Túrabeszámolók

Beskidy Ultra Trail 260 km (1. rész)

Hosszú lett az iromány, mint maga a kirándulás. Valószínûleg unalmas. Hiába, utoljára kb 8 éve írtam alaposabb beszámolót; nem vagyok rutinos az ilyen írogatásokban. Csak indokolt estben írok, ki kell érdemelni a rendezvénynek. Most többen is kérték a beszámolót, beadtam a derekamat. Nem mondhattam azt, hogy majd más megírja. Talán hasznos lesz annak, aki a késõbbiekben megpróbálja. Utólag rájöttem, hogy össze-vissza váltogatom a múlt és a jelen idõt, ezt már nem volt kedvem korrigálni. Így sikerült… Legalább marad valami írott nyoma ennek a hosszúra nyúlt sétának.

Elõzmények

Már egy ideje tervezgettem, hogy a 2 hosszú lengyel túra (Bieg 7 Szczytów, BUT) egyikét meglátogatom. A Kárpát Koszorú keretében párszáz kilométert túráztam már Lengyelországban (leginkább a szlovák-lengyel határon), de hosszabb lengyel teljesítménytúrán még nem vettem részt. Lengyelország kiesik a látómezõmbõl ilyen téren; pedig a lengyel hegyek nincsenek túl messze. A Szondin említettem Barta Lacinak (továbbiakban: Lazy), hogy számoljon velem, ha valami szervezkedés van a lengyel túrákra. A másik túra júliusban volt, szóba sem jöhetett; így maradt a BUT. Nem is baj, úgy emlékszem, hogy a tavalyi teljesítõk beszámolói szerint a BUT-nak jobb az útvonala. Másrészt most utólag látom, hogy a B7S-nek idén már nem volt olyan baráti a szintideje, mint tavaly; nem biztos, hogy bevállaltam volna. A BUT-on terep nagy része teljesen ismeretlen, csak a Vízválasztón vezetõ kb 40 km ismerõs a 2 évvel ezelõtti nagyhátizsákos túráról. Ez a szakasz kifejezetten szép, érdekes helyeken vezet (ha nappal lenne, akkor a túra legszebb része lenne); reménykedtem benne, hogy többi rész sem lesz rosszabb.

A Palócon mondta Lazy, hogy a túra kiírása már elérhetõ a neten. Nem foglalkoztam elég hamar a témával, kb 3 héttel késõbb találtam/kerestem meg a túra honlapját. Ekkor már csak pár nap volt hátra a nevezési határidõig. Nem szeretem elsietni az ilyen döntéseket; mégis igyekeznem kellett. Hamar kiderült, hogy az alacsony érdeklõdés miatt a hosszú távot átformálják. A szokásos formáció (ellenõrzõpontok, útvonalkijelölés, trail érzés, stb) helyett egy egészen spártai megoldást választottak. Kiderült, hogy egyáltalán nem lesznek ellenõrzõpontok, nem lesznek frissítõpontok, tehát nem is fogunk szervezõkkel találkozni útközben. Mintha egy egyéni bejáráson lennénk, ahol csak magunkra, és az egyébként is rendelkezésre álló lehetõségekre számíthatunk. Útközben az egyetlen szolgáltatás az online követés lesz. Mindenki kap egy GPS jeladót, és a neten folyamatosan lehet majd látni, hogy merre járunk. Ezzel ügyesen kiváltották az ellenõrzõpontokat. Cserébe eltörölték az egyébként elég borsos nevezési díjat (350 PLN). Ezt egyáltalán nem bántam. A hosszú távra elõször 251, majd 260, végül 261 km-t írtak, 12 000 m szintemelkedéssel, 64 óra szintidõvel. A hosszú táv BUT Challenge nevet kapta.

Éreztem, hogy ez az „én túrám”, de még nem mertem igent mondani. Szeretem a kihívásokat. A teljesítménytúrák nagy része rutinból megy, mindenféle extra kihívás nélkül. Persze, vannak rendkívüli idõjárási körülmények, lehet minél gyorsabb idõre törekedni –ezáltal nehezítve a teljesítést. Vannak fájdalmas vízhólyagok, átmenetileg lehetnek kisebb lesérülések, lehet õrült duplázásokat csinálni. De pusztán egyetlen túra szintidõn belüli teljesítése tényleg nem szokott kockázatosnak tûnni. A BUT Challenge esetében viszont más volt a helyzet.

3 nappal a nevezési határidõ vége elõtt írtam a szervezõnek, hogy kérnék még egy kis gondolkodási idõt. Michal, a fõszervezõ lelkesnek tûnt, azonnal válaszolt. OK, nyertem pár napot. Indultam is a Csukásra. Itt (és még elõtte a Vadrózsán) gyorsabban mentem, mint szoktam. Megerõltettem a jobb talpamon az egyik inat, és ez fájt, kicsit be is dagadt a lábfejem. Ezek a tünetek csak lassan múltak, nem szívesen nevez így az ember az eddigi leghosszabb túrájára. Nem is kellett neveznem, hiszen Lazy gyakorlatilag benevezett engem… Nem annyira örültem neki, hogy Lazy hozta meg a döntést, de legalább nem vacilláltam napokig. Innen már nem volt visszaút.

A Nyitrai 100-ason viszonylag kímélõ üzemmódban mentem, a BUT elõtti hétvégén pedig inkább bicikliztem 200 km-t (geodéziai tornyok nyomában), hogy ne terheljem meg magamat. A biciklizést mostanság elég ritkán ûzöm, így alapos izomlázam lett. De ezek más izmok, nem aggódtam miatta. Ráadásul jókat aludtam szombat és vasárnap este is.

Már csak pár napom maradt. Néhány levelet váltok Michal-lel, mindenre készségesen válaszol. Megkapom az online követés honlapját. A B-s keresztnevemnek köszönhetõen a lista élére kerülök. Indulás után úgyis gyökeresen meg fog változni a helyzet; legalábbis akkor, ha a mezõnyben elfoglalt helyünk szerint állítanak majd sorba. 11 név került a rendszerbe. Lazyval mi ketten vagyunk magyarok, mindenki más lengyel. Furcsa, pedig ez a kirándulás UTMB pontokat is ad. Bár lehet, hogy inkább fordított verzió lenne indokolt, miszerint az UTMB is érjen néhány BUT pontot. A visszaszámláló pedig kegyetlenül számolt visszafelé. Olyan, mint a 6-os átlag; nem érdekli semmi, csak rendületlenül számol, megy, nem pihen, nem lassul.

Útipoggyászom

Próbáltam okosan összeállítani a táskámat. Egyértelmû volt, hogy a 30 literes, esõhuzattal is rendelkezõ táskára lesz szükség.

Úgy terveztem, hogy induláskor a következõ ruhákban leszek:

• középkategóriás Kalenji futócipó, ami a címke szerint akár 2 órán át is használható


• 2 pár zokni (vastag, vékony)


• hosszú aláöltözet nadrág, ami messzirõl akár futógatyának is tûnhet


• rajta nagyon vékony rövidnadrág


• technikai póló


• vékony (lyukas, kinyúlt, kifakult) pamut felsõ


• csõsál


• és a SERBIA feliratú baseball sapkám


• persze az alsónadrágot sem felejtettem el

Kis egységcsomagokat alkottam:

Ruha:

• 1 pár vékony, 1 pár vastag (azaz egy garnitúra) váltás zokni


• váltásként és egyben kabalaként a KarpatiaTrail-en kapott póló


• rövidnadrág


• meleg, de kis helyet foglaló aláöltözet felsõ


• kék termék széldzseki


• nylon esõkabát (kötelezõ felszerelés volt a vízálló kabát, de nem biztos, hogy ilyenre gondoltak)


• téli sapka


• kesztyû

EÜ csomag:

• rugalmas pólya


• izofólia


• Neogranormon


• ragtapasz


• Flector kenõcs (fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentõ)


• Tesco-s magnézium


• Tabletták (torokfájás, hasmenés, fájdalom, láz, lódarázs ellen)


• szippantós cucc az aszthmámra


• nedves törlõkendõ


• zsebkendõ


• kisolló


• szõlõzsír


• kitûzõ vízhólyagok ellen

Kaja csomag:

• 1,25 l víz (2 flakonban)


• 1 energiaital


• 1 csõ folyékony koffein


• 2 gél


• 1 gyümölcspép (ezeket a futós cuccokat az utóbbi hetek túráin vágták hozzám, magamtól eszembe sem jutna ilyenekre beruházni –végül nem is használtam õket)


• 2 italpor


• kb 300 g gumicukor


• 1 zacskó 2 éve lejárt szõlõcukor


• 270 g sós cucc (ropi, mogyoró, szotyi)


• kb 200 g müzli szelet


• kb 200 g csoki (Sport, ROM)


• rágógumi (ha már nem mosok fogat)

Iroda:

• térkép, szerencsére az útvonal kb 85%-áról volt rendes turistatérképem; a hiányzó rész térképét kinyomtattam


• térkép, amit a rendezõk adtak a rajtban


• angol nyelvû, de nem igazán részletes leírás, ezt is a rajtban kaptuk


• 150 PLN, 20 EUR, és bankkártya vészhelyzet esetére (pénztárcát nem vittem)


• útlevél –mert még mindig nem sikerült pótolni a személyimet


• a túra angol nyelvû kiírása


• a saját itinerem: egy A/4-es méretre csökkentett térképre ráírtam a fontosabb helyek pontos távadatát. Ugyanerre a lapra írogattam az idõtervemet, ez a lap tehát igen hasznos volt.


• lefûzhetõ genothermek

Mûszaki cikkek, egyebek:

• 2 telefon


• 2 lámpa


• 1 garnitúra pótelem a lámpába


• fényképezõgép, 2 garnitúra pótelemmel


• iránytû


• gyufa


• MP3 lejátszó


• napszemüveg tokkal


• karóra

Gondolkodtam még az esõgatyán, a kis törölközõn és tusfürdõn. Végül ezek nem kerültek be a táskába, így is volt mit cipelni. Botokat sosem használok, nincsenek is botjaim.

Azt gondoltam, hogy nekem lesz a legnagyobb táskám. Lehet, hogy így is volt, de az megnyugtatott, hogy Lazy épp ugyanilyen táskába pakolta a cuccait. Nem hiszem, hogy láttam már õt ekkora batyuval kirándulni. Szerda este még tartottam egy részletesebb stratégiai egyeztetést Lazy-val. Igyekeztem összehozni a kb 8 óra alvásokat a túra elõtti napokban, ez nagyjából sikerült is.

Utazunk, készülõdünk

Csütörtökön már nagy csomaggal mentem be dolgozni. 15.15-re volt megbeszélve az indulás a Dunakeszi Auchan-tól; ebbõl végül inkább 15.30 lett. Ilyenkor mindig marha fontos elintéznivalók jönnek az utolsó pillanatban. Aggasztó, hogy az útvonaltervezõ szerint 21.30 körül fogunk a rajtba érni. Valami nem stimmel, bõ 5 órás útvonaltervre emlékeztünk. Valahol aztán újraterveztetünk, így már minden OK, 20.15-re ott leszünk. Egy baleset miatti kerülõ, és néhány építkezés miatt ehhez képest kicsit késünk, de még így is idõben érkezünk Szczyrk-be. Nem is tudom, mi lett volna, ha az autóúton ragadunk a dugóban; éppen le tudtunk még róla hajtani. Útközben Wegierska Górka-ban piros betûs KEBAB felirat villog a vendéglátóipari egységen. Hamar rájövök, hogy erre fogunk kirándulni péntek este. Meg is volt tehát a hely, hogy hol vacsorázzak.

Kis keresgélés után megtaláljuk a rajtot, ami egy moziban van Szczyrk városában. Meglepõen sok az ember. Hamar kiderült, hogy a részvevõk jelentõs részét depósként kísérik a család/barátok. Ez megengedett lehetõség; mindenesetre nem voltak éppen egyenlõek a feltételek. Sebaj, nekik majd nagyobb lesz a kísértés, ha már romlik a helyzet.

Lecuccolunk egy mûvészszobában. Némi kajával és innivalóval kínálnak a szervezõk. Rövid idõ alatt nagy mennyiségû tepertõkrémesnek tûnõ kenyeret tüntettem el uborkával. 21 órára ígérik az eligazítást. Ez kicsit csúszik; nem baj, addig eszek. Megkapjuk a térképet és a leírást. Elhelyezkedünk a nagyon kényelmes moziszékekben, és a tekintetünket a filmvászonra szegezzük, már csak a popcorn hiányzik. A tájékoztatás elején felállítják és megtapsolják a résztvevõket. Kicsit hülyén érzem magam. A többség már be van öltözve, én még utcai ruhában vagyok. A szervezõ jelzi, hogy az angol verzió majd a lengyel után lesz. A lengyel verzió nagyon hosszú és unalmas volt. Kb annyit értettem belõle, hogy helyenként nagy sár lesz, és hogy a túra vége felé érintünk egy Aquaparkot. Közben a számítógépen néha bevillant az idõjárás elõrejelzés; elég mocsok idõt jósolt. Ez nem jó hír, az általunk nézett elõrejelzések a túra idejére csak minimális csapadékot jósoltak, lelkileg eszerint készültem. Nagyon elhúzódott a szövegelés, Lazy el is aludt. Nem egészen értettem, hogy fog beleférni az angol verzió. De ezt már nem vártam meg, a lengyel után elmentem átöltözni, és elrendezi a táskámat. Épp összeszedtem a csomagomat 22 órára. Rámszerelték a GPS jeladót, ezt karon kellett viselni (nem lehetett táskába tenni).

Kimentem az udvarra. Mindenkin profi futócuccok, botok, folyadékdaraboló, kisebb szatyor, stb. Kicsit kilógtam a sorból. A felszerelésre költött vagyon mértéke mellett az életkorommal is kilógtam (vagy belógtam). Az indulók többsége kb 40 éves volt, én voltam messze a legfiatalabb. Nem egészen értem, miért; a mi fiataljaink azért eljárogatnak hosszú távokra is. Valaki épp betölti a 18-at, aztán megy is a K200-ra. Rajt elõtt szóba elegyedtem egy résztvevõvel, kérdezte hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Lelkesen mondta, hogy tavaly sokat ment egy magyar lánnyal. Tájékoztattam, hogy az a lány a nõvérem. Volt meglepõdés...

Elsõ éjjel

22 óra után pár perccel végre elindultunk. A rajtfotón a nevezési listával szemben már csak 10-en voltunk. Valaki kicsit késõbb még elõkerülhetett; tehát összesen 11-en indultunk útnak. Párszáz méter „kötelezõ” kocogás következett, szerencsére hamar elkezdett emelkedni az út. Rögtön jelzetlen szakasz jött. Nem volt szalagozás. Az út során csak ott látunk szalagokat, ahol a 60 és 90 km-es résztávok is elhaladnak; de itt csak a mi távunk jött. Azok a távok ugyanis a hagyományos módon vannak megszervezve. Lazyval hamar az élre állunk. Érdekes módon senki sem akarja elrohanni az elejét. Teljesen logikus a gondolat, de valahogy mégis az a jellemzõ, hogy az elején elrohannak a futók. Itt talán okosabbak, tudják hogy még messze a vége. Hiába volt GPS Lazynál, valahogy már le is térünk a trackrõl, és egy vizes füves réten átvágva célozzuk meg a Siodlo nyerget. Hamar átázik a cipõ, ennek nem örülök. Ezután egy alapos emelkedõ következik az 1257 m magas Skrzyczne nevû púpra. Eleinte egész kellemes az ösvény, és még köd sincs; jól esik a mászás. Lazy többször is jelzi, hogy elhagytuk a tracket, de én nem foglalkozok ezzel a kérdéssel, hiszen a jelzések megvannak. Egyszer csak elérünk egy sípályát, ahol már köd is van. Nem sok mindent látunk, csak megyünk felfelé; az biztos jó megoldás. Késõbb újra találunk jeleket, egyszer csak felérünk a felvonó tetejéhez, majd a turistaházhoz.

Innen hosszú lejtõ jön Ostre-ig. Elköszöntem Lazy-tól, nem akartam futni. Megfogadtam, hogy nem fogom elrohanni a túra elejét, mert kell tartalékolni a végére is. Az út állapota sokat romlott. Gyakran inkább egy patakmederre emlékezetett; nagyobb, mozgó, csúszós kövekkel. Egy váratlan pillanatban balról egy szekérútról becsatlakozott egy futó. Szépen kihagyta a csúcsot (az emelkedõ utolsó szakaszátki lehetett kerülni egy szintúton). Nem szimpatikus ez a hozzáállás… Néha lemaradok Lazytól, de végülis együtt érjük el az aszfaltot. Ezután jött az a rész, amitõl az egyik legjobban féltem, legalábbis tájékozódásilag. Ostre után a zöld jelzés folyamatos követése helyett az Ostre (932 m) csúcsát is érinteni kell, így a falutól kb 3 km-t jelzetlen úton kell megtenni. Szerencsére itt volt szalagozás, de nagy sarat ígértek. Nem vettük észre a jobbos letérést. Elértük a buszmegállót, itt már észbe kaptunk; a térképemen is látszott, hogy túlmentünk. A neten közzétett turistatérképet a szokott módon lefotózgattam. Így tájékozódáskor nem kellett elõkotorni a nagy lepedõ papírtérképet; akár menet közben is rá tudtam nézni, hogy merre járunk. A letérés nem volt jól szalagozva, talán leszedték a helyi rossz gyerekek. Utána viszont már lehetett követni az utat. Hamar egy igen meredek emelkedõn találtuk magunkat. Nehéz volt már csak az egy helyben maradás is, nem hogy még a felmászás. Már értettem, miért kell erre jönni… Utána csökkent a meredekség, de romlott az út. Elhagytam Lazyt. Egy irtáson a vizes fûben végérvényesen rommá áztak a cipõim. Elkezdett lejteni az út, ilyenrõl nem volt szó. Megzavartam valami vadállatot, megálltam. A térkép szerint nem voltam jó helyen, így visszafordultam. Megláttam Lazy fényeit, aki idõközben elém került. Benéztem egy letérést. Egyre fogyó úton mentünk az Ostre csúcsa felé. Néhol már semmi út nem volt, csak a szedrek, letört gallyak között kellett lépegetni; ez a rész nem volt kellemes. Elérünk egy szekérutat, a szalagok balra hívnak, a track egyenesen megy. Ragaszkodunk a szalaghoz, hiba volt. Elértünk egy házikóhoz, de erre már nem voltak szalagok. Valahogy visszamegyünk a trackre. Nagy baj nem lehet, jobbra sejtem a szalagot, balra lehet a zöld jel, majd csak elcsípjük az egyiket. A szalagot érjük el, rátérünk a zöldre.

Nagy lendülettel kocogásba váltunk egy kényelmesen lejtõ úton. Párszáz méter után észleljük, hogy elhagytuk a gerincet és a jelet. Irányban felvágunk a zöld felé. Mindenféle aljnövényzet, szeder, és meredek mászás a jutalom; lehet, hogy jobb lett volna visszamenni az úton. Egy lakókocsinál érjük el a zöldet. Más is benézte az utat, jobbról, mélyen lentrõl fejlámpa fotonjait látom. A Magurka (1108 m) csúcsán a pirosra térünk. A piros itt két irányba megy. Elõre szólok, hogy balra kell menni. Meg is van a balos ág, szalagokkal megerõsítve. Szerencsére Lazy észreveszi, hogy megint letértünk a trackrõl. A jobbos ág lett volna a nyerõ, ezt jól benéztem, ezúton is elnézést kérek miatta. Nem is értem, hogy lehet ennyit bénázni a tájékozódással; ez általában nem jellemzõ rám. Most pedig még GPS-szel is meg vagyunk erõsítve. Itt elénk került valaki. Egész szimpatikus gerincen kirándulunk, nappal szép lehet. A pocsolyákat itt is kerülgetni kell. Érdekes, itt nem az a ragadós fajta „magyar” sár jellemzõ, hanem inkább merülõs, hígabb sár van a pocsolyák mellett. Néha éppen megússzuk újabb áztatás nélkül, néha akaratlanul is lábat mosunk. Egyszer csak sziklaalakzatokhoz érünk. Kis technikai szünet következik. Lazy öltözik, itt már kevés a póló. Eszek egy müzli szeletet. Újabb futó elõz, láthatóan jó erõben van. Egy helyben állva nagyon hûvös az idõ, a szél is fújdogál.

Kisebb-nagyobb hegyeken vezet a gerinctúránk, gyakran kellemetlenül köves úton. Kezdek álmosodni, de ezen hamar túlteszem magamat. A Malinowska Skalára, és a szomszédos Malinów-ra nem kell felmenni. Nem is értem, miért; pedig jelzés is vezet rájuk. Lazy-val tartok, pedig csak az átlagsebességünk egyezik. Fölfelé gyorsabb lennék, Lazy most valahogy a szokásosnál nehezebben veszi az emelkedõket. Lefelé azonban kocogásra vált, ez pedig nekem nem kellemes, ezen a kiránduláson maradnék inkább a gyors sétálásnál. Nem akarok egyedül menni, így inkább alkalmazkodok. Lazy közben sokkol. Elõször azzal, hogy a szervezõk által megadott adatot alapul véve bõven nincs meg az 5-ös átlagunk. Másrészt azzal, hogy már kb 3 km-rel többet mentünk, mint amit a szervezõk adata mutat. Mi lesz így a végére, ha ilyen ütemben gyarapszik az ajándék kilométer… A Bialy Krzyz (934 m) hágója elõtt kiérünk a ködbõl, sõt még a csillagokban is lehet gyönyörködni. Nem sok csillagképet ismerek, de az Oriont üzembiztosan fölfedezem. Lazy pedig megmutatja a Kotlós tyúkot. Feltehetõleg Fiastyúkra gondolt J A hágóban mindenképp vizet akarunk szerezni. Fogytán van a folyadékkészletünk, és sokáig nem lesz lehetõség utántöltésre. Lazy megpróbál benyitni néhány házikóba. Nem is értem, mire számítottunk így az éjszaka közepén, természetesen mind zárva van. Továbbindulunk, majd egy kis ház udvarában kerti csapot veszek észre. Rávetjük magunkat, feltöltekezünk. Ez most igen jól jött.

A turistatérképen bejelölt útvonal szerint hosszasan a pirosat kell követnünk. A GPS track szerint egy kb 1,5 km-es szakaszon a pirossal párhuzamosan egy (meglepõ módon Beskid nevû) hegyet megmászva vezet az útvonal. Az ominózus elágazásban nem leljük a pirosat, maradunk tehát a GPS által javasolt gerincúton. Bizonytalankodó turistát elõzünk. Egy alig észrevehetõ elágazásban a szokásos, kényelmetlenül köves útra térünk. A pirosra visszatérve meredek kaptató következik a Klimczok oldalában. Itt kicsit ellépek Lazy-tól. Az elõnyömet kihasználva keverek egy kis magnéziumot; unom már a vizet. Eszek pár szemet a tükörtojásos gumicukromból, ami már a brassói túra óta hû társam volt. Együtt ballagunk, majd ismét ellépek. A Klimczok (1117 m) csúcsa elõtti nyeregbe pár nap múlva még jönni fogunk. Innen inkább csak sejtem, hogy merre kell menni, próbálok a lehetõ legmeredekebben menni a csúcs felé a sípályán. Fent torony áll. Lefelé már jobbak a jelek, hiszen inkább erdõben kell menni. Az út minõsége azonban nem sokat javul, itt a köves verzió van többségben. Hamarosan világosodni fog, már nagyon várom. A Blatina turistaháza elõtt kezd szürkülni, hamarosan elteszem a lámpát. A szép napkelte látványa helyett lemegyünk a ködbe. Lazy utolér, együtt tartunk Brenna felé.

Elsõ nappal

A GPS a zöld, a térkép a fekete jelzést javasolja, a leírás szerint a zöldön kell menni, de választható a fekete is (ezt csak utólag olvasom). Nem értem, miért nem lehet egyértelmûbben megadni az útvonalat. Végül a feketén érjük el a települést. Hamar a fõutca melletti járdát koptatjuk. Jó lenne találni valami pékséget reggelizés céljából. Nyitva tartó boltok vannak, de pékség nincs. Találkozunk depósokkal, másoknak könnyebb dolguk van a frissítés terén. Végül utolsó lehetõségként a buszállomással szemközti benzinkútra térünk be. Nem, ebben nem akarom követni Dj Rush Boy-t, csak vizet kérünk. Lazy forró vizet is kér, levesport tölt a kulacsba. Itt egy újabb turistával találkozunk. A reggelit lelkileg áthelyezem Ustron-ba, a következõ városkába. Elõtte van a Równica hegy tömbje. Felfelé szokás szerint ellépek. Ismét turistaház, utána lejtõ. Ez egy marha meredek, köves lejtõ volt; pár nappal késõbb már nehezen toleráltam volna. Valahogy mégis volt rajta biciklinyom; bátor volt az elkövetõ. Vártam, hogy Lazy utolér lefelé, de nem. Talán megállt a turistaházban.

A jelek a városban is jól mutatják az utat. Keresztezem a Wisla folyót, és a vasutat. Érdekes, errefelé majdnem minden vasútvonal villamosított, miközben maga a pálya láthatóan rossz állapotban van, a fûtõl nem látszik a zúzottkõ ágyazat. Sajnos vonattal nem találkozok, pedig az mindig nagy erõt ad a folytatáshoz. A városban valószínûleg le kellett volna térni a jelzésrõl. Nekem ez nem volt teljesen egyértelmû, inkább a pirosról mentem át a sárgára. Közben találtam egy kiváló boltot. A túra során nagyrészt a Zabka hálózat üzleteit kerestem fel, most is. Reggelire almás-meggyes gyümölcslevet, csomagolt szenyót, almás süteményt, és banánt ettem. Emellett vettem egy szenyót az útra. Kiültem a bolt elé enni, hogy könnyen észrevegyem Lazyt. Igen jól esett a reggeli. Utólag látom a nyomkövetõ rendszeren, hogy elsõként értem Ustron-ba, de a reggeli közben ketten (Rafa? Bielawa, Kamil Klich) leelõztek. Nem tudtam, hogy Lazy csak másfelé ment-e (már látom, hogy kicsit letértem a GPS trackrõl), egyáltalán megáll-e ebben a városban kajálni. Végülis elkerültük egymást, pár perccel utánam indult el.

Továbbinduláskor 55 km-nél és 11 óránál jártam. Ez nem túl jó, de még épp elfogadható. Bíztam benne, hogy napközben sikerül némi elõnyt kovácsolni az 5-ös átlag fölé. A patakparti, hangulatos, fákkal szegélyezett út különösen tetszett. Fõutat keresztezve egyre erõsebb az emelkedõ. Ködös, szürke idõ van. A földúton ismerõsnek tûnõ futócipõ nyomokat látok, ez Lazy lehet. Igyekszem fölfelé, egyre jobban tetszik a terep, elég volt már a sötétségbõl és a városból. A Mala Czantoria közelében elérem a hegygerincet. Váratlanul megpillantom a Rafa? és Kamil (R&K) párost. Az egyiküké volt az ismerõsnek hitt nyom. Akkor Lazy hátrébb lehet. R&K hamar kocogásba vált. Ezt nem akarom erõltetni, inkább kicsit lemaradok. Megpillantom az 1 héttel elõttünk rendezett Nezmar Sky Ultramaraton szalagjait és útbaigazító tábláit. Illett volna már eltávolítani õket. Errefelé kapom az elsõ SMS-t Verától, mûködik tehát az online követés. Szép lehet a környék, de sajnos köd van. Sajnos az áfonyáknak ilyenkor már nem az igazi az ízük és a halmazállapotuk. Kisvártatva a cseh-lengyel határon találom magamat. Szeretem a határsávokat, bár kissé izgalmasabb, ha mûszaki zár is kíséri az utat, és bujkálni kell a határõrök elõl (esetleg a lengyel-ukrán határon is szervezhetnének valami érdekes túrát, ott a határkövek is sokkal szebbek). Errefelé feltûnik a túra fotósa. Tõle érdeklõdök a pillanatnyi helyzetemrõl. Meglepõ módon az élmezõny nyomában járok, aztán az emelkedõn egyesülök az élmezõnnyel. A fotós nagyon lelkes; a nagy csomagja ellenére kitartóan siet, néha fut mellettünk, elõttünk, hogy minél több képet tudjon készíteni. A Chata na Cantoryjí turistaház az egyetlen errefelé, ami a határ cseh oldalán áll. Ki kell tehát használni az alkalmat egy kis Kofolázásra. A büfé 10-kor nyit, épp nyitásra érkezünk. 3 dl Kofolát és egy Horalky-t rendelek. Elég borsos az ára (talán 7 PLN), de legalább elfogadják a lengyel pénzt. Az viszont nagyon bosszant, hogy közel 10 percet kellett várnom a Kofolámra; ami még langyos is volt. Nem értem mi lehet itt, ha eljön a napközbeni „roham”. Közben kint ragyogóan kisütött a nap. Reménykedtem, hogy ez tartósan így marad; de inkább csak egy lyuk volt a felhõn, a Wielka Czantoria (995 m) kilátóval ellátott csúcsán már ismét köd van. R&K is utánam erednek. Hamarosan kiabálnak utánam, hogy rosszfelé megyek, a piroson kellene menni, forduljak vissza. A térképem szerint csak a csúcstól jön a piros. Ezt mondom is nekik, de hajthatatlanok, visszamennek a házig. A csúcson még készít rólam pár akcióképet a fotós, õ is megerõsíti, hogy jó helyen járok.

A lejtõ kellemetlenül köves, Csehországban próbálok kényelmesebb talajt találni. Kisebb-nagyobb hegyeken át hullámzik a gerinc, már megjelentek a turistacsoportok. Sajnos nem sok kilátás adódik, inkább ködös, felhõs az idõ. SMS érkezik Ádám barátomtól. Kb 9 éve túráztunk utoljára rendszeresen együtt, mégis lelkesen figyeli a pozíciómat. A Soszów síközpontjánál depósok várják a R&K párost, így éppen nem érnek utol. Egyre többen jönnek szembõl, szinte már zavaró a tömeg. Bele sem merek gondolni, mennyien lehetnek itt szép idõben, hétvégén. Pedig annyira nem is látványos a környék (igaz, kocsmák, éttermek szép számmal vannak a hegyen). A Stozek Maly környékén kisüt a nap, a bükkös a Bakonyra emlékeztet. A Wielki Stozek (978 m) turistaházában üdvözlöm a mûanyag Milka teheneket, majd technikai szünetet tartok. Szerencsére nyitva van a WC ajtó, nem kell beletöltenem 1 PLN-t. Az energiatakarékos lámpát nem díjaztam, mert igen hamar lekapcsolt, és csak kint volt kapcsoló. Az itt megadott szintidõt alaposan túlléptem. Sebaj, nálam volt a fejlámpa. Arcmosás, alvázkenés, aztán irány tovább. Párszáz méteren át kellemes napsütés melegít, még a hosszú ujjú felsõmet is leveszem. Sejtettem, hogy R&K lehagyott, hamar meg is látom a jellegzetes nyomokat. Most lejtõk jönnek, esélyem sincs utolérni õket. Nem is ez a cél. A Kiczory elõtt szép sziklák találhatók, sajnos itt már nem sütött a nap. A lejtõ a vártnál kellemesebb. A Laczecko nyergében a Sky Maratonnak ellenõrzõpontja volt. Nem csak a papírt, de még a bóját is kint felejtették. A térkép a Kubalonka hágóig gerincutat jelez, a piros jel azonban jól láthatóan el van terelve. Kicsit gondolkodtam, de megnyugtatott, hogy R&K is a terelt úton ment. Ez egy vadonatúj dózerút volt. Féltem tõle, hogy a dózeren kell menni a hágóig a kellemesnek hitt gerincút helyett. Aztán hirtelen balra visszatértem a gerincre. Kellemes napsütésben volt részem a következõ pár órában. A gerincút teljesen optimálisnak látszik a térképen. Enyhe hullámzás, szelíd kanyarok. A valóság mást mutat; ismét hatalmas pocsolyákat, mocsarakat kell kerülgetni. Végre a hágóba érek. A fotós fotóz, és jelzi, hogy 10 perce ment el R&K. Kezdem megéhezni, valami meleget akartam, pl hamburgert, hot dogot, vagy kolbászt. A hamburgeres egységben 1-2 perc után sem került elõ a pultos, így átmentem egy másik bódéba. Ott hamar egy nagyon finom süteményre tettem szert, és elfogyasztottam az Ustron-ban szerzett gyümölcslevem maradékát.

A következõ szakasz már a térképen is gyanús volt. 1 km aszfalt jött. Ez egy keskeny, kiváló minõségû, de nekem kicsit forgalmas aszfalt volt. Utána pedig kb 3-4 km-en át ezzel az aszfalttal párhuzamosan kell össze-vissza tekeregni. Nem szeretem az aszfaltozásokat, de ez a tekergés mégis kicsit értelmetlennek tûnt. Az elsõ dombon szép sziklákat ejtett útba a jelzés, ez rendben is volt. Ezután jött a fekete leves. Mocsár, minden mennyiségben, egész hosszú szakaszon. Alig vártam már, hogy vége legyen. Eközben egyébként szinte mesebeli szépségû szakaszok is akadtak; de nem tudom, hogy hány olyan nap van az évben, amikor ezek az utak szárazak, hiszen a térkép is mocsarat jelez. Stecówka felõl déli irányba nyílt kilátás. Ismerõs hegyekre láttam rá, hiszen légvonalban kb 4 km-re ment tõlem a Kárpát Koszorú útvonala. Ez egyébként az egyik legfelejthetõbb szakasz a Koszorún: a Vízválasztón kb 10 km hosszan országutak vezetnek. A kilátások elég jók (fõleg az Ochodzita csúcsáról), de egy gerinctúrán nem aszfaltra vágyik az ember. Megkezdtem a hosszú emelkedést a Barania Góra oldalában. Errefelé MTB verseny szalagjait felejtették kint. Úgy látszik, nem szokás eltávolítani a maradványokat. Rövid pihentetõ szakasz után egy kicsit meredekebb mászás vár rám a Przyslop házig. A ház egy szocreál üdülõre emlékeztet. Nagy meglepetésemre utolérem R&K-t, akik épp a paradicsomleves végére érnek. Kérdeztem tõlük, hogy mi a levesgyártás szintideje, 10 percet mondanak. Ezt soknak érzem, így inkább a hátizsákomban talált szendvicsre húzom rá magamat, és begyûjtöm a ház bélyegzõjét. R&K az emelkedõ ellenére viharos sebességgel távozik. Pár perc késéssel indulva azt feltételeztem, hogy fölfelé majd elcsípem õket; tévedtem. Egy darabig látom a hátukat, majd végleg eltûnnek a viharvert fenyõfák között. Az emelkedõre a patakmeder-szerûen köves út jellemzõ, feljebb inkább már mocsár van. Szerencsére a legvizesebb szakaszokon farönkökkel rakták ki az utat; némelyik a vízen úszik. A csúcson köd fogad, és fúj a szél, öltözködök; vége a pólós idõnek.

A Barania Góra elõtt jobbra térek a fekete jelen. A következõ szakasztól kicsit tartottam. A mûholdfelvételek szerint errefelé sok a letarolt erdõ, és a túra honlapján közzétett GPS track is össze-vissza kerülgeti a jelzést. Öröm az ürömben, hogy itt valamelyik rövidebb táv is jön, így az útvonal ki van szalagozva. Az út eleinte egész jó, majd egyre több a víz és a kõ. A jelzés egyszer csak derékszögben jobbra tér, én pedig megyek egyenesen elõre a szalagon. Itt még rosszabb az út, de tudom, hogy hamar el fogok érni egy dózerutat, így is lett. A térkép szerint a dózeren jobbra kell indulni, a szalagok egyértelmûen balra visznek. Ismét eltér a track és a valóság. A túra során talán elõször elõveszem a szöveges leírást, õ is a szalagot javasolja. Megyek tehát a kb szintben tekergõ dózeren. Talán majd a völgyben kell megindulni lefelé. Nem... Talán majd a következõ hegygerincen. Ott sem… Kezd gyanús lenni. Ha itt sem kellett letérni, akkor vagy valami rossz szalagozásra keveredtem, vagy egy marha nagy kerülõt teszek. Eljött a pillanat, hogy elhasználjam a telefonos segítségnyújtás lehetõségét. Michal (annak ellenére, hogy elfelejtettem mondani a szigorúan titkos jelszót –„barracuda”) azt javasolja, hogy kövessem a szalagot. Marad tehát az unalmas dózerút, majd aszfalt. Ez volt a túra majdnem legunalmasabb része. A futást most sem kívántam, a tempós sétát választottam. A köd miatt nem volt kilátás, az ingerszegény környezet miatt kezdtem álmosodni. A dózerút aszfaltra váltott. Találtam egy jó forrást. Lecseréltem a vizemet, mert az elõzõ házban elég furcsa ízû vizet töltöttem. Az arcmosás felébresztett. Egy õrház-féleség után Poplaty-ba értem, végre újra emelkedett az aszfalt. Nem örültem a dózerutas/aszfaltos tekergésnek, néhány kilométerrel biztos hosszabb volt, mint a netes track. A táv a netes track alapján volt megadva, az ehhez hasonló extrákat nekünk kellett „benyelni”. A térkép szerint egy rövid, de szemét emelkedõ elõtt álltam. A valóság mást mutatott. Itt nem volt se mocsár, se patakmeder; jól esett a mászás a Siodelko nyeregbe. Lefelé mocsár, de nem sok. Ismét egy dózerút következett. Nagy esõk lehettek erre; az utat több helyen megrongálta a víz. Közeledtem már Wegierska Górka (Magyar-hegy) felé.

A település elõtt a rövidebb táv szalagozásától végleg búcsút vettem; kereszteztem a So?a folyót, és csak az autóból látott piros KEBAB felirat villogott a lelki szemeim elõtt. Ide terveztem az egyik nagyobb megállásomat. Egy gyors bevásárlás után betértem a kebaboshoz. Nagy örömömre nem is volt kitérõ. Megkérdeztem a szintidõt. 7-8 perc, ez még belefér. Egy XL-es gyros tálat rendeltem. A bácsi megkérdezte, hogy tényleg XL? De nem tudott lebeszélni. A táskámat a kajáldában hagytam, egy másik boltban is próbáltam csomagolt szenyót venni, sikertelenül. A tál hamar elkészült, és brutális méretû volt (18 PLN-be fájt, nagyon megérte). Persze nem fogott ki rajtam.

Második éjjel

Az indulástól számított 20,5 óra elteltével 102 km-nél jártam, legalábbis a tracket alapul véve (bármennyit is mentem, nekem a trackhez kellett viszonyítani, hiszen az adja ki a 261 km-t). Lehetne jobb is, de legalább teljesült az a szempont, hogy nem siettem el az elejét. A szerelvényigazítást a vasúti átjáróban tartom, hátha jön egy szép villamos motorvonat. De nem jött, ez a túra nem a vonatlesésrõl szólt. Pár km aszfalt várt rám Zabnica-ig. Utálom az aszfaltot, fõleg sötétben, járda nélkül, erõs forgalommal. Mégis volt elõnye, az alig érezhetõ emelkedõn az óriás kaját valamelyest meg tudtam emészteni. A Zabnica folyócska keresztezése után erõsen figyeltem a kék jeleket. Eleinte pocsék állapotban voltak, de a fõutcát elhagyva javult a minõség. Hosszú emelkedõ elõtt álltam. A tõlem kb 15 km-re lévõ szlovák-lengyel határsávot kellett elérnem valahogy. Az nekem egy fontos hely volt, hiszen onnantól az éjszaka további része már nagyrészt ismerõs helyeken vezetett.

A falu után a réten már újra vizes a fû, nehogy véletlenül megszáradjon a cipõ. Kb 600 m magasan alulról elérem a felhõhatárt. A következõ pár órában nem sokat láttam a tájból, annál jobban lehetett viszont fénykardozni. A jelzések jó minõségûek, de ritkásak. Az út általában jól követhetõ, az elágazásoknál igyekszem nagyon figyelni. Az oldalgerincre felkapaszkodva enyhül az emelkedõ, egyre sûrûbb a köd. Kezdek szomjazni a gyros után, de lusta vagyok megállni inni. Erdõbe érve egy kiváló forrásra akadok, még ivóedény is van mögötte. Jól esik a hideg víz, így teljesüljön minden kívánságom. Szerpentinen érek fel 1000 m fölé. Itt a réteken elég nehéz követni a jelzést. Az utak, keréknyomok sokfelé ágaznak, nem mindig egyértelmû, hogy melyik a követendõ ág. Azért valahogy csak lejutok Hala Boracza környékére. A térkép itt turistaházat jelöl. Úgy terveztem, hogy beugrok egy teára, jól esett volna a hosszú éjszaka elõtt. Egy kutya állja utamat. Nincs megkötve, folyamatosan ugat. Valahogy azért csak odaenged a házhoz. Bent emberek mozgolódnak, de a bejáratot nem lelem. Kb 2x körbejártam a házat, és csak egy bezárt ajtót találtam. Szerintem jól láthatták a bentiek, hogy kint szerencsétlenkedek; de nem törõdtek velem. Aztán a kutya ismét utamat állta. Hálából ordibáltam vele egyet, hogy milyen turistaház ez, amibe nem elég, hogy be sem jutok, de még távozni sem hagynak. (Utólag kiderült, hogy valószínûleg nem ez volt a turistaház. Lazy is itt próbálkozott, õ sikerrel járt, neki ehhez a helyhez kellemes emlékei fûzõdnek.) A kutya sokáig vadul ugat mögöttem, késõbb lemegy a völgybe, és a birkanyájat riasztja föl, legalábbis a „csengõhangokból” erre következtetek. A kutya miatt van elég adrenalin, hogy ne legyek álmos. A következõ pár km-en több jelzésváltás is vár rám. A mûholdfelvételek szerint egy hosszú szakaszon teljesen le van tarolva az erdõ. Szerencsére az útjelzõ oszlopok és táblák hûségésen kísérnek, még csak el sem bizonytalanodok.

Újabb mászás, lassan már 1100 m magasan vagyok a Redykalny Wierch oldalában. Elõtte jön egy SMS Verától, miszerint mindjárt utolérem a R&K párost. Hihetetlen, már kb 6 órája lehagytak, és Magyar-hegyen is sokat idõztem. Nem hittem volna, hogy kb 3 óra mászással bedolgozom a legalább 1 órás hátrányomat, hiába, hogy az emelkedõn általában gyorsabb voltam náluk. Már vártam a találkozást, reméltem, hogy legalább éjszakára összeverõdünk egy csapattá. A sárgát elérve nagyon figyelek, mert két irányba is megy sárga. Útjelzõ tábla is segít. A sárga viszonylag ritkás, de a szekérút egyértelmû, Szép szakasz lehet ez nappal. Itt már újra áll az erdõ, a fenyveseket rétek váltják. Jön az újabb SMS. Lehagytam R&K-t, letértek a trackrõl, talán eltévedtek. Azt gondoltam, hogy a sárgán rossz ágon indultak. De hát nem volt nekik gyanús a sok lejtõ? (A nyomkövetõt visszajátszva már látom, hogy a Hali Boraczej-nél pihenõt tartottak, kishíján utolértem õket. Utána a zöld jelen indultak, de rossz irányba, ezért elõztem meg õket.) Tehát ismét az élre álltam. Hihetetlen, nem szokásom. Félrevezetõ útjelzõtábla után turistaház, ez Hali Lipowskiej névre hallgat. Este 10 után lehetett, itt már nem számított konyhára, teára. Bementem a házba, hogy töltsek vizet, ez sikerült is. Elõkerült egy személyzet, kérdezte, hogy „mit kolbászolok ilyenkor az erdõben”. Említettem neki hogy ez egy rendezvény. Szinte számonkérõen kérdezte, hogy hol a rajtszámom. Mintha egy „kötsög TANAP-os”-sal állnék szemben. Mutattam a jeladót, ez kicsit megnyugtatta. Aztán a többi résztvevõ felõl érdeklõdött. Jeleztem, hogy mind utánam vannak. 10 perc múlva újabb ház jön (Na Rysiance). Bent nagy a mulatozás, biztos könnyen kajához juthatnék, de nem érek rá. A várva várt országhatár egyre közelebb kerül. Közben egy számomra ismeretlen lengyel számról SMS-t kapok, magyarul. Pelle László írt. Õ is rajta volt a nevezettek listáján, de a túrán nem indult. Lászlót nem ismertem. Az SMS szerint 10 éve Lengyelországban él. Nagyon büszke volt rá, hogy az élre álltam, és biztatott hogy ez maradjon is így. Jól esett olvasni a sorait a második éjjel, és késõbb is. Ekkor még voltam annyira fitt, hogy éjjel is szinte rögtön válaszoltam az SMS-ekre. Egy kis hágó után a mocsaras részt deszkapallókkal próbálták járhatóvá tenni, több-kevesebb sikerrel. Enyhe emelkedõ után a Trzy Kopce (1216 m) púpján megpillantom a szlovák-lengyel határkövet (120 km).

Végre itt az ismerõs, Kárpát Koszorús rész. Annak viszont még jobban örültem, hogy a felhõ fölé kerültem, gyönyörû csillagos ég helyezkedett el fölöttem. Mennyivel könnyebb így minden… Még az út is járhatóbbá vált, igaz, azért itt is voltak kisebb mocsarak. Lelkesen mentem fölfelé a Brts (hol vannak a magánhangzók?)/Palenica csúcsa felé. Sajnos kezdett kikapcsolni az agyam. Hiába, az egyértelmû rész és a jó látási viszonyok miatt nem kellett annyira koncentrálni. Régen menet közbeni kisebb elalvásoknál arra ébredtem, hogy legyalogoltam az útról. Mostanában azonban inkább azon vettem észre magamat, hogy mindenféle hülyeséget asszociálok, különbözõ zenék akadnak be a fülembe, egyre lassabban megyek, megállok, és állva alszok. Ez a megállás csak pár pillanatig tart, de gyakran ismétlõdik. A Kazinczy-n sem szoktam bírni egymás után a 2 éjszakát, második este elején általában alszom pár órát. Most inkább hajnalra terveztem az alvást, hiszen akkor szoktam lenni a legálmosabb. Bõ 3 km-re lehettem a Hali Miziowej háztól, amit csak Pilsko-háznak hívtam. Úgy terveztem, hogy majd ott iszok egy energiaitalt. Végülis ezért hoztam. Talán hiba volt addig várni. A jelzés elhagyta a gerincet, és egy szokatlanul sáros úton vezetett a házhoz. Ezeken a kilométereken folyamatosan küzdöttem az álommanókkal. Akartam vetni egy pillantást a közeli bivakházra, de nem emlékeztem, hogy pontosan hol van. Volt egy tippem, de az útról nem látszott a házikó, kitérõt pedig nem iktattam be. Ez egyébként jó alvóhely, hiszen rendes ágymatracokra lehet feküdni: De még nem volt itt az ideje –bármennyire is dülöngéltem. Végül csak lejutottam a Pilsko-házhoz. Az épület zárva, az ajtaja elõtt frissítek. Várom, hogy mikor bukkannak fel mögöttem a lámpák, hiszen legalább fél órát tököltem útközben az álmosság miatt. A térkép szerint fekete jelzésen kell visszamászni a határsávba. Ezt a szakaszt nem ismertem, hiszen 2 éve végig a határsávban mentünk. Az elsõ fekete jel hamar megvan, egy útjelzõ táblán. A következõt azonban nem lelem. Megyek balra, elõre, jobbra a hegyimentõ ház felé, de sehol egy jelzés, pedig lehetne mire festeni. Hiába nézem a térképet, nem leszek okosabb. Jobbhíján másodszor is elindulok egyenesen fölfelé. Biztos nem ez a jel, mert keskeny az ösvény, bujkálni kell a vizes fenyõágak között. Sípályára érek, azon megyek toronyiránt fölfelé. Tudtam, hogy a pálya teteje nagyjából a határon van. Így is lett, és épp láttam is egy fekete jelzést ott, ahol elértem a határt. Magasan jártam, újra ködbe értem, és a szél is feltámadt. Fölvettem a széldzsekimet. Még várt rám egy köves mászás a Pilsko oldalcsúcsára, az 1542 m magas Góra Pieciu Kopców-ra. Idáig ez volt a legmagasabb hegy. Fent már törpefenyõkkel is találkozok. A fõcsúcs kb 400 m-re van, de Szlovákiában, arra nem kell kitérõt tenni, egyáltalán nem bánom. Errõl a pontról az archívumomból teszek be egy nappali képet, csak hogy látszódjon, amit nem láttunk.

Hajnal 1 múlt. Még kb 18 km-re lehet tõlem az a bivakház, amiben a hajnali alvást terveztem. A következõ szakaszokon sokat gondolok erre a házra, talán ez tartja bennem a lelket. Hajnal 5 felé odaérhetek. Várom, hogy vízszintesbe helyezkedjek. Bízom benne, hogy itt is lesz ágybetét, vagy legalább széna. Leápolom majd a lábamat, minden ruhát magamra veszek, aztán alszom. Korábban 2 óra alvást terveztem, de látszik, hogy legfeljebb 1 óra lesz (világosban már újra menni akartam). Lefelé nehéz megtalálni az ösvény elejét, utána viszont már követhetõ. Emlékeztem, hogy 2 éve egész magasan találtunk egy forrást errefelé. Hamar meg is hallom balról a vízcsobogást, és iszok, töltök. Ezután a víz az ösvényemen folytatja az útját. Miféle vízválasztó ez? Újabb cipõáztatások történnek. Szerencsére ezt elõre tudtam, és azt is, hogy lefelé hosszasan kényelmetlenül köves, és közben néhol egész meredek az út. A fenyõfák között már nem kell a széldzseki, újra kiérek a ködbõl. A Glinne hágó régi határátkelõjének kivilágítását hamar meglátom, de még elég messze van. Lent a köveket mocsár váltja. A hágó elõtt fejlámpák fénye irányul rám. Talán a depósok jöttek kicsit R&K elé (ekkor még nem tudtam, de idõközben az R&K páros a Pilsko-háznál elhagyta az útvonalat, és a legközelebbi település felé tartott, nyilván onnan mentették ki õket a depósaik)? Nem, csak egy túrázó pár jön szembõl. Vajon normálisak? Bennük is hasonló kérdés fogalmazódhatott meg velem kapcsolatban. Az épületet körbejárom, nem lelem a piros jelzést, vagy a határköveket. Végül a rét legmagasabb sarkát célzom meg, jó ötlet volt. Egy hirtelen rövid, de annál meredekebb kaptató után hosszasan 800-1100 m között hullámzok. 2 éve igazán kellemes volt itt kirándulni, most azonban általában híg saras, mocsaras a terep: de ezen már nem vagyok meglepõdve. A tájékozódással nincs gond, jók a jelek. Elvileg a lengyel piros és a szlovák kék jel is ugyanott vezet. A piros jól fel van festve, de a kék csak nyomaiban fellelhetõ. A Gluchaczki nyereg közelében rövid, de annál vizesebb kitérõvel lenne egy táborhely/kemping féleség. Itt is akadna fedett hely, de ez nyitott, ezért hûvös. Különben is már csak 4 km és kb 400 m szint vár rám a kiszemelt házikóig. 4 hullámban kapom az emelkedõt. Közben érintem azt a helyet, ahol 2 éve letáboroztunk, tüzet raktunk…

Fent vagyok a Medralowa tisztásán 144 km tájékán, bõ 31 órával a rajt után. Valahol itt lesz a házikó. Felhõk fölött vagyok, könnyen meg fogom találni. Már 5 óra is elmúlt, de 1 órát akkor is alszok, ha rámvilágosodik. Halványan emlékszem arra, hogy a ház nem látszik az útról. Elkapom a házhoz vezetõ ösvényt. Óvatosan lépek be az ajtón. Egy töküres helyiség fogad, csak két keskeny pad van benne. Nem erre emlékeztem. Mozgolódást hallok, biztos van egy másik szoba. Nem baj ha vannak benne, csöndben eldõlök, legalább nem lesz hideg. Kimegyek. Megvan a másik ajtó. Nyitnék be… Zárva. Belülrõl eltorlaszolták. Ahogy feszegetem az ajtót, forgolódást hallok bentrõl. Nem igazán akarnak beengedni. Megértem õket, én is hasonlóképp járnék el a helyükben. Talán tele is van. Ezt az alvást bebuktam. Várok kint pár percet, aztán visszamegyek a gerincre.

Kicsit elkeseredetten indulok tovább. Az utóbbi órákban nem esnek jól a lejtõk. Fáj a lábszáraim elülsõ része. Talán ínhüvely… Volt már ilyen, akkor szokott jelentkezni, ha a meg van erõltetve a lábam. Ugyan sokat mentem, de nem igazán gyorsan, így nem értem, miért fájnak. Még nem súlyos a helyzet, de épp csak túl vagyok a táv felén, biztos lesz rosszabb is. Nagyon beterveztem a bivakban alvást. Miután megkaptam a pofont, onnantól kezdve órákon át kómáztam, és amikor kivilágosodott, akkor sem tudtam kizökkenni ebbõl az állapotból. Mocsár… Újabb esõház. Ez egy nyitott, klasszikus esõház. Van benne egy bicikli. Egy olyan bicikli, amivel murvás utakra még rámerészkednék, de ezekre a köves, mocsaras ösvényekre semmiképpen sem. Ezek szerint foglalt a hely. Sebaj, ezt már nem lehet bezárni, eltorlaszolni. De nem is alkalmas alvásra, legalábbis hálózsák, matrac nélkül. Pihenek pár percet, eszek valamit, majd megindulok a Markowe Szczawiny (Babia Gora) ház felé. Figyelni kell, mert az emelkedõn egyszer csak el kell hagyni a határsávot, és egy nagyjából vízszintes úton kell megközelíteni a házat. A térkép errefelé újabb esõházat jelez, de ezt nem is találtam meg. A vízszintes ösvényen van néhány vizes szakasz, mégis kényelmesebb a vártnál. Kivilágosodik. Szembõl megjelennek a korán kelõ túrázók. Egy újabb kiváló forrás.