Teljesítménytúra egy sötét éjszaka leple alatt a Börzsönyben
Fotóalbum a túráról itt nézhetõ meg:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=43
Némileg nyugodtabb érzésekkel indultam az idei Börzsönyi Éjszakain, mint tavaly, lévén most arról szólt minden idõjóslás, hogy hómentes a terep. Az idõjárás teljesen a tavaszt idézte, a met.hu pedig azt publikálta, hogy aNHH-n nincs hó. Hát, nem éppen így lett...
A túrára a sztenderd logisztikával utaztam, a zónázó vonatra jópár túrázó várt Vácon. BHG és két társa, akikkel egy hete is együtt mentem a Kitörés túrán, pont abba a kocsiba szálltak fel, ahol ültem. Már ennek is örültem, hát még a sütinek, amivel megkínáltak :-) A kemencei buszra kis tötyörgést követõen mindenki fel tudott szállni, az elsõ nehézségen tehát túl voltunk. Kemencén is hasonlóan igen kellemes volt az idõ, kicsit gyanúsan is az: a Börzsönyben sosem lehet tudni, mi várja az embert ehhez képest fent a bérceken. Rövid idõzés/italozás után induló csoportképeket csináltunk, majd több részre szakadva kimentünk a rajtba. 18:10-kor indultam, egyedül. Az elején majdnem elszúrtam a Z sávot, egy csomó ember elindult felfelé egy csapáson, kicsit követtem is õket, aztán vissza. Aztán mindjárt az elején jött szembe egy túrázó, ez már gyanús lett: ilyen hamar talán csak nem adta fel? De kiderült, csak az elkóborolt ölebét kereste. A Vilati magasságáig alig pár embert értem utól, úgy tûnt, sokan indultak el már jóval elõbb. Aztán az emelkedõ során egyre másra láttam meg a lámpák fényeit magam elõtt. Ettõl kezdve folytonos elõzgetésekkel nyomultam felfelé, az emelkedõk sem viseltek meg túlságosan. Dosnya-nyereg környékén elõbb hófoltok majd összefüggõ hó jelent meg. Ekkor még nem volt kellemetlen, bár rossz érzéseket támasztott bennem: mi lehet itt akkor a még magasabb régiókban? Késõbb beugrott még, hogy a bakancsomat sem vízhatlanítotam le annyira, mint szoktam az igazi havas túrák elõtt. Az is szokatlan volt még, hogy a sötétség egyre csak nõtt: a Magosfa környékén már olyan koromsötét állt be, hogy néha az erdõt nem lehetett megkülönböztetni az égbolttól.
Magosfán az elsõ pont immár "hagyományosan" nem a csúcson, hanem a P sáv elágazásánál volt. Jó nagy csapat túrázót találtam a tûz körül. Kb. 10 percet idõztem, majd usgyi neki, elindultam lefelé. Itt eltartott egy ideig, míg letisztult a mezõny, sokan indultak nagyjából egyszerre és rengeteg elõzéssel járt, míg mindenki beállt a helyére. A sötétség, ha lehet, még mélyebb lett, a Nagy-Mána csúcsán szokásom szerint megálltam, igaz, ezúttal csak egy pillanatra, mert a bércek máskor még éjszakai is fenséges látványából ezúttal semmit nem lehetett látni. Mintha a semmi közepén álltam volna. Ezen a szakaszon a terep amúgy meglepõen jól járható volt, néhol még bele is kocogtam a lejtõkbe. Utolért két futócuccos srác is, pár szót váltottam velük. Az egyik annyit mondott, hogy a társa kimerült, mert elõtte a Margitán futott, ezért valszeg kiszáll valahol. Remélem, ha így történt, épségben biztos helyre jutott. Rakottyásnál már kezdett gyanús lenni valami: leérve a patakvölgybe hatalmas volt a sár, a pontról oda is kiáltottak, hogy hol keljek át a patakon. Egymás után érkeztek a túrázók, egyre nagyobb lett a tömeg. Gyorsan befaltam egy marék szõlõcukrot, ittam vagy fél liter vizet meg teát és egy nagy levegõvételt követõen nekivágtam a legnehezebb résznek, a pogányvári kaptatónak.
A nagy rákészülésnek majdnem meglett a böjtje, kicsit túlszaladtam a P háromszög letérésen, de fentrõl épp jókor kiabáltak utánunk. A Pogányvári kaszálóhoz tartó szakasz "örömeit" nem kell részletezni annak, aki már járt erre. Aki meg nem, az próbálja meg elõször csak úgy maszekban, mert nagyon könnyen pórul lehet itt járni, ha valaki kezdõként egy szuszra akarja ledarálni. Én maradtam a többszörösen letesztelt fontolva haladás taktikája mellett. A kaszálónál is mindig meg szoktam állni ezen a túrán, de ilyen sötétre mint most volt, nem emlékeztem. Innen már csak egy komoly kaptató volt hátra: fel a sáncokhoz, majd egy kis "maradék", és már fent is voltam a Csóvin. Csak az a hó ne lett volna... A szemerkélõ esõ/hódara kombináció ehhez képest egyáltalán nem zavart. Egyre inkább úgy éreztem, kezd átázni a bakancsom, de még ettõl is jobban megzizzentem, mikor észrevettem, hogy a lámpám fénye jó alaposan meggyengült. Tartalékelemet nem hoztam magammal, mert az elõzõ túrán egész éjjel elég volt egy új elempáros.
A Csóvin sajnos nem volt tábortûz, így hamar tovább is álltam. Ugyanakkor furcsálltam, hogy évrõl évre egyre többen mennek innen a Spartacushoz a Foltán-kereszten át. Igaz, vannak akik vissza már az "odaúton" mennek, bár az szerintem sokkal nehezebb. Eddig egész jó állapotban jutottam el, most pedig egyik kedvenc szakaszom következett a túrán: az Égés-bérc gerincútja. Itt már többször is tudtam lámpa nélkül menni, de most errõl szó sem lehetett, komoly kockázat nélkül. Szerencsére ezen a részen sár csak mutatóban volt, és a munkagépek is elkerülték. Éjfél elõtt 5 perccel már a Spartacusnál is voltam.
A ház környéke nagyon szép látványt nyújtott: sok kicsi apró mécses az asztalokon, a ház világítása is jól üzemelt, sõt egy derekas tábortûz is várta a melegedni vágyókat. A tûznl beszélgettem két túrázóval, akik elõször nem gondolták rólam, hogy én is a túrán veszek részt... Az eszemiszom után kissé kétségbeesetten próbáltam felhajtani tartalékelemeket, de senki nem tudott kisegíteni. Pánik ugyan nem tört rám, de egyre jobban aggódtam, hogy meddig fognak kitartani. Fél egy elõtt pár perccel indultam a Foltán-kereszt felé.
Rengetegen jöttek velem szembe, ehhez eddig nem voltam hozzászokva. Az elején az emelkedõ részeken próbáltam spórolni az elemekkel, percekre le-lekapcsoltam a lámpát. Késõbb már nem mertem ezt megjátszani, mert egyre nagyobb lett a sár és könnyen bokáig lehetett merülni. A keresztet elérve kicsit rápihentem a Csóvi 2. emelkedõjére, sõt fotóztam is. Ezután újabb meglepetés: egyre sûrûbb köd ereszkedett rá a Börzsönyre, szerencsére jól ismertem az utat. A lámpám itt már csak annyit ért, hogy a lábam elé tudtam vele világítani, jelzéskeresésre már alig lett volna alkalmas. Különleges viszonyok voltak ezen a részen: a sûrû sötétség és a köd együtt valami misztikus hangulatot árasztott. Nem álltam ugyan meg, de egy paraszthajszálnyit lassítottam a tempón. Nagyjából félúton lehettem a kereszt és a Csóvi között. A látótávolság is minimálisra csökkent, de ez nem zavart különösebben. A túra hangulata ekkor fogott meg a leginkább. Ez a mindent átható párás, nedves köd nagyon is vonzó volt számomra. Talán csak egy sátor elõtt üldögélve s a tájat fürkészve éreztem volna jobban itt magam, a vadon közepén.
Elérve a Csóvit, kifújtam magam, majd megkértem egy srácot, fotózzon le. Hát, nem beállított fotó lett.. Egy jókora csapat nagyjából együtt indult el, beálltam mögéjük/közéjük, hátha így nem lesz akkora baj a gyenge lámpa miatt. Összefüggõ hóban araszoltunk lefelé, elég jó tempó alakult ki. A K háromszög jelzést kicsit átterelték, máshol érkezik le a patakhoz mint korábban. Mondjuk, könnyebb nem lett, iszonyatosan csúszott az út, mindeki tyúklépésben nyomakodott lefelé. Sikerült esés nélkül megúszni, s lent egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy ezen is túl vagyok. A Fekete-rét után meglepõen jól járható volt az út a Kék háromszög mentén. Ez a patakparti út a zúgó vízáradattal szintén a kedvenceim közé tartozik. A Postás-háznál senki, csak cédula, akárcsak a Csóvi 2-n korábban. Rövid pihi után nekivágott az egész csapat az utolsó kemény résznek. A Börzsönyi Kék emelkedõje még hagyján, egész tûrhetõ volt, de utána egy igazi sártengert kaptunk: a teljes út szétdúlva, erdészeti gépek járhattak erre nemrég. Alig vártam, hogy végetérjen, beleadtam mindent, egy röpke megállót tartottam mindössze. Végül 5:20-ra értem fel a NHH-re. Sajnos, sem forralt borral, sem meleg étellel nem tudtak szolgálni, így be kellett érni teával. Nem akartam sokat várni, nehogy elgémberedjenek az izmok, ezért egy kisebb csapattal együtt (akikkel Hajagos óta jöttem) elindultam. Aztán csakhamar leszakadtam tõlük és egyedül baktattam lefelé. Magas-Tax után már olyannyira világos lett, hogy eltettem a lámpát, ami nem ért már ekkor egy hajítófát sem. Azért, végül is nem merült le teljesen, ami kész csoda. A célban meglepetés: egyedi, dátumos kitûzõ, különleges emléklap várta a beérkezõket. Bár a 7 órás királyréti buszt nem értem el, de nem idõztem sokat: gyorsan visszameneteltem Királyrét központba, betértem Ákos bácsihoz, majd az egyik túrázó szíves felajánlását elfogadva Kismarosig autóztunk - ezúton is köszönöm neki.
Visszaértem tehát a vadonból a civilizációba. Különleges élményekkel és hangulatokkal gazdagabban. Megérte. Folytatni kell.
Végezetül egy költemény:
Sík Sándor:
Hold a Csóványos felett
Merengõ arccal üldögél a hold
A láthatatlan Csóványos felett.
Az ember felnéz és feled.
A hold körül a lámpás csillagok,
Lába elõtt a hallgató hegyek,
És szõnyege, a rengeteg.
Az ember néz és hallgat, mint a hold,
És Isten-adta érzékein át
Éli az élõ éjszakát.
Mert minden él és minden elmerül
A kék-ezüstös égi tengeren,
Innen és túl az emberen.
S mint alvó kisded ajakán a tej,
Az ima gyöngye ajkamon remeg.
Hold és hegyek, erdõk és csillagok,
Fogadjátok be testvér lelkemet. |
