Beskidy Ultra Trail 260 km (2. rész)
Második nappal
Reggel 7 körül elértem a házat (150 km). Muszáj aludnom egy kicsit, hiába hogy nem akartam az értékes világos perceket erre pazarolni. Benézek az érkezõbe, ott még viszonylag nyugalom van, de kényelmes elfekvésre nem lenne lehetõség. Keresnem kell egy fotelt, kanapét, vagy hasonlót. A recepción nincs senki, ezt magamnak kell megoldani. A cipõt a földszinten hagyom, nem félek attól, hogy elviszik. Találok egy közpapucsot, abban indulok a felfedezõutamra. Megyek egyre magasabbra a lépcsõkön, sehol semmi. A tetõtérben találom magamat. A folyosó végén kinyílik egy ajtó, belátok a szobába. Ez egy nagy szoba. Vannak ágyak is, de a padlón rengeteg matrac van, pótágyként. Vannak már üresek is. Ez jó is lesz. Lerogyok az egyikre. Lehámozom a lábamról a retkes zoknikat. Visszahajtom a nadrágom szárát, hogy ne koszoljam össze a matracot. A lábam alá teszem a széldzsekit. Kb 40 perccel késõbbi idõpontra felhúzom a vekkert. Mellettem hangosan pakolnak. Elkészülnek, kimennek. Innentõl van 20 perc nyugalom. Ezt sikerül alvással tölteni. Utána a fiatalok elkezdenek kiabálni, üres flakonokkal dobálózni. Legszívesebben közéjük hajítanám a büdös zoknimat. Ehelyett felkelek, és próbálok kiszúrni egy vízhólyagot. Erre a célra a Palóc expedíció kitûzõjét hoztam. Nem volt alkalmas a feladatra. Nem volt vastag a bõr, még épp csak fél órája száradt meg a lábam, mégsem tudtam vele kiszúrni a hólyagot. Talán kicsit tompa volt a tû hegye, nem tudom. Legközelebb maradok a jól bevált Rax-Schneeberg kitûzõnél. Otthoni szurkálásokhoz azt szoktam használni, és tökéletes. Csak olyan szép rajta a kép, féltem tõle, hogy eláztatom… Kentem egy kis Flectort a lábszáramra, nedves törlõkendõvel lábat mostam, száraz zoknikat vettem. Lábápolás után irány az étkezõ. A folyosón egy laptopos emberbe akadtam. Megkértem, hogy adja át egy kicsit a gépét, kíváncsi voltam, hogy hányan elõztek meg a kis pihenõm alatt. A szagom ellenére megkaphattam volna a laptopot, de nem volt wifi… Reggelire rendeltem egy teát és egy almás süteményt. Jól beváltak ezek a sütik, és nem kellett rájuk várni. A tea cukormentes volt, de ezzel csak akkor szembesültem, amikor már leültem. Nem akartam 0 pontért visszamenni a pulthoz, így maradt a cukormentes variáció. Ettem még egy kis chips-féleséget is. Nem volt ez egy rendes reggeli, de már így is elment egy csomó idõ. Egyre inkább kíváncsi vagyok, mi van a többiekkel, hányan hagytak le. Gondolkodtam, hogy SMS-ben kérdezõsködjek. De majd úgyis megírják, minek erõlködjek még ezzel is. Eljött a pillanat, belebújtam a vizes cipõbe. Legalább volt elõtte háromnegyed órám száraz zokniban.
8.25 körül léptem ki az ajtón. Hiába hogy alig aludtam, mégis kicsit ki voltam csúszva a még otthon megállapított (szintidõre szabott) tervbõl, legkésõbb 8-kor akartam elindulni innen. A Brona hágóban (1408 m) értem el újra a határt és a Vízválasztót. A túra legszebb 1 órája következik. A Tátrában megszokotthoz hasonlóan lekövezett utak vannak a Babia Góra környékén; ezek viszont jobb állapotúak. Sokan jönnek szembõl, lehet, hogy napkeltét néztek (volna) fentrõl? Talán nekik is köszönhetem az üres matracokat. A hágó elõtt elfogynak a nagy fák, már csak törpefenyõk vannak. Kilátóhelyre érek. Nagyjából innen készült a túra honlapjának „címlapfotója”. Lent kb 1000 méterig felhõtenger. Fent magasan is felhõ volt. A kettõ között általában semmi felhõ. Kivéve a Babia Gorát. Hiszen a csúcs kapott egy felhõsapkát. Ez nem volt jó ötlet. Elõtte még szép kilátás nyílt a tejfölre és a magasabb hegyekre, aztán lassan belemásztam a homályba.
Érdekes hegy ez a Babia Góra (1725 m). Ez az egyetlen hegy többszáz méterrel magasabb a környezeténél, és szinte már magashegyi jellegû. A csúcson korábban tiszteletét tette II. János Pál pápa. Mindezek miatt a hegy igen népszerû, még annak ellenére is, hogy belépõjegyet szednek… A szél miatt ismét elõkerült a széldzseki. A csúcson éppen csak megálltam. Még a csúcs elõtt meg is jött a 3 SMS, nem várt híreket hoztak. Lazy és R&K is kiszállt, meg még páran mások is. Már csak néhányan vagyunk a pályán, a többiek jóval mögöttem; nincs reális esélyük a szintidõn belüli teljesítésre. Jó, hír hogy nem jósolnak esõt. Tudom, hogy a második éjszaka gyakran ledarálja az embereket, de ide mégis olyan résztvevõknek kellett jönni, akik ezzel valamennyire tisztában vannak. A második éjszaka vége felé/kora hajnalban a Pilsko többeknek megadta a kegyelemdöfést. Onnan messze volt a következõ egyszerû kiszállási pont, többen is jobbnak látták abbahagyni. Pedig ha tudták volna, milyen jó mocsaras rész kezdõdött a hágó után… Furcsa volt ezzel szembesülni. Nem volt még ilyen, hogy egyetlen esélyesként próbálkozzak. Garantálva volt, hogy továbbra is végig egyedül megyek. Az útvonalam még mindig a vízválasztót követi, de ez már nem országhatár. Régen viszont még határ lehetett, hiszen a következõ kb 10 km-en régi határkövek bukkannak fel. Fogalmam sincs, milyen határt jelöltek, a bevésett D és S felségjelzések végképp megzavarnak. A vizes kõlapokon óvatos vagyok. Szembõl egyre erõteljesebben áramlik a tömeg. A Sokolica kilátóhelynél már a felhõsapka alá kerülök. Valahogy errõl a hegyrõl jól esik lefelé a kocogás. A túra során ez volt az egyetlen lejtõ, amit önszántamból megfutottam. Jól esett, semmi bajom nem volt. Nagyon elegem volt azonban szembejövõkkel. Az ösvény teljes szélességét kihasználva áramoltak. Nálam gyakran sokkal profibb cuccokban, csigatempóban vándoroltak fölfelé, miközben meredtem nézték az ösvényt. Sokszor kellett megállnom miattuk, és akkor is párszor nekem jöttek, annyira csak a lábuk alá néztek…
De ennek is vége lett, leértem a Krowiarki hágóba (1012 m). Jegyet szerencsére csak a fölfelé menõktõl szednek. A büfében kértem egy teát és egy nápolyi szeletet. A néninek próbáltam értésére adni, hogy ne legyen forró a víz. Ezt õ úgy értelmezte, hogy egy tea mellé kérek még egy pohár forró vizet is… Végül egy sorbanálló lány tolmácsolásával tisztáztam a helyzetet, és jeleztem, hogy nem tartok igényt a forró vízre. A néni végül nagyon kedvesen abból is teát csinált nekem, grátiszként. A hágóban tábla tájékoztat arról, hogy Nagymányok testvértelepülésének területén (Jablonka) járok. Mintha ollóval vágták volna el a tömeget, erre már alig járnak. Meg is tudom érteni, hogy a mocsaras, görgeteges utak helyett a Babia Gorát választják. Ideje válaszolni az SMS-ekre, a kocogós lejtõn erre nem volt mód. 160 km körül járok. A maradék 100 km-re 27,5 órám jut. Ez elsõ ránézésre jól hangozhat, de úgy számoltam, hogy éjjel biztosan nem lesz meg a 4-es átlagom, és aludnom is kellene majd valamennyit. Mindjárt nem is hangzik olyan jól. Fölfelé hullámzó gerincen megyek a Cyl Hali Smietanowej 1298 m magas csúcsa felé. Itt is áll néhány S-D határkõ; örülnék, ha valaki tájékoztatna az eredetükrõl. A csúcson kicsit leülök, olvasom a leírást. Kár, hogy itt fák takarják a kilátást, még szétnézhettem volna, mielõtt hosszú idõre elmerülök a szürkeségben. Egy közeli kilátópontról ismét egy archív képem van:
A térképek nincsenek összhangban egymással a kék jelzést illetõen, inkább útbaigazítást kérek helyi természetjáróktól. Elhagyom a pirosat, és egyben a Vízválasztót, innen már végig ismeretlen helyek következnek. A kék hamarosan egy kegyetlen meredek lejtõn ereszkedik, esek-kelek. Végre elérem a zöldet, ennek a meredeksége kellemesebb. Nem sokáig örülhetek neki. Ez is kezd meredeken lejteni, ráadásul az út teljes szélességében szét van verve. Valószínûleg friss munka eredménye lehet, hiszen korábban a nagyon rossz részek mellett általában próbáltak kerülõ ösvényeket taposni. Itt nem volt semmi, a sziklák között kellett botladozni. Alig vártam már, hogy vége legyen. A lejtõk határozottan rosszul estek a lábamnak. A kisebb hegyi házcsoportok környékén kényelmesebb szekérutak is akadtak, aztán újra köves lejtõ. Zawoja-ba egy fatemplom közelében érek le. Itt szívesen ettem volna egy hamburgert, vagy hasonlót. Találtam is egy erre alkalmas egységet. 2 perc után sem jött elõ senki; így inkább a boltot választottam. A szokásos literes gyümölcslé (ne igyatok részben vagy egészben rebarbarával ízesített levet!) mellé fél zacskó chipset, és néhány karamelles nápolyit fogyasztottam el. Néhány járókelõ alaposan megbámult, miközben a padon falatoztam… Eredetileg az innen bõ 10 km-re lévõ Sucha Beskidzka-ban terveztem a „nagy bevásárlást” estére, az mégiscsak egy nagyobb település. Azonban inkább a biztosat választottam, hátha szombat délután már nehezebb lesz ott boltot találni. Vettem 2 energiaitalt, és 1 garnitúra elemet (általában a legerõsebb fokozaton világítottam, és ez gyorsan lemerítette az elemeimet). Egyéb kajákra nem volt szükség, volt még bõven az otthoniból. Kezdtem megfagyni a padon, érezhetõen hiányzott a meleg táplálék
Az emelkedõn hamar bemelegedtem. A keskeny aszfaltút utáni kis ösvény vizes kövein sikerült egyet zakóznom, azt hiszem, szemtanúk is voltak. Utána aszfaltos, murvás, majd újra aszfaltos szakaszok következtek kis hegyi falvakon keresztül. Nem szerettem ezt a szakaszt. Talán a Zawoja és Sucha Beskidzka közötti bõ 10 km volt a legunalmasabb az egész túrán. Persze magyar viszonylatban örülnénk az ehhez hasonló unalmas részeknek. Különösen Lazy, hiszen érintettünk egy ?azy nevû kis falut, bár falutáblára nem emlékszem. A nagyobb hegyek után/elõtt mégis unalmasnak tûnt ez az összekötõ szakasz. Turisták itt is voltak, józanok és dülöngélõ részegek egyaránt. A Magurka oldalában volt pár km terep. Elõbb inkább mocsaras-sáros, aztán Kubasiaki után meredek, kõgörgeteges ösvény boldogít. Sucha Beskidzka (180 km) fõútját hosszú völgyi aszfaltozás után értem el. Nagyon hiányzott már a rendes kaja. Azt terveztem, hogy itt eszek valami gyorskaját, sötétedéskor pedig a Leskowiec turistaházában elfogyasztok egy levest. A terv hamar felülíródott. A közelben nem láttam se boltot, se kajáldát. Pedig ez az egyik legnagyobb útbaesõ település az utam során… Ezek után már csak a vasút keresztezése, és a távolban pihenõ villamos motorvonatok látványa nyújtott némi örömöt, de ezzel nehéz jóllakni. Változott tehát az étrend. A városból kivezetõ kaptatón megálltam enni-inni. Valahogy ki kell húznom a turistaházig. Oda már nagy kajálást, és némi alvást terveztem. Errefelé egész kényelmesen járható részek is voltak. Nem jártam magasabban, mint a város elõtt, mégis érdekesebb a táj, vadregényesebbek az utak. A Zurawnica szikláinál „technikás” lejtõ lassít le. Sehogy sem jók már a lejtõk, az ehhez hasonlók pedig már egyáltalán nem hiányoznak. Utána viszont igazán szép a bükkös. Górny Krzeszów-ban van némi aszfaltkoptatás. Ezután már szinte folyamatos az emelkedõ a Leskowiec házig. Sajnos itt is kísér az utóbbi 30 km-en jellemzõ szürkeség, nincs is kedvem fényképezni. Helyenként utamat állja némi mocsár. Aztán elkezdek emelkedni. A magasság növekedésével a táj is egyre szebb, de a köd is sûrûsödik. Kisebb hágók, rétek következnek. A szekérút kellemes, és kiválóak a jelzések. Egy forrásnál frissítek, és lecserélem a vízkészletemet. Elõször este 6-os érkezést tûztem ki a házhoz (193 km). Aztán látszott, hogy ez nem fog menni, végül 18.20 körül értem a piros jelzés kiszögellésébe. A ház nem esik útba, a tábla szerint 7 perc a ház. Azt hittem, közelebb lesz.
Harmadik éjjel
Jól hittem, kb 2 percre volt. Már majdnem be is sötétedett, ezúttal jó az idõzítés, legalább nem a világos percek mennek veszendõbe. Hamar megtalálom az étkezõt. Sehol egy vendég, de még a lámpa sem ég. Valami nincs itt rendben. A pultos néni csak számomra idegen nyelvet beszél, a segítségével kerítek egy angolul beszélõ konyháslányt. Olyan kaja felõl érdeklõdök, amire nem kell várni. Eldöntöttem, hogy az elsõ levest fogom választani, meg sem hallgatom a többit, nem vagyok már döntésképes állapotban. Paradicsom leves. Neeem. A következõ: káposztaleves. Kiváló. Másodiknak rántott hús az ajánlat némi körettel; ez is jó lesz. Mindegy, csak meleg legyen. Kicsit ki vagyok száradva, kérek 1 liter kólát. Szándékosan meg sem néztem az árakat. Most félre kell dobni a rám általánosan jellemzõ fösvénykedést, szükségem van a tápra; nehéz éjszaka elõtt állok. A leves tényleg szinte azonnal elõáll. Elképesztõen nagy adag, és tele van rakva krumplival, káposztával, hússal. Elbizonytalanodok, a második fogás helyett inkább csak egy sütemény kellene. Aztán rájöttem, hogy nincs kedvem magyarázkodni, variálni. A levessel nagyjából jóllaktam. Ez talán csak a látszat, bizonyára sokkal több is belém fér, csak be van szûkülve a gyomrom. Miközben várom a másodikat, elõkerülnek az emberek. Eljött a vacsoraidõ. Valakik hozott anyagból, valakik a konyháról rendelnek. Kisebb csoportok, barátok családok frissen fürödve, átöltözve idézik fel a napi élményeket. Nagyon kilógok a sorból. Zárt térben szinte már engem is zavar a szagom. 3 napja nem fürödtem, és a technikai póló ilyenkor már elég veszélyes. A lábamat is kibillentettem a cipõbõl, ez az igazán ütõs anyag. Kész a második. Ettõl féltem, hatalmas adag. A hús szerencsére nem túl nagy, köretként hasábkrumpli, rizs, és 3 féle káposzta jár; elég lett volna csak a hús+káposzta. Ez egy káposztás vacsora. Szégyenszemre néhány szem krumplit a tányéron hagyok, az már nem esne jól. Fizetnék. Sehol senki, hiába csengetek. Arra gondolok, hogy otthagyom õket, és akkor úgyis gyorsan megtalálnak, hogy fizessek. A csengetés után 3 perccel jön csak elõ a néni, majd a tolmácsom. 43 PLN-t fizettem. Nem kevés, de megérdemeltem; és igazán emberes adagokat mértek. Érdeklõdök, hogy van-e valami hely, ahol egy fél órát tudnék csendben pihenni. Teltház van, nem tudnak ágyat adni; és fotel/kanapé sincs. Marad az étkezõ a zajos vendégekkel, és a fapadokkal. Elkeseredetten keresek egy sarkot, ahol hátradõlve a fejemet be tudtam támasztani. Ekkor láthatta a konyháslány, hogy „nagy a baj”. Szólt, hogy mégis van egy ágy az étkezõ egyik lezárt részében. Kiváló. Átcsoszogok. Nincs kedvem/erõm levenni a retkes nadrágot, vizes zoknikat. Úgy feküdtem az ágyra, hogy a lábfejeim a levegõbe lógjanak, a lábszáram alá a széldzsekimet tettem. Lábtól fölfele pedig magamra dobtam a pokrócot, mert ebben a szobában hûvös volt. Jön az SMS Ádámtól, felajánlja, hogy szívesen ébreszt. Nem kell, megoldom. A lámpát le sem kapcsolom, 30 percet adok magamnak. Ez a nyugalom illúziója. Próbálom kikapcsolni az agyamat, hamar elalszom. Kb 20 perc után magamtól ébredek. Hát, ezt kell beosztanom a maradék 19 órára, 2 átgyalogolt éjszaka után. Az SMS-ek szerint a „szurkolói tábor” is látta, hogy nagyobb pihenõt tartok. Remélem, senki sem hitte azt, hogy vége. Összeszedem magamat. Hideg lesz kint, felveszem a széldzsekit. Bõ 19 órám maradt tehát az utolsó 68 km-re. Azt számoltam, hogy éjjel legalább 1,5 óra tartalék kell a 4-es átlagon felül. Nappal is csak 4-es átlagom volt (gyorsabban mentem, de a szükségszerû kajálások sokat rontottak a sebességen). A sötétség mellett nagyon tartottam egy cifrább jelzetlen résztõl is. Ott önmagában kb 30 percet biztosan bukok a 4-esbõl. Reméltem, hogy nappal hosszabb megállás nélkül még menni fog a 4-es. Így tehát kb fél órám marad a szintidõbõl. Ezeket a számításokat szerencsére még napközben elvégeztem. Estefelé már nem igazán ment a számolás.
Nagyon megköszöntem a pihenési lehetõséget, kiléptem a ködös, szeles éjszakába. Szinte egész nap ködben voltak a hegyek, miért lenne most másképp. A vízszintes és a lejtõs szakaszokon kegyetlenül fájnak a felszakadt vízhólyagok, és a sáros, már szinte megszáradt zokni miatti kidörzsölõdések. A házban inkább meg sem néztem a lábamat, úgysem nagyon tudtam volna javítani rajtuk. A 45 órája viselt vizes cipõ megtette a hatását. Annyi pozitívum akadt, hogy az egyéb fájdalmak miatt csak nagyon óvatosan tudtam menni lefelé, így az ínhüvely-szerû fájás innentõl már nem jelentkezett. A ház elõtt kiválóak voltak a piros jelek. A ház után azonban romlott a minõség, és kevesebb piros jelet láttam. A Leskowiec 918 m magas csúcsán kis bizonytalankodás után megtalálom a folytatást. Ez egy szép szakasz lehet nappal. A túra útvonala a Kis-Beszkidek (?) gerincét követi 800-900 m között hullámozva. Piros jelzéseket ritkán lehetett látni, de egy egyértelmûnek tûnõ széles út vezetett a gerincen. A pirossal együtt eleinte valami tanösvény jelzés is vezetett, inkább ennek a jeleit tudtam követni. Bíztam benne, hogy megegyezik a nyomvonaluk. A kaja után szomjas voltam, kisebb adagokban iszogattam a vacsoráról maradt kólát. Vannak kellemetlenül köves részek, vannak óriás tócsák, mégis sokkal könnyebb a terep, mint az elõzõ szakaszok többségén. Egyszer csak holdfény szûrõdik át a felhõk között, majd kiérek a felhõbõl. Ez jelentõsen javította az életkedvemet. A Smrekowica környékén jelzések csatlakoznak, innentõl már szép, új piros jelek vezetnek. Ösvényre vált a korábbi széles szekérút, néhol kisebb sziklás mászások teszik izgalmasabbá az éjszakát. Errefelé több kilátóhelyet is érintettem. Érdekes, észak felé a völgyekben sincs köd, kristálytiszta az ég. Egész kellemes pillanatok így a harmadik éjszakán. Csak lejtõk ne lennének… Bármilyen emelkedõ jöhet, de a lejtõ fájdalmas. Ádám és Vera is küld SMS-t. Menet közben nem tudok már írogatni, megállni nincs idõm. Inkább felhívom õket. Ádám jelezte, hogy még többször is hívni fog az éjszaka során, ennek örülök. A Potrójna csúcsa után sokáig a lejtõk vannak többségben. Szembõl csörtetést hallok. Megállok. 2 túrázó jön lámpa nélkül…
A Kocierska hágóban aszfaltot keresztezek. Hamarosan az Aquapark mellé érek (207 km). Errõl szó esett a csütörtök esti eligazításon, de nem tudom, hogy mirõl volt szó. Jó lenne folyadékot vételezni, de nincs kedvem büdösen bemenni az elitnek tûnõ helyre. Így a parkolóban ülök le egy félreesõ helyen. Rámtör az álmosság. Pár percnek tûnõ idõ alatt elmerevedtek a lábaim, és persze lejtõ jön. Sokáig a zöldet kell követnem. A jelekre szerencsére nem lehet panasz, fõleg így köd nélkül. Innen már minden lépés újabb rekord, hiszen idáig a Kazinczy 200 volt a leghosszabb kirándulásom. A Wielka Bukowát megoldalazom, majd kis aszfaltutat keresztezek a Targanicka hágóban. A hirtelen mászás jól esik, de tudom, hogy ez lejtõt von maga után. Aszfaltos, majd murvás út következik. Sajnos ez unalmasabb, mint a kis ösvények. Kezd elhatalmasodni az álmosság. Fotonokat látok az út mellett. Egy kápolna mellett pislákol a mécses. Van itt egy forrás, de nem találom meg a vízvétel egyszerû módját, inkább nem erõlködök. Az emelkedõn egyre lassabban kóválygok; mint elõzõ éjjel a Pilsko elõtt. Ismét szép, panorámás szakaszok jönnek. Éjfél után felhívom Ádámot, hátha a beszéltetés felébreszt. Nemsokára hazaér, majd felhív. A Trzonka után 400 m szintet kell elveszíteni. A még nem meredek részen beszélek Ádámmal kb 10 percet, ez jót tett, kicsit kizökkentett a kómázásból. Köves lejtõ után a dózerútra érve tévesen jobbra indultam; nem néztem elég figyelmesen a térképet. A 2x100 m extra távnak sem örülök. A másik irányban viszont már szépen megvannak a jelek. Porabka faluba érek, a faluszélen vaddisznókat kell eltapsolnom az út mellõl. A nyomkövetõn utólag láttam, hogy ekkortájt adta fel a harcot az utolsó, még pályán lévõ sporrtárs, kb 35 km-rel mögöttem. Zawoja-ból már nem indult tovább. Nem is értem, mi motiválta, hogy odáig elmenjen. A szintidõtõl már nagyon messze volt. Azt még teljesen megértem, ha valaki a Babia Góráig, egész pontosan az utána következõ Krowiarki hágóig elmegy, bárhogy is álljon a szintidõvel. De hogy utána miért ment bele az éjszakába, azt nem tudom. Talán hozzám hasonlóan õ is kezdte már elveszíteni a józan ítélõképességét.
A Wielka Puszcza völgyében vezetõ útra érve a zöld jobbra tér, én balra. Nem egészen értettem a következõ, jelzetlen szakaszt. A zöld jelzésen egyszerû módon el lehetne jutni a Miedzybrodzkie tó gátjához. Ez egy aszfaltos, unalmas, vízszintes út. A térképemen egy bõ 5 km-es, kanyargós, 2 oldalgerincet megmászó jelzetlen útvonal volt kijelölve. Michal ezt az utat állítólag Lazy kedvéért választotta. Tájékozódás szempontjából féltem ettõl a szakasztól. A nagyobb része a mûholdfelvételek alapján egyértelmûen következõ, de az elsõ huplira való felmenetelnél nem láttam utat/ösvényt. Itt nem vezetnek résztávok, szalagozásra tehát nem számíthatok. A völgyben hûvös van, majdnem újra felveszem a széldzsekit. Aztán az emelkedõn már nem fázok. Érdemes volt lefotózgatni a mûholdfelvételeket, mert amit a térkép ösvénynek jelölt, ott egy jó minõségû murvás út ment. Egy hajtûkanyarban leülök az út szélére. Elõveszem a szöveges leírást, hátha hasznát veszem. A hajtûkanyarnál hiába kerestem a leírásban szereplõ hidat. Utólag már értem, hogy ez még a lenti híd akart lenni. Erre akkor nem jöttem rá, pedig egyértelmû. Nem kapom el tehát a fonalat. Aztán az „alod barn” kifejezést sem tudom összeegyeztetni az angol tudásommal. Marad tehát a mûholdfelvétel. Ehhez a fényképezõgépre van szükség. Elõveszem. De elfelejtettem, miért vettem elõ. Nézegetem az útközben készült képeket. Kb a felénél jövök rá, hogy valójában a mûholdképek miatt vettem elõ a gépet. Lapozgatás közben elalszok. Szerencsére kiesik a kezembõl a gép, erre felébredek. Aztán a szöveg nézegetése közben újra elalszok, akkor a lámpa pottyanására ébredek. Már leülnöm sem szabad. Egy hosszabb alvás, aztán már ki is estem a szintidõbõl. Szemétség… Az erdõben nincs olyan hideg, simán tudnék aludni 1-2 órát felébredés nélkül. Megiszok egy energiaitalt, majd megyek tovább a murvás úton. Tudom, hogy ez egy házhoz vezet, és véget fog érni. Valahol a ház elõtti réten kellene felvágnom a felsõ útra. Igazából csak párszáz méter, amitõl „tartok” az egész jelzetlen szakasz során, ezen kell csak túllenni. A házhoz közeledve zeneszót hallok, egyre hangosabban. Biztos buli van. Jó lenne, ha a bulizóktól meg tudnám kérdezni, merre tovább, esetleg kólát is tarhálhatnék. Egyre közelebbrõl hallom a zenét, de fényt, embereket nem látok. Vajon hova lettek? Felriasztom a házõrzõt. Vadul ugat, de meg van kötve. Gyorsan le kéne lépnem. Megyek fölfelé a réten, újra vizes a cipõm. Közben azon gondolkodok, hogy valóban szólt-e a zene vagy csak én képzeltem oda. Talán szólt, de olyan furcsa volt az egész. A rét felsõ végén sûrû fiatalosba vetem bele magamat. Utána újabb rét. Azt hittem, hogy ennek a rétnek a felsõ végén már elkapom a fenti utat. Tévedtem, az utamat állja egy ház. Ebben még vannak fények. Megpróbálom nagy ívben, csöndben kerülni, nem kérek a kutyákból. Ehhez egy lapuleveles, tocsogós rész is át kellett szelni, hátha maradt volna még száraz pont a lábamon. Ezután már tényleg rajta voltam az úton. A kis oldalgerincen még néhány óriás sártengert át kellett szelni. Nem számítottam rá. Erre személyautóval is járhatnak, mégis rossz az út. És gyalogos kerülõ ösvény sincs. Itt csak egy gumicsizma segítene. Szerpentinen ereszkedek Kozubnik fürdõjének a maradványai felé. Úgy tûnik, mintha megkezdték volna az újjáépítést. A betonlapos, majd aszfaltos úton újabb kómázás. Egyre kevesebbet vagyok „ébren”. Az emelkedõ ismét jól esik, még ha aszfaltos is. Elérem a várva várt piros sávot. Ezt már csak világosban fogom elhagyni. Próbálom ezt az információt minél jobban a fejembe vésni. Nem sok mindenre tudok már figyelni. ?azki házai közé érve aszfaltos úton tekergek. A gátnál lezúduló víz elég félelmetes így sötétben.
Rövid ideig egy forgalmasabb úton kell sétálni, járda nélkül. Minden erõmmel arra koncentrálok, nehogy kilépjek egy autó elé. Szerencsére csak néhány autóval találkozok. Hirtelen balra betérek az erdõbe. Innen 500 méter egybefüggõ színt jön. Ez legalább nem fog fájni. De az álmosság kezd legyõzni. Leülök. Azon elmélkedek, hogy mi a francért jöttem be az erdõbe, nem is itt vezet a jelzés. Egyik pillanatban egyetlen jelet sem láttam. Amikor másodszorra szétnéztem, szinte minden fán különbözõ jeleket láttam. Volt ott minden; kereszt háromszög, amik nincsenek is Lengyelországban. Megdörzsöltem a szemeimet. Végül ismét csak a pirosat láttam. Megindultam fölfelé. Szinte már el is felejtettem, hogy a túrán vagyok. Azt tudtam, hogy menni kell, nem szabad tökölni. Azt is tudtam, hogy a piros a helyes út. De olyan végtelennek, céltalannak tûnt minden. Kezdem kiesni a valóságból, hiába ittam meg egy újabb energiaitalt. Olyan lehettem, mint CsST a tavalyi prágai 100-as végén. Néha kicsit tisztult a kép. Ilyenkor próbáltam visszakapaszkodni a valóságba. De olyan furcsa a piros. Túl szabványos. Biztos, hogy ez még Lengyelország? Ekkortájt hív Ádám. Mondom neki, hogy épp jókor, mert kezd végleg elborulni az agyam. Most is beszélünk vagy 10 percet, de ennek már nem volt hatása, utána visszakerültem az eredeti állapotba. Az azért tudatosult, hogy nagyon figyelnem kell a jeleket, mert ha most eltévedek, akkor annak nem lesz jó vége. A Bujakowski Grón oldalazása után érem el a gerincet. Látszódnak a fények a völgyben, és a következõ (nekem útba esõ) hegy csúcsán is nagy fényeket vélek látni. Talán egy adótorony. Próbálok gyorsabban menni, hogy mielõbb elérjem a fényeket. Késõbb érem el a Hrobacza ?aka 828 m magas csúcsát, mint vártam. A csúcson egy hatalmas, kivilágított kereszt áll, ezt láttam messzirõl. A térkép turistaházat jelöl a közelben. Ezt vagy nem vettem észre, vagy nem pont a hegygerincen volt, hanem kicsit lejjebb. Már szinte el is felejtettem, milyen rosszul esik a lejtõ, szerencsére ezek a lejtõk csak ritkán meredekek. Vörös riasztás érkezik, technikai szünetet kell tartanom. Nagyon figyelek, nehogy visszafelé induljak el a piroson. Tiszta az égbolt, látom, hogy lassan már kezd világosodni. Hirtelen arra gondolok, hogy vajon nem mentem-e már régesrég túl a kék jelzés balos leágazásán. A térképen aztán látom, hogy van egy kék-piros szakasz is (arra már nem kellene mennem), azt biztos észrevettem volna. Mindenesetre úgy érzem, hogy már nagyon itt lenne az ideje az elágazásnak. Egyszer csak útjelzõ táblához érek, fordulok is balra. Megyek lefelé vagy 500 métert, akkor veszem észre, hogy nem kéken, hanem zöldön vagyok. Hát persze, a kék csak a zöld után jön. Józanon nyilván nem követem el ezt a hibát, most azonban annak is örülök, hogy nem késõbb vettem csak észre. Újra a piroson vagyok, majd immár tényleg a kéken megyek balra. Az út frissen van dózerolva, így most épp nem görgeteges. Lassan már nem is kell a lámpa. Már csak legfeljebb 1-2 órát kell átvészelnem, utána remélhetõleg felébredek. A Przegibek hágója elõtt széles aszfaltútra érek. A hágó parkolójában pihenek, iszom egy kicsit.
Harmadik nappal
Megjelennek a korán kelõ turisták. A Sokolówka oldalában emelkedek. Még mindig gyötör az álmosság. Új dózerúton megy a kék, úgy vélem, hogy meg van változtatva az eredeti nyomvonal. Szerencsére késõbb ösvényre kell térni. Megálltam egy forrásnál. A hideg vízzel arcot mostam, és ettem pár falatot. Talán ez a mosakodás zökkentett ki végleg az álmosságból. Ezután már nagyjából visszakerültem a valóságba. A nyeregbõl sok jelzés fonódik a Magurka Wilkowicka (909 m) csúcsáig. Feljött a nap (szépen ragyog), de a völgyekben vár a tejföl. A csúcson turistaház áll, ide nem mentem be. Majd inkább lent reggelizek Wilkowice-ben, töredék áron. A zöld az aszfaltút kanyarjait levagdossa, késõbb elhagyja az aszfaltot. Az ösvény gyakran köves, meredek, de az õrült bringások ez láthatóan nem zavarja. Szerencsére csak a nyomaikat látom. Wilkowice szélén azt hiszem, hogy eltévesztettem az utat; visszafordulok, de mégiscsak a zöldön vagyok. A házak között nézek rá a telefonomra; megjöttek a reggeli biztató SMS-ek. Nem szeretem a városi szakaszokat, de a patakparti, forgalommentes utca egész jó. A 69-es utat két lámpa segítségével tudom keresztezni. Az elsõt még türelmesen kivárom, a másodikat már nem. Sajnos itt nincs bolt, pedig jó lett volna a vasút mellett reggelizni. Hátha épp jön egy vonat…A vasút után útépítésen kell átmenni. Ismerõs hely, itt már jártunk csütörtök este. Legalábbis biztos voltam benne. Utólag látom a térképen, hogy egyáltalán nem erre mentünk. Volt valami hasonló építkezés, de nem ez volt az. A jól bevált Zabka hálózat boltját választom. Csomagolt szenyót nem találok, így hát sokat gondolkodok, mit egyek reggelire. Kellemes meleg van az üzletben ezért nem sietem el a döntést. Ez az utolsó kajálásom a célig. Végül a szokásos gyümölcslé mellé zsömléket, és kanadai halsalátát eszek, a desszert ezúttal sem maradhat el. A tejfölben hideg van, még a vastag sapkát is felveszem.
Lassan, darabosan indulok útnak. Itt már nem lehet gond. 18 km-re 5 órám van, és nagyobb megállást már nem tervezek. A faluközpont tájékán épp hív Ádám, miközben megszólítanak egy autóból. Egy „szurkoló” és két gyermeke szállt ki. Készítettek 2 fotót velem, ezért jöttek ki. A nyomkövetõ alapján könnyen rámtaláltak. Nem találtunk olyan nyelvet, amit mindketten beszéltünk, mégis nagyon jól esett, hogy miattam kijöttek. A kép hamar közzé lett téve a neten. Szinte már celebnek érzem magamat. Ez a kis apró mozzanat újabb erõt adott. Tudtam, hogy sokan velem vannak lélekben, de arra nem gondoltam, hogy számomra egy tökidegen ember kijön biztatni, közös képet készíteni. Utána visszahívtam Ádámot. Az unalmasabb városi szakasz nagyrészét átbeszéljük, beszélgetésünknek az emelkedõ vet véget. Kb még 750 m szint van hátra. Az emelkedõn felérek a tejföl fölé, szépen süt a nap. A Stefanka háztól egyre több ember járja az utakat. Itt egy nagyobb bringás csapat állja az utamat. Nagy nehezen átverekedem magam rajtuk, aztán elindulnak lefelé; félre kell állnom pár percre. Így legalább lefényképezem a Bielsko Bia?a felé nyíló kilátást. Nem mentek sokáig a szekérúton, betértek az erdõbe, és kisebb csapásokon zúztak lefelé a hegyrõl. A sík részeken már csak egy kicsit vagyok gyorsabb a kirándulóknál. Érdekes módon a Szyndzielnia-Klimczok gerincre nem kell felmenni. Úgy tûnik, hogy az útvonalkijelölõ itt már egészen visszafogta magát. A majdnem vízszintesen oldalazó dózerút kissé unalmas. Néhány helyen a kilátás, és egy sziklatömbökkel tarkított rész teszi érdekesebbé. A Klimczok alatti nyeregbe (1040 m) egy meredekebb ösvény vezet. Itt már jártam 2,5 napja.
A nyeregben egy kivágott fenyõfa törzsén tartom az utolsó kisebb pihenõmet. Ez hiba volt. Inkább a kaptató elõtt kellett volna megállni. Egyébként is nehéz volt elindulni, a köves lejtõn pedig szabályszerûen szenvedés volt. 2-2,5 órám maradt a maradék 7 km-re. Az elején minden lépésért meg kell küzdeni. Nagy nehezen utolérek egy bottal közlekedõ bácsit. Félreáll, hogy elengedjen, de késõbb majdnem utolér. Rossz látvány lehetek. Szerencsére nem tart sokáig a köves lejtõ; egy egész jó állapotú, széles, és kevésbé meredek dózerút jön. Késõbb újra nõ a meredekség, mégiscsak el kell veszíteni egy csomó szintet. Néha bizonytalankodok, hogy a kék is az erõs, kikövezett utat követi-e. Ekkor érkezik szembõl Lazy. Kijött elém az utolsó kilométerekre. Papucsban jött, nem lehet olyan nehéz a hátralévõ szakasz. Korábban mindig irigykedve néztem, hogy VadMalac kimegy Tibet elé egy-egy túra teljesítése után: Most valóra vált a régi álmom, elém jöttek ki. Így már gyorsabban fogynak a méterek. A kék hirtelen levágja az út kanyarját. Lazy fölfelé az úton maradt (szerencse, hogy nem kerültük el egymást), és a track is arra megy. Ragaszkodom a kékhez, hiába hogy meredek. A túra során nem hallgattam a GPS trackre, talán ez is volt a szerencsém, most már nem akarok változtatni ezen. Egy templomnál épp szabadtéri istentisztelet folyik. Ezután egy kanyargós, forgalmasabb aszfaltúton kellett ereszkedni Szczyrk fõutcájáig. A szertartásnak vége lett, rengeteg az autó, de szembõl is sokan jönnek. Járda nincs. Utáltam ezt a szakaszt. Egyébként sem szeretek autók között menni, de most a szokásosnál is alacsonyabb volt a tolerancia-szintem. A fõutcán újabb szurkoló csatlakozik, vele is váltok pár szót. Késõbb befordulunk a patakparti sétányra. Itt egyre több ismerõs arcot vélek felfedezni, tapsolnak, gratulálnak, biztatnak. Elérjük az ismerõs hidat, innen már tényleg csak méterek vannak hátra. Biztos nem volt 7 km a vége, túl gyorsan leértem. Mielõtt befordulok a mozi udvarába egy kislánytól virágcsokrot kapok :o) Már látom a célszalagot. Biztatnak, hogy fussak. Eszem ágában sincs, ez a túra nem a futásról szólt. A célszalag egyre közelebb jön hozzám, végül 62 óra 52 perces idõvel átszakítom. Milyen jó lett volna ezt az 1 tartalék órát valahol útközben alvással tölteni… De hát ki meri ennél jobban kicentizni? Fényképeznek, gratulálnak, tapsolnak, ez jó esik. Szinte már trail érzésem van. Hiszen ez egy trail, csak nem a szokványos fajta. Jól esik látni, hogy néhány 260-as részvevõ is kíváncsi volt a beérkezésemre. Pedig a többségük már legalább 1 napja visszaért, rég hazamehettek volna. Nyakamba akasztják az igényes fa érmet. Kapok még egy fa emléktárgyat, talán ez a jutalma az elsõ helyezettnek. Kapok még egy szép technikai pólót, és csõsálakat. El vagyok halmozva mindennel. A szervezõk tájékozatnak, hogy a lengyelek hõsként tekintenek rám. Az eddigi leghosszabb túrámon sikerült egyedüli teljesítõként célba érni. Erre (féltáv elõtt) nem számítottam. Sikerült eloszlatni a kételyeket, a túra teljesíthetõnek bizonyult. Rövid gondolkodás után a zuhanyzást a kaja elé helyezem. Elõtte levetem a rám rohadt cipõt. Van meleg víz, most nehezen viseltem volna a hideget. A felszakadt hólyagok és kidörzsölõdések még jobban fájnak, de már nem számít. Visszaöltözök a munkahelyi ruhámba, de a cipõ helyett a papucsot választom. Michal még készít egy képet rólam a túra pólójával. Jöhet a kaja… Elõször pizza. Nehezen csúszik, be van szûkülve a gyomrom. Egy helyi sörrel oltom a szomjamat. Még tudnék enni. Kapok egy tál héjában fõtt krumplit, vaj helyett margarinnal, sóval. Ezt talán még a pizzánál is jobb. Nem tudom megenni az egészet. Indulni kéne haza. Lazy már vagy 30 órája a célban lehet, épp eleget várt rám. Szerencsére ennek ellenére nem sürgetett a célban; nem lettem volna képes kapkodni. Lazy a térképet nézegetve most veszi észre, hogy innen nem is túl messze van egy ?azy nevû falu. Nem esik útba, de ez most nem számít. Elég sok ideje lett volna Lazynak ?azy felkeresésére, de csak most vette észre. Nem bánom a kitérõt, csak akkor a kedvemért álljunk meg fényképezni egy lengyel vasútállomáson. Érzékeny búcsút veszünk a szervezõktõl. Nem tudom azt mondani, hogy jövõre itt leszek. Pár nap után változott a helyzet; úgy érzem, ott a helyem. Fõleg ha ismét spártai módon szervezik. De egy hajnali/reggeli rajtnak jobban örülnék, úgy csak 2 éjszakát kellene átvészelni.
Az ominózus falutáblát lefényképezem Lazy-val, majd a faluközpontba is benézünk. Az elõzõ 2 nappal ellentétben gyönyörû, napsütéses idõ van. Irány a vasútállomás. Grodziec Slaski-t néztük ki, ez csak egy megállóhely. Érdekes képet mutat. A villamosított vasútvonalon már nincs forgalom. A felsõvezeték hiányzik, de a tartóoszlopai még állnak. Ennek ellenére egy vadiúj sorompó biztosítja az átjárást. Az egyik sorompót azonban telibe találhatta egy teherautó, a mellette álló betonoszlop is kettétörve hever a sínek mellet. Az állomás épülete még egyben van, mert lakják. Hamar beájulok az autóban. A fõút Kiszucaújhely utáni szakasza bizonyára el van átkozva, most is áll a kocsisor. Nem gond, már ismerjük a kerülõutat. Sajnos mások is, a keskeny úton gyakran nem fér el egymás mellett két autó. Kényelmetlen volt egy helyben ülni, össze-vissza fészkelõdtem. Igazából egy fekvõhelyes vonatnak tudtam volna a legjobban örülni. Nincs jobb dolog annál, mint amikor egy hosszú túra, és egy-két kiesett éjszaka után egy fekvõkocsiban a felsõ ágyon elnyúlok, és a vonat ringat álomba. Sajnos ez viszonylag ritkán történik meg… Besztercebánya után Tesco-zunk. Borzasztó lassan tudok csak menni. A ruházatom egész normális, de a mezítláb viselt piros papucs feltûnést kelthet. Közben a lábfejem úgy néz ki, mintha átment volna rajta egy autó. Ilyenkor túra után bármennyi kaját el tudok tüntetni. Friss péksüteményeket vettem, és persze a kötelezõ Kofolákat. Még meggyeset is találtam. Lazy Káposztásmegyerre szállít, ezúton is köszönöm. A cipõm az autóban maradt, de már késõn vettem észre. A maradék 500 méter sem esett jól. A Hamar bezuhantam az ágyba, 9 óra alvás után mehettem is dolgozni.
A túra weblapja: http://beskidyultratrail.com/index.php?ch_lang=2
Az online követés (még élõ, visszajátszható) weblapja: http://app.trackcourse.com/view/but2014-260 |
