2013
A különbözõ okok miatt jelentõsen lecsökkent keretidõt nem tudtam a sebesség növelésével és a kevés utazással sem ellensúlyozni. 8 hétvégét máshol töltöttem, ötön csak egy gyors vagy kevésbé gyors bringázásra volt lehetõség. A gyalogosan megtett 3500 km elérése agy decemberi huszáros hajrával sikerült csak. Jellemzõ, hogy ez lett a túrákban leggazdagabb hónap. A kerékpáron megtett 2160 km-rel ellenben nem szégyenkezhetek, a 2009-es csúcstól alig 120 km választott el. A hétvégék nagy többsége egynapos volt. Mindezeknek van azért elõnye: könnyebb visszaemlékezni, a ritkább élményeknek jobban lehet örülni.
Az évkezdet még viszonylag tömény volt, több kisebb túrával próbáltam szintentartani magam, mint pl. a Börzsönyi Kék, ahol megosztoztunk leggyorsabbként egy egyéves Turista magazin elõfizetésen. Még egy-egy hosszabbra is akadt lehetõség, mint például a cseh Fagyott vízesések, ahol gyönyörû látnivalókkal terhelt szakaszokat kötöttek össze hosszú unalmas nappali utak. Szóval igyekeztem tartani magam, fõleg, hogy eldöntöttem, indulok olyan idióta túrán, mint a Galyavár 110. Nagyjából itt is csúcsosodott ki a "formám", viszonylag könnyedén végeztünk a feladattal Rudival és Barta Lacival együtt. A téli idõszak lecsengéseként még egy autentikus LeFaGySzon is részt vehettem, az eddigi legjobbon, itt egyébként már csak második leggyorsabb beérkezõként. A szélfútta Karancson és a behavazott Matyó lápán az élmény viszont megfizethetetlen.
A tavasz egy igazi téli túrával indult: a kiszucai százast a testem még emlékezetbõl jól megoldotta, és a pilisi barlangokat egy valódi élménytúrán tanulmányozhattam. Aztán 160-180 km-es hónapok jöttek, bár közben már tekertem is. Gyorsan lemondtam mindenféle más tervrõl, csupán egyfelé próbáltam figyelni: a super randonneur cím megszerzésére még látszódott esély. Kiragadott hétköznapi egy-két órákkal próbáltam készülni, mindenféle tervszerûség nélkül. A BRM 200, 300 és 400 hamar le is zajlott tavasszal, persze a gyalogtúrák rovására, pedig közeledett a Mátra 115 és fõleg a Kazinczy idõpontja.
Jött a nyár, és oda kellet állni a Mátra 115 rajtjába úgy, hogy nem volt km a lábamban. Ennek ellenére 19-re lapot húztam, és a szokott tempóban elindultam, hogy a hegyek között elszenvedjem életem egyik leg(izom)fájdalmasabb öt óráját a Diós-pataktól a célig. Az érzés, hogy még felfelé is fáj, ismeretlen volt eddig számomra. Addig azonban sokminden történt, többek közt egyfajta elismerésként felfogható kérdést kaptam Ruditól Lajosházán, amikor végre utolértem, valahogy így: "hát te mit keresel itt?" Aztán továbbgaloppoztunk a 2. hely felé. Könnyedén pikk-pakk fenn voltunk a Muzslán, majd elképesztõ módon ugyanott lett végünk, a hegyrõl lefelé.
Hogy valahogy visszaszokjak a hosszabb távokhoz, még egy Turul 130-at is bevállaltam, feledhetõ sebességgel, de legalább fájdalommentesen. Majd üres hetek jöttek a munka és egyebek mellett, így a Kazinczy rajtjáig inkább a kérdõjelek gyûltek bennem. Amikor Széphalmon kiszteppeltünk az emlékkertbõl a 30 fokba, nem is reméltem hogy tartani tudom a tempót a legjobbakkal, sõt, talán a teljesítés is veszélyben volt. Aztán az utolsó 50 km-en újra átélhettem azt, amiért szeretem, és amit csak az ultra-táv adhat... Így négy év után elõször nyithattam be a Kovács-villába elsõként, Rudival együtt, de errõl már megemlékeztem valahol.
Az élménytúrák hónapjai elõtt még egy hajtós Mátra 60-nal szerettem volna zárni a Nagy Heteket, de egyik kedvenc túrámon már újra meglátszottak a km-hiány jelei, alig fértem be 8 óra alá. A nyaralás után egy nagyon mély gödörbõl kellett kikapaszkodni, ami úgy kezdõdött, hogy egy balatoni 38 km-es séta után hazafelé majd leszédültem a bringáról. Ezután a vértesi 50 szinte maga volt a csoda (5:07), hát még a brassói túrák, ahol nem sikerült megtapasztalni a fáradtságot.
Aztán egyre rövidebb, de itt-ott élvezetes túrák jöttek (pl. Börzsönyi Várak hétvége, Forrástúra, vagy pl. Szomor, ahol végre újra Kékdroid társaságát élvezhettem), sérüléssel, és sûrû kihagyásokkal. Október-novemberben talán újra kezdtek rendszerbe állni a dolgok, de még mindig kevés km-rel. Ha néha eredményt akartam, igencsak fel kellett pörögni. A Kazinczy óta sok hónap eltelt, és nem jutottam el százas túrára. Így gondoltam egy nagyot, elvetettem a kockát, és beneveztem a cseh EKUT-ra. Elkezdtem jobban futogatni a túrákon, és az elsõ fordulót Barta Laci mögött hoztuk is Rudival. A Tanúhegyek utolsó 2 km-én együtt futottam Pap Gabival, aki tovább ösztönzött azzal, hogy szerinte több van bennem, mint gondolom. Ezzel kicsit szöget ütött a fejembe, és miután a Prágai százason hoztuk a kötelezõt (többet nem), a Tortúrára úgy mentem (ha már egyszer bajnoki futam), hogy megtudjam mi az ami úgy elrejtõzött bennem. Bár 6.40 után megláthattam az egri minaretet, az is kiderült, hogy mégsincsenek bennem nagy tartalékok, amit a Dombay Maratonnal is tudatosítottam magamban (5:09).
Ezzel le is zártam az évet. Ennek is el kellett múlnia, már csak jobb jöhet.
Szárazon: hatvan túrán vettem részt és még kilencen bringával. Nem szereztem semmilyen mozgalmi kupát vagy érmet, hacsak a super randonneurt nem tekintjük annak. Még így is túl sok élményem volt, hogy legeket soroljak fel, nem felelne meg a valóságnak. Nem csípett meg lódarázs, nem harapott meg kutya, nem estem tóba és nem láttam hiúzt. Nem büntetett meg rendõr, nem esett le még a körmöm és talán egy vízhólyagom volt, de ez sem biztos. Akkor végül ez is jó év volt, nem? |
