A Híd túl messze van 90 km… beszámoló, de inkább súlyos kritika!!! Idén kezdtem meg a tizenharmadik túraévemet. Ennek jó része teljesítménytúra, vannak azért egyéni túrák is. Itt hangsúlyoznám, hogy soha-soha nem keresem a rendezvényekben a hibát. Ráadásul én magam is rendezek túrát az egyesületünkkel. Magam hibájáért (pl. eltévedés) soha nem a rendezõket hibáztatom. Mindegyik tt tetszett amin eddig voltam, nagy hibákkal nem találkoztam. De errõl a túráról többnyire csak rosszat mondhatok. Nem maga a túra, és annak élménye, sõt az nagyon is tetszett. Továbbá a kritika nem a pontõröknek szól, hanem a fõrendezõségi szinten elõforduló súlyos hibák, melyekre magán a túrán döbbentem rá. Ezeket a hibákat az egyébként nagyon jó ellátás sem feledtetheti. A fõ problémával a korán indulók, ill. a futók nem találkoznak.
A történet ott kezdõdött, hogy a TTT kiírás szöveges része, és a CSMTSZ honlapja két nagyon különbözõ kiírást tartalmazott a túráról, pl. az elõnevezés módjáról. A TTT honlapja szerint kizárólag rószaszín csekken történõ befizetéssel, ill. a kitöltött elõnevezési lap postai, vagy elektronikus úton történõ elküldésével lehet elõnevezni. Ebben az esetben az 1800 Ft helyett csak 1500 Ft. Namármost utánanéztem, és a rószaszín csekk feladási díja 10 ezer Ft-ig 565 Ft. Még rá is fizetek… Továbbá ugyanezen módon lehet fizetni az esetleges szállásigényt, a nevezési díjjal együtt. Még gondoltam is, hogy akkor maradjon a helyszíni nevezés, amikor egyik túratársam átküldte a technikailag már fejlettebb kiírást a CSMTSZ oldaláról. Na ott már szerepelt egy számlaszám is, hogy így is lehet fizetni. Nosza, Enci átutalta a nevezési díjat, és a szállásdíjat, amit ezzel egyidõben a plébánián meg is igényeltem. Az „újabb” kiírás már nem tartalmazta a szállás díjának rendezési módját, gondoltam akkor ugyanúgy egybe kell fizetni. Napokkal késõbb jön az e-mail, hogy kár volt együtt utalni, mert azt külön ott kell rendezni a plébánián… Annyiban maradtunk, hogy a szállást kifizetem Tápén péntek este, az átutalt díjat meg kp-ban visszakapom a túrán. Válaszképp finoman jeleztem, hogy nem ártana egy egységes és egyértelmû kiírás, de erre már nem kaptam választ. (Végül a szállást visszamondtam, mert kiderült, hogy nem egyedül megyek, és szombat hajnali pesti indulással is tudok menni.) Itt kezdtem egy kicsit úgy érezni, mintha nem lennének a helyzet magaslatán. De mivel egy olyan túráról van szó, amit több mint 10 éve rendeznek, gondoltam ezek csak „apróságok”, ennél nagyobb gond ne legyen. Aztán a sok „apróságból” még több lett.
Majdnem 370 km-t, és több mint 6 órát vonatoztam erre a túrára péntek délutáni pápai indulással. Szombaton Zuglóból a 4:06-os személlyel döcögtünk le Szegedre. Ott némi eligazítás után villamossal, busszal, és némi sétával sikerült eljutnunk a rajt helyéig. Mivel a végén neveztünk, túrázókkal nem találkoztunk, hogy lássuk hova kellene menni. Egy árva darab kiírás, szalag, vagy tájékoztatás, hogy a vízügyi igazgatóságon belül merre, melyik épületbe kellene menni. Elõször hátul próbálkoztunk, majd megtaláltuk a fõbejáratot, ott is körbe mentünk, kutakodás, végül csak meglett. Már csak páran voltak odabenn, indulásra készen. A fõrendezõ idõs úr nagyon nem volt a helyzet magaslatán, csak mi vártunk az indításra, mégis nagyon nyögvenyelõsen ment a dolog. Na még ezeken sem akadtam fenn igazán, hát egye fene, ez nem rontja a kedvem. Máskülönben ezt meg sem említeném. Az indítási idõ 7:00-8:30-ig volt a kiírás szerint. Szeged fõ állomására 7:15-kor érkeztünk, a tömegközlekedés és a várakozási idõk miatt épp 8:30-ra sikerült odaérni, de még indulhattunk szerencsére. Végül is 8:45-kor ki a kapun, a töltés már ott várt ránk, és nekiindultunk a végtelennek.
A nagy sárról szóló legendák ellenére én határozottan megnyugodtam, hogy ez ahhoz képest nem is sár… Azt hittem hogy állig érõ dagonya és szenvedés lesz az egész, a legrosszabbra készültem. Pláne ahogy a hajnali vonaton idõnként megébredtem a valóban szakadó esõ szûnni nem akaró kopogására, ahogy egy-egy állomáson állva áztatja a vagon tetejét. Nyomasztó gondolat volt, hogy önként vállalt végzetünk felé robogunk. Mire Szegedre érkeztünk, az esõ el is állt. Mint megtudtuk, a széles füves gátat esõs idõben lezárják, és nem engedik, hogy a jármûvek tönkretegyék a talajt. Így a füves sávokon egész tûrhetõen lehetett haladni. Az idõ is szélmentes volt, ami külön áldás volt. Majdnem utolsó indulóként magányosan róttuk a kilométereket. Az esõ újrakezdte a délelõtt folyamán, az a fajta alattomos, szépen lassan eláztató fajta, így inkább még az elején elõkerült az esõkabát. Jókedvûen, jó erõben telt az elsõ 13 km, amit az algyõi gátõrházig 2 óra 45 perc alatt tettünk meg. Itt meleg teával, és csokival fogadtak a kedves pontõrök. Balaton szelet a Tisza partján. Negyed óra pihenõ után irány tovább. Elhaladtunk Algyõ mellett, majd a település után átkeltünk a 47-es fõút gyalogjárdával is ellátott hídján a Tisza felett. Itt csodálkozva néztem a koszorúkat és a mécseseket a korláton. Ezek szerint népszerû öngyilkos hely lehet… Átérve a hídon jobbra fordulva a túloldali gáton találtuk magunkat, ez egyben a maroslelei aszfaltozott bekötõút. Jól esett ez az aszfalt, be kellett hogy valljam. 2 km után az aszfalt lekanyarodott a töltésrõl, így ismét a fû, és a végtelen egyenes. Innentõl villanyoszlopok végtelenje követett minket a töltésen. Átkeltünk egy autópálya alatt is, bár nem derült ki számomra, hogy melyik is volt az. Életnek nem sok jelét tapasztaltuk, legalábbis emberit nem. Csend, magány, nyugalom. A tõlem megszokott módon csendben voltam, és jól is esett. Végül néhány töltés oldalában legelészõ birka jelezte a következõ gátõrház közeledtét. De ez még nem a mi ellenõrzõpontunk volt. A második ellenõrzõ pont a Holt-Tiszai gátõrház volt 31 km-nél. Algyõtõl ezt a 18 km-t 4 óra 26 perc alatt tudtuk le. Itt is kedves pontõrök invitáltak be a házba, teát, és almát kaptunk. Na és itt ért a böbbenet. Mert nem is tudom minek nevezzem. Kérdezték, hogy tuti tovább akarunk-e menni. Mondom miért? Mert hogy a következõ pont a Feketecsárdai gátõrház 14 km-re van, és egy óra múlva zár a pont. És hogy hivatalosan már õk is bezártak, de még megvártak minket. Mondom micsoda??? Ekkor derült ki a pontõrök számára is, hogy nem kaptunk mi sem az itinerhez olyan mellékletet, melyben szerepelt volna a pontok nyitvatartási ideje! A túra kiírása szerint aki 15 órás rész szintidõ alatt nem ér 60 km-hez Makón, azt nem engedik tovább. Na igen, de az nem szerepelt egyik kiírásban sem, hogy az a 15 óra a 7 órás induláshoz van igazítva, nem pedig azoknak, akik például 8:30-kor indulnak el. Ezt a pontõrök meg is értették, elmondásuk szerint tudnak jópár hiányosságról, de õk csak pontõrök, nem õk tehetnek róla. Fel is hívták a rajtban lévõ öregurat és beszámoltak neki errõl, de láthatóan a fõrendezõ úr szörnyen merev volt, és még véletlenül sem értette meg mi is a probléma. És ha már a kiírásban nem szerepelt, a rajtban sem hívták fel senki figyelmét arra, hogy akik 8:30-kor indulnak, azoknak már csak 22,5 óra a szintidõ a 24 óra helyett, ill. az sem, hogy a pontok is így tartanak nyitva! Nem lehet mindenki gyors! Mivel ez az elsõ ilyen hosszú túrám, ezért beosztott erõvel, szintidõ kihasználósra terveztem a túra teljesítését. Ha ezt elõre tudom, akkor inkább a 60 km-en indultam volna. Nagyon mérges lettem, szó szerint az életkedvem elment az egésztõl, pedig akármilyen lapos és monoton, én perverz módon élveztem is a túrát egészen eddig. De ezek után nagyon elegem lett. Ezek szerint a makói pontot sem találtuk volna nyitva a mi tempónkhoz képest, a többit sem, és a célt sem!!! Pedig a mi indulásunkhoz képest rendben volt a 15 óra rész-szintidõ. Mivel az eddigi 31 km-t 7 óra 11 perc alatt tettük meg, a késõbbi fáradás miatti lassulást is beleszámítva Makóra értünk volna a megadott 15 óra alatt, a 60 km-hez! De így nem láttam rá esélyt, pláne hogy sorra bezártak volna elõttünk a pontok. A csalódottságom mérhetetlen volt. Feltettem a kérdést magamban, hogy mit is keresek én itt ezek után??? Kénytelenek voltunk elfogadni a pntõrök felajánlását, akik elvittek minket a 14 km-re lévõ pontra. gy esélyünk nyílt még nyitva tallálni a makói pontot. Magamban ezt kudarcként éltem meg, mert a 90 km-es túrából, így már csak 76 km-es lesz hivatalosan. Ez a tudat nagyon nyomasztott a túra hátralévõ részén. Ehh, mondom majd kérünk a célban egy 76 km-es túráról szóló emléklapot, oszt jólvan, meg marad a mérgelõdés. A pontõrökkel elsuhantunk a Feketecsárdai gátõrházhoz. Rövid pihenõ, tea, csoki, majd indulás tovább. Itt már találkoztunk más túratársakkal is. Valamikor 18 óra körül otthonról érdeklõdtek, hogy mi újság velünk, megvagyunk-e, mert otthon már bizony több mint 10 centi hó leesett, és hordja. Na mondom szupi, de itt semmi. Se hó, se szél, és délután óta már esõ sem. Haladtunk a sötétben Makó felé. Lassan, szörnyen lassan közeledtek Makó fényei a horizonton. A templomtorony szépen kivilágítva hívogatott. 15 km szinte végig egyenesen a sötétben a lámpa sejtelmes fényében. Idõnként a túratásak fénycsóvái is feltûntek. Nagyon kietlen, nagyon csendes, és még mindig nagyon lapos. Majd a 15 km-es résztáv kb. felénél kaptam egy csúnya holtpontot. Itt jött ki rajtam az, amit megmondtak, és számítottam is rá valamelyest. Iszonyúan görcsölt mindkét lábam, az állandó azonos terheléstõl. Itt nincsenek pihentetõ emelkedõk, lejtõk, változatos terep. Itt csak végtelen sík van. Szintemelkedés csupán annyi, hogy le meg felmész a töltésen a lépcsõkön a gátõrházakhoz. Sokkal nehezebb mint egy hegyvidéki túra, most már én is tudom. Nyûgös lettem, nagyon nyûgös. Lassultam. Végül dalolászni kezdtem, meg hasonlók. Fejben brutálisan szétestem, ebben minden benne volt: a fizikai kimerültség, az elõzõ pont csalódottsága, az az elveszett 14 km, na meg minden. „Ó Makó, engedj közelebb!” mondogattam. Lassan, iszonyú lassan mentek a km-ek. Végül Makó határában leterítettem az esõzubbonyomat, és feküdtem rajta vagy 10 percet, közben bátorítottam magam. Nagyon teátrálisra sikerült, kb. eljátszottam a Titanic zárójelenetét… Végül nagyon keservesen felkeltem, tovább indultunk. Na persze csak én voltam ilyen szétesett, iIsti nem. Ez a 10 perc fekvés helyre rázott valamelyest. Makóra beérve a gát végén találtuk a kiírást, hogy innentõl kövessük a szalagokat, az iskola 1,5 km-re van. Na mondom remek, irány az elõre. De el kellett hogy keseredjek, mert nem találtunk egy árva szalagot sem, mint késõbb kiderült, más sem. A térképvázlathoz nem hoztam nagyítót, így semmire sem volt jó, annyira le volt kicsinyítve. Kedvszegetten leültem egy panzió elõtt, és elegem lett mindenbõl. Én csak az iskolában akartam lenni. A panzióból hívattunk egy taxit, ami hamar oda is ért. Úgy voltunk már vele, hogy a túrát úgyis buktuk már, így hát mindegy. Meglepetten láttuk, hogy a taxi egy régi Lada volt. Nem semmi, ilyet még nem is láttam. Jó volt ez a kis retró utazás. 20:30-kor értünk így be az iskolába. A bejárati ajtót a mennyek kapujának véltem, jártányi erõm sem maradt már. Itt sokadmagunkkal együtt kiszálltunk, ki ki miért. Én azt hittem hogy ez az egyetlen, és végsõ holtpont, így kiszálltunk, átvettük a díjazást. Nagyon finom csülkös lencsés gulyást ettünk. Volt zsíros deszka, téli fagyi, tea. Pazar ellátás volt! Két órát pihentem, összehúzott székeken aludtam egyet a busz indulásáig. Felkeltem, és meglepetten tapasztaltam, hogy friss vagyok, és a makó elõtti összeomlásom sehol sincs már. Akár tovább is mehettünk volna, szerintem még sztornózhattuk is volna az átnevezést, csak meglehetett volna az a maradék 30 km, hogy a 90 km helyett legalább meglegyen az a 76 km. Nyolc és fél óránk lett volna arra a 30 km-re. De mivel ez már így se, úgy se lett volna 90 km, így hát hagytuk a fenébe az egészet. Még egy negatív tapasztalat: kérdezem a makói egyik rendezõtõl, hogy hova lettek a városból azok a bizonyos szalagok? Erre a válasz, hogy krepp papír szalagok voltak kirakva, amiket az esõ elmosott. Hogy lehet krepp papírt kirakni esõben, miért nem mûanyag jelölõ szalagot? A válasz: mert az drága!!!! Mondtam is, hogy ezen nem szabadna spórolni. Erre az volt a válasz, hogy azt vissza is kell ám szedni, de így legalább az esõ elrendezte a dolgot. Céloztam arra, hogy ha ki lehetett rakni, akár vissza is lehet szedni, 1,5 km-rõl volt szó. Ha annyira lusták, akkor autóval is be lehet gyûjteni a vásoban, mert csak ott volt szalag. Hogyan lehet ilyenen spórolni? Hogyan?????????? Ráadásul akár újra is használhatja azt a kevés szalagot. Mi ez a hozzáállás??? Ráadásul a makói fõrendezõ „negatív hangon emlegette” a szegedit és a többi. Kommunikáció semmi. Nekem itt már sok volt az egész napból. Végül is többedmagunkkal visszabuszoztunk Szegedre, ahol a rajt/célban ismét királyi ellátásban volt részünk. Sok ismerõs arccal találkoztunk, jó volt beszélgetni. A fõrendezõ bácsival inkább nem álltam le megbeszélni mi is a pproblémám. A pontõrök mondták hogy jövõre már nem õ lesz a fõrendezõ, az egyesületen belül átveszi egy másik csapat, és a megyei szövetség sem névleg lesz benne a szervezésben. Mondom szuper, nagyon ráférne erre a túrára de nagyon!!!
Jövõre újra szeretnék eljutni ide, és nagyon bízom benne, hogy az új csapat ezekbe a hibákba már nem fog beleszaladni.
A hétvége további viszontagságai (ez már csak hab a tortán, a túrához már nincs köze): kora reggel indulás az állomásra, ahol a neten nézett kiírás szerint egy IC indul Budapestre 5:45-kor. Az állomáson a kiírás szerint is IC volt az induló vonathoz megjegyzésként írva, így a pénztárban konkrétan IC-re kértük a jegyet. Megyünk ki a vonatra, és ott ér a meglepetés: egy olyan vonatra kértünk IC pótjegyet, amire személykocsik is voltak kötve, az elsõ két kocsi állt IC-bõl. Ugyanoda megy, ugyanannyi idõ alatt, mindek vettünk volna IC jegyet, ha egyszer natúr, régi személykocsik is voltak hozzákötve. Bõven megfelelt volna. Így a MÁV jóvoltából lehúztak 1190 Ft-al. Csak úgy megérdeklõdtem a jegyvizsgálótól, hogy ennek ugyan mi az oka. Közölte, hogy ki volt írva a neten, hogy az nem csak IC kocsikból áll. Lehet én vagyok a hülye, de inkább ráhagytam. Ez nem igaz mondom. Én még ilyennel nem találkoztam. IC-re személykocsik kötve, és a vonat IC-nek meghirdetve. Ugyanoda megy, ugyanakkor indul, és ugyanannyi a menetideje. Nem vagyok én sznob, ebben az esetben nem vettem volna pótjegyet, elvégre a hátsó sima kocsikon sem volt tömegnyomor (ja és még menekültek sem voltak). Ezen a hétvégén nagyon sok szarság ért. Arról már nem is beszélve, hogy busszal megyek hazafelé, Herenden egy kedves felszálló utas kinyitotta mindkét egymás melletti csomagtartó ajtót a buszon, bepakolt, a sajátját kinyitotta, és a másikat tárva-nyitva hagyta, majd felszállt. Na mondom biztos még pakolni fog. De nem. Sofõr sem vette észre, csukja be az ajtót, majdnem indulunk, mikor szólok, hogy mindkárt nem lesz utazótáskám, mert kiesik a nyitott csomagtartóból! A kedves utas aki úgy hagyta meg hitetlenkedik, de aztán lement, és jééé, nyitva van. Na ha nem ott ülök azon az oldalon, és nem éberedek fel, akkor bizony poggyász nélkül érek haza. Remek befejezése lehetett volna ennek a hétvégének. Hazaértem, átcsattogok a vasútállomásra, ahol pénteken délután hagytam az autómat, akkor még egy deka hó nem volt. Gondoltam is, hogy az autóm környezetét takaratíhatom le a hótol, hát az van. De jobbat mondok. A hókotrók az állomás elõtti parkolónak egy részén még csak nem is jártak! Tehát az autóm 15-20 cm érintetlen hóval körülvéve, ebbõl ki sem lehet járni. Mondom ilyen nincs. Volt még két autó, akinek a gazdája láthatóan szintén távol volt a hétvégén, õk is biztos örülni fognak. Mehettem a forgalmi irodába hólapátért. Én ekkor már csak haza szerettem volna érni, semmi mást. Törhettem utat kifelé a parkolóból, nem kis munka volt.
|
