Túrabeszámolók

 

     Egy évvel ezelõtt a túra elõtti napon az általános bizonytalansággal küzdött mindenki. Néhány nappal korábban nagy havazás volt, mínuszokkal és széllel, s az akkori szombati napra mindenféle elrettentõ jelzéseket adott ki a meteorológia. Mindezek ellenére,  majdnem százhúszan bevállalták a megpróbáltatásokat és nem is kellett csalódniuk. Az idõ megnyugodott, szikrázóan sütött a Nap, és a mínusz két fokban ideális túraidõ volt. Idén viszont, ahogy közeledett a túra napja, sem hó, sem a meteorológia nem fenyegetett. Sõt! Ibolyák és hóvirágok nyíltak. Helyenként bimbót bontott az aranyesõ, az orgona, Somogyban virágozni kezdett a repce.  A hõmérõ a plusz tizen fokokat ostromolta. Minden összeállt egy kellemes tavaszi túrához, a tél közepén. De vajon kitart-e a tavasz 18-áig? Ezek a kérdések jártak a fejünkben, miközben egyre közeledett a hétvége.  S mind jobban szorított a kérdésre a válaszadás: Hány emberre számítsunk?

     Pénteken szikrázó idõben indultunk elvégezni az utolsó simításokat. Helyükre kerültek  Nadapon az üstök, a forró teának és forralt bornak, a sörpadok a nevezéshez és elkészült az elõzetes adminisztráció. Az alig pirkadatban, lassan tellett a rajt-cél belsõ parkolója, érkeztek a pontõrök és megjelentek az elsõ túrázók is. A bázisul szolgáló sörözõben serényen dolgozott a kávégép, s néha összecsendült egy-egy kisebb pohár is. Kezdetét vette a reggeli gyors rutin, és mi pontõrök már zsákokkal a hátunkon haladtunk el a még nem is szedelõdzködõ túratársak mellett. Viszlát késõbb az erdõben! Szürke, párás hajnalban futott velünk az út a Meleg-hegy felé. A fák ágai között egyre világosabb lett, de még nem tudtuk vajon milyen lesz az aznapi idõ. A Meleg-hegy lábánál, a fennsíkra érve már sejteni lehetett a felkelõ Napot a felhõk mögött, de az eget a nyugati égbolton trónoló, csaknem telihold uralta. Elhagyva az Angelika-forrást , a Bodza-völgy sziklái szinte irracionálisan zöld, vastag moha rétegbe burkolóztak. A jó idõben aktív vadak, az õszi avarban, valóságos sztrádákká változtatták, a máskor alig észrevehetõ vadcsapásokat. Így érkeztünk el, kicsit több mint öt kilométer gyaloglás után a mai nap legtávolabbi pontjára, Barlang-kúthoz.  Már látszott a pihenõ rönk asztala és padja, amikor megláttunk egy alakot, aki a szemközti hegyi ösvényen ereszkedett lefelé, hátizsák nélkül. Terepfutó? Kérdeztük egyszerre és meggyorsítottuk lépéseinket. Egyszerre értünk a kis völgybe.  S valóban, a fiatalember ott szorongatta a kezében a túránk itinerét.  Mi ötven perc alatt értünk a pontra, harminc perces indulási elõnnyel, õ negyven perc alatt elért minket úgy, hogy bejárta már a két elõttünk lévõ pontot, s ezért csaknem négy kilométerrel nagyobb távot tett meg!

     Kicsit megpihent, a pecsételés után, s aztán hipp-hopp eltûnt az emelkedõ fái között, Sukoró irányába. Gyorsan kipakoltunk, felállítottuk a pontot, majd nekikezdtünk a tûzrakásnak. Már kezdet erõre kapni a láng, mikor fél órával a futó után megérkezett a második ember. Vele már a rajnál találkoztunk. Nem volt ismeretlen számunkra, már törzsvendégnek számít túráinkon, Budapestrõl. Gyakorlott túrázó, magas rajtszámmal, így már valószínûsíteni lehetett, hogy sokan leszünk.  Alig telt el tíz perc befutott a következõ páros és az elsõ kutya. A roti, nem az övék volt, Sukoró felett csapódott a kis csapathoz. Barátságos, gondozott állat, aki még kétszer meglátogatott bennünket, felcsapva önkéntes túravezetõnek másokhoz. Szépen lobogott a tûz, felkerültek a nyársakra az elsõ szalonnák és az egyre jobban áradó túrázók tiszteletére kitisztult az ég és egyre jobban sütött a nap.   Kerültek is le a meleg ruhadarabok szép számmal. Jöttek kisebb, nagyobb csoportok, családok, párok, lazán, vagy erõsebb tempót diktálva. A terepfutók a melegben egyre csapzottabbak voltak, de falták a kilométereket. Ki csak pecsételtett és ment is, ki elfogadott egy-egy italt és pihent hosszabb-rövidebb ideig. A völgy kidõlt fái kitûnõ padoknak bizonyultak a nyugalomban. Egyre több kutya érkezett, a már jól ismert vizslapár és gazdáik Dunakeszirõl, de voltak elnyûhetetlen vesztik is.  Ahogy délfelé közeledett az idõ, sokasodtak a gyerekek. Voltak önjáróak, de volt kit apuka, anyuka hozott a hátán hordozókban.  A távok és a terep adottságai egyre több családot vonzanak el hozzánk. Volt, hogy meditatív csendben úszott a kis völgy, de elõfordult, hogy jobban hasonlítottunk szabadtéri játszótérhez.

Közben a mesebeli térerõt kihasználva legalább annyit megtudtunk a központból, hogy kétszáz fölött van az indulók száma. No, fõhet a Bence-hegyiek feje, van-e náluk  elég csoki. Aztán rájöttünk, szerencsés helyzetben vannak, hiszen alig fél óra onnan a bázis. Ahogy telt a rajtlista, úgy szaporodott az ismerõsök száma is. Volt aki a környékrõl jött, de szép számmal akadta távolabbról érkezõ, sokszor visszajáró túratársak is. Persze nekik könnyebb dolguk volt, az ismerõs pontõrökkel, de sokat, már mi is messzirõl felismertünk. Megérkezetek a helyi testvérszervet a Pucút Nyulak Természetjáró SE prominens tagjai, a mezõfalvi iskola szokásos kommandója és nem sokkal ebéd után, két barátnõnk Erzsi és Zsuzsa is. Õk aztán végig velünk maradtak.

     Ezen  a túrán nem volt meghatározott szint idõ, s az útvonalat is két irányból lehetett megtenni, tetszés szerint. Aki a bónusz pontot is érintette a négy kilométeres kitérõt bevállalva és megszerezte János-forrás pecsétjét az a célban egy extra almás pitében részesült a forró tea, forralt bor, zsíros kenyér és szalonna sütési lehetõség mellé. Természetesen mindenki megkapta a hivatalos kitûzõt a síelõ rókával.  Szinte mindegyik ponton volt valami meglepetése az õröknek általában folyékony formában, de a hivatalos ellátás a célon kívül Sukorón a Zsuzsi presszónál forró tea, és a már említett csoki a Bence-hegyen volt. Kétszázhuszonöt túrázó után elfogytak  a rajtszámok, így mi is tábort bontottunk a lassan alábukó nap fényében.  Indultunk vissza Nadapra. A bázison nagy volt a forgalom, gyorsan fogyott a pite, ropogott a tûz és sült a szalonna is. A zsíros kenyérnek is volt keletje, s fogyott a tea és a forralt bor . A kis sörözõ, ami vendégül látott minket szintén tele volt. Aztán napszáltával elõkerült Zoli gitárja és felhangzottak az elsõ dalok. Bekapcsolódta az éneklésbe túrázó társaink is, és már-már Zánka vagy Csillebérc egykori hangulat köszönt vissza. Szép nap és szép este volt. Ahogy belenyúltunk az éjszakába elment az utolsó busz is, s a parkolóban  csak a szervezõk autói maradtak.  Sokan ígérték, hogy visszatérnek nyáron, az éjszakai túrára.

Hát akkor veletek újra július 5-6-án az Éjszakai TOPorgon! Mi ott leszünk !

Üdv addig is mindenkinek!