Börzsöny éjszakai teljesítménytúra - 2007
"Megeszi a lepkét, a káposztalepkét ez a hajnali négykor induló tigris,
a járdaszegélyen egyensúlyoz, és nem lép le, mert talán figyeled most is
Ez itt egy éjjel mûködõ ösztön, hogy felnézel, és mennél fel,
de majd lehoznak a hegyimentõk, hogy nehogy a Holdon ébredj fel"
(Kispál és a Borz: Holdutazás)
Tea, csoki, kóla, szendvics. Lámpa, elem, kesztyû, bot. Vonat, troli, zsongás, várakozás. Autó, másik autó. Pár bit, ami idehozott, ami azt mondta, hogy itt most történni fog valami. Egy kis falu az Ipoly mellett, "Üdvözöljük Szlovákiában"-üzenet, attól is három kilométerre. Miért kell már megint eljönni erre a túrára? Hogy miért? Mert megrendezik. Miért kell megmászni a Börzsönyt? Mert ott van.
Pakolászás, nevetgélés, enyhe félelem a szívekben. A rutin, ahogy diktálom a nevem, és adom a pénzt, a rutin, mely sosem lesz elég ehhez a túrához. Utolsó ellenõrzés, biztonsági öveket bekapcsolni, botok készenlétben, lámpa világít. Búcsú a civilizáció utolsó foszlányaitól, mely egy órára idetolakodott, ebbe az útelágazásba. Ma éjjel csak én leszek, meg a hegy, és minden, ami valaha fontos volt, elenyész. Halk léptek az enyhe emelkedõn, libaként, egymás után. Ki-ki keresi helyét a sorban. Az elsõ mászás, a legnagyobb. Gyöngyfüzérként csillogó apró lámpafények a hegyoldalban. Alattam, felettem. Honnan jöttem, s hová megyek, azt mutatják. Az éj csöndes, a levegõ nem rezzen. Fújtatás, szuszogás hallatszik, olykor kiáll valaki a sorból, egy fának én is nekitámaszkodok pár pillanatra. Beszélgetés, barátok, majd néha csönd, mert elfogy a levegõ. Utolsó szakasz, felérünk a kódhoz, a hegytetõre - és elered az esõ... A közeli távolban kis tüzecske lobog, melegséget hoz a barátságtalan éjbe. Gyors aláírás, kevesebben indulunk tovább, még van, aki pakolászik. Térkép a fejemben, beforgatom a megfelelõ részt, irány a kopasz gerinc. Jó hogy sötét van, végtelen mély szakadék van jobbomon, még jó, hogy nem látom, lehet, hogy megremegne lábam a jeges, keskeny gerincen. Bátorság, bátorság, az erdõt elérve meredeken lefelé kell indulni. Az egyik botomat átadom társamnak, mert nélküle alig boldogul. Talpon maradok, csodával határos módon; az esõ is alábbhagy, már hallani a patak csobogását, már látni a következõ tüzet. Itt még, nem sejtve a késõbbieket, próbálunk nem besározódni, és száraz lábbal átkelni a patakon, sikerül is nagyjából, és megkapjuk az újabb aláírást. Csoki, fél szendvics, ivás. Egy megvan.
Ketten indulunk tovább a völgyben, számtalanszor átlábalva a patakon, szerencsére sikerül nem beleesni (ilyet sûrûn csinálok...), mindig akad megfelelõ lépés. A kis forrást elérve jön a legpokolibb emelkedõ, a Siratófal, ahogy az erdõ csöndjében suttogják. Csak fel, fel, fel, fel, fel, fel, fel. Monoton léptek, látni nem lehet semmit, egy fehér fénykört követek felfelé, hûséges hozzám, amint megállok, megáll õ is, hogy megvárjon, kedves tõle. Fentebb újra hó fogad, végre kis enyhülés, fenn vagyunk a fõ ösvényen, innen már nem lehet messze, ugye? Egyedül maradok. Egy végtelen egyenes, melynek végén (de szép paradoxon) halvány fény dereng - lidércfény? vagy csak álmodok? Aztán csak elérem a Hegy Tetejét, a Tornyot, mely némán, fenyegetõn õrzi saját betontestét és vaslétráit, meg a benne menedéket keresõknek. Társam megvár, kis türelmet kérek tõle, s mehetünk lefelé. Fától fáig csúszkálva botorkálunk, majd enyhül a lejõ, késõbb a jég is elfogy, csak némi sár marad. Egyszer csak nem tudok továbbmenni, leülök egy fatörzsre. Lekapcsolom a lámpát, a többi néma csend... Aztán összeszedem magam, sétálok tovább a könnyû úton, egy helyen társam bevár. Az esõ újra elered. Arról beszélünk, hogy az egésznek semmi értelme, és be kéne fejezni. Végre leérünk a házhoz, az áram fiainak csábítása, kis tea, szendvics, csoki, alma. Pihenés. Mi legyen? Nem lehet, hogy egy 12 éves gyerek végigmegy, én meg kudarcot vallok. De akkor sincs semmi értelme. Társam rábeszél, felveszem a csuromvizes kabátot hátamra, megborzongok, s lassú léptekkel indulok le a lépcsõn. Most balra vagy jobbra? Merre menjek?
Gyõz az elszántság és a fogadalmam, irány a Hegy, újra. Egy kisebb csoport összeverõdik, egy ideig jó, de aztán valahogy lassú lesz, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne menjen senki elõttem. Könnyû utat ígér az emelkedõ, a Kereszt elõtt iszonyatos sár, a Kereszt után végtelen köd. Egyre jobban lemaradok, lelassulok, megállok, itt a vége. Újabb fatörzs, újabb gondolkodás. Fények bukkannak elõ, egyikük azt tanácsolja, ne aludjak, mert megfázok. Ám legyen, még két perc és megyek, nézem a stoppert, ez nem lehet, hogy máris, menjünk. Emlékfoszlányok, az utolsó emelkedõ, a jel, mely sehogy sem akar közelebb jönni - bár most ez se látszik. Fenn vagyok végre újra, inen már nincs más út semmi. Az Aláírók már hazamentek, papírcetliket hagytak maguk után. Tépek egyet, eszek valamit, Társam, aki megvárt, indulásra sürget. Megyünk, jön a legrosszabb lejtõ, de végül sokkal jobb, mint várom, a szerpentin még használható. Két újabb kalandor csatlakozik, elsõ túrájuk, minden elismerésem, hõsiesen küzdenek. Ránk bízzák magukat, jönnek velünk. A patakparton sokszor kell átkelni a vízen, de most nem bánom, kicsit felélénkülök tõle. Elérjük az Elsõ Házat, teljes sötét, sehol senki. Régi vasúti sínek, egyszer talán újra lehet itt is zakatolást hallani. Tovább a síneken, a hídakon, melyeket a természet rombolt használhatatlanra. Elérjük a másik házat is, kertjébe bemegyünk, és scokit osztok. Engedek 10 perc pihenõt. Jöhet az utolsó mászás.
Elindulunk, most jók a jelek. Sárcuppogás, egyre hangosabb, ahogy felfelé haladunk négyen. valaki mindig lemarad, ekkor megvárjuk, nem szabad senkit az erdõben hagyni, aki bízik bennünk. Egy kis tévút, de az érzés és az emlékek nem csalnak, jó felé fordulunk nemsoká. Az emlékek és az érzés... kilométereken keresztül scak ez vezet, jelek híján. Az egész erdõ leirtva, köd, út se látszik, csak néháy nyom a sárban, és a Ház vonzása, melyet érzek. Az utolsó csata elõtt öt perc pihenõ, itt már mindenkit az utolsó lelkesedés fût, Már látszanak fenn a fények, és a hajnal elsõ sugarai varázsolnak mosolyt mindenki elcsigázott arcára. Kilépünk a dózerútra, és tudom, hogy megint sikerült. Betérünk a Házba, kis pihenés, melegedés, evés-ivás. Még nincs vége, még nincs, de már csak le kell sétálni. Az utolsó hófoszlányok, az utolsó csusszanások a jégen, az utolsó sárcuppanás, a botok utolsó koppanásai az aszfalton. És az elsõ kirándulók, akik sokkal tisztábbak mint mi. De mi sokkal bölcsebbek vagyunk.
Belépek a fogadóba, gratuláció, kézfogás. Tudom, hogy végigmentem, és tudom, hogy mi a fontos igazán.
És már nem vagyok többé szomorú. |
