U Bojama ruja
Igazából nem terveztem, hogy írok errõl a túráról, mert Cardak egyrészt egy kicsit messze van ahhoz, hogy túl sok ember érdeklõdését felkeltse, másrészt meg úgy gondolom, hogy mindannyian felnõtt emberek vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy mi érdekel bennünket és mi nem, s ha valaki úgy érzi, hogy szeretne többet megtudni errõl a túráról, megtalálja a módját, hogy kiderítse, ami érdekli.
Hogy mégis leültem a laptop elé, s képletesen „tollat ragadtam”, annak kizárólag az az oka, hogy a minap elolvastam Benjike túratárs beszámolóját errõl a túráról, s az állam majd leesett a döbbenettõl, mert valahogy az volt az érzésem, hogy mi ketten nem is ugyanazon a túrán jártunk!
Kezdem azzal, hogy amikor valaki rászánja magát egy külföldi túrára, akkor természetesen mindig egy kalandot vállal, hiszen egy másik országban mindig sok olyan dolgot tapasztal az ember, ami máshogy van, mint ahogy azt idehaza megszoktuk, de hát éppen ez az egyik oka, amiért számomra mindig érdekes elmenni egy külföldi túrára! Nyilván kell ehhez egyfajta nyitottság, egyfajta hajlandóság arra, hogy az ember kiszakadjon a saját megszokott komfortzónájából, de ha valakibõl ez nyitottság teljesen hiányzik, az nyilván soha nem is indul neki egy ilyen kalandnak! Legalábbis is eddig azt hittem…
Teljesen természetes, hogy egy másik országban más szokások vannak, s számomra az is, hogy ha elmegyek egy másik országba túrázni, akkor nekem kell alkalmazkodnom az ottani szokásokhoz, nem pedig abban reménykedem, hogy minden pontosan ugyanúgy lesz a kedvemért, ahogy én azt otthon megszoktam.
Amikor nekiindulok egy külföldi túrának, számomra az is természetes, hogy próbálok kicsit tájékozódni arra vonatkozólag, hogy hova megyek… Szóval ha elmegyek egy olyan túrára, amit a Nyírséghez hasonló Delibláti homokvidéken rendeznek, akkor nem számítok 1000 méteres hegyekre, mert azok a homokos vidékeken felénk is elég ritkák… Ha pedig mégis csalódtam, mert felkészületlenségembõl adódóan másra számítottam, akkor legkevésbé fikázom a rendezõket azért, mert nem voltak hegyek, sokkal inkább elgondolkodom rajta, hogy ha idehaza hegyekre vágyom, akkor sem a Kiskunság felé veszem az irányt – akkor Szerbiában vajon miért teszem ezt? :-)
A túrán valóban nem a nálunk szokásos itiner formátumot (bár még ez sem igaz, mert nálunk is elég változatos az itinerek stílusa és formátuma) adták, de ezt Szerbiában sehol nem adják, ugyanis más a szokás – adtak viszont helyette egy kifejezetten igényes és szép, nyomdában készült aprócska igazolófüzetet, benne egy térképvázlattal, ami alapján szerintem teljesen jól lehetett tájékozódni, elsõsorban azért, mert a túra útvonalát végig a- nálunk csak tanösvényeken megszokott- táblázás is segítette. Az egyébként sem szerepelt a túra kiírásában, hogy teljesen felklszületkenül és térkép nélkül induljunk neki egy túrának egy számunkra tök idegen területen… Ha valaki ezt mégis bevállalja, akkor ne csodálkozzon, ha nehézségei támadnak!
Igen, a célban nem volt zsíros kenyér sem, meg tea sem - csak egy mûködõ étterem a céltól 50 méterre, ahol gyakorlatilag a meleg ételtõl kezdve a hideg sörig mindent lehetett kapni! Na mondjuk, amit ettem és ittam, azt ki kellett fizetni, de hát azt hiszem, ez felénk is így szokás, ugye?
Abban is igaza van Benjike túratársnak, hogy a végén valóban nem köszönte meg senki, hogy eljöttünk erre a túrára, ugyanis még mielõtt megtették volna, mi köszöntünk meg nekik, hogy itt lehettünk és megismerhettük ezt a vidéket!
Végezetül pedig, aki szeretné eldönteni, hogy ez valóban egy „dögunalom” túra-e, ahogy Benjike látta vagy pedig inkább egy nagyon érdekes kaland, ahogy én, az nézze meg a túrán készült képeimet, s ne hallgasson se rám, se Benjikére – döntse el maga!
Képek
|
