M40
Egy tenger partján állok. A távolban fenyõfákkal borított szigetek vesznek a némileg ködös messzeségbe. Arcom dacol a tomboló déli széllel. A déli széllel, ami idén nem akar alábbahgyni. Egy erõs magaslégköri áramlás november vége óta nem hagyja a sarki hidegnek, hogy betörjön… Hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Olyan abszurd. Abszurd, hogy majd’ 24 órával ezelõtt Lacival gratuláltunk egymásnak, és örültünk az ötös átlagsebességnek a Mátrahegy 40-en, Mátrafüreden. Most pedig itt állok. 2000 kilométerrel északabbra.
A reptéren pár órával korábban a szokásos, 9/11-es arcoknak köszönhetõ alaposságú biztonásgi vizsgálat után húztam a bakancsom, és megcsapott a Mátra sarának üdítõ illata. Igen, a szép magyarul SkyCourtnak elnevezett egyébként szemrevaló építészeti konstrukció mesterséges világában a tegnapi túra sarának a bakancstisztitás ellenére érzõdõ szaga üdítõ illatként hat, és elárasztja gondolataimat az elõzõ napi fennséges túra összes emléke.
Reggel, start Mátrafüreden. A 7-re becsületszóra igért reggeli a szálláson, ami azért csak nem sikerül, és így autózni kell a startba. A csúszás után további izgalom: a Suzuki ránk ijeszt, hogy nem indul. Azért csak bedörren az 1000 köbcentis “gépszörnyeteg”, és ha némi késéssel is, de üdvözöljük egymást Lacival a startban. Gyors nevezés (tényleg az volt, gratula a szervezõknek), és már fordulunk is ki a suli udvarára. A Suunto Ambit kicsit ijesztget, nem talál GPS jelet, de mire a kertkapun kilépünk, megtalálja lelki nyugalmát (vagy inkább a szívének oly kedves mûholdjait) a GPS chip is:)
Mátrafüreden gyorsan átvágunk. A póló-aláöltözet nadrág-rövidgatya trió teljesen bejön, már most látszik. A felkelõ nap sugaraiban fürdünk, és beszéljük át az elmúlt hetek történéseit.
Az elsõ menet a Muzsla-tetõ. Pikk-pakk fent vagyunk. Sajnos magasság tábla nincs, pedig jó lett volna itt az elején kézzel rápontosítani a GPS magasságadatára. Gyors pecsét, és spuri tovább. Hátulról Laci régi ismerõse, GáborTamás köszönt ránk. Megosztja tavalyi lábtörésének történetét, amit még hallgatni is rossz, hát még átélni. Szerencsére már a 30-as távot nyomja, így szemmel láthatólag szépen felépült.
A túra a szintmetszetek alapján elég laza - a két nagy mászást leszámítva, amit a Galya és a Kékes testesít meg. Ennek megfelelõen repül is a táv. Sástón a szomorúfûz már nappkon belül zöldell. A természet jó hónappal elõbbre az ilyenkor szokásotól. A napsütéssel és a sármentes tereppel - a Kiss Péter Emléktúra és a Lefagysz iszappakolása után - egyszerûen nem tudunk betelni. Hihetetlen érzés, hogy szilárd talajról tudunk elrugaszkodni.
Sástóról dzsamburi Lajos-házára. Pár hete itt Gemaék nagyon jó kis barlangászos pontot nyomtak, most senki sem vár minket a patak hídjának túloldalán. Nem is vesztünk idõt, haladunk, mint akit dróton húznak. Kisvasutazunk egyet amúgy gyalogosan. Átkelünk egy rendkívül veszélyes és hosszú vasúti hídon, amit az erre járó nagy sebességû TGV szerelvények minden bizonnyal elképzelhetetlenül végtelenül életveszélyessé tesznek, de szerencsére túléljük a nem mindennapi kalandot. Jobbos, és belevetjük magunkat a Köves-bérc meghódításába. Fent pecsét, és csoki a jutalmunk. Sokat itt sem cécózunk. Szint még alig volt, szufla van bõven, eddig kb. csak folyadékot kellett pótolni.
A Köves-bérc után hamarosan kis dzsungelháború következik, amit egy futó pár annyira komolyan vesz, hogy el is tévednek, és odaértünkkor lelkesen battyognak vissza a benézett balos letéréshez. Megnyugtatjuk õket, hogy lesz ebbõl Mátrahegy 60 is, de ha igazán tehetségesek, akár 100-ra is kihozhatják. Még többször találkozunk velük, mígnem a késõbbi Csevice-Kékes durvulásban végleg le nem hagyjuk õket.
A fiataloson átvágva újból játszunk az életünkkel a Karos-hídon. Szerencsére a TGV ismét elmulaszt minket.
Végre megkezdjük a mászást a Galyára, melynek elsõ szösszenete az Üvöltõ-bérc. Odafent vaddisznó - egyes vélemények szerint szarvasbika - vár ránk, de lehet hogy csak az egyik túratárs böffent egy döbbeneteset pár méterre elõttünk (a legvalószínûbb aláhúzandó - kis segítség: akkoriban a túristák száma lokálisan szignifikánsan magasabb volt a másik kettõnél). Laci elüvölti magát. Egy hölgy rémülten néz hátra, mire közöljük, hogy ez az Üvötõ-bérc. Én is üvöltök egyet, mire az illetõ hölgy ismét hátranéz. Legalább következetes:)
Hamarosan némi bitumen, majd komolyabban nekiállunk az addigra már jónéhányszor fel-feltûnõ Galya-tetõ bevételének. A tavasz 900 méter felett is kitart. Szinte hihetetlen, hogy március 8-án ennyire tavaszias idõ van az ország legmagasabb hegységében.
A pontban gyors pecsét, és irány a távolság szempontjából optimális legelsõ büfé a büfésoron:) Laci meghív egy sörre (köszi:)), õ egy kólát raktáraz be a zsákjába, és jeges teával öblíti le a Galyára vezetõ hosszú út porának garatjára rakódó ádáz szemcséit:) Gyors ellenõrzés: átlag 5.2 km/h, és a szint felén is túl járunk már. A büfést bátorítjuk, hogy nézze a ttt.tr.hu-r, és ajánlkozzon ponthelynek. A pontõrnek is megemlítjük a büfébõl vissza, hogy talán jobb lenne ott a pont, mire azzal válaszol, hogy akkor többet kéne gyalogolnunk. Nem tudom, oda vissza 50 méter, de cserébe frissítõbõl fel lehet tankolni így a 17. kilométerben.
Nosztalgiázunk a hamarosan elérkezõ Mátra115-ön. Milyen szép is lesz e két Lipót az Nagy Napon, felfelé. 3 km, 400 méter szint. Szerencsére ma lefelé:) Így sem lélekemelõ, de Laci a korábbi sokszos jeges 7 év emlékeit felidézve megnyugtat, hogy ez most még optimális.
Szabóék tava, a szurdokban gátat építõ gyerekek. Az erdõ minden szegletébõl egyre inkább elõ-elõbújik a tavasz, ahogy leadtuk a szintet a bércek magasából. Parádsasvár. Vízvétel egy közkútban. Tovább küldöm Lacit, hogy tartsa az 1 László sebességet, majd utána futok. Hamarosan a település szívszorongató látványt nyújtó bezárt ipari mementója mellett caplatunk. Nosztalgiával nézzük az M115 ellenõrzõpont helyét, majd megérkezünk a mai pontnak helyt adó Autós Büféhez. Veszek egy Pepsit, majd kint telepszünk le pár percre. Laci eszik, én az Isostarral töltöm az idõt. Végre készen vagyok, szendvics zsebbe, és indulás.
A Sós-cseri-tetõre menet némileg összekovácsolódik a mezõny. Ismét találkozunk Medveczki Gyuriékkal a pontban, szúróbélyegzõ és zárjuk az egyébként teljesen felesleges kört:)
Lefelé menet tovább dolgozom a szendvics feldolgozásán, ami azoban a mûút tulsó oldalán induló kaptatóig sem sikerül teljesen. A rövid mászás után némi lazázás, de a zsemle még itt sem adja meg magát. A következõ kaptatón pár szerencsés kolbászdarab kirepül az intenzív légzés nyújtotta hátszelet kihasználva, de felérve a többieknek immár végletesen beteljesedik a sorsa:)
Gyönyörû rész következik, ahol hamarosan egy vizslás úriemberrel haladunk egy darabon. A kutya tematizálja is beszélgetésünket a soron következõ parádóhutai Hubertus sörözõig. Pecsét a nap legelfolglatabb pecsételõs hölgyénél:), és megkezdjük felvonulásunkat az addig 78 perces horrorhoz: a Csevice-Kékes menethez.
A forrástól kis dombocska választ el minket, majd már a kutat fedõ kis házikónál is vagyunk. Emelkedõképességünk maximalizálása érdekében kieresztjük a ballasztvizet, elõre engedünk pár leelõzni való túratársat, majd stopper elõ, visszaszámlálás, és start.
Az elõbb oly kedvesen elõreengedett túratársakon hamarosan átgázolunk. Némileg értetelnül nézik lelkes tempónkat a Nap Szivatásának nyugodtan kinevezhetõ 6 km-es, 680 méteres szintkülönbséget magában rejtõ útszakasz elején, de õk nem tudják, hogy Lacinak ez a szokásos év eleji felkészültségmérõ gyakorlata.
Ezen a szakaszon életemben elõször járok. Laci elbeszélései alapján tarottam tõle, de végül szerencsére nem annyira horrorisztikus, mint amit lelki szemeim elõtt elképzeltem. Távolságot nem, magasságot kb. 50 méterenként nézek. Hamarosan elsõ 250 letudva.
-Most jön a java - nyugtat meg Laci, és usgyi tovább. A terep jól járható, csak itt-ott zavar be némi sár. A tempó jó, pulzus kb. 150, ezzel nem lesz gond. Hamarosan megérkezünk a szintúthoz, ami a Pisztrángoshoz vezet át minket. Pecsét az EP-ben. A pontõr az idõvel kezd molyolni, mire már Laci úton van. Kikapom a kezébõl a lapot - a tracken úgyis rajta lesz.
A Pisztrángostól megkezdõdik a fõgerinc ostroma. Tucatszám hagyjuk el a nehézlégzéssel küzdõ túratársakat. Felszökéseket követõ kisebb pihenõ szakaszok sorozata követi egymást, mígnem egy hosszabb egyenletes felmenetel végén megkezdjük a fõgerinc végsõ ostromát. Fiatal, 11 éves sráccal váltok pár szót. A 40-et nyomja. No, mégsincs veszve a jövõ?:)
A Fekete-lápa-nyereg is beadja a derekát, és máris a 3 felszökkenésbõl álló utolsó menet elõtt állunk. Pillantás a stopperre: pontosan 1 órát jelez. Az eddigi rekort 78 perc. Meglesz. Ellentmondást nem tûrõen tépjük tovább az ínakat, és kapaszkodunk az Ország Tetejére. Laci végsõkig elszánt, az elé kerülõktõl pályát kér, akik ki is szédülnek utunkból - legalább van indokuk szusszanni:)
Végre lapul a pálya, az utolsó pukli is letudva. Most már közel szintben menõ hullámvasút a befutóig. Az élvezet fokát emelendõ itt-ott belefutunk, mígnem végre elérjük a célt. Stopper leállít, 1:11:14,79. Rekord megdöntve:) Én még tovább lelkesedek kb. 5 méter szintet a csúcskõig, majd irány a pont.
Sokat itt sem idõzünk. Játszom picit egy kis Isostar készítéssel, és irány le a zöldön. A 9 órán belüli teljesítés egyre reálisabbnak tûnik. A napi horrort a hátunk mögött tudva még mindig 5-ös átlagot jelez a karórám. Kiváló. Kiss Péter Emléktúra utóérzés, majd jobbra ki. Egy helyen tévútra visz minket egy jó adag kisiskolás, de szerencsére szinte nulla kitérõvel újból a jelen vagyunk. A Vályus-kútig relatíve jó a terep, de a pont után hamarosan ipari bokatörõ következik. Valamiért iszonyatosan megkívánom a forrásvizet. Több, éppen kiszáradt forrásszáj mellett is elmenetelünk, amik a hegy alapos vízhiányának megbízható bizonyítékai.
Végre kevéssé kínos a terep a bokának, és a víz is megjelent a völgyben. Már csak egy forrás kell. Laci szerint mát nem lesz. Végül a piros bekötésekor fordul a hadi szerencse: megérkezünk a Csepegõ-kúthoz.
Elõveszem 1.5 literes flaskámat, de Lacit elõre engedem, õ csak tenyérbõl akar inni. Újból elõre küldöm, hogy meglegyen a referenciatempó:)
A forrásnál vizet töltve jó adag túratársnak jön meg a kedve az iváshoz, így beállnak mögém a sorba. Kisebb szóváltás kerekedik a 1.5 liter víz szükségességérõl, de persze poénosra véve a figurát.
Pár perc, és ismét úton vagyok. Erõltetett tempóban hagyok le két túratársnõt, akik némileg meglpõdnek vitalitásomon így, a 42. kilométerben. Hamarosan egy sártengert leküzdve utolérem Lacit, és az utolsó pár harcfordulót letudva meg is érkezünk Mátrafüredre. Innen könnyed kis falusi séta, majd 8 óra 37 perc menetidõvel meg is érkeztünk a célba.
Köszönjük szépen a rendezést, nagyon gyönyörû túra volt!
Ha tehetem, jövõre is mindeképp jövök! | 