ISZINIK 100 (sárga sapka, kék lufi, naplemente) [2014.11.22-23] táv: 102 km; szint: 3027 m; sz.idõ: 25 ó. (TTT honlap adat)
Örömmel hallgattam a hét közepén az elõrejelzést, amely szerint hétvégén ugyan hûvös, borult idõ lesz, de csapadék nem, vagy maximum ködszitálás várható. Létezhet olyan ISZINIK, amelyiken én ne áznék meg? Juhhééj! Ha ez igaz, akkor óriási kegy, hogy az (eddig nekem Maxi) IXI KUPA idei utolsó mozzanatán ennyi könnyítésünk lesz. Hogy azért ne legyen felhõtlen a felkészülés és a várakozás idõszaka, minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem. Vajon sikerül e szombatig elkenegetnem a fájdalmat olyan szintre, hogy nyugodtan indulhassak a túrán? Péntek estére minden szükséges cucc összekészítve, térdfájdalom alapon. Még egyszer végigfutok a térképen az útvonalon és eldõlök, hogy kipihent legyek a holnapi-holnaputáni kiruccanáson.
Reggel frissen ébredek, de a gondos elõkészítés ellenére a vártnál hosszabb ideig szöszmötölök. Nem baj, nem kell kapkodni, így is bõ ráhagyással érkezek a Délibe. Reck Szilvivel, Gyõri Péterrel és Széchenyi Gerivel ülünk egy négyes ülésen a 06:20-as, Komáromba menõ vonaton; a szomszédos négyesnél lehet nevezni a hosszútávosoknak. Királyság. A tavalyi létszámhoz képest sokkal többen vagyunk. Már elhagytuk Kelenföldet, de még mindig hosszú a nevezésre várók sora az ülések közötti folyósón; a kalauz bácsi nehezen tör magának utat. Az egyéb utasok méla undorral bámulják a tumultust okozó teljesítménytúrázókat. Az éjszakát átlumpolt, csökött diszkópatkányok félkómáját zavarja a felfokozott hangulatú csevegésünk. Kényelmesen megreggelizünk a 07:02-es érkezésig.
Szárligeten 15 centivel megemelkedik a szerelvény, amikor leszállunk a vonatról. Sajnos most sem tudom rávenni magam arra, hogy felmenjek a felüljáróra; a sínek között szökdécselõ, kerítés rácsán magukat átpasszírozó kalandorokkal tartok. Az állomásépületnél nagy a tumultus, de nekünk, akik a vonaton neveztünk csak le kell adnunk az itinerrõl leválasztott kis nevezõlapot bármelyik sárga sapkás rendezõnél. A számos ismert túra "fan" üdvözlése után a felüljáró egyik tartószerkezete mellett, félrehúzódva várjuk a tömegrajtot Darabos Zolival, Végh Gyulával és Tóth Ferivel. Pontban félnyolckor az emberek minden külön értesítés nélkül nekilódulnak. Gyorsan felkapom a földrõl a hátizsákom, ami három másodpercen belül a hátamon huppan, de a tömött oszlop eleje már a falu fõútját keresztezi. Hát akkor ugorgyunk neki mi is, kövessük a megkapó látványt nyújtó, színes, hömpölygõ emberáradatot és a [K-] jelzést. Kiserdõn át vezet az út; sétálósnál nagyobb tempóban nem lehet menni a keskeny csapáson, de mégis van aki a fák között, az avarban csörtetve elõz, ûzött vadként menekül a massza elõl. Nyugodtabb természetûek jámboran kakaós tekercset csévélnek az etetõjükbe. Az M1-es melletti bekötõútra lukadva aztán mindenki olyan tempót diktál magának, amilyet csak bír. Már elértem az üzemi hõmérsékletemet; egy kõmandzsettánál félreállok lekabátolni és cipõfûzõt cibálni. Varnyú Gyuri is itt igazítja a szerelvényét. Amikor visszafordulok a mûútra, akkor látom meg a feliratot: Kõrösi Csoma Sándor-forrás. Tessék! Mindig tanul valamit az ember. Ez alatt a másfél perc alatt mindenki elhúzott a bús pitymallatba. Egyedül baktatok be az M1-es alá, ahol még mindig olvashatók Csanya õsi feliratai, amelyeket a régi KINIZSI utolsó néhány száz méterén zombizók számára, buzdítás-, vagy (rosszindulatú feltételezés) cukkolásképpen fújt a betonszegélyre. A pályától távolodva vége a szilárd burkolatnak, Nagyegyháza határában lankázok. Egy kiszáradt tómederben, mint partra vetett hal, ócska ladik hever. Festék rajta csupán moha. Biztos direkt csapolták le a vizet, mert ilyen sok csapadék mellett nem száradhatott volna ki magától a tavacska. Az úton levõ tócsákat, sarakat kerülgetve abban reménykedek, hogy kelet felé haladva egyre jobb lesz a helyzet, mert itt, a Dunántúlon volt több égi áldás az utóbbi napokban. Kis híd és balkanyar után egy fasorral az úttól elválasztott tó eddig még elkerülte a leeresztést. Késõbb, enyhe emelkedõ után, egy mezõ melletti, szénával megrakott vadetetõnél rekreál egy csoport. Nem a golyóáltali halálra ítélt Bambiék elõl eszik el a takarmányt; a magukkal hozottat pusztítják. Jobbra térek az elsõ megemlíthetõ emelkedõre, amely felköt egy dózer útra, ami az ISZKIRI 100 végjátékánál kínzott meg a kiálló köveivel, de nem kicsit. Ezen balra fordulok, követve az elnyújtott jobbos ívét. Az indulás óta eltelt "hosszú" idõ után most találkozom csak elõször ismert túratársakkal: Gerstenbrein Istvánnal és Bús Melindával. Melinda zsinórban megcsinálta az összes hivatalos ISZINIKET, ezért holnap, amikor célba ér joggal számíthat a jubileumi, ötödik teljesítés után járó éremre. A kalandos 2008-as túra eseményeit felelevenítve sétálunk fel a turistaházhoz.
1. ELLENÕRZÕPONT: SOMLYÓVÁR TH. Az elõresietett Zoli és Gyula már várnak, Ferike újabb szokásához híven már az elején elszelelt. Bemegyek a kulipintyóba, hogy megszerezzem az elsõ "I" betûs bélyegzést, majd kint, a padnál gyorsan kidobom a taccsvonalról a cipõmbe esett makadámot, "bemosom a hajam, kimosom a hasam", és már indulunk is. A Somlyó oldalában ereszkedve fentrõl hangokat hallunk; ez derék, volt, aki idõt és fáradságot nem kímélve a [K3] jelen felment a tetõre kilátni. Bravó! Mi, az életet beárnyékoló sötét felhõkrõl tárgyalva, komor hangulatban érkezünk le egy murvás útra, amin balra fordulva felkötünk a Tornyópuszta felé vezetõre, melynek aszfaltján jobbra indulunk. Elmegyünk a szag- és állattalan állattelep, majd egy kereszttel ellátott pihenõ mellett. Utóbbinál tavasszal oda-vissza etetõpont volt az ISZKIRI 100-on. Nyelek egy nagyot. Egy domboldalban épült vadászház következik; az udvaron éppen egy mikrobusz méretû, a hátsó lábainál fogva kiakasztott vaddisznót vetkõztetnek ki önmagából. Úgy kétszáz méter után balra letérünk az aszfaltról, hogy egy avaros lejtõn vágjunk át a Tarján-Tatabánya mûúthoz, hogy rajta ismét balra forduljunk. Nemsokára, egy izgalmas, beláthatatlan kanyar után átsietünk az út jobb oldalára majd betérünk az erdõbe. (Mély sóhaj.) Az éles irányváltásokkal tarkított útvonalon megfigyeljük, hogy Zolival az ISZKIRIN visszafelé, éjjel hol mentünk túl az egyik ilyen derékszögû fordulónál, jó negyedórával megtoldva a menetidõt. Kellemes, változatos úton jutunk el a Tarjáni-malom-patakhoz, késõbb pedig leereszkedünk egy útkeresztezõdésben álló pihenõhöz. Köszöntjük az itt falatozókat, és egy fára kifüggesztett kódot írunk be az itinerünkbe.
KOLDUSSZÁLLÁS; KÓD: 128. Az úton jobbra fordulunk, majd a vadászlakot elérve mi is megállunk egy röp restaurálásra. Amíg Zoli rágyújt, addig én belekezdek egy szendvicsbe és a reggelibõl megmaradt kakaóval öblítem le. A háztól a [K-] / [S-] ipszilon elágazásig terjedõ területen közepesnél nagyobb átmérõjû rönkök vannak felrakásolva. Ha még legalább fél évig itt fektetik õket, akkor mindenkinek elsõ osztályú ülõhelye lesz a 2015-ös KINIZSIN, amíg a meleg lét, melyet itt fog kapni, elfogyasztja. A jobbra állított váltó segítségével maradunk a [K-] jelzésen, és enyhén emelkedünk a zúzalékköves úton, ami május végén, idefelé, a rengeteg kilométerrel a lábunkban sokkal kellemetlenebb volt, mint most. Faljuk a távot; átmegyünk a lassan teljesen besüppedõ vad lábrácson, és idén utoljára átkelünk a Tarjáni-malom-patak sárral álcázott, rövid hídján. Juszt se tévedünk le Tarjánba a [K+]-on, az útvilla bal ágát választva egy kerítés mellett lassan beérünk a levéltelen ágak mögül ki-kikandikáló Pes-kõ alá. A hírhedt medenceméretû pocsolyákkal nehezített szakasz következik, de sehol sem okoz fejtörést és/vagy beázást a továbbjutás. Párszáz méteren a mûúttal párhuzamosan megyünk, a motorzaj tudatja velünk a pont közelségét. "T" elágban jobbra fordulva már látszik is a sorompó, és a mûút szürke sávja.
2. ELLENÕRZÕPONT: VÉRTESTOLNAI MÛÚT. Az "S" bélyegzés begyûjtése után rövid idõre félrehúzódunk egy kis falatozásra. Nem telepedünk az árokparton ücsörgõk mellé, mert ahhoz túl hideg van, jobban felöltözni pedig erre a rövid idõre nem érdemes. Mielõtt átfáznánk leindulunk a Tarján-Tata mûútra, ahol pár méteren balra araszolunk, hogy aztán az út másikoldalán egy keskeny ösvényen lépjünk be egy kis erdõrészletbe. Lankás mezõ szélére bukkanunk, és felmegyünk a pár éve lebontott átmászók térségébe. A második volt mászóka utáni vadföld frissen fel van szántva. Hoppá! Történelmi mozzanat következik: elsõ ízben nem vágunk át átlósan a földön, hanem szépen, derékszögben, ahogy illik megkerüljük azt. Bemegyünk a fiatalosba, ami már egyre inkább emberesebb, és keskeny útján kanyargunk, vigyázva a kiálló csonkokra, mígnem kiérünk a "normál" turistaútra. Sokan mondják, hogy az innen a Bányahegyig tartó szakasz az unalmasabbak közé tartozik. Én is hajlok erre a véleményre. Alig várom, hogy meglássam a Héreg felõl feljövõ [Z-] jelzést. Amikor ez megtörténik munkagépek zaját halljuk meg, ami egyre erõsödik ahogy közeledünk. - Mûködik a bánya? - teszi fel a kérdést Zoli, de az ügynek nem járunk a végére, ellentétben a pontig tartó szakasszal.
3. ELLENÕRZÕPONT: BÁNYAHEGY. A "Z" lenyomat ellenõrzése után víz után nézek. A pontõri kocsi tetején egymásba tolt mûanyagpoharakat látok, de a vizet tartalmazó tartályt nem lelem. Amikor a pontõrnél rákérdezek a hollétére, közli, hogy nem van. Nem mondom, hogy emiatt ki fogok száradni, de a tavalyi túrából kiindulva itt számítottam egy pohár vízre, amiben Iso sport tablettát akartam feloldani. Marad az itt felkínált két kocka nápolyi az utolsó korty kakaómmal. Ideje arccal irányba fordulni, hogy ne hûljünk ki nagyon. Elköszönünk, és a megpróbáltatásokat hõsiesen álló, magát még mindig jól tartó, megfeketedett, villámsújtotta fa mellett elhaladva rátérünk a Nagy-Gerecsét hosszan megkerülõ útra. Hamar magunk mögött hagyjuk a nagy, bekerített irtást. A KINIZSIN itt örülni szoktunk, mert perceken belül meglátjuk az órák óta vágyott pihenõt, az egy sátortábor látványát nyújtó ellenõrzõpontot. Most inkább azt várjuk, hogy elmenjünk a Gerecse-tetõre felkúszó [K3] út mellet, ami meg is történik. Jóval késõbb belecsodálkozok, a balra, alattunk feltáruló "mélységekbe". Zolival nosztalgiázunk: A 2008-as, emlékezetes ISZINIKEN, itt hirtelen esti sötétség ereszkedett ránk. Egy degeszre tömött hófelhõ okozta a jelenséget, amelybõl néhány perc múlva granulátum jellegû hó kezdett nem hullani, hanem potyogni. Most is felhõs az idõ, de kimondottan nappali fény van; vaku nélkül fotózza egy öreg hölgy a Schandl-hársat, akarom mondani egy hölgy az öreg Schandl-hársat. Na, mindegy! A Gerecse üdülõ kerítésénél érjük utol Gerit és Szilvit, akik a kékezõ bélyegzõnél álltak meg. Együtt indulunk le a Kis-Gerecse mészköves oldalába, de elõtte észrevételezzük, hogy az út menti dagonyából kiálló, hegyes vakarózó fát augusztusi ittjártunk óta jelentõsen rövidebbre koptatták a józan disznók. Elõre sietek, hogy a keskeny, sziklás ösvényt minél elõbb magam mögött hagyjam. Egy, az útra dõlt fa alatt átbújva, saját botomba botlok meg. Az állva maradásért folytatott, kétségbeesett küzdelmem láttán a mögöttem jövõ kedves túratársaim jót hahotáznak. Végül sikerül tiplizés nélkül lejutnunk a vízválasztó útkeresztezõdésébe, ahol csatlakozik a Közép-dunántúli [P-]. A pusztamaróti emlékhely felé igyekezve, a murvás út kanyarjában álló Rancs fogadó egy kihalt épület benyomását kelti. A török dúlás emlékmûvének rétjén, az esõbeállónál ejtõzõ túratársaktól megkérdezzük, hogy van e "meglepi" pont, majd rövid idõre elhagyjuk a túra útvonalát. NEM! Nem kispistázási szándékkal tesszük ezt, hanem mert kiváló túratársaim kiszáradás közeli állapotba kerültek, s ezt enyhítendõ a szomszédos ifjúsági tábor felé irányítjuk lépteinket. A páratlan szimattal bíró fiúk pár éve kiszagoltak ott egy bodegát, ahol némi jó szó, no meg papírpénz ellenében seritalhoz lehet jutni. Amíg a fiúk frissülnek, addig én kiborítom a cipõmbõl ezt a hónapos retket, amirõl nem tudom, hogy ki tette bele. A padon ülve rálátok az útra; tekintélyes számban haladnak el rajta túrázók. Ez erõsíti azt a véleményemet, hogy idén többen vagyunk a túrán, mint tavaly voltunk. Kíváncsi leszek a Mogyorósbánya utáni népsûrûségre is. Egy kisebb csoport mögé becsatlakozva indulunk tovább. A vadkerítés kapui most is nyitva állnak, amit most is nagyra értékelek. Balra elmegy a [P-], mi pedig elmegyünk a Vaskapuhoz hajtûkanyarogni, aztán bemegyünk a távvezeték alá hullámozni. A tartószerkezetek vonalában kicsupált területen messzire ellátni. Nézem az elõttünk járókat, ahogy éppen egy hullámvölgybõl másznak kifelé. Nemsokára mi is így teszünk, majd egy jobbra indított cikkcakkal letérünk a vezeték alatti útról. Most nem jár elõttem olyan túrázó, akit vissza kéne hívni a cakk kihagyása miatt. Jajdulás-szerû hangot hallatva kordul egyet a gyomrom. Nem olvastam semmit etetõpont ügyben, ezért miközben lefelé rugdossuk az avart a Bajót-Bajna mûút felé tartva, a tavalyi ISZINIK ellátottságából kiindulva megkérdezem Gerit - akit megint utolértünk -, hogy lesz e amerikai virsli odalent. Azt mondja, nem lesz. Püff neki! Mindegy, akkor meg sem állunk Mogyiig, és majd ott tartunk egy átfogóbb restaurációt. Leérve a mûútra, és balra fordulva rajta kivilágított standot látok a kezdõdõ szürkületben. Mégis csak enni fogunk itt, trallala. Közelebb menve, egy reklámtáblára írt szövegbõl értesülök róla, hogy ez nem csak egy sima etetõpont.
4. ELLENÕRZÕPONT: BAJÓTI MÛÚT (BIKA-VÖLGY). ("I"). Egy a pecsét, egy a wimpy, alapon mûködik a rendszer, nehogy valaki többet falhasson fel a fejadagnál. Gyulával egy éppen megüresedõ sziklára telepedünk le az ízfokozott kaját beburkolni. Amikor idefelé jöttünk le a meredeken, bejelzett a térdem, ezért az utolsó falat lenyelése után jól bedörzsölöm fájdalomcsillapító géllel a kellemetlenkedõ testrészt, hogy a továbbiakban ne legyen vele gond. Próbaüzemet végzünk a lámpáinkkal, majd újult erõvel megugorjuk a Kökényes-hegyet. Úgy látszik a fast food (rossznyelvek szerint: trash food) megtette a hatását, mert viszonylag gyorsan és energikusan tolulunk fel a hegy tetejére. Egy horpadásba leszaladás, majd a belõle való kimászás után nem gimnasztikázunk itt tovább, leereszkedünk. A szántóföld-menti úton mintha már jobban be lennének taposva a kövek, mint legutóbb voltak, de lehet, hogy az 5500 Ft-os L!dl-ös téli futócipõ többrétegû talpa kímélõbb kialakítású, mint a több tízezer forintos, neves f0soké. Kár, hogy csak ritka alkalmanként lehet ilyesmihez hozzájutni. Körülnézve megyünk ki a mûútra, és jobbra lekaffogunk Péliföldszentkeresztre, amely nevének hosszúságát egy skót település is megirigyelhetné. Elhaladunk az idõsek otthona, majd a fényszennyezõ módon, alulról megvilágított templom elõtt, és balra letérünk a szilárd burkolatról. Néhányan állnak a [K+] kezdeténél, egyikük az itinerét olvasi. Egy másik túratárs megkérdezi, hogy erre kell é menni. Igenlõ válaszomra azt kérdezi, hogy vajon megengedett e a kitérõ a [K-]-n a Szent-kút felé. - Biztos nem haragszik meg érte a rendezõség - válaszolom -, de kell hozzá helyismeret, mert a [K-]-ról egy ponton le kell térni, ha nem akarsz "ingyen" felmenni az Öreg-kõ pihenõjéhez. Nem biztos, hogy sötétben szívesen vágnék bele egy ilyen vállalkozásba. Végül õk sem forszírozzák a dolgot, leadják a drótot, hogy [K+], és jönnek utánunk a birtok kerítése melletti hosszú úton. A sötét háttérbõl kirajzolódik a még sötétebb domborulat, amin majd át kell másznunk. Elõtte azonban átmegyünk egy sáros kis erdõrészleten, és egy földet kerülve, balra-jobbra kanyarodunk. Én már automatikusan forgolódok itt, de nagyon hasznosnak tartom a fényvisszaverõ lövéseket a megfelelõ helyeken. Egy kicsit meredekebb emelkedõvel visszatérünk a ma már hosszan koptatott OKT-ra, és egyben átbukunk egy klasszikus, terméskövekbõl megépített szekérútra. Ezen egyáltalán nem kellemes a járás, de a cipõm most is jól teljesít. Nemsokára aszfalt lesz a kövezetbõl, és lejtmenetben megyünk a buszmegálló felé. Jó, hogy most nem látni még a faluban karácsonyi kivilágítást, amely elrabolná az õsz utolsó napjainak hangulatát. A megállóban nem várakozik senki, elõtte balra ráfordulunk a Kakukk avenue-ra.
5. ELLENÕRZÕPONT: MOGYORÓSBÁNYA, KAKUKK. A lemattult kék lufi alatti asztalnál megint egy "I" betût nyom a pontõr az itinerembe. Elõször azt hiszem tévedés történt, mert összeolvasva az elõzõ lenyomatokkal ez az "ISZII" betûcsoportot adja ki. Mégsem lehet tévedés, mert az utolsó "I" bélyegzésen a körbefuttatott Mogyorósbánya felirat is szerepel. Hát persze! A Bika-völgyben jött be egy új pecsételés; így majd dadogós lesz az összeolvasott túrnév. Nem baj, csak eljussunk az utolsó nulláig! A pultnál felnyalábolok egy zsíros deszkát és egy nagy pohár jó meleg BORSODI teát. Bent meleg lég, bennem meleg lé, ez tré. Kimék a teraszra, ahol Gyõri Péterrel beszélgetek, amíg eszegetek. Amikor már elfogyott a menázsi bemegyek a fiúkért, de még mindig félig tele van a poharuk a tea buborékos-habos változatával. Végül is eléggé szomjas vagyok hozzá, hogy én is megigyak még fél litert, de a nem habosból. Amikor megint kiülök a teraszra Varga Zsoltiék búcsúzkodnak. - Hova mentek? - kérdezem. - Még csak most kezdõdik az igazi kaland. Ne má'! Hogy bírtok ilyen korán hazamenni? (...) Következõ alkalommal már azzal a szilárd elhatározással rontok be a Kakukkba, hogy ha még mindig ejtõznek, a fiúk, akkor nélkülük indulok tovább és punktum. Szerencséjükre már cihelõdnek, és még egy újabb túratársat, a zirci illetõségû Tomit is megnyertek az expedíció hátralevõ távjára. A teraszon Imre és Kriszta a révbeértek elégedett arckifejezésével fogyasztják a jutalomfalatjaikat és jutalomkortyaikat, nekünk pedig jó utat kívánnak. Visszamegyünk a buszmegállóhoz, és két keresgélõ sporttársnak megmutatjuk a közkutat a bódé mögött. Most nem tankolok, mert van még fél liter üdítõm vésztartaléknak, és nem akarok túlsúlyt cipelni a ránk váró magaslatokba. A megálló melletti utcában visszavesszük a [K-] jelzést, és megindulunk a Mogyorósi-kõszikla felé. Elcsendesülve nyomjuk magunk alá a szintvonalakat. A mélyútban csak a közvetlen a lábam elõtti terepet világítom, nem is kell felnézni. Mielõtt felérnénk, lassan enyhül az emelkedõ, majd a kis fennsíkon el is fogy. Pihenés nincs, a most következõ lejtmenet úgyis más izomcsoportot vesz majd igénybe. Húzom a vonatot; fokozott éberséggel figyelem a jelzéseket, mert van egy trükkös, az út vonalvezetésétõl balra eltérõ, alig észrevehetõ kiágazás. Odaérve látom, hogy fényvisszaverõ lövések is felhívják a figyelmet erre a kritikus pontra. Nagyon korrekt. Szerencsésen túljutunk a keskeny, sántítva járható, U alakú, ösvénynek csúfolt vájaton, majd a gyümölcsös melletti szélesebb, füves lejtõn. Murvát ropogtatunk cipõtalpunkkal a Tokodra vezetõ mûút felé menet. Az út mentén a kerekes kút már a tavaszt, és a K100 csapatát várja. A balra indított 300 m flaszterezés után megint fényvisszaverõ bélyegek jelzik, hogy le kell térni, mégpedig jobbra. Felszívjuk magunkat, mert ismét egy igen combos emelkedõ vár ránk. Megint magamra vállalom a húzóember szerepét, és mint egy összeszokott csapat, egy tömbben mászunk fel a Hegyes-kõ csúcsa alá, és rövid lejtõn leszaladva érünk egy szántóföld mellé, vagyis a Katlanba, ahol majd a távvezeték felé kell indulnunk. Ezt gondoltam én, de megütközve látom, hogy a fényvisszaverõk Tokod irányába akarnak leterelni, tovább a [K-]-on, a [K+] helyett. Többen már el is indultak lefelé. Na álljunk csak meg egy percre! Elõ az itinerrel! Bla-bla-bla-bla... Hát, itt tényleg nincs egyetlen szó sem arról, hogy le kéne térni a [K-]-ról. Opcionálisan sincs megemlítve a Katlanon átvezetõ [K+], vagy, hogy miért van változás a tavalyihoz képest. Hát ez szuper (Katlan nélkül)! Mehetünk lefelé Tokodra. Az öncélúság rettentõen irritál. Ha mást nem, de egy nyamvadt kódfelíró pontot kellett volna ide telepíteni, hogy ne legyen olyan érzése az embernek, hogy fölöslegesen mászott föl ide. Jó, jó, tudom, útvonalkövetés, öntudat meg minden, de legalább valami ideológia lenne gyártva a dologhoz, hogy könnyebben nyelhessük le ezt a békát. Bosszankodva megyek a többiek után a kijelölt irányba. Iszonyúan mélyen lent van a díszkivilágított templom, amelynek az alapszintjére kell lesüllyednünk. Ez a változtatás tekintélyesen megdobja a szintet, mert Tokodról vissza kell majd emelkedni a Gete lábához, amit a löszfal felöl közelítve nem kéne megtenni, sõt ereszkednünk kellene a hegy lábáig. Nehezen tudom túltenni magam a nem várt útvonal-változtatáson, még az sem vígasztal, hogy erre még nem jártam. Tokodot a felsõbb régiójában érjük el; a jelzett utca egy Nemzeti Dohánybolt és a templom elé visz le. A Himnuszt kezdik el lassan húzni a fejemben. Nem merevedek vigyázzba, mert Tokod rengeteg tömény, köhögésre ingerlõ füstöt lehelõ háza elõtt kell még elmennünk, mire elérünk a Gete "feljáratához". Még csak ezután kezdünk az igazi mászásba, de szinte megkönnyebbülök, amikor végre visszakerülünk a megszokott nyomvonalba. A vörös köves vályúban való mászás nagy koncentrációt igényel, nehezítésnek itt a sötétség. Az agynak minden lépést a másodperc töredéke alatt kell megterveznie és levezényelnie a veszélyes terepen. Lehet, hogy az elõzmények miatt van az az érzésem, hogy ennek a Mars béli tájnak soha nem fogok a végére érni. (Ennyit a megkönnyebbülésrõl.) Feljebb, a fenyõfás, enyhébb terephez érve valaki megkérdezi, hogy tartunk e már a Gete felénél. Ki kell ábrándítanom a kérdezõt azzal, hogy kb. majd a helyi Öreg-kõnél lesz a fél táv, amit egy párméteres lejtõ (!) fog jelezni, de onnantól iszonyú durvaság lesz emelkedõileg; úgyhogy nem érdemes latolgatni, számolgatni, rakni kell az egyik piskótát a másik után, ez a leginkább célravezetõ. Tominak még arra is van ereje, hogy szõkenõs és favicceket meséljen. Hálából én is mesélek neki az alkalomhoz illõ néhány kegyetlenül perverzet és morbidot. Egy viszonylag szalonképeset közzéteszek. (A többi a Xxxxxxx szerkesztõségében van.) Kérdés: Mikor megy fel a szõke nõnél a pumpa? Válasz: Ha véletlenül a WC kagyló mellé ül... (Bocs!) Folyamatosan nagyon gyenge szembe szellõ érzékelhetõ. Néhány perc múlva a hidegen kívül füstszagot is hoz magával. Még sokáig kell szagolnunk, mire a lángját is megpillanthatjuk.
6. ELLENÕRZÕPONT: NAGY-GETE. Az "N" bebélyegzése után a légvonatból és a füst elõl egy szélvédettebb helyre vonulunk. Pár korty frissítõ után még mindig nem látjuk, hogy Gyula és Zoli felért volna. Továbbmegyünk, mert állva pillanatok alatt lefagysz (, pedig ez nem is az a túra). Tomit kérem fel, hogy tovább húzza a rövid vonatunkat, de elõbb lekapcsolom a hátizsákján villogó biciklilámpát, mert nem akarok mindent bevallani, mire leérünk a hegyrõl. Az elhanyagolt vas tartószerkezethez érve - amely fénykorában magasfeszültségû vezetéket tartott, és most csak egy szál tyúkbél éktelenkedik rajta -, Tominak beesik egy hívás. Végtelen türelemmel magyarázza el egy autós GPS felélesztését a vonal másikvégén küzdõ feleségének. Már odalent, a Belányi telepnél járunk, mire az asszony az instrukciókat követve sikerrel jár. Mi is sikeresen leérünk az ipartelep elõtti szilárd burkolatra. Egy kismacska szalad ki elénk az egyik házból. Olyan szelíd, hogy hagyja Tominak, hogy felvegye. A kis rühes azt se tudja hogyan dörgölõzzön. Letérünk a [K-] jelzésrõl, és a Csolnoki utcán megyünk lefelé egy kisebbfajta megkönnyebbüléssel a lelkünkben: Megvolt a Gete. Gyula ér utol minket, nem tudja hova tûnt Zoli. Szerintem talált magának egy dumapartnert, vagy valakit, akit istápolni kell. Megszólít egy ember az utcán; érdeklõdik, hogy mi ez az itt szokatlanul nagy számú, egy irányba vándorló hátizsákos. Megmondom, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és közlöm a távot is. Gyula még azt is hozzáteszi, hogy van, aki pecázik, van aki gyufaszálakból megépíti az Országházat, mi pedig teljesítménytúrázunk. Emberünk megörül; elmondja, hogy õ 64 éves és szeniorban birkózik. Ez igen figyelemre méltó. Félig-meddig rokonszakma a miénkkel, mert mi a sárral ugyan, de gyakran birkózunk, és egész hegyeket szoktunk magunk alá gyûrni. Most is van elõttünk még néhány, ezért a legjobbakat kívánva a kedves érdeklõdõnek tovább megyünk a sarki pontra.
7. ELLENÕRZÕPONT: DOROG, MOLNÁR SÖRÖZÕ. Mint ezen a túrán általában, most is úgy érünk a pontra, hogy Papucsekék éppen továbbindulnak. Külsõ szemlélõ azt hihetné, hogy üldözzük õket. Pedig tényleg. Ellenõrzöm, hogy P. Zoli és Marcsi hátizsákján rendben mûködik e a PIROS 85-ön megismert villogó elektronika, aztán mehetnek Isten hírével. Odabent Gász Katát üdvözöljük, aki a negyedik és egyben az utolsó "I"-t pecsételi az itinerekbe. Nem vesztegetjük az idõt, hamar átmegyünk a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó boltba. Nagy lehet a folyadékhiányom, mert egy kétliteres kólára nyúl a kezem. Különféle édességek (is) vannak a hátizsákomban, de megkívánok egy islert, és - "...mert Ön ezt megérdemli!" - alapon azt is a kosárba rakom. Visszamegyünk a sörözõ udvarára, ahol a kiürült üdítõs palackjaimat töltögetem kólával, és a megmaradt egy litert eliszogatom az isler mellé. Zoli még sehol. Mi lehet vele? Amíg ezen tépelõdünk, gyorsan kilakoltatom a cipõmbõl az egy óvatlan pillanatban beleköltözött menyétcsaládot. Amikor lehajolok cipõfûzés céljából, kicsúszik egy büfi a sok szénsavas italtól. Pardonnez-moi! - kérem a teraszon vacsorázók elnézését. Ami megtörtént, az megtörtént, nem tudok segíteni rajta. - Na, mi van Zoli, hol voltál? - kérdezem az egy csoport élén beesõ túratársunktól. Nem értjük Gyulával, hogy lehet az, hogy valaki nem tér le a [K]-ról a Csolnoki utcában, amikor már hatszázötvennyolcadszor jár erre. Zoli is átmegy vásárolni, de mi azért lassan elindulunk. Átmegyünk a 10-esen és befordulunk a következõ keresztutcába, a Máriába. De még mielõtt ez megtörténne, észrevételezzük, hogy vannak még hátizsákosok, akik szembe jönnek a fõúton, tehát valószínûleg voltak Zoliékon kívül is olyanok, akik túlmentek. Nem tudom visszaidézni az inkriminált elágazást, nem emlékszem, hogy volt e ott szalag, vagy valami más rásegítés... A sorompó után megkeressük a [K-] jelzést, és jobbra fordulunk. Útkeresztezõdésekben néha meg kell állnunk, hogy rátaláljunk a jelzésre, de a nagy Petõfi fej uralta tér után már elég jól elboldogulunk. Zoli csak sokára ér utol. Azt mondja, hogy a boltban hirtelen sok szomjas és éhes ember jelent meg, és torlódott fel a kasszánál... A lõtér elõtt, ami tavaly (is) célja volt az ÁRPÁD VEZÉR 130-nak, Gyula visszaemlékezik arra a kínra, amit itt élt át. Vízhólyagos talppal még vissza kellett mennie az országúthoz, ahova az autós "mentés" érkezett. Akkor még akadálypálya volt az épülõ vasút környéke, amit a túra után még visszafelé is le kellett küzdeni. Megjegyzem, nekem sem volt sokkal könnyebb dolgom, mert a buszmegálló is állat messze van a lõtértõl. Térjünk vissza a jelenbe, azaz balra térjünk be a Nyársas nevû akácosba! Mintha a Tunguz meteorit kistestvére söpört volna végig a területen. Mocsokul néz ki az egész így letermelve, forgácsosan, szemetesen. A gépek olyan sarat csináltak, hogy csak közvetlenül az õrbódénak odaállított lakókocsi mellett tudunk elsasszézni. Örülök, amikor végre kiérünk a 117-esre, amin balra, aztán egy rövid idõ után jobbra fordulunk, és máris Kesztölcön vagyunk. A megszokott, jól jelzett úton jutunk el a bezárt Hársfa sörözõig, ami elõtt egy kupaktanács ülésezik. Merre tovább? Egyenesen is van [K-] és balra is van. Ez a bõség zavara. Eddig mindig balra mentünk, de tavasszal már módosítva volt a [K-] útvonala, ezért a dilemma. Olvasom az itinert, ami azt írja, hogy a kocsma elõtt balra-jobbra kell kanyarodni. Mire ezt kisilabizálom, a többiek már elszeleltek egy társasággal. Kipróbálom, amit az itiner ír, és találok is arra [K-] jeleket. Az út hosszasan elhullámzik a következõ pontig, ahol már sorban állnak elszökött túratársaim az utolsó betûért, a "K"-ért. (Ezután már a három számjegy következik.)
8. ELLENÕRZÕPONT: KESZTÖLC. A pontõri sátorban, egy kisasztalon másféléves forma gyerek méretû kupa áll. Valamelyik kupamozgalom díjazása ez. De jó, hogy nem én nyertem! Visszahullanék a súlyától a következõ hegy megmászása közben. Már a KINIZSIN is ez volt az útvonal, de éjszaka és visszafelé rohadtul nem ismerem ki magam az új terepen. A kedves pontõrék készséggel megmutatják, hogy merre a folytatás; kezdhetjük támadni a Kétágú-hegyet. [Z-]. Megyünk, csak megyünk egyre feljebb és mindig meredeken. Itt valami árulás van. A múltkor még nem volt ez ilyen magas. Jóval elõttünk két fejlámpa mozog. Már egy ideje figyelem õket, mindig éppen két emeletnyi szinttel magasabban járnak, mint mi. Sokáig úgy tûnik, hogy sohasem fogunk velük egy szintre kerülni, de aztán ez mégis bekövetkezik. A gerincen menve elgondolkodom rajta, hogy az iménti torna kis híján felért egy Gete mászással. Ez az újítás is a nehezítések listájára róható. Na, mindegy. Egyelõre a fennsíkmenettel jól lehet pihenni. Most az elkövetkezõ, durva kövekkel felszórt szakasz ködlik fel elõttem; lesz még itt botladozás bõven. A kövek helyett nagyüzemi fakitermelés eredményét kapjuk. Az út mindkét oldalán olyan sûrû egymásutánban sorakoznak a farakások, hogy még ha akarnánk sem tudnánk eltévedni. Azt mondanom sem kell, hogy ennek mekkora sár a velejárója. Egy keresztezõdésben úgy felgyúrták az utat a gépek, hogy egyszerûen lehetetlen lekvárba lépés nélkül megúszni az átkelést. Egyetlen pozitívum az egészben, hogy talán az ökölnyi kövek is beljebb süppedtek. Csak ne szórjanak ki megint egy új réteget! Anyázós hangulatban vergõdünk el a nyeregbe.
PILIS-NYEREG; KÓD: 512. Abban a bárgyú hitben mászok ki a nyeregbõl a [Z-] / [Z+] jelzéseken, hogy fel már nem jöhetett az a mocsoládi hernyótalpas. Amikor felérünk, majdnem besírok, mert ugyanaz a felpuhított, csúszós híg f0s fogad. Rögtön az jut eszembe, hogy tavasszal problémát okozott volna az erdészetnek, vagy nemtom melyik sóhivatalnak, hogyha kétszáz emberrel több halad át jelzett úton a KINIZSIN, de az bagatell, hogy letermelik, és munkagépekkel feldúlják a fél Pilist. Siralmas. Stílusosan a Nagy-Szoplák oldalában kezdünk bele a szerpentinig tartó hosszú, gyengén hullámzó szakaszba [Z-]. Az eredetileg monoton, de jól tolható út most meg-megtorpanós, sárkerülgetõs, csúszkálós; zabálja az idõt. A [P+] / [K4] elágnál egy népes társaság posztol és kosztol. Itt le se szoktunk lassítani, de most összezavarodottan vizsgálgatom a táblakarácsonyfát. Tomi még a GPS-ét is elõveszi... Nem sokkal a szerpentin kezdetét beharangozó nagy mezõ elõtt megszûnik a lekvár. Ezen a rövid úton érezhetõen begyorsul a vonatunk, plusz két fõt is húzunk magunkkal. A Szerpentin kõgörgeteges lejtõjén is jól vizsgázik a L!DL-5500-as cipõm. Kevésbé borzolja az idegeimet a botladozós szlalomozás. Sõt egy alkalmas pillanatban a csapat élén anekdotázgató Zolit leváltom, és beállok húzóembernek, hovatovább elhúzó embernek. A László-kúpjánál örömmel nyugtázom magamban, hogy ez volt a szerpentin utolsó hajtûkanyarja. Lejtõ persze van még bõven, és a köveket sem sajnálták az útról. Koncentrált figyelemmel érek a megkerülhetetlen sorompóhoz, ami a hegy felöli oldalán, nagyon keskeny kijárt ösvénykén már mégis megkerülhetõ, úgyhogy ezt, a hosszú éveken át megtartott jelzõjét mára elveszítette. Persze aki ennyi kilométer után is tornázni, vagy erõt fitogtatni akar, az akár át is bújhat alatta. Hosszú, de már jobban siethetõ lejtõ következik, ami a Magas-hegyi elág tábláinál szelídül ideálisra. Egyre gyorsulok, a kajapont lebeg a szemem elõtt. Nem az éhség dominál, ide egy általános rekreációt terveztem, magyarul: evés, közben pihenés és idegkisimítás.
9. ELLENÕRZÕPONT: SZÁNTÓI-NYEREG. Sistergõ egy, az itinerembe pecsételt "1"-essel értékeli az eddigi teljesítményemet, majd önkiszolgálásra buzdít a padokkal is ellátott terülj-terülj asztalkájánál. A kiakasztott konyhai falióra mutatói éppen derékszöget zárnak be. Pontosan 3 óra van. Eszerint van bõven idõnk, de én úgy tervezem, hogy 24 órán mindenképpen belül leszek, mert nincs hó vagy egyéb akadály, ami indokolná a 25 óra szintidõ kihasználását. Természetesen a nyugodt evésre, ivásra rászánom a megfelelõ idõt. Megkenek egy karéj kenyeret; egyik felét körözöttel, másik felét pedig sültzsírral; evés közben kólával öblögetek. A hûvösbõl sunyiban kifejezetten hideg lett. Akkor kezdek igazán fázni, amikor a pontra érkezõ Andrea - látván a felgyûrve felejtett kabátujjamat - rákérdez, hogy nem fázom e. A végén, hogy ne fagyjak meg, meleg teát is küldök az egész ételsor után. Elmenõben megköszönjük Sistergõnek a frenetikus üzemanyag utánpótlást. Desszertnek még felkapok egy hámozott mandarint. (Sistergõ elmondása szerint idáig már 40 kilót pucolt meg.) Dideregve vágunk neki a murvás útnak. Botjaim parafafogantyúi kellemetlenül áthûltek. Bemegyünk az erdõbe, majd kijövünk, hogy megint bemehessünk. "Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok." Á, ne is menjünk fel a hosszú-hegyre, a kód az elõzõkbõl kikövetkeztetve biztosan 2048 lesz. A második bemenetel után valaki kint felejtette magát a murváson, õ most meglátva a lámpáink fényét, a dzsindzsáson tör keresztül a jelzett út felé. Felemelkedünk a Hosszú-hegy gerincére. Szólok a többieknek, hogy figyeljék õk is a kódot tartalmazó plakátot. Alig hogy ezt kimondom, már meg is állnak a fára erõsített kiírás elõtt. Én már túlmentem rajta néhány lépéssel.
HOSSZÚ-HEGY; KÓD: 256. Jó, hogy mégis feljöttünk, mert 2-nek nem az a hatványa a kód, mint ami a logikai sorban következik. Nemsokára hosszadalmas ereszkedésbe kezdünk. Sok a kõ, nagyon oda kell figyelni. A murvást éppen csak keresztezzük, másikoldalán folytatódik a turistaút. Ez is köves, úgyhogy örülök, amikor a Szent-kúti letérõ elõtt valamivel, kitudja hányadszor, kiérünk a murvásra. A letérõnél [K-]-ra vált a jelzés. Hosszas gyaloglás árán érjük el a Csobánkai mûutat; innen már vonzani kezd a Kevély sötét tömege. Belehúzok, mert már túl akarok lenni a síkon. A sarkon álló terebélyes, magányos fától enyhén balra, érdekes módon rövid lejtõ következik. Sarakat kerülgetve, és jobbra figyelve érek a keskeny, srégen kiágazó ösvényhez, amely a nyereg felé menõ kaptatót vezeti be. Egyenletes tempót veszek fel, csak ritkán keresem tekintetemmel a jelzést, így jutok egyre feljebb. A [S-] becsatlakozásánál már tudom, hogy mindjárt nyeregbe pattanok. Patt!
10. ELLENÕRZÕPONT: KEVÉLY-NYEREG. Tûz lobog, teavíz melegszik, de én csak egy nullás bélyegzõlenyomatot kérek. Az utolsó kilométereken már biztosan nem fogok kiszáradni. A rét másik végében éppen eltûnik néhány túrázó a fák közt a [P-] jelezte ösvényen. Nem várok Zolira és Gyulára, én is célba veszem a Nagy-Kevélyt, mint az elõttem járók. Nem sietek, de a magamnak kitûzött szintidõ, a max. 24 óra lebeg elõttem. Fölfelé is óvatosan kell lépkedni, mert a párás, fényesre koptatott kövek csúsznak. Minden kibukkanásnál várom a négy csonkot, ami a csúcsjelzõ fatákolmány lábazata volt egykor. Egyszer csak azt is megpillantom. Innen már tényleg "csak" lefelé az irány. Ez még nagyobb odafigyelést követel, mint a feljövetel. Az ezüst-kevély kényelmes ösvényén Papucsekék hátizsák-villogóit veszem észre. Ezek szerint õket láttam eltûnni a fák között a nyeregben. Leülök egy rönkre, hogy kidobhassam a cipõmbõl azt a sziklát, ami szöges ellentétben áll a sarkammal. Nem hiányzik egy vízhólyag a kilencven-valahányadik kilométer tájékán sem. Zoliék még mindig sehol. Tovább loholok az elõzõeknél kevésbé meredek, gyökérlépcsõs erdei úton. Már jól láthatóan pirkad. Az erdõbõl kiérve a köves, meredek kimosott úton már el is lehetne oltani a lámpát, de biztonsági játékosként ezt a lejtõ utáni kevésbé terepes szakaszra halasztom. Botladozva, dülöngélve érem utol Papucsekéket. Marcsi azt hiszi, hogy velük versenyzek, pedig csak az önmagamnak kiszabott szintidõvel teszem ezt. A sorompó után már nyugodt sietésre lehet váltani, egyre fogynak a kövek, és az ürömi mûút után pedig jól járható út vezet a fennsík telkei és a [P+] jelezte Kõbánya utca felé. Nemsokára hamisítatlan békásmegyeri aszfalt kerül a cipõtalpam alá, most ezen fékezgetve sietek a cél felé. A KINIZSIN úgy érzi az ember, mintha semmi perc alatt ért volna fel idáig; visszafelé ez egyáltalán nem igaz. Finiselés közben gyakran nézek az órámra, latolgatom, hogy mennyivel lesz kevesebb a menetidõm 24 óránál, mert az már biztos, hogy kevesebb lesz. A szélesebb Dózsa György utcát keresztezve ráfordulok a célegyenesre, vagyis a célgörbére, mert a Víziorgona utca kanyarog. Ebbõl az irányból jõve elbizonytalanodom, és a biztonság kedvéért egy kutyáját sétáltató hölgytõl megkérdezem, hogy merre van az iskola. Jól sejtettem, hogy a hátsó bejáratnál lesz a cél, ISZINIK 100 feliratú molinó feszül az ajtó felett. Bemegyek. Elõttem éppen Zsuzska veszi át a díjazást. Én is átadom az itineremet, és megkapom rá az utolsó nullát. A bélyegzéseket összeolvasva a dadogós ISZIINIK 100 szöveg alakul ki. Asciimo a tõle megszokott különleges figyelmességgel adja át a harmadik teljesítésért járó, zöld hátterû, ammonites kövületet ábrázoló kitûzõt és az arany színû oklevelet. 23:40 a menetidõm; még erõsen havajozós stílusban is sikerült bõven szintidõn belül maradni. Az elsõ pohár tea elkortyolgatása alatt kissé lenyugszom, és gusztust kapok az ellátmány virsli elfogyasztására. Ebola hosszú pár roppanós virslit tesz egy papírtálcára. Falatozgatás közben újfent elgondolkodom az itiner útvonalleírása után feltett kérdésen, miszerint: "Na melyik irányból jobb?" Ez a második téma, amivel úgy vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Ám, ha az idei két eseményt állítom szembe egymással, akkor ebbõl az irányból volt jobb, kedvezõbb. Ez a vélemény azért hangsúlyosan szubjektív, mert a KINIZSIN vízhólyagokkal küszködtem. A meleg is nagy volt, bár az engem különösebben nem viselt meg. A mostani ISZINIKEN számomra az volt a legnagyobb "trauma", hogy a Hegyes-kõtõl a Katlant kikerülve kellett lemenni Tokodra. A Pilis-nyereg környéki sarat nem róhatom fel negatívumként, mert az bárhol, bármikor elõfordulhat. A végtelenségig lehetne sorolni az érveket és ellenérveket mindkét túrával kapcsolatban. Egy szó, mint száz: fenntartom magamnak a jogot arra, hogy akár évente megváltoztassam a véleményemet afelõl, hogy a két túra közül melyik a nehezebb, melyik a jobb... Á, már Zoliék is itt vannak; õk is belefértek még a 24 órába. Mielõtt a HÉV-hez indulnánk, felkérésre Papucsekék csipet csapatáról készítek egy képet az iskolabejáraton díszlõ ISZINIK 100-as molinó alatt. Ez is megvan, még sincs este, sõt...
Ottorino
|