Tavasz legvége, nyár legeleje, a szokásosnál egy héttel korábban.
A baljós elõjelek ellenére úgy döntöttem, hogy idén is nekivágok a 40 kilométeres távnak. Nem tudtam, hogy a térdem bírni fogja-e, de miáltal most ezeket a sorokat lejegyzem, kiderül, hogy komoly probléma nem történt, végig tudtam menni szintidõn belül.
Idén úgy jött ki a lépés, hogy Szilárddal ketten vágtunk neki a távnak. Fél hat körül érkeztünk meg Simonfára, a rajt helyszínére. Kitöltöttük a nevezési lapokat, üdvözöltük az ismerõsöket, majd türelmesen vártuk, hogy a fõrendezõ 6 óra után néhány perccel utunkra bocsásson. Ellátmányt nem vittem magammal, teljesen a rendezõkre bíztam magam. Még az indulás elõtt megnéztem a térképet, levontam a következtetést, hogy útközben nem fog kelleni, csak az ellenõrzõpontokon igazolás céljából. Idén két titkos pont is volt, ezek helyét már indulás elõtt megsejtettem és mint utóbb kiderült, nem is tévedtem. Ami más számára lehet unalomig ismert útvonal, nekem évrõl évre újabb fantasztikus élmény.
Rajt után következett a szokásos bemelegítõ emelkedõ a horhosban, fel a lovardáig. Itt többen megrettentek a félig-meddig szabadon kószáló, nagytestû ebektõl. Passióból ugatnak néhányat, de amúgy nem kell tartani tõlük, még akkor sem, ha az ember egyedül túrázik arrafelé. A lovarda után régebben a jelzés levágta a mûút kanyarulatát a derítõ kerítése tövében. Most már a régi ösvényt visszahódította a természet, mi pedig az aszfalton kerültünk. Ezen a részen már kezdett szétszakadozni a mezõny, mi viszonylag óvatos tempót diktáltunk magunknak, Veronikához és Ildikóhoz csatlakoztunk. Letérve az aszfaltról, még nappali fényben, igazi zselici erdõben baktattunk Gálosfa irányába. Az útszéli keresztnél balról becsatlakozik a Z jelzés. Igazából nem értem, hogy miért. Régebben a Kossuth Lajos utcán ért be a faluba, most a K jelzéssel együtt a kertek tövében. Nagyon barátságos kis falu Gálosfa, hosszú fõutcával. Valamikor a vegyesbolt mögötti ház udvarán volt egy eldugott kiskocsma, egy nagy barátságos fekete kutyával, Talpassal. Õ már néhány éve nem él, nagyon öreg volt, el kellett altattatni. Legutóbbi néhány ottjártamkor a kiskocsmát nem találtam nyitva, így idén már nem is próbálkoztunk. A fõutcán levõ egységbe tértem be. A helyiek küzül néhánynak amolyan látványosságféle lehet ez a túra. Kiállnak a kocsma lépcsõjének tetejére, és mérsékelten bódult állapotban figyelik az elhaladókat, megszólítják a betérõket. Kedves, falusi emberek. Veronikáék elhagynak minket, a logisztika erre kényeríti õket. Ellenõrzõpont szokás szerint a falu végénél, az útelágazásnál. Régebben Bazsi szokott itt pontõrködni, de újabban a rövidebb távokon teljesít szolgálatot.
Kicsit kerülni kell, mert csak odébb van híd. Következik a túra leg meredekebb emelkedõje, a Szamár-domb, amit mi csak Hangyás-dombnak hívunk. Valamelyik évben ezen az emelkedõn óriási hangyák tenyésztek, nem lehetett megállni, mert egybõl másztak fel az emberre, így egy slukkra teljesíteni kellett az emelkedõt. Innen a saját elnevezés. Felérve szép gerincúton halad az útvonal, balkéz felõl szép kilátással. Látszik a Mecsek több csúcsa, lent a völgyben pedig valami majorság féle. Igazából nem is érdekel, hogy mi az, hogy kié. Itt valamikor egy nagyon hangulatos fakerítés szegélyezte az utat, amolyan jelzés értékkel. Most magas drótkerítés van kifeszítve. Elhagyjuk a K jelzést, az egyszemélyes kis esõbeálló romos, de mellette egészen nagy fedett pihenõhely lett kialakítva. A K+ kerítés mentén halad, az utóbbi években valamikor ki lett tisztítva, könnyebb lett a haladás. A térkép itt valami miatt K négyzetet jelöl. Kezd szûkülni a fény, de az út jól járható, nemrég lett simára dózerolva. Még lehetett volna menni lámpa nélkül, ennek ellenére elõvettem a lámpásomat. Elég lett volna egy rossz lépés, hogy széthulljon a térdem. És még meg is érdemeltem volna, nem szabad kísérteni a sorsot. Mire a mûútra kiértünk, már teljesen besötétedett. Ezen a részen többen elbizonytalanodtak, voltak, akik még Sasréten is jártak. Itt figyelni kell picit, de azért nem olyan nehéz odatalálni Terecsenybe. Régebben volt egy kis plusz segítség is ezen a részen, ugyanis a kocsmában szombat este szokott lenni amolyan diszkószerûség. A kocsma már rég megszûnt, csendes a völgy, csak a közvilágítás fényei pislákolnak. Az ellenõrzõpont idén az egykori vasútállomás szomszédságában van. Innen az egykori vasút nyomvonalán mentünk Antalszállásig. Féltáv, mindenféle házi finomsággal.
Szívem szerint indultam volna meg az egykori Téglagyár irányába, de nem arra kell menni. Kertész-dûlõ, Lencsés. Nem szeretem ezt a szakaszt valamiért. Nekem jobban tetszett a Téglagyár - Kisbõszénfa - Szenttamás-puszta változat. Hogy miért, nem tudom. A Mostani útvonal logikusabb, nekem valami miatt mégis a másik szimpatikusabb. Talán a régi emlékek miatt van ez.
A Bányára vezetõ erdészeti útnál újabb ellenõrzõpont, itt már teát is osztottak, jócskán lecsökkent a levegõ hõmérséklete. A ponton beértük Veronikáékat. Õ általános iskolában tanár, ezáltal, gyakorlatilag kifogyhatatlan vicces történetek tekintetében. Hosszú, monoton szakasz következett Ropoly erdészeti útig, melyen mindössze pár száz métert kellett haladni a következõ pontig. Innen indul a Széles Dózerút, ami az elmúlt években holtpont szokott lenni. Régebben amiatt, mert még kezdõ túrázók voltuk, utóbb pedig valamelyik nappali teljesítménytúra után szoktuk a Zselic Éjszakait teljesíteni. Idén ez elmaradt, úgy voltam, hogy örülök, ha a 40 km sikerül. Az út összeszûkül és lejteni kezd, innen már nincs messze a letérés a S jelzésre. Ez az egyik kedvenc részem, a Zselickislaki-patak völgye. Igazi vadregényes szakasz, figyelni kell, hogy az ember ráleljen a gerincen futó K jelzésre.
Itt kezdtem érezni, hogy a térdemmel nincsen minden rendben. Nem fájt, nem is volt kellemetlen, csak olyan fura érzés volt, mintha a lábszáram el akart volna csavarodni.
Viszont már nem volt messze a cél. Óvatos léptekkel sikerült lekûzdeni az utolsó szakaszt is. Kecskeháti-erdészház, majd 67-es fõút, és már bent is voltunk a faluban. Még egy utolsó emelkedõ, aztán már ott is van a cél. A megszokott személyzet fogad minket. Átvettük a szokásos kitûzõt és oklevelet, majd fogyaszthatott mindenki kedve szerint.
Kis cihelõdést követõen, autóba ültünk, és úgy döntöttünk, hogy hazafelé indulunk, annak ellenére, hogy más lehetõségünk is lett volna. Most ennyi (nekem legalábbis) pont elég volt.
A túra pontosan azt nyújtotta, amit szokott, és amit vártam tõle. Kiváló szervezés, bõven elegendõ szolgáltatások és egy újabb fantasztikus éjszaka a Zselicben. Ezt a túrát egyszerûen nem tudom megunni. Ha minden évben csak egy túrára mehetnék el, biztosan ezt választanám. |
