltették a szemeiket a békés tájon. A természet szeretete nem csak annyi, hogy feljövök, megnézem és kész, hanem etetni kell a bennünk megbújó õsembert, akik egy kicsit mai is vagyunk. Ha az idõk során eltemetõdött is ez az õsi réteg, szükségünk van a megnyugvás ösztönének a kielégítésére. Amíg fantazmagóriálok, megetetem két piros  almával és egy jó darab csokival az õsembert (ez utóbbi ízlik neki, ilyet még nem gyûjtögetett), és a civilizáció által megviselt szememet a távolba fókuszálva ellazítom. Közben elhúz mellettem valaki, megbámulom, aztán jövök rá, ez Tibor lehetett, de bottal üthetem a nyomát a Barcika 65-rõl megismert nagyszerû túratársamnak. De már bottal sem. A Tar-kõig sem túl nagy a tempóm, de azért kielégítõ, nagyon bízok az utána következõ gyorsasági szakaszokban. Igazán emlékezetes a Tar-kõi ellenõrzõpont, kellemben szinte egymásra tesznek rá a helyek. Itt is nagyon sokan vannak, mint Három-kõn, nem vagyok magányos ma, az biztos. Még egy fénykép is készül rólam, valami szuper masinával, sajnos elfelejtettem visszalõni a fiatal pontõr lánynak. Kár.


 Futókkal indulok meg lefelé, óriási a vágta a hosszan elnyúló köves ösvényen, az Országos  Kék jelzésen. Nagyon odaverem, jól esik ez a szakasz. Hogy melyik kõ veri ki a térdemet a százezer közül, már soha nem tudom meg, de amikor leérek, fájlalni kezdem a balt. Sokat akart a szarka… Semmi gond, két boka(talp), két csípõ és két térd közül már nem tudom hány variáció létezik, de már szinte minden kombinációt kipróbáltam. A május óta szedett kurkuma kapszula viszont egy-csapára elfeledtette velem az ízületeimet, azóta ez az elsõ komolyabb visszajelzés lentrõl. Nem vagyok ezért elkeseredve, tudom, hogy nincs gáz, de ettõl kezdve kicsit hátráltat ez a tünet, fõleg a lefelé futásoknál, így gyakrabban kell visszaváltanom gyalogmenetbe, amikor ugyanis semmilyen kellemetlenséget nem érzek. (Mára, amikor ezeket a sorokat írom, minden panaszom elmúlt, a térdem baba.) Kipróbálom a Józsitól tanult gyorsmeneteket, aminek különösen a végén veszem hasznát. Erõsnek és legyõzhetetlennek érzem magam, így ez az eset csak fokozza az önbizalmamat. Imó-kõig gyenge kocogás, de most már eléggé görcsös mind a két lábam, gondolom az egyenetlen terhelés miatt. A ponton mindent fogyasztok az ott felkínált vegykonyhából, H2O, magnézium, kalcium, glükóz, kálium (banán), kevés poliszaccharid és só, NaCl. Ezt tanácsként kapom egy beérkezõ futó lánytól, mert szerinte a sóhiánytól keletkezõ dehidratáció is felelhet a görcsökért, ami könnyen meglehet, mert meleg van, és eléggé engedem a gõzt. A só egy kis tálkában fehérlik, nyalogatok a banánhoz belõle, mint a kecske, és eszembe jut, vén kecske is megnyalja a sót. Nyalom én, ha csak ezen múlik, és ezen fog. A zöld jelzés, ami az örömszakaszom szokott lenni Imó-kõ után most elég nyögvenyelõsen telik el, különösebb dinamizmust nem tudok felmutatni magamnak. A gyönyörû idõjárás és a helyenként csodálatos panoráma és fotózás nyújt vigaszt az „elvesztegetett” percekért most is. A Karthauzi ponton a vén kecske megint megnyalja a sót. Még a végén só-függõ leszek. Mindig ezt hallom stop só, de most a „soksó” jön be. Azért vigyázzunk, 250g a só halálos dózisaJ Nem azt mondom, hogy eszeveszett sebességgel, de az zöld jelzésen tapasztalt holtpontomhoz képest az erõmet fokozatosan visszanyerve, annál könnyebben jutok fel a hosszú, meredek emelkedõn az Ódor-várig, mint ahogy reméltem. Dolgozik a só, ez már szinte hihetetlen. És most jövök rá valamire. A már sokat emlegetett Less Nándor 100 80. kilométerénél a ponton elfogyasztott bableves sótartalma támasztott fel annyira, hogy lazán futni kezdtem, és tényleg, mintha nem lett volna a lábamban az a 80km.


 Az Ódor-vár után ismét egy több kilométeres örömszakasz következne, bár a térdem miatt kicsit bice-bóca vagyok, a visszatért erõm miatt mégis rettenetesen élvezem a dolgot. A mögöttem lévõ 2 futó srác, akik még a Karthauzinál kolbászoltak (sült kolbásztól elkezdve, tubusos ûrhajós kaja és még ki tudja mi minden került elõ az egyik túratárs hátán viselt mozgó spájzából), néha hátranézek, sehol nincsenek, nem tudom, hol „kolbászolhatnak” most. Ebbõl gondolom, nem lehet rossz a haladási ütemem, mert a túra végéig hátulról már nem jön senki, csak a Nyomó-hegyen elõzök meg rövidtávos túratársakat. A sûrû növényzettel benõtt „hegy sötét gyomrába” belépve véres papírzsebkendõk hevernek a bejáratnál. Bíztató kezdett, de azért nyomom felfelé az orrvérzésig. A rövidtávosok leállnak, kifulladnak, de rajtam nem fog ki, ez Sütõ Laci által utolsó akadálynak „összelapátolt” mini hegyecske, egy csapásra felérek. Fent tréfásan kérdezem a pontõröket, hány ilyen levegõ után kapkodó eltorzult arcot láttak ma már? Sokat, mondják, de ilyen vidámat, egyet sem!!!


 

 (Epilógus)


 A célban kisebb tumultus van a bablevesért, most már az udvar felé osztják, nem kell a pincébe lemenni érte, ez kellemesebb. Én nem kértem kajajegyet, a túra végén általában soha nem vagyok éhes, eltelek a sok élménnyel és a becsomagolt hazaival. Meglátom azt a kis rézsût, ahol annyit ejtõztem már túratársakkal a túrák után jó hangulatban évek során. Most üres, nincs nagy tömeg. Leülök egyedül a földre, jól esõen kinyújtóztatom az ízületeimet az otthonos helyen, a pici dombomon, a világnak ezen a zsebkendõnyi lakatlan szigetén, ahol most nagyon otthon érzem magam, mintha egy hosszú utazás után érkeztem volna haza. Egyáltalán nem vagyok fáradt, csak megelégedett. Elértem a célomat, az évek során oly sokat hullámzó teljesítményem, az erõm is visszatérõben van. Sokat tanultam, tapasztaltam túraközben, hogy csak a só-nyalogatást említsem, és nagyon sok kellemes emberrel, pontõrökkel, túratársakkal találkoztam, ismerkedhettem meg. A természet is csodás, a nap során megint „ingyen” ajándékként élvezhettem megkophatatlan ragyogását, eleven õszi színpompáját.


Meditálás közben veszem észre, hogy két túratársam, akikkel egy darabig együtt haladtam a túra során az egyik asztalnál bableveseznek. Átülök hozzájuk a padra, magára hagyva a „szent földet”. Ingyen jegy is akad bõven, folyik a repeta. Engem is kínálnak, de továbbra sem indul meg a nyálam. Zsolt, a Vadrózsa teljesítménytúra fõszervezõje, nagy iramot ment a túra második szakaszán, nem bírtam behozni, bár az idõm jobb lett valamicskével, mivel én késõbb indultam. Az élményekrõl beszélgetünk. Jólesõ, hogy a másik túratársammal, a „répáshutai futóval”, Istvánnal több kapcsolódási pontot felfedezünk a másik életünkben is, végül telefonszámot cserélünk. Aztán lassan elszivárog mindenki. Várok még, eltelik egy jó idõ, de Tamásék, és azok a túratársaim, akiket a beszámolómban emlegettem, még mindig nem érkeznek be, pedig nagyon szerettem volna még egyszer találkozni velük, így ejtõzõs hangulatban. Majd legközebb. Végül befut Ferenc, a lába elég jól van, egy pontõr orvostól és persze másoktól is kapott tanácsot eleget, gyõzze feldolgozni, plusz bekapott valamit, ami használt. Így felvillanyozva a nyomomba eredt, de nem ért utol. Beszélgetünk, majd elbúcsúzom tõle, és kilépek az iskola kapuján.


 Szegedi József


Pétervására


-marton4-


 2013.10.13


 Néhány õszi hangulatfotó, amiket a legkisebbik gépemmel készítettem a túra alatt.


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/LessNandor66Teljesitmenytura20131012?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJKHtefBlvzVwAE&feat=directlink