Irinyi teljesítménytúrák 15/25
Kellemes, tiszta idõ ígérkezik, amikor benyitok a létavértesi Sporttelep ajtaján. Még jóval a rajtidõ elõtt vagyunk, de a konyhában már nagy a sürgés-forgás, az erõsen felújításra szoruló tornateremben a nevezési lapok szép sorban elõkészítve, a tollak beélesítve, a szervezõk mosolya szélesítve várja a túrázókat.
Miután egyeztetek a fõrendezõvel, hogy szeretnék mindkét távon indulni, leülök kitölteni a nevezési lapokat. Közben kedves túratársak érkeznek az ország minden részérõl, amely a Dunán innen található. Örömmel üdvözöljük egymást.
Két túratárssal rajtolok a rövidebb távon. Futni kezdenek, így én is nekiiramodok. Már az elsõ lépéseknél jelentkezik a lábamban az égõ érzés. Kezdetét veszi a túrák elején szokásos bemelegítési szakasz, ami általában légszomjat, és fájdalmat jelent. Vigasztalom magam, hogy pár kilométer és elmúlik. Az elsõ ellenõrzõpont (Irinyi kiállító terem) elõtt már kicsit lemaradok, de a fiúk bevárnak. Pecsét, csoki, tovább. Irány az arborétum, kár hogy mindig alvó állapotában látom. Ki a „kiskapun” jobbra, egy kevés aszfalt következik. A futást nem hagyom abba, igaz alig bírom emelni a lábaimat, térdtõl lefele végig fájnak a sípcsont melletti izmok (nem tudom a pontos elnevezésüket, de a helyüket nagyon érzem). Egyre inkább lemaradok, de szerencsére már jól ismerem az utat. Túl vagyok a forgalmas útkeresztezõdésen, egyenesen haladok, majd balra befordulok a Nagy Móricz-féle kriptáh……Placcs! A kanyarban elterülök, mint egy gyalogbéka. Remek. Mivel nem emeltem rendesen a lábamat, megbotlom egy édes kis csatornafedélben, ami kb. 5 cm-re kiállt az út szintjébõl. Ekkora emelkedõre itt nem számítottamJ. Nem kis zajt okozhattam, ugyanis a túratársaim pillanatok alatt ott teremnek és próbálnak összeszedni. A térdemre nézve fontolgatják az ügyelet kihívását. Engem leginkább a futónadrágom komoly sérülése aggaszt, ezt már csak foltozással lehetne helyrehozni. Vérzõ térdemet megvizsgálva megnyugtatom õket, hogy jelenleg ez a legkisebb problémám. Pár lépést sántikálok, aztán ismét futni kezdek. No jó, inkább nevezzük kocogásnak.
A következõ pontig már csak a fájdalom a társam, ismét lemaradtam. A kepecs-tagi tanyánál „egy a párna, egy a papír”(Kabos Gyula után szabadon) bár leginkább „huhokolásra” van szükség, hogy fogjon a kék túrás bélyegzõ. A hosszútávos túratárs már árkon-bokron túl jár. Így ketten indulunk a következõ szakaszra. Próbálok úrrá lenni a szûnni nem akaró fájdalmon, kevés sikerrel. Az sem segít, ha gyalogolok, így inkább futósra veszem a lépteimet. Áthaladunk az öreg fahídon, ez sem lett fiatalabb tavaly óta. Inkább egyesével kelünk át rajta. Az út nagyszerûen ki van jelölve, követem a rózsaszín pöttyöket és nyilakat. Már itt is a harmadik ellenõrzõ pont, az itiner szerint Papp Sanyi bácsi pajtája. Pecsételést kérek, de a felhalmozott zsíros kenyér halomnak ellenállok. Nemrég reggeliztem, még nem vagyok éhes. Kevés idõt töltök itt, megígérem, hogy ma még jövök erre, aztán újra rátérek a dûlõre.
A talaj puha, az idõ csendes õszi , minden adott egy kellemes kiránduláshoz. Terelek , mármint a figyelmemet, csak pozitívan. Légzéstechnika. Mindent bevetek. Haladni kell. Egy-két (sok) kutyát felzavarok, szerencsére meg vannak kötve. Ma rekedtre ugatják magukat, ha nem térnek jobb belátásra. A lábam nem javul, elérek a mélypontig, sírok egy kicsit, csak úgy könnyek nélkül. Ez segít. Innen már csak felfele van. És tényleg. Tompul az égõ érzés, lassan magamhoz térek, és végre kezdem élvezni is azt, amit csinálok. Máris itt az utolsó ellenõrzõpont. Gyors bélyegzés és a záró szakasz következik. Kicsit jobb hangulatban küzdöm le, mint az elõzõeket.
A célba beérkezve csodálkoznak, hogy már itt vagyok. Aztán rám pillantva megállapítják: „Rosszul nézel ki.”Majd aggódva kérdezik: „Iszol te rendesen?” Nemleges válaszomra rögtön pótolják a hiányosságot. Megitatnak. A koccintás után már vidámabb hangulatban indulok az újabb, hosszabb körre.
A második elsõ részt kicsit gyorsabb tempóban kell megtenni, mert a pont már bezáráshoz készül. Még idõben érkezem. Arborétum, tavacska, melyben fürödni tilos, kiskapu, aszfalt, útkeresztezõdés, balkanyar (figyelem, veszélyes!), kripta romokban, az utolsó túrázó háta a távolban. Kis idõ múlva beérem, váltunk pár szót, majd elhagyom.
Most már népesebb az útvonal. Mindig van kit utolérni. Kék túra bélyegzés, közben a juhnyájat kiterelik a karámból. Szerencsére már mögöttem vannak. Nem egy irányba indulunk. A következõ csapatban egy tavaszi útitársba botlok. Igaz, találkozásunkkor csak az idõpont és a túra lett volna tavaszi (Népek tavasza) , az idõjárás zord, téli volt. Otthagyja a csapatot és együtt kocogunk tovább. A legjobb idõpontban teszi ezt, mert a változatosság kedvéért most a bal combomban jelentkezik a fájdalom. Beszélgetünk, ezzel sokat segít rajtam. Közben a nap is kisüt. Egyre szebb túrázó idõben haladunk a következõ pont felé.
A pajtában már emelkedett a hangulat. Én is iszom egy pohár nagyon kellemes ízû forralt bort. Ennek a túrának ez a nedû az egyik fénypontja, a szervezõk kedvessége, vendégszeretete mellett. Közben beszélgetek rég látott ismerõseimmel. Õk kiélvezik a túrázás adta örömöket, nem rohannak. Velem ellentétben, én próbálok. Alkalmi túratársam még marad.
Most a neon zöld pöttyök és nyilak vezetnek. Ha valakinek ez sem lenne elég, virító sárga lapok is jelzik az útirányt. Tökéletes a jelölés. Szétválik a rövidebb és hosszabb túra útvonala, ismét magányosabb az út. De lassan feltünedeznek a hosszabb távos túratársak is. A Scaler Ranch-nél kisebb csoportosulás, ellenõrzõ pont, meleg tûzzel és hideg vízzel. Az utóbbiból feltöltekezem. Étel nincs, de ez nem hozza zavarba a túrázókat, elõveszik a hazait. Nem állok sokat, egyre rosszabb a combom, szeretnék már beérni. A Bocskai kertben a hölgytõl csak egy kis vizet kérek, elvitelre. A következõ pontig összeszorított foggal ugyan, de kocogok. Az utolsó frissítõ helyen található Kánaánt kihagyom. Amíg túratársam, aki mindig bevár a pontoknál, beviszi az itinert, az út szélén próbálom kicsit masszírozni, nyújtani a lábam. Amikor kijön közli velem, ha 13.45-re beérek, van esélyem elérni a célomat. Mindig tudja mivel motiváljon. Mozgósítom tartalékaimat. Igyekszem tudomást sem venni a fájdalomról. Csak „vágtatok”….ahogy bírok…át a Bikalegelõn…lõtér… már itt a falu széle….nem sok van hátra……nekem se…..Civil Szervezetek Háza…(valamikor itt volt a cél)… most még egy kicsit mennem kell…. gyerünk…..kibírod….újra füves rész….már látom a Sporttelep kerítését…És ekkor mintegy mentõangyalként, a célvonalnál megjelenik böszörményi túratársnõm és az utolsó métereket már az õ hangos buzdítása mellett teszem meg. Általa úgy érzem magam, mint aki épp egy maratont nyert meg. Pedig az õ volt, tavasszal a Rotaryn.
A célba már mosollyal az arcomon toppanok be. (13.46) Hol van már a szenvedés? Régi idõk emléke. Az oklevél,a kitûzõ és a „megfizethetetlen” árú gyufa átvétele után, leülök a tálban gõzölgõ leves mellé. Behörbölöm a forró, igazi „Erdõspusztai ragu á la Madár” névre hallgató különlegességet. Köszönet a szakács néninek érte. Igazán finom volt, és visszaadta az erõmet. Aztán begyûjtöm a serlegeket, mindet amit lehet. A többi megszerzésében csak a korom és a nemem akadályoz meg. Végre sikerült elérni a célomat.
Nagyon szeretem ezt a túrát. Profi a szervezés, a túrázókat vendégként fogadják, jó ide visszatérni. Számomra azért is különleges, mert 2009-ben ez volt életem elsõ teljesítménytúrája. Itt estem „bûnbe”. |
