Bükki Kilátások Classic 2014
¾-ed 8 kor kulacs vízzel, 1 zsemlével-banánnal, és némi pimasz becsvággyal elrajtolok. Izlelgetem a levegõt, mustrálgatom az utamba kerülõ dagonyákat, és vidáman összekacsintok az út menti telken-kerítésen belül nyihogó fiatal paripával. Megértjük egymást. Mosolyog a lelke – az enyém is- majd barátságosan üdvözöl a maga módján, egy talajt döngetõ rövid vágtával.
Felszabadult vagyok és hipnotikus állapotba kerülök. Fantáziaképek suhannak elõttem, derûs érzések, és mérhetetlen nagy nyugalom érzete váltják egymást. Minden szép és jó. Még a sár is könnyû. A Bácsó kert mellett, felett igézõ kilátás nyílik. Utam egy bronz-kori földsáncon vezet. Jó lenne végigjárni, a részleteket alaposan megvizsgálni!
Nem teszem, mert belülrõl hajt valami. Szeretnék jó teljesítményt nyújtani. A hegyen, fennebb kinézek magamnak egy elõttem futó srácot. Jó a mozgása. 2-3 km-on át “ragacsolok rá”. Irama kicsit húzós, de amúgy inkább pihentetõ. Megpróbálok tudatosan viselkedni. 3-4 kilométerenként fogyasztok készleteimbõl, vizembõl.
A Kelemen-székre 37 perc alatt érek fel. Fáradtságnak nyoma sincs, megtörtént a bemelegítés. Lazán lejtõzöm a Katona-sírokig, majd elõttem hatalmasodik az úgynevezett nagy szerpentin. Helyenként emelkedõje nehéz, kicsit belesétálok. Nem szabad ennek 50-100 méternél hosszabbnak lenni, különben ellustulok.
Bevált trükköt alkalmazok. Belsõ világomba merülök, szemlélõdve, körbenézve, belefeledkezve, ahogy a szervezetem csak bírja, kocogok, dzsoggolok. Nem veszem észre rögtön, de idõ múltával a tempóm gyorsul.
Közel az Õrkõ rét, mikor szembõl-fentrõl, egymás nyomában megérkezik az elsõ 3 Hard-távos futó. Köztük vejem Laslow. Az öröm erõ-löketet tol ereimbe. Kilazulok, iramot fokozok, és könnyen feljutok az Õrkõre. Nem jeges, nem csúszós mint máskor, a szikla mászás sem fárasztó. Körbenézek, eszem-iszom és bélyegzés után rögtön indulok. Órámra pillantok, 65 percnél kevesebbnél járok.
Leereszkedem a kimagasodó kövekrõl, és végre egy kicsit szintben is futhatok. Nehéz ilyenkor gyorsítani, de kell. Kis erõlködés után sikerül. Nagyon szép technikás rész következik, az un. Karr-köveken. Ördögszántásnak is hívják õket. Nem tudom, hogyan lehet ezt okosan megfutni? Ugrálósan, jó térdemelõsen lehet csak haladni.
Erõsen figyelek, nem akarok eltanyázni, de az itt lakozó csönd fenséges, és révületbe ejt. Egóm elválik tõlem, és észrevétlenül magasba száll. A létezés már álom. A Cserepes kõnél fájdalom, koppintás ébreszt fel, és sajog csontjaimon, miután egy vizes kövön megcsúszom.
A Tarkõ tetejéig hullámos, sziklás részek váltogatják egymást. Átfutok egy szép-kilátásos, galyás hegyi réten, majd fel és el az Õserdõ mellett. Olyan élmény fogad, mire nagyanyám mondaná: Tegye össze mindkét kezét, ki ilyet lát.
A Tarkõn a csúcs-támadást mellõzöm, inkább elfogyasztom maradék tartalékjaimat. Még éppen 2 órán belül járok. Nem rossz ez nekem, de a legjobb, hogy nem vagyok fáradt, nem érzem az elhasználtságot !
Könnyû lendülettel veszem utamat a Nagymezõ mögötti sí-házig. Útközben szemmel pásztázom a Keskeny-rétet, arrébb a töbrökkel teli Zsidó-rétet, a mûút menti kanyarokat, erdõket, mezõket. A pontõrök, Fekecék csodálkozva fogadnak, még senki sem érkezett hozzájuk. Kérdik tõlem, vannak-e többiek, lesznek-e mások, merre járnak? Kínálnak, kérésemre kulacsomba, erõt adó finom teával ellátnak.
Kevéske mazsolázás után még 2,5 órán belül vagyok, amikor visszafordulok. Van reményem arra, hogy a célba 5 órán belül beérjek. A Nagymezõn még találkozom 1-2 túratárssal, de utána senkit sem érek utol.
A Pazsagig, sõt egészen a Hór völgyig normális állapotban haladok. Akad néhány visszacsusszantósan síkos, máshol beleragadós emelkedõ. Alkalmazom az 50 méteres sétálós szabályt. Épp egy ilyenen jutok túl, amikor láthatóan jó erõfeszítéssel bringázik felém N. Pista futó-barátom.
Évente néhány alkalommal találkozunk, fõleg olyan helyen, ahol a madár se jár. Most is ez történik, és váratlan örömmel csodálkozunk egymáson. Hát Te itt? Hogy-hogy itt? Gondolatban bonyolítjuk le ezt a mély ihletésû beszélgetést, majd fejcsóválva, mosolyogva folytatjuk utunkat, ellenkezõ irányba.
A levegõ finom, tavaszias, a szél enyhe, a Napsütés ideális. Az Ódor aljáig kitartok, ott hirtelen elfáradok. Az Ódorozás most küzdés és vánszorgás. Jobban megvisel, mint szokott.
Az emelkedõs dózer úton ismét futok. Épphogy összeszedem magam, ám a várba már inkább csak négykézláb kapaszkodom. Lélekben összetör. Rosszul érzem magam. Gyötrõdjek egy 5 órás szintidõért? Bánom is én, húzodozom! Ott egye meg a fene az egészet, és a lemondás rossz érzetétõl eltelve, kíméletesen folytatom.
A Völgyfõ-háznál Rékáék és a többiek felvillanyoznak, bátorítanak és egy kiadós lelki fröccs mellé még vizet is adnak. Megfordul a fejemben, fél órám még van, és ha erõlködnék, és ha nem lennék olyan nyúl-nyál, akkor talán…, de párszáz méter után megadom magam. Nem akarok megnyekkenni, kész, ennyi telik tõlem. Végül 15 perccel kicsúszom a vágyott szintidõbõl.
Azért örülök ám a teljesítményemnek! Elég jól osztottam be az erõmet. Egyben maradtam, és a végén sem téptem szét magamat. Arról, hogy nem vagyok jobb, csak magamnak tehetek. A célban a tó mellett kellemes napsütés fogad, sétálgatok, sütkérezem, és várom a következõ befutókat.
Hamarosan beérkezik a vejem is. Ismerve az elõzményeket, bámulatosan jó eredményt ért el. Összeismertet a terepfutás néhány ikonikus alakjával. Utólag sajnálom, hogy nem keveredek velük baráti beszélgetésbe, de annyira jól esik csöndben üldögélni, merengeni és a madarak tavaszi csivitelését, dalolását hallgatni.
Az élmények nagyon erõsek. Sosem hagynám ki a Bükkiki-t amíg élek. Szeretném teljesíteni a többi távot is, de megmagyarázhatatlan okból a Classic a kedvencem. Még jobban tetszene, ha a Classic is felvinne az Istállós-kõre (nem baj, ha pár km-rel hosszabb a táv), és onnan futnánk az Õrkõre, majd tovább az ismert útvonalon.
A rendezõkrõl: tisztelem, becsülöm, szeretem õket. Egyenként és összességében is felnézek rájuk. Nagy felelõsséggel igyekeznek ellátni feladatukat. A Jó Isten tartsa meg szokásukat örökre. Van kritikai észrevételem is, talán jogos, talán nem. Egyszer majd megsúgom nekik halkan, személyesen.
Tiberius
|
