Tor des Géants 2013. 09. 8-14.
330km 24000m
Harmadik alkalommal álltam rajthoz ezen a versenyen. Többen hitetlenkedtek, hogy UTMB után egy héttel TDG-t tervezek. Még az év elején kellett jelentkezni a versenyekre és a szerencse úgy hozta, hogy mindkettõn kisorsoltak. Úgy döntöttem, megpróbálom teljesíteni mindkét versenyt.
A TDG-t tartják a világ leghosszabb, non-stop terepfutó versenyének.
Szombaton, miután átjöttünk Chamonixból, végre sikerült venni 48-as Hokát Miklósnak. Ezután a másnapi idõjárás elõrejelzéseket tanulmányoztuk, ami 50% napsütést és 50% esõt ígért.
Délután neveztünk a versenyre, majd este következett a pastaparty és az eligazítás abban
a sportcsarnokban, ahol elõzõ héten az UTMB frissítõ pontja volt.
Szinte éttermi kiszolgálásban volt részünk, terített asztal várt ránk porcelán tányérral, evõeszközökkel. Elõételnek salátát és sonkát szolgáltak fel nagy tálcákon. Mivel nem tudtuk, hogy lesz további menü, így az elkövetkezõ 330 km-re gondolva jól teleettük magunkat. Majd hozták a tésztát. Na, ebbõl is ettünk néhány tányérral. A nevezéskor kapott sárga táskánkba összepakoltuk a holminkat, és még aznap este leadtuk. Ezeket a táskákat a hét szakaszt határoló pontokra vitték elõre.
Kockáztattam, csak egy 20 literes hátizsákot vittem magammal, a legszükségesebb dolgokkal.
Vasárnap 10 órára volt a rajt kiírva. Fél tízkor elkezdett esni. Elõvettem az UTMB-re kölcsönkapott North Face márkájú esõkabátom, ami hegesztett varrású, 15000 mm-ig vízálló. Ez a drága kabát viszont nem tudta magáról ezeket a paramétereket, így már a rajtban csuromvizesen álltam.
Nem volt idõ visszamenni az autóhoz másikért.
Talán az esõ miatt a rajtot 17 perccel halasztották.
A magyar résztvevõk:
Wagner András 2. indulás
Siményi Miklós 2. indulás
Fridrich László 3. indulás
Börcsök András 3. indulás
A városból kiérve elállt az esõ. Két óra alatt értünk fel az elsõ hágóba. A második hágóba felfelé viszont újra bekeményített az idõjárás és jégesõt is kaptunk. Borsó nagyságú jég kopogott a fejünkön. A kapucnit inkább nem tettem fel, mert a nyakamba vezette a hideg vizet. Az elõzõ két évben ugyanazon az emelkedõn görcsölt be a lábam. Ebbõl okulva most elõre ittam a magnéziumot, így nem is volt semmi gondom. Az esõ kitartóan esett. Minél följebb értünk, annál hidegebb lett,
remegtem a vizes ruhában. Tudtam, hogy a szervezetem túl sok energiát fordít a felmelegítésre, így kevesebb jut a haladásra. A rajt elõtt látott mûholdképre emlékezve, tudtam, hogy minél gyorsabban haladok kelet felé, annál hamarabb kijutok a felhõsáv alól.
Az elsõ nap történ egy tragédia. Az egyik kínai versenyzõ elcsúszott, beverte a fejét és azonnal meghalt. Ezt mi csak a célban tudtuk meg.
Egyszer arra lettem figyelmes, hogy a néhány méterrel elõttem haladó versenyzõ kiabálva rántja hátra a fejét. Egy kõ repült el az arca elõtt. Felette valaki lerúgta, vagy bottal indította el.
Az elsõ szakasz 3. hágója után este negyed tízkor értem az elsõ nagy pontra., Valgrisenche-be. Leolvasták a csuklómon lévõ chipet, megkaptam az elõre küldött táskát, majd letereltek egy pincébe, ahol ágyak sorakoztak. Senki sem feküdt le aludni, hanem öltözködtünk, pakolásztunk és felkészültünk a következõ szakaszra. Magamra vettem az összes száraz ruhámat, de vízálló kabátom továbbra sem volt. Szerencsémre a végig zipzáros nadrágom legalább deréktól lefelé melegített. Felmentem a frissítõ pontra, mindjárt leültettek és kérdezték, hogy mit szeretnék enni. Több féle meleg étel volt. Tészta, különbözõ ízesítésû rizs, húsok, leves, szóval bõséges kínálattal fogadtak.
Az olasz Sportiva cég izoitalát ittuk, amit helyben porból kevertek.
Igaz, nem volt mind az 1500 segítõ futó „szakértõ”, de kedvesen, lelkesen igyekeztek segíteni.
Elõfordult, hogy meleg vízzel keverték be az izót, volt ahol salátástálból merõkanállal merték a kulacsunkba.
Az egész versenyen jó ellátásban részesültünk, 8-9 km-ként voltak a frissítõ pontok.
Az elsõ nagy pontról fél óra után indultam tovább. Többször újra eleredt az esõ, és nagyon hideg éjszaka várt ránk.
A 2854 méter magas Col Fenetre, majd a 3002 méteres Col Entrelor következett.
Az utóbbi mászásakor eltûntek a felhõk, csillagok „világítottak” az égbolton, a hõmérséklet fagypont alá süllyedt. Hétfõ hajnali 3-4 óra között járt az idõ. Reggel 9-kor indultam a verseny legmagasabb hágója, a 3300 méteres Col Loson felé. Hófoltok díszítették a hágót és jég csikorgott a lábunk alatt. Ez volt a hatodik hágó.
Utunk során 25 db 2000 méter feletti hágón kell átjutni a 330 kilométeres távon.
Hétfõ délelõtt a nap kellemesen sütött, de amint jött egy felhõ öltözködnünk kellett. Fél egykor értem a második nagy pontra, Cogne-ba 102km-hez. Gyors evés után, fél óra elteltével indultam tovább. Már csak egy hágó volt hátra a déli oldalon, ahová új útvonalon vezettek fel a Sogno menedékházhoz. Nagyon szép vízesések mellett haladtunk. Ez egy szerencsés változtatása volt az útvonalnak.
A menedékházban ittam egy pohár teát, majd kértem még egyszer. Valószínûleg egy másik kancsóból öntöttek, mert olyan forró volt, hogy elégettem a szám, a nyelvem. Még hetek után is fájt a nyelvem. Nem engedték, hogy mi öntsünk magunknak italt, bár nem is tudtunk volna, úgy remegett a kezünk a hidegtõl és a fáradtságtól. Két tenyerembe fogva tudtam csak felemelni a poharat, mint egy kisgyerek.
A hetedik hágó után több mint 30 kilométeres lejtõ következett, legalábbis az itiner szerint.
2827 méterrõl 337 méterre kellett ereszkedni. Ez már a déli szakasz vége az Aosta völgy bejáratánál. Mielõtt még leértem volna, várt rám egy poros, kiszáradt erdõvel borított hegy. Mivel már tavaly is itt vezetett az útvonal, így türelmesen viseltem ezt a lelkileg nehezen bírható szakaszt.
Végül hétfõn este 11 körül értem el Donas-t, ami a verseny 148. km-je. Az idõm megegyezett az elõzõ évivel. Innen már az északi oldal következett, az Alta Via 1-es útvonal.
Éreztem, hogy lázas vagyok, nehezen vettem a levegõt. Megfáztam az esõben. Valószínûleg az UTMB fáradságát sem sikerült maradéktalanul kipihenni. Csak teát és levest ittam egy napig, mellõztem a kólát. Lefeküdtem egy órára aludni, majd kicsivel jobban is éreztem magam. Száraz ruhám már nem volt, így választhattam, hogy melyik vizeset húzom magamra. Akiknek volt kísérõje, azok minden ponton száraz ruhát vehettek magukra.
Fridrich Laci szintén nehezen vette a levegõt, õ is megfázott. Orvoshoz fordult, elvitték kórházba kivizsgálásra, majd kizárták a versenybõl.
Tanulság: Amíg menni bírunk, ne menjünk az egészségügyiekhez, mert biztos, ami biztos alapon nem fognak tovább engedni.
Negyed kettõkor indultam tovább a pontról egy japán lánnyal és egy olasz fiúval, akik
50-60 közötti rajtszámot viseltek. A rajtszámunk megegyezett a tavalyi helyezésünkkel,
az enyém 98-as volt. Elõször felmentünk a város fölé, majd mediterrán kertek között leereszkedtünk a szomszéd faluba. Itt egy római korból megmaradt hídon keltünk át, majd kezdõdött a 2000 méteres emelkedõ. Sikerült tartanom a tempót a japán, olasz párossal. Miután kiértünk a gerincre, már lehetett látni a kivilágított Coda menedékházat, de mégis két órás, sziklás, sáros, nehéz gerincút következett. Még sötétben értük el a házat. Útitársaim kényelmesen leültek reggelizni, én gyors frissítés után elköszöntem tõlük és siettem tovább. Csak részben futható, köves, sziklás magashegyi rész következett. A futható részeket igyekeztem megfutni. Jöttek, mentek a felhõk, néha még a nap is kisütött, de összességében hûvös volt az idõ. Délután kettõre értem el Nielt, ahol 186 kilométernél jártam. Itt már 3-4 órával jobb voltam mint tavaly.
Egy újabb hágónál, 200 kilométernél következett a frissítõ pont. A felmenet viszonylag könnyû, a lemenet viszont kb. 10 kilométer hosszú volt, de jól tudtam futni lefelé. Kedd este fél hatra értem el a Gressoney völgyben található nagy pontra, ahol kevés résztvevõt találtam, mert elõbbre kerültem a mezõnyben. Már nem voltam lázas, de sokat köhögtem, nehezen vettem a levegõt. Fáradt voltam. Tudtam, ez az utolsó komfortos hely, mivel a hátralévõ két nagy pont csak sátras, így lefeküdtem aludni. Egy óra elég volt, hogy kipihenjem magam. 19:40-kor már indultam tovább. Emlékezetem szerint 4 órával voltam jobb, mint elõzõ évben. Körülbelül ilyen idõt terveztem a verseny elõtt.
Sötétedésre felértem az Alpenzu menedékházhoz, majd a Col Pinter nevû hágó következett.
Ez is egy csalóka hágó, hiszen többször is úgy látszott, hogy már felérek, de mindig volt még feljebb. A lejtõket és vízszintes részeket sikerült megfutnom. Csak két nagyobb hágó várt ránk ezen a 36 kilométeres szakaszon. Egy részen itt is megváltoztatták az útvonalat, persze nem a könnyebb lehetõséget keresve… Természetesen hosszabb lett a táv több szinttel megtoldva.
Szerda reggel 7 elõtt elértem a következõ nagy pontot, ahol száz kilométeren belülre került a cél.
Itt már nem feküdtem le aludni, csak egy órát pihentem és indultam tovább. Meglepetésemre a 21. helyen távoztam a pontról.
Talán a legnehezebb magashegyi szakasz várt rám. Tavaly ezt a részt már sötétben, hófúvásban értem el, idén viszont azért hajtottam, hogy sikerüljön átjutnom rajta világosban. A frissítõ pontokon mindig ki volt írva, hogy hány kilométerre található a következõ pont. Leggyakrabban 4,7 km-t írtak ki.
Egy idõ után már csak mosolyogtunk rajta, tudtuk, hogy kétszer ennyivel kell számolni. Az idõjárás változatlan volt hétfõ hajnal óta. Hûvös, de tiszta idõ volt. Éjszaka fagyott a hágókban, nappal hol sütött a nap, hol meg felhõbe burkolózott. Ezen a magashegyi részen csodálatos panorámában lehet részünk, hiszen egyszerre látszik a Gran Paradiso, a Monte Rosa vonulata, a Matternhorn és már a Mont Blanc csoport. Több bivakházat és menedékházat is érintettünk. Az egyikben, ahol tavaly várakoznom kellett, mikor felfüggesztették a versenyt, a személyzet egybõl megismert és ismerõsként üdvözölt. Col Vessonazból ereszkedtünk le Oyace-ba 1300 méter szintet veszítve. A felsõ részén púder finomságú porban vezetett meredeken lefelé az út. 18:21-re értem el Oyace-t. A településeknek olasz és francia nevük is van. Az esetek többségében a két név nem is hasonlít egymásra. Aki ezt még nem tudja, azt rendesen megkavarja ez a helyzet.
Az utolsó nagy pont elõtt még várt ránk egy hágó Col Brison. 6 km és 1000 méter fel, majd ugyanez le. Félúton felfelé és a hágóba is kiraktak pontot helikopterrel, ahol frissítõt találtunk. Már nem tudom, hogy fel vagy le volt a nehezebb. Arra emlékszem, hogy a hágóban a személyzet belém kötött, hogy milyen cipõ van rajtam. Még a nevét sem ismerték a Hokának, szerintük ebben nem lehet lemenni. Igaz, hogy a fáradtságtól már lefelé sem tudtam futni, de azért szerda este 11 után leértem az utolsó nagy pontra Ollomontba 283 kilométernél. Kiadós vacsora után éreztem, hogy aludnom kell, mert nem tudok tovább indulni, végtelenül fáradtnak éreztem magam. Lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Rázott a hideg, akárhogy fordultam fájt mindenem. Felkeltem és elindultam zuhanyozni.
Toi-toi méretû kabinokban lehetett zuhanyozni, és kint a szabadban a hideg éjszakában levetkõzni.
A tusolóba nem lehet bevinni még törölközõt sem. Jó fél órát álltam a meleg víz alatt, majd kimentem a hidegbe és a vizes ruháimat reszketve magamra húzgáltam. Visszamentem a sátorba és bebújtam a pokrócok alá kicsit melegedni.
2-3 óra múlva ébredtem, felmelegedtem, jobban éreztem magam. Összepakoltam és csütörtökön reggel 3-kor elindultam az utolsó szakaszra. 49 km volt hátra a célig.
Ollomont felett 1000 méterrel, nyugatra, található a Champillon menedékház. Az elõzõ években a legrövidebb úton mentünk a házba, most még az erdõs részen kilométerekkel elvittek déli irányba,
majd egy tehenészetnél fordultunk vissza északra. 1-2 óra plusz volt „csak” ez a kitérõ.
Érthetetlenek ezek a hosszabbítások, hiszen a végsõ táv és szint nem változik.
A háztól már csak 300 méter szint volt az azonos nevû hágó. Onnan lefelé beálltam három olasz mögé és elkezdtünk futni. Legalább két órán át rohantunk a sziklás, köves lejtõs terepen, világosodott mire leértünk. A völgy túlsó oldalán, új helyen, egy épületben volt a következõ frissítõ pont. Innen enyhén lejtõs szekérút következett 8-10 kilométeren át. Az olaszok elfutottak, nekem elkezdett fájni a jobb combomban lévõ izom. Az utolsó nagy lerohanásnál történt vele valami. Ennek ellenére jó tempóban tudtam gyalogolni. Saint-Rhemy-en-Bosses nevû településnél kereszteztem a Nagy Szent-Bernát hágóra vezetõ utat, majd a következõ faluban 9:13-kor értem el a frissítõpontot.
Az utolsó hágó várt rám, a közel 3000 méteres Col Malatra, aminek megmászása, majd az ereszkedés is szenvedõs volt.
A jobb lábam nem tudtam behajlítani, fájt a combom, a fájdalomcsillapító sem segített. Merev lábbal csak fele sebességgel lehet fel vagy lemenni. Gondoltam itt fog elmenni mellettem az egész mezõny, de meglepetésemre csak ketten elõztek meg. Már délután lett, mire felértem. A túloldalon a lemenet sem volt gyorsabb. 14:43-ra értem a Bonnattihoz, 17 km 5 és fél óra alatt.
A mai napra felmelegedett az idõ. Bonnatitól a Berton házon keresztül kell Courmayeurba menni, ami az UTMB-vel egyezõ szakasz, csak ellenkezõ irányba. Az UTMB-n felfelé 2,5 óra alatt tettem meg, most lefelé 5 órára volt szükségem. A Bertontól lefelé volt a legnehezebb. Hátrafelé és négykézláb is próbáltam menni, már nagyon szenvedtem a fájdalomtól. A városban sem tudtam futni, szép csendben besétáltam a célba. Többen megkérdezték, hogy én most hova megyek. Nem nézték ki belõlem, hogy „finisher” vagyok. Végül csütörtökön 17:56-kor értem célba.
A rendezõk mindjárt érdeklõdtek, hogy hol van a szálásom, majd elvittek kisbusszal a sportcsarnokhoz. Kezembe adták a sárga táskám, kérdezték, hogy még miben segíthetnek. Nagyon kedves volt mindenki az egész rendezvény alatt.
Péntek délután háromig aludtam, aztán kimentem a célba. Vártuk a másik magyar teljesítõt, Wagner Andrást.
Szombatot Pre.Saint Didier-ben töltöttük egy színvonalas termálfürdõben, ahová ajándék jegyet kaptunk jutalmul. Vasárnap a sportcsarnokban tartották az eredményhirdetés, minden célba érkezõ kapott egy finisher feliratú, hosszú ujjú piros polart.
706-an indultunk el vasárnap a rajtból.
103 óra 39 perc 30 másodperc után a 48. helyen értem célba. Az elõzõ évi 98. hely után ez hatalmas elõre lépés. A rajt utáni elsõ éjszakán még abban sem voltam biztos, hogy kibírom átázva a hideget, utána is csak a 100 és 200 hely közé vártam magam. Mivel sikerült 236 kilométerig futnom, így összejött a 48. hely. Utólag sajnálom, hogy a sérülés közbejött és nem sikerült 100 óra alá kerülnöm, de talán lesz még lehetõségem javítani.
Bebizonyosodott, hogy UTMB után egy héttel is lehet teljesíteni 330 km-es versenyt.
Köszönöm a szurkolást, a sok SMS-t, a telefonokat, a buzdítást az itthoniaknak és a kintieknek. Sokat segített a nehéz pillanatokban, mikor fáztam, az álmossággal, fáradtsággal és fájdalmakkal küzdöttem.
A mostani szabályok szerint jövõre nem indulhatok. 3 év után ki kell hagyni egy évet. Buzdítok mindenkit, hogy jelentkezzen, és sok sikert kívánok a jövõ évi indulóknak.
Itt látható egy, két éve készült, két órás film az útvonalról.:
http://www.youtube.com/watch?v=X7B1ZZsUkfs
| 