Túrabeszámolók


Kiss Péter Emléktúra a Mátrában

atomcatTúra éve: 20152015.02.20 13:51:32

Egészen hamar összefutottunk. A Kalandparkba érve Attilla a parkolóban állt, és intet, hogy merre rakjam le a Suzukit. Ahogy meglátott, kis mosollyal az arcán nyugtázta, hogy az “Õrült Viking” is megérkezett. A startba menet Gabival futottam össze. Szegény elkoptatta a lábát a Dögölj meg-en, így ma pontõrködni fog. A Sombokornál fogunk találkozni újból pár óra és pár kilométer múlva. Egy pillanat, és feltûnik Köblös Csabi. Hihetetlen. 2 perce vagyok itt, és ennyi ismerõs arc mindenfelé. Péter barlangász múltja miatt e sport szerelmesei némileg felül vannak reprezentálva a rendezõség körében, és nagyon-nagyon jó újra látni ezeket a számomra kedves embereket:) Csabi a 20-as távot tolja, aztán megy át Gemaékhoz a lajosházi pontba.


Gyorsan nevezek, majd pár perc elteltével startolok is. Szorít az idõ. Hamar sötétedik és a webkamerák tanulsága szerint odafent igencsak télies körülmények várnak ránk idén. Ebbõl még akármi is kisülhet, jobb szedni a lábam míg stabil a talaj!:)


Füredig repül a táj. Pár lelkes túrázó elrohan mellettem. 6 feletti átlaggal érem el a pontot, gyors pecsét, és jön egy hosszabb, 700 méteres gondolkodó szakasz:) A Füred-Kékes menet a túra négy nagy hegye közül az elsõ. A kapaszkodó megosztja a még sûrû mezõnyt. Itt a 20-as és a 37-es távval is együtt haladunk, igencsak sûrû az erdõ egyes helyeken egy méterre jutó emberszám tekintetében.


A Csatorna-patakon átkelve feltételes EP. Meglepõddést színlelve viccelõdök a pontõrrel, hogy igencsak leköltözött a síház idén, mire õ kontrázik, hogy ez már az Alacsony-tátra, túlhalatdunk a Kékesen, ha esetleg nem tûnt volna fel.


A patakátkelés után eleinte a táv növekedtével lineárisan nõ a lejtszög, ami azért szerencsére egy még elviselhetõ szint után konstanssá válik. 650 méter körül az addig csak a völgy túloldalára jellemzõ hólfoltok tûnnek fel, majd hamarosan belépünk a hó és jég birodalmába. A körülmények érezhetõen többet vesznek ki, de azért így az elején még nem vészes a helyzet. Útonálló labadort lépek át, közben a buksiját is megsimogatom. A gazdi szabadkozik, de igazából nekem jólesett kutyázni egy kicist:)


Visszatörés, majd hamarosan egy kedves párral együtt érek fel a Kékes hátára. Elõttünk a Torony már kacérkodik szemeinkkel a fák ágai között elõ-elõbukkanva. Az órára pillantok, szint még kb. 100 méter lesz.


A mûutat elérve jelzõmellényes fazonok igazgatják a síközpontba érkezõket. A sípályánál reggel 9-et mutat az óra. Örülök. A start óta kb. 1:30 perc telt el, és már mindjárt az Ország Tetején járok. Pedig azért nem könnyûek ma a körülmények.


A síház 1:38 alatt lesz meg. Bent gyors pecsét, némi energiautántöltés, legurítok fél liter izot, felteszem új szerzeményem, a csúszásgátlót, majd usgyi tovább. Utóbbi eszközzel némileg kell játszani, hogy jól üljön a talpon, de mire a meredek lemenetel jön, tökéletes a cucc. A jeges, csúszós szakaszokon állva hagyom a mezõnyt. Eddig jó.


Jó fél méter körüli hóban haladunk, de elég jól le van taposva szerencsére. A ragyogó napsütés kicsit meg-megolvasztja a felsõ réteget, ami néhol egészen csúszóssá teszi a túristautat, de azért leküzdhetõ. A Sas-kõ elõtt egy nagyobb embercsoportot hagyok el. A letörés némileg izgalmasabb a csúszós-jeges betéteknek kösöznhetõen, de szerencsére  a póttalp még jó szolgáltatot tesz.


Sas-kõ után terelés. A Disznó-kõ fölötti gerincre küldenek ki minket. A terep durvul. Néhol igencsak szép falakat épített a vad téli szél. Eleinte bánom, hogy a Disznó-kõ kimaradt, mígnem a tetõn elérünk egy csodálatosan szép, szélfútta mezõt, ami egy feledhetetlenül varázslatos gerinchátban folytatódik. Lélegzetelállítóan szép tájon haladunk, ragyogó kék ég aranyozza be a szikrázó hómezõket, és mindezt pazar panoráma teszi teljessé. Úgy érzem, megkaptuk a Disznó-köért a kárpótlást.:)


A gerincbõl kikanyarodva hamarsoan visszatérünk az OKT nyomvonalába. Kidöntött fák nehezítik a haladást. A csúszós, féloldalas terep sem könnyít az életünkön. Markazi-kapu, majd döngetés az Ilona-völgyi vízeséshez. Az írtásos területre érve a hó ritkulni kezd. A jégbetétes szakaszokon továbbra is jól jön a rengeteg szeg talpanként. Erõs jobbos, majd le a völgybe. A dózerút havas-jeges keverékkel deríti a mezõny szívét. Jól haladok. Az északi oldal egyértelmûen fagyosabb és havasabb. 


Hamarosan meredek jobbos, és máris ereszkedem az Ilona-völgyi vízeséshez. A víesés jeges, lefagyott részén gondosan berakott kötél fogad minket. A biztonság kedvéért az indító 8-as még egy duplahalásszal is le van biztosítva - nem bízták a véletlenre:)


A vízesés környéke durván jeges. Leérve egy, a vízesés elõtt srégan bedölt fának köszönhetõen gyönyörû jégzászlóban gyönyörködhetek. Teljesítménytúra ide, teljesítménytúra oda bizony odamegyek, és rászánok pár percet egy adag gyönyörû képre.


A látványt hátrahagyva továbbra is jéggel tarktott, keményre fagyott sáron haladok. Bízom a csúszásgátlóban, igy tolom a jégbetéteket is, mígem egyszer csak brutál mód megcsúszom. Szerencsére el nem esek, de nem esik jól a hirtelen, nem tervezett guggolás. Felpattanok. Szerencsére szalagok rendben, lábak mûködnek. Gyors ellenõrzés: a bal talpból a szegek kb. 80%-a hiányzik. Anyázok egy picit azon, hogy hogy lehet valaki akkora gyökér, hogy csavarokat mûanyagba csavaroz, és azt gondolja, hogy az onnan gyaloglás közben nem fog kihullani - mint ahogy az meg is történt. A hamis biztonságérzetet adó szutykot hamarosan le is kapom, és holtsúlynak elteszem a zsákba. Bírt 7 km-t… Effektív ballasztanyag.


Közben Bélát érem utol Dorogról, aki “Szia Gábor” üdvöléssel köszönt. “Szia, de Tamás vagyok” - válaszolok, aztán a Csevicéig együtt haladunk tovább. Bitumen, rét, pont. Vincze Attila a pontban õrködik. Pár “kedves” szóval köszöntjük egymást szokásunkhoz híven:), aztán kiderül, hogy õ a pontban a teafõzõ mester. A másik pontõr férfiú állítólag teljesen inkompetens a témában, bár azért a teafõzés nem a gourmet konyha csúcsteljesítménye szerintem:)


Rövid trécselés, kis ismétlõ betét és újra fel a Mátra-gerincre. A tavaszias körülmények a magasság növekedtével arányosan téliesednek. Utolérem Bélát, aki a pontból hamarabb startolt, és le is hagyom. A kapaszkodókon elhagyok pár ismerõst, mígnem egy - mint késõbb kiderült - dorogi sráccal a közös sebesség okán egész jól összeállunk. A Gabi-halála alá vonulva már igazi télben haladunk. Az északi lejtõ jelentõsen több havat tartogat számunkra. A terep nem könnyû. Nyomból nyomba kell haladni és a félig fagyott, félig porhavas terep bizony nem könnyíti meg az életünket.


Végül csak eljön Gabi-halála a maga 780 méteres szintjével. Innen enyhül kicsit az emelkedõ és talán a terep is jobban járható. Pár hete, mikor Szemivel itt jártunk, még csak a mai hó kistestvére képviseltette magát. Mostanra a nagyobb bátty jó 40 centi fehér leplével várt ránk. Sombokorhoz közeledve megjegyzem ideiglenes túratársamank, hogy az a bajszos fószer (Béla) hogy kilõtt, mire kiderül, hogy együtt jöttek dorogról. Kicsi a világ:) A Sombokorig korábbi túrákról nosztalgiázgatva telik az idõ. Végre bekanyarodunk a Kékes sarkán, találkozunk egy kisebb adag hétvégi túrázóval, majd már a pontban is vagyunk. Gabi igéretéhez híven a pontban piheni ki a börzsönyi fáradalmakat:) Váltunk pár szót, a pontõröktõl kisírok egy feles pálinkát (ha már egyszer tavaly adtak - veszélyes játék ez:)):) Bélát a pontban beérjük, majd egy pár pillanat múlva már le is lép a két fõs dorogi szekció.


A pontban Berta Gabi megkérdi, hogy velem tarthat-e. Természetesen igen, jól jön a társaság a nehéz körülmények között. Ha ketten vagyunk, húzzuk egymást, és nem mattulunk be. Pár perc múlva már koptatjuk is a Sombokor havas lejtõjét. A jó 30-40 cm hó igen könnyû lemenetelt eredményez. Tavaly a sárban, vagy úgy általában bokatörõ szárazságban sokkal nehezebb ez a rövid, de kellemetlenül meredek szakasz. Jó tempóban, trécselve telik a táv a Vörösmarty túristaházig. A háznál Gabi telefontöltõt rak össze, míg én leeresztem a napi párlatot:) A buszmegálónál figyelünk, szerencsére nem nézzül be a lemenetelt. A magasságot leadva hamarosan átmegyünk a sárzónába, de szerencsénkre - az éjszakai fagyoknak köszönhetõen - azért járható a terep. A patakvölgybe ereszkedve a víz, pára és fagy összjátéka építette jégalkotásokban gyönyörködhetünk a tavaszias napsütésben.


Lajosházáig javarészt a barlangászatról, motorozásról és a kinti létrõl beszélgetve telik a táv. A régi vasút nyomvonalán többször is keresztezzük a patakot, de szerencsére nem vészes a vízhozam.


Lajosházán Gemáék pontja vár ránk:) Gabi futja az utolsó 20 métert, mert a pontba futva kell érkezni:) Gemáékat meglepem egy madár látta Akvivittel. Bizony sokat megélt ez a pia, mióta megvettem a reptéren péntek reggel. Átrepülte fél Európát, letolta a Budapest-Miskolc-Mátrafüred autós betétet, majd a hátamon végigküzdött 30 kilométert és cirka 1600 m szintet, mígnem megérkezett a címzetthez:) Gema nem tudja nagyon leplezni meglepõdöttségét:) Jólesik váltani pár szót, és megkóstolni a bihari HP-t (egészen pálinkás hangulatban telik ez a túra:)). A pontban eszünk-iszunk: kell a kraft a harmadik mászáshoz.


Elindulva Gabi megfogadja, hogy egyik éven végigolvassa a Péterrõl fákra kitett papírosokat, de ez nem idén fog megtörténni. A Kõtenger felé kapaszkodunk ki meredeken, jó tempóban. A beszélgetést “némileg” alábbhagy ezen az izmos kis felszökésen. Végül enyhül a meredek, és visszatérhetünk korábbi, a lejtõ aljában félbeszakadt témánkhoz, hogy tudniillik mi a helyzet a lélekkel. Érdekes történeteket oszt meg Gabi velem orvosi szakmájából.


Mátraháza elõtt forrás, feltételes EP-vel. A vízbõl persze innit kell, de sok idõt nem vesztegetünk. Hamarosan megcsípjük a parkolót, ahol technikai szünetet tartunk. A szünet alatt én körbetelefonálok, hogy minden rendben, jól haladunk. Ha így megy tovább, még végül be is érünk (amiben persze egy percig sem kételkedtünk):)


Mátraházán újból összeállunk a dorogi különítménnyel és majdnem együtt tévedünk el, mert nem vesszük be a jobbost a Kékes felé. Mielõtt a falu végén az út eszeveszett süllyedésbe kezd, szólok a többieknek, hogy ez tavaly biztosan nem így volt:) A silabusz segít, és pár perc múlva már megyünk is a Veronika-rét és az azon szánkózó gyermeksereg közé. Ez a kanyar örökre az emlékezetünkbe ég:)


A vidáman szánkózó családapákat és a falsápadt, aggódó, szánkópálya szélén álló anyukákat hátrahagyva bevetjük magunkat a Sombokorhoz vezetõ szintútba. A hátrahagyott síugrósánc betonvastraverze egy régvolt, dicsõbb kor mementójaként húzódik fejünk felett. Hamarosan elágazó. Mi a bal utat választjuk és pár méter után el is érjük a pontot. A pontban Szlatki Gabi mondja, hogy találkozott Ferenci Lacival. Neki elege lett a hóból, és átpártolt a 37-re. A Gabi-halála elõtti viszonyokra gondolva ezt meg tudom érteni. A pontban jó hangulatban eltöltött néhány perc után egy futóval kapaszkodunk ki a Kékesre. Kb. 180 méterre van fejünk felett az Ország Teteje. Felfelé menetben a futócipõkrõl beszélgetünk, majd végre megenyhül a meredek.


Kékesen nem vagyok magamnál: elfelejtem, hogy a síházba be kell mennünk. Gabi a Szanatórium kapujában szerencsére megkérdezi, hogy ennyire lent van-e a síház, mire visszakérdezek, hogy miért, most is be kell mennünk? Sajnos igen, így beteszünk egy jó 1.5 km pluszt… Ekkora marhaságot.


A pontba érve az asztalon a sapkám fogad. Ennyire hülye már tényleg nem lehetek. Gyorsan a hátizsákomba nézek. Szerencsére a sajátom odabent, ez nem az enyém, csak tök ugyanolyan… Van még remény…


Immáron negyedszer haladunk el a csúcskõ mellett - a szüksges 2 helyett -, de most már legalább megvan a pecsét és regisztráció:)


Kékesrõl a Kis-kõ felé egy hely van, ami nem teljesen egyértelmû, mert a dorogi alakulat épp rossz irányba halad, de hamar, szinte nulla méter plusszal javítjuk a bakit. Az út eleinte kb. szintben halad, aztán amikor lejjebb adja az orrát bele-belefutunk. Azért már érezzük, hogy a mai nap nem az évad legkönnyebb menete volt. Hó, jég, sár, tavasziasan könnyû terep egyaránt jutott a magasság függvényében.


A Kis-kõhöz érve M115-ös kanna fogad minket. Poénkodunk is, hogy rossz vicc: a Kalandpark után még vár ránk egy 65-ös etap:)


A Markazi-vár völgyébe ereszkedve a búvárbalesetekkel és azok alaposabb orvosi magyarázatával múlatjuk az idõt. A trécselés mellékhatásaként lelkileg gyorsan a völgybe érünk, szekérút, mezõvé tágul az erdõ és már jönnek is a vár irányát jelzõ szalagok.


Felfelé kapaszkodva Gabit elõre engedem. Hihetetlen, mennyi szufla van benne. Lassacskán kicsit lemaradok, de végül pár perc különbséggel a pontba érünk. Kb. eddigre sötétedik be. A pontõrök épp tüzet csiholnak. A Kis-kõrõl kisebb megszakításokkal folytonos lámpafûzérekben himbálódznak le a mögöttünk érkezõk. Innen nézve a “Kis-kõ” elnevezést csak irónikusan tudom értelmezni. Azért 450 m szint annyira nem is kicsi így, az 52. km-ben, 2400 szinttel a lábainkban.


A pontban ellátmány bõven. Izot keverek, energiagélt tolok és szendvicset. Az utolsó rohamra készülök. Ha a Kis-kövön túlvagyunk, gyerekjáték a vége. Onnan már hasoncsúszva is beérünk.


Lassan a tûz is beindul. A napnyugtával hûlni is kezd, az egyre lelkesebb tûz köré gyûlünk. Fejlámpa, aztán elindunk az utolsó rohamra.


A várból lefelé futunk. A völgybe érve, a lassan emelkedõ úton egyenletes tempóban haladva, beszélgetve ütjük agyon a perceket. Sikerül a balos felágazáson túlmenni. Most jól jön az óra trackback funkciója. Pár perc és már élvezhetjük is a “Kis-kõ lankáit”. Az útig elõl haladok, Gabi a sarkaimon:) Többször felajánlom, hogy elengedem, de csak az útnál akar váltani.


A pontba ismét pár perc eltéréssel érünk az õ javára. Rövid pihenõ, tea utántöltés és indulunk. Itt már nincs értelme várni. Kopp jeges dózerúton haladunk, nézzük a silabuszt, innen már nem akarunk extra távot beletenni. Jók vagyunk, mint akit dróton húznak, találjuk meg a piros kiágazást és innentõl már egyértelmû a menet. Az erdõbe érve Gabi fejlámpája hamarosan fénykórt kap: elhalványul. Nem teljesen, de futni már nem tudunk a csökkentett fénymennyiséggel. Egy lámpával haladunk, elõre engedem, és hátulról fényszórózok. Néha egy-egy mocsarasabb rész megosztja a csapatot, és ha megfeledkezek követõ fõvilágpsítói szerepemrõl, Gabi szól, hogy lámpa nélkül azért ez az utolsó pár km nehézkes:)


Hamarosan meghalljuk a patak csörgedezését, egy meredekebb szerpentin, és ezután már csak pár pukli Mátrafüred. Falu, cvilizáció, lámpák, bitumen. Hegyi Sporok Bázisa. Pontõr mellett Fizikus, a barlangász, aki nem ismer meg annak ellenére, hogy együtt toltuk a túravezetõit… Árulja a könyvét. Megígérem neki, hogy Füredrõl lefelé veszek egy példányt, ami így is lesz.


Pecsét és már battyogunk is a cél felé. Kb. 2 km a régen várt lépcsõsor. A bozótrally eleinte kellemesen fagyott. Egy buszfényszóró ér utol minket. A hazai gyártású fényágyú brutális mennyiségû fényt lõ ki magából. Egy fotonvulkán. A srác közénk áll, hogy Gabi jobban lásson. Ez így is megy az elsõ adag sárig, ahol a srác a cipõje okán némi kitérõre kényszerül. Én megmártóztatom még így utoljára a cipõm és a túranadrágom a mátrai iszappakolásban:)


Az utolsõ felkszökés sokkal jobb, mint tavaly. A sár szinte semmi a múlt évi helyzethez képest, így hamarosan a Kalandpark aljában találjuk magunkat. A lépcsõsor elõtt a kötelezõ “No, még egy kört?” kérdés, ami ismét csak osztatlan lelkesedést vált ki kis három fõre dúzzadt csoportunkban, de ma inkább nekilátunk a lépcsõzésnek az extra menet helyett:)


A lépcsõsor a slusz poén ennek a túrának a végén. Gabi, mielõtt felérünk, szusszan egyet, de jön is rögtön tovább. Sokat kivett ez a kavarással együtt 60-as menet mindannyiunkból.


Ez a lépcsõsor is véget ér egyszer, és már a parkolóban capaltunk. Jobbos, majd elõttünk a célépület. Gabi befutja az utolsó 10 métert szokásához híven:) Végül 13 óra 22 perc menettel a hátunk mögött átvehetjük az elismerõ oklevelet és fogadhatjuk a rendezõség gratulációját.


Köszönjük szépen a tökéletes rendezést, a ragyogó napfényben fürdõ mátrai “lankákat”:), és a csodálatos, kint töltött nap feledhetetlen élményét. Igazán méltó emléktúra volt az idei!


 


Jövõre újra:)