Túrabeszámolók

 Kiss Péter emléktúra (Mátra 2014.)

Aki ismer tudhatja, hogy beszélni, azt aztán tudok. Túrabeszámolót viszont keveset írtam eddig. Íme, ez lesz a második. J

Mindenki elismerõen, szuperlatívuszokban beszél errõl a túráról. Mindent elmondanak, mélységesen egyetértek, ahhoz hozzátenni nem nagyon tudok. Mégis van sok minden, amit szívesen megosztanék veletek. Ígyhát azt hiszem ez a beszámoló ismét másmilyen lesz, mint amilyen egy túrabeszámoló szokott lenni. J

Ismertem Petit. Régen sokat beszélgettem vele MSN-n, másztunk, moziztunk együtt. Hónapok óta nem konnektáltunk azelõtt, hogy a rádióban meghallottam, hogy magyarok vannak a Kancsenzöngán és a csúcsra tör Erõss Zsolt és Kiss Péter. Percekbe telt, mire leesett, hogy ez a fiú az a Kiss Peti, akit ismerek. Biztos voltam benne, hogy felmegy. Abban is az elején, hogy kibírja az éjszakát odafenn, és hogy lejön. Amikor kiderült, hogy ez szinte biztos, hogy nem jön össze, akkor elindult a gyászmunka, mint mindenkinél, aki ismerte. Utána mentem Kinizsi 100-ra, gondoltam éjszaka majd, amikor egyedül gyaloglok, akkor gondolkozom, rendezgetem magamban a dolgot. Nem sikerült. Tömeg volt és olyan zombi voltam agyilag, hogy nem ment. Egy hétre rá Mátra115. Elmentünk a célba segíteni (azért, mert mindent elolvastam, amit felleltem Petirõl és tudtam, hogy az egyik kedvenc túrája volt). A túra és a Mátra rabul ejtett, de errõl majd máskor.

Az évben még számos alkalommal lehetett emlékezni róla, de amikor kiderült, hogy emléktúrája is lesz, akkor, ott, tutifixszé vált, hogy én is ott leszek. Ha egyszer nekiindulok, akkor elmegyek a falig, így az elsõ nap, amikor lehetett elõnevezni, már kísérletet tettem rá, hogy ott virítson a nevem a hosszútáv listájában.

Ez számomra nem volt olyan egyszerû, de az ezt követõ levelezés következtében lettem a túra tiszteletbeli mezõnyorvosa. J

Most lássuk a túrát:

Elõzetes hírek? Piszok kemény, taktikás, nehéz túra lesz (by Máté), alig vártam! J Kicsit szûköltem magamban, hogy nehogy orcára essek, de a várakozás nagyobb volt, mint az óvatosság. Ami elrémített az a sár lehetõsége. Annyira meghatározó élmény volt a Kitörésen, hogy minden erõmmel azért szurkoltam, hogy nehogy ennek a túrának is ez legyen a fõ jellemzõje. Végigondolva, hogy mit tehetek ezért én, úgy döntöttünk (Szemán Zoli és én), hogy elöl rajtolunk és lehetõleg tempósan megyünk, hogy fagyott és szûz területeken vezessen utunk. Elsõként rajtoltunk. Az elsõ 20 km-ben minden 10-ik lépésnél eszembe jutott, hogy milyen jól döntöttünk.

Peti odafentrõl olyan idõt rendezett nekünk, hogy minden porcikám élvezte a napsütést. Látni lehetett a csúcsokról és kilátóhelyekrõl, imádtam. J

Ettõl persze olvadtak az ösvények, de legteljesebb sárosodás sem volt képes elrontani a hangulatomat.

Kékestetõ elõször. Fénykép. Az emlékhelyet késõn, leginkább gondolatban igyekeztünk megtalálni. Bocsi, legközelebb.Ellenõrzõpont. Emlékeztem, hogy Vándor Csillag vár bennünket (többek között) itt. Ha nem ismertem volna, akkor is rájövök, hogy melyikük az, hiszen saját kitûzõ díszítette mellkasát. Amikor szóba hoztuk, kiderült, hogy most lett kész a pecsétje, nem úszta meg, hogy elõ ne kotorja. Késõbb mi voltunk az elsõk, akik másodszori találkozáskor is kértünk pecsétet. J

Innen csak lefelé vezet az út. Ami azt jelenti, hogy szaladunk. Ez ugye akkor lehetséges, ha a nem bakancsot, hanem cipõt viselünk. Speciel én terepfutót szoktam. Merthogy az elsõ túráimon viselt bakancs állandóan feltörte a lábamat és úgy éreztem magam, mint egy rabláncra fûzött tengelice. Ezért egyszercsak halált megvetõ bátran kipróbáltam a futócipõt (laza bokám miatt pár rugalmas pólyát a hátizsákba készítve) és a tapasztalatom az volt, hogy nem veszélyes. Nem bicsaklott ki a bokám. Azóta persze már többször is. De több védõ eljárás is bevált nálam. Egyrészt, ha billen az ember egyik bokája, akkor, mielõtt a teljes testsúlya a talpa helyett a bokacsontján landolna, átterhel a másik lábára. Ettõl az ember általában elesik, de horzsolás, kontra külbokaszalag-szakadás esetén az elõbbire szavazok. Akkor még tovább lehet menni, míg a másikkal minimum kérdéses. Másrészt ha az ember fut (lejtõn), akkor egy-egy pontra rövid ideig terhel, ideje sincs billenni, lecsúszni a támasznak. Újabb érdekes felfedezést tettem.Az elõttem trappoló túrázó elesett és a hegyoldal irányába megcsúszott. Meg akartam állni, hátha segítségre szorul. A fékezést nem tûrte a bokám és miközben megálltam kibillent alólam. Nagyon. Fájt. Megoldás: azonnal visszaállsz rá és terhelni kezded. Ha nem bír belefeledkezni a jajongásba, akkor túllép rajta. A vízesésnél már nem is fájt.

Ah, a vízesés, az Ilona-vízesés. Ott kezdõdött a vizek vidéke. Mi elég közel haladtunk el hozzá, bár voltak, akik csak távolból gyönyörködtek benne. Hogy hogyan kell átkelni egy patakon? Hát a kezedben lógicsáló holmijaidat felcsatolod, kötöd magadra, hogy együtt, egy egységben ázzatok el, ha arra kerül a sor. Ne akadályozzon a kapaszkodásban és ne ússzon el a habok szárnyán. Elõveszed a fizikusi képességedet és a túlélésit mindenképpen. Csúszik-nem csúszik? Billen-nem billen? Elég hosszú a lábam? Tudok olyan szögben terhelni? Elég magas a cipõm talpa, vagy vízálló rész? Szerezzek botot? Aztán nekilátsz. Elázva, vagy sem átjutsz. Mész tovább.

Ezt kb 10-12x kellett megtenni a túra folyamán. Izgalmas, érdekes, inspiráló volt. Kb a 8. alkalom után határoztam el, hogy Máté ezért köszönetet és két puszit érdemel. Kb a 9. alkalommal süllyedt el mindkét cipõm. Terepfutócipõ, jót tett neki. Meg a lábamnak is. J Ja! Impregnálva. J A következõ pillanatban egyik túratársam két botot ajánlott fel az átjutáshoz. J Már mindegy volt, de a két botos kezét használtam fel segítségként. Ezek után kezdõdtek az igazi sáros szakaszok. Már legalább nem kellett aggódnom, hogy beázik-e, vagy sem. Ennyit a patakokról.

Az ellenõrzõpontok… Mindegyikrõl ódákat lehet zengeni. A vízesés után a Cseviceihez jutottunk. Addigra fogalmazódott meg krédóm: „lejtõn és EP-re futunk.” Ezt Zoli csak kocogásnak nevezte. Szerintem sem sprint, de kifejezetten különbözik számomra a kocogástól, futás ez a javából. Pláne, mondjuk 50 km hepehupás, dombos-hegyes gyaloglás után…. ;)

Szóval minden ponton mosolygás, kedvesség fogadott. Csoda, hogy fülig szalad a szám, amint ilyen helyre közeledünk? Kekszek, tea. Simogató gondoskodás. Szimatolással kiválasztottam a kókuszosat és máris mentünk tovább. J

A sárga plusz kifogott rajtam. Olyan magabiztossággal indultam rajta lefelé, mintha nem tudnám, hogy a Gabi halála felfelé van. Ez nem jelentett többet, mint plusz ötszáz métert, de lehet, hogy azért volt, hogy lefotózhassam a mohapárnát… J  Addig a többiek beúsztak a sártengerbe. Sok minden volt alkalmas, hogy túléljük. Volt, hogy fenyõágakon, volt, hogy letört ágakon lépkedtünk. Az is elõfordult, hogy lehullott tobozok siettek segítségünkre. Vagy mentünk a bozót szélén. Késõbb meggyõzõdésemmé vált, hogy azok a szederbokrok a tavaszt tüske nélkül kezdik, akik elkövették azt a hibát, hogy az út mellé nõttek. Biztos ledarálta róluk a tüsketengert a túrázók ruházatának hada.

Fotó a drusza favágó emlékhelyénél, bizonyítva, hogy élek és kitûnõ kedvnek-egészségnek örvendek és továbbtrapp Sombokorhoz.  Befutva a pontba (ld elõbb) elsõ, akivel észrevesszük egymást Gyuri, az M115 fõszervezõje, akivel kimondottan megörültünk egymásnak, megbeszéltük a júniusi randit és máris körbevett az M115-n megismert körültekintõ gondoskodás. Kezembe adtak egy bögre meleg teát, megtöltötték a palackomat. Fotózás és sós kekszkínálás egészítette ki a mosolygós beszélgetést.

Meredeken lefelé, kevéssé kijárt, könnyen elhagyható ösvénykezdeményen. Visszataláltunk a jelzésre, letöltött track- yeee, lelkes férfiember, aki kezelni is képes - yeeee és elég erõs akksi, hogy végig mûködjön – yeee. J

Valahol a sárga jelzések között a dózer út helyén elõforduló sárcsolyapályában találtunk egy komplett befagyott tavat. J Szerencsére nem volt szükség korira, sikerült anélkül átjutni a túloldalra kikerüléses módszerrel. ;)

Hamarosan Lajosházára értünk. Ez nem volt más, mint a féltáv és tejjel-mézzel folyó kánaán. Szeletelt alma, banán, házi süti, sültzsíros kenyér 3 fajta körítéssel, forró, finom tea és hideg víz, ha mégis inkább azt szeretnél. J A házi keksz (?) mindent vitt. Ellenállhatatlan volt. Nem gyõztük megköszönni az ott lévõ pontõr hölgynek, aki sütötte. Kifelé a pontról átsasszéztunk a hídacskán és cigánykerekezni támadt kedvem. Mindannyiónk megkönnyebbülésére tele volt a kezem sütivel, rágóval, táskával. Aztán meredeken emelkedett az út/ösvény. Ami ezen a túrán rém gyakran fordult elõ. J Folyton ereszkedtünk, esetleg kapaszkodtunk felfelé, összesen 5-10km-es vízszintes terület volt. Innen Sombokor kifejezetten magasabban van, a Kékesrõl nem is beszélve. Tehát kitartóan kapaszkodtunk. Mátraházán a téren való átvágás, majd a 24-es fõút volt talán a leghosszabb aszfaltos rész a túrán. A téren fák nem takartak be, akadálytalan napfürdõre nyílt lehetõség, természetesen forralt borozásra is, ha az embernek ilyenre volt igénye. Sombokor elõtt a kihívás egy része ismét a sárban történõ biztonságos továbbjutás volt. Itt nem sokban különbözik a technika, esetleg a tempó sem, a futóknál és túrázóknál, cél a túlélés.Aztán ismét a kedvelt erdei megálló következett. A mostani látogatásunk kapcsán a jelentõs hõmennyiséget árasztó melegedõ tüzet, illetve a belsõ fûtés hatékonyságát emelõ házi körtepálinkát említeném meg. Négy út vezetett ettõl a ponttól az erdõbe, a túra során valamennyit kipróbáltuk. Vagy jöttünk, vagy mentünk rajta. J

 Máris a Kékesre másztunk. J Alig 2 km az ég felé és ott is vagyunk. Kékestetõ másodszor! Ha valaki épp mostanra fogyott ki az enni, vagy innivalóból, akkor itt is töltekezhetett. Egyébként itt volt egyedül hó és ez összefûggõ négyzetmétereket jelentett! Bár a sípálya alján állítom, hogy lassan a virágok nyíltak és a túra során egy önszántából repülõ lepkét is láttam. Eddig a Kékes körül jártuk a kék és a sárga színt, ígyhát az unalom megelõzésére a piroson mentünk tovább. J

A túra elég hosszú volt ahhoz, hogy a beszélgetés és az emlékezés mellett mindenkinek jutott az elmélkedésre is idõ. Az egyik ilyenkor körbejárt kérdés számomra a túratárs választása volt. Zoli fõnyereménynek számított szerintem. Átlagtempónk hasonló, ez fontos. Egyes terepviszonyokat õ, másokat én gyõzök le hamarabb. Ritkábban futna bele, mint én, ha viszont fut, akkor gyorsabb a lába, mint az enyém. Üdítõ tapasztalat volt, hogy más-más idõpontban ült le a sebességünk. Ahelyett, hogy ilyenkor a gyorsabb lelassult volna, hogy bevárja a másikat, elõrement, így húzni kezdte. Annyira soha nem távolodtunk el egymástól, hogy a húzó hatás elenyésszen. Bár a megengedhetõ távolság különbözött. Így szerintem jobb tempót mentünk, mintha egyedül haladunk.

A szintrajzon informálódva tudtuk, hogy a csúcsról most kis megszakításokkal szinte a 0 szintre fogunk ereszkedni. Az egyik megszakítás a Kis-kõ EP volt. Müzli szelet és csomagmegõrzõ várt bennünket. Ez mekkora ötlet és milyen gondosság! Akkor is ámulat, ha ott találták volna ki, de itt laminált irás hirdette a lehetõséget, hogy itt hagyhatod a cuccodat, ha az itineren kívül nincs szükséged másra a röpke 8 km-hez (mert még nem tudod….), amíg ismét itt teszed tiszteletedet.

A Markazi vár meglátogatása egy ékszere volt a túra hosszú távjának. Már az elindulás challange volt a vízszintes fatörzsek között átmászva és a sziklák között kanyargó ösvényen útvesztõzve. Mintha kapuja lett volna ennek az eszement kurflinak. Még a ponton kérdeztem, hogy jeges-e a terep, vigyem-e hóláncomat. De annyit mondtak, hogy aki lenn járt az azt mondta, hogy köves. Ennél jobb, összefoglalóbb, részletgazdagon leíróbb jellemzést nem is mondhattak volna az útviszonyokra. A végtelen hosszúságú, térdgyilkos meredeken lefelé avar és kõ kombinációval, aztán patakmedri kerek kövekkel, a várba vezetõ úton sárral kombinált kövekkel találkozhattunk. Szóval lefelé. Itt ösvényrõl nem nagyon beszélhettünk, minimális iránytartást a kék alapon sárga kör jelzések adtak. Aki csak szembe jött felfelé mindenki szeretett volna valami biztatót mondani, de nem tudott. Utólag mélyen megértem õket. J Amikor már minden reményünket feladtuk, hogy egyszer vége lesz a lefelé futásnak, akkor vízszintesbe váltott az út. A mélyben egy szeretett patakátkelés következett és még napfényben kezdtünk gyors tempóban felfelé haladni. Aki felfelé megy, az a köveken lép, aki lefelé, az a sáron fut. A kövek nem lesznek csúszósak, a sár jól elüt a kövek színétõl, a lefelé futó láb könnyen megtalálja. Tetszett a természet mindenre kiterjedõ szervezése. J  Ez a sár egyébként nem csúszott, nem volt mély.

A Markazi várromhoz érve pecsét és fényképezés fogadott. Az egész napos elfoglaltsághoz a sátor is alapkövetelmény. Így volt hová felfüggeszteni a Petirõl szóló írásokat, képeket. Ha valaki véletlenül cseppent a túrára, akkor az EP-ken olvasható cikkek, életrajzi adatok, nézhetõ képek által valóban értõ résztvevõjévé válhatott a túrának. Ha valaki még világosban járt itt a romnál, akkor érdemes volt kimenni a megmaradt két falrészlet közé (olyan kevés maradt meg a várból, hogy nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett valaha), hiszen pazar kilátás nyílt innen a tájra és azon belül is a Markazi tóra. Erre e pontra lehetetlennek tûnt bármit is felhurcolni a túrázók boldogságára, de ez nem foghatott ki a pontõrök lelkesedésén. Magnézium tablettához juthatott az, aki elhozta ide az innivalóját és nem hagyta Kis-kõnél. Tartva a sötétedéstõl visszaindultunk a megismert útvonalon. Az ilyen kitérõkben az a jó, hogy sok elõtted, utánad járóval összefutsz, ismerõssel, ismeretlennel. Biztató, lelkesítõ mondatokat lehet váltani, de legalább üdvözölni a sors- és sporttársat, aki ugyanazokat a kilómétereket rója. Igaz, Áron? J Agárdi Petivel a patakmederre hajazó területen futottunk össze. Reméltük a találkozást mindahányan. Hiszen Petinek odafönn beszédes volt az övtáskám, amint rám várakozott a csomagok között, Zoli pedig telefonon informálódott, hogy Peti a közelben jár.

Az egész túrára jellemzõ volt, itt pedig különösen, hogy a lejtõn és az emelkedõn lehetséges tempók különbségei folyamatos sorrendváltozást csináltak a túrázók között, adott esetben oda-vissza. No és hát a felfelé. Hasonlóan végtelen volt, mint lefelé. Amikor a szintrajzon szinte áthajlásra hajazó emelkedõt (meredek hegyoldalt) jártuk, akkor az elsõ szakaszán téptem felfelé több mint ötös átlaggal. Az eddigi elméletet követve, miszerint ha gyorsan megyek felfelé rövidebb ideig tart. Aztán megálltam, hogy megvárjam Zolit, no meg persze, hogy pihegjek. Gyanús volt, hogy mikor 1-2 perccel késõbb beért, akkor a légzésszámom még cseppet sem csökkent. Nofene! Végem volt! OFF! L . Másztam tovább, de már lassan, öregesen, Zoli rég elhagyott. Fázni kezdtem. Cseppet megrémültem, hiszen a meleg cuccaimat nem hoztam be a túrára. További szokatlan gondolatok töltötték meg a fejemet: a pontra érve csak egy esõkabáttal egészíthettem (volna) ki a felszerelésemet (hol van az még!), meg száraz zoknival (a vizes, sáros, átázott cipõmben két perc sincs, amíg ugyanott tartok vele) és  kesztyûvel. De bár ott lennék már! Izolációs takaró nemhogy nálam, de a táskámban sincs. Ha megállok, megfagyok. Akkor nem állok meg. Menni csak felfelé lehet. Felfelé menni pedig alig bírtam. Hiába néztem elõre, csak a végtelenbe nyúló, emelkedõ, fákkal borított hegyoldalt láttam. Ilyen sem történt még velem! Most mi lesz? Tudatmódosult állapotom õszintén meglepett. Vicces volt, hogy ennek ellenére a feladás gondolata futó vendég volt az agyamban. Reális esélyt nem adtam még annak sem, hogy szintidõbõl kicsúszom. J Ez különösen azért volt érdekes, merthogy még nem éltem át ilyet, nem tudhattam, hogy a regenerálódás milyen gyorsan vezet eredményre. Ha egyszer feljutok. A sziklákhoz érve kiderült, hogy Zoli megvárt, így el bírtam kapni a kezét, ami igen fontos volt, mert érzésem szerint egy térdmagasságban lévõ lépcsõre sem tudtam volna felnyomni magam. És végre ismét Kis-kõ! Lerogytam a fatörzsre és csak remélni tudtam, hogy a pont életét nem akadályozom jelentõsen, találnak helyet a markazi körbe való be- és kimászásra mellettem. Sem felmérni, hogy mennyire vagyok útban, sem adott esetben arrébb csúszni nem lett volna elég erõm. Megoldhatták, mert senki nem kért meg, hogy menjek arrébb. Karnyújtásnyi távolságban kellette magát a szõlõcukor, amit jól koordinált mozdulattal közelebb húztam és máris egy félmarék tablettát rágtam. Kevéssé részletgazdagon emlékszem a következõ pár percre, ami felrémlik, hogy tea, víz, müzli szelet, banán egészítette ki az életre keltõ gyorssegélyt. Meglepõ részletek: a célt folyamatosan láttam magam elõtt, hogy tovább kell menni és azt is tudtam, hogy mit kell tennem, hogy ez megvalósuljon, aztán várni a jószerencsét, hogy bejön-e. Amennyire tehetetlennek éreztem magam fizikailag annyira meglepett, hogy agyam és beszélõképességem megmaradt, bár a legszükségesebb mondatokra korlátozódott. Vsz a többit felesleges energiapocsékolásnak tekintette a szervezetem. Amikor felhúzott lábbal kucorogtam, vacogtam és ez kb minden energiámat lekötötte, akkor még külsõ segítséget igényeltem a helyzet javítására. Zoli a hátamra akarta teríteni a nem használt pulóverét, amiért nagyon hálás voltam, de nem értettem, hogy hogy-hogy nem látja, hogy sokkal hatékonyabb lenne, ha elölrõl a lábamat is belevéve beleburkolna. Valahogy elértem ezt az állapotot és vártam, hogy hassanak az enni-innivalók. Kezdtem mozgásképes lenni, átcsúsztam a túloldalra, ahonnan már elértem a táskámat és a kiegészítõket kezdtem cserélni, felvenni. Ez ugye olyan erõt is igénylõ, bonyolult mozgássort is jelentett, hogy zoknit elõvesz, cipõt lehúz, vizes zoknit lehúz, jeges lábra száraz zoknit jeges kézzel felhúz, cipõbe visszabújik! Minden ügyesség ellenére a kesztyûmet ott felejtettem. Amíg agonizáltam a Nap lement (effektíve! J ), így a lábra állás után az alkonyati fények gyönyörûségében indultunk tovább. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen magam, de a járóképességnek is nagyon örültem. Áttértünk a nálam lévõ péksütemények elfogyasztására, hiszen úgysem rohanunk, egyrészt sötét van, másrészt a lámpafényben sem nagyon látok. A lejtõket megfutni sötétben különben is kihívás, mert nagyon nem látsz elõre, nem tudsz tervezni, de most meg pláne. Az utolsó utáni pillanatban engedte az agyam magához a kövek és egyéb terepakadályok képét, amik egyébként végig a lámpa fénykörében voltak. Hogy ott nem törtem ki a bokámat, azt az égiek külön gondoskodásának tekintem. J Van amikor a zombi jellegû állapot a gyalogló lejtõ közbeni térdfájást is felülírja.

Azóta is azon gondolkozom, hogy ha egyedül megyek, és senki nincs aki megvár és segít a hullámvölgyben, akkor is képes lettem volna teljesíteni a kihívást? Ha tovább is megyek, akkor célba is érek? Gyötrõ ez a kétség. Ha azt gondolom, hogy minden mutatója sokkal rosszabb lett volna az innen következõ szakasznak, akkor felmerül a kérdés, hogy fair ilyen segítséget igénybe venni? Érvényes a túrám? Esetleg befektettem annyi „jócselekedetet” az elsõ 50 km-en, hogy kivehettem a rendszerbõl ennyi segítséget? Nekem érzésem szerint rengeteget segített. Zolinak jelentett annyi pozitívumot a társaságom, és az, hogy segíthetett, amitõl egyenlegben van a tartozik-követel rovat?

(Ebbõl persze az következik, hogy el kell ide jönnöm akár privát módon, hogy megbizonyosodjunk róla mindketten (a hegy és én) hogy ez valójában nem lehetetlen küldetés segítség nélkül sem számomra.)

Szóval, a lejtó alján ismét aszfalt, közvilágítás, Mátrafüred EP, kihûlt forralt bor. Hogy-hogy sem visszatért valódi énem. ON!!!!!. Hogy a közvilágítás, a bor, vagy az ebben a pillanatban a helyére érõ péksütemények miatt, de innentõl mintha alvással töltöttem volna az idõt, frissen, szinte futva indultam Sástó felé. A sárga kör édesen ismerõs terepen vezetett. Mintha a budai hegységben jártam volna egy héttel ezelõtt, ami a sarat illeti. Ragadt, csúszott, igyekezett bennünket 3x annyit dolgoztatni, mint alapesetben. A lépcsõt felfelé már nagyon vártam. Amin, (természetesen J) ha az életünk múlt volna rajta, akkor sem álltunk volna meg! J

EP-re, célba pláne futunk. Ja! Hogy emelkedõ? Ez csak nem lehetett akadály? J

CÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉL!!!!

A célban célfotó, mosolygás és heje-huja! Meleg gratuláció és oklevél, jelvény átvehetõ Peti öccsétõl, Kiss Attilától. Máté hozzájutott a magamban megígért puszikhoz, Zsolttal megbeszéltük, hogy mindenki egészséges volt, mint a makk. A többiek mesélték, hogy micsoda vendéglátás volt, de az almák képén kívül semmi nem maradt meg az agyamban. Utána teljes állapotrestauráció, mosdás, átöltözés egyetlen mellékhelyiségi mosdónál, ahol csak langyos víz volt. Nagy szerencse, hogy más nem pályázott a helyre, ugyanis mint a légnemû anyagok, a teljes teret kitöltöttem a cuccaimmal, ami a rendelkezésre állt.

Vacsora után indulás hazafelé. Természetesen a jármûben a túráról folyt a szó és az emberek fogytak Fülöp Zoli kocsijából. Amikor már rajtunk kívül csak Dienes Áron volt bent, akkor terelõdött a szó a Kancsenzöngára és a mászópárosra. Illusztrációs képek is lesznek... :)

Végetért a túra és köszönet illeti mindazokat, akik hozzájárultak ehhez a felejthetetlen élményhez, emlékezéshez  ötlettel, gondolattal, útvonaltervvel, igényességgel, szeretettel, érzéssel és lelkesedéssel és akiket nevesíteni is tudok: Szemán Zoli, Fülöp Zoli.

KÖSZÖNÖM!!!!! J

Illusztráció: https://www.facebook.com/sznuupi/media_set?set=a.10202412505547230.1073741837.1631194766&type=3