Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

stabatTúra éve: 20152015.04.14 18:13:31

Mátrabérc elõször


2.40-kor kelek, legkésõbb a csapat tagjai közül. Reggelire egy kis pirítóst eszek márványsajttal, még a tea is belefér. Már röpülök is az éjszakában, Tomi jön értem kocsival, nemsokára (Verõcén) csatlakozik Lajos (Zúzó), Zoli és egy másik Tamás. Az út eseménytelenül telik (leszámítva a gödöllõi megrögzötten piros lámpát), kellõ idõben érünk Sirokra, hogy a hatkor indulókkal együtt kezdjük meg az 55 km-t.

A pulóvert (nem akartam benne túrázni, de a mínusz megriasztott) háromnegyed órán át bírom, onnan póló, rövidnadrágban haladok tovább. Sokan vagyunk, csak olykor sikerül függetleníteni magam a többiektõl, gyönyörködni a természetben, imádkozni. Látok egy idegeskedõ hölgyet, õt az zavarja, ahogy elfutnak mellette. Tömegtúrán a türelem a lassan/gyorsan haladókkal szemben alapkövetelmény. Amúgy a tömeg ellenére minden nagyon flottul mûködött, az indulás, az érkezés, a pontok, ellátás, még a buszozás is. Köszönöm/köszönjük!


Elfut mellettem Géza, megáll köszönni, siet munkába. Röviden megbeszéljük, hogy nem nagyon mozdulok ki a Börzsönybõl, de azért egyszer-egyszer nem árt máshol felfrissülni. Egy lejtõn ellépek a többiektõl. Ismerkedem a tájjal, szép a kilátás a Gazos-kõrõl, az Oroszlánvár is nagyon kellemes. Hullámzok tovább, néhol kevesebben vannak mellettem, máskor feltorlódunk. A Kékesre lehetne meredekebben is felhágni, de az út oldalazva megy fel, varázslatos a keskeny gerinc. Fent egy-két kósza hóvirág is akad még. Fél tízkor pecsételek, kicsit téblábolok, nem tudom, merre van a tea, aztán nem is iszom, hanem átmegyek lejtmenetbe. Nem mondom, hogy nem szeretek lefelé haladni, általában elég jól megy, nem túlzott az itiner, mikor helyenként veszélyesen meredeknek nevezte az utat, ettõl még nem fogtam vissza magam. Illetve csak a szokásos módon. Aztán utólag visszagondolva erre a szakaszra (meg az ágasvári lejtmenetre) kirázott a hideg.

A múlt heti Teleki 50 után újra kezdtem érezni a jobb lábszáram feszülését, meg a bal térdemet. Akkor 30 km után jött elõ, most egy kicsit hamarabb, de felfelé nem fáj. Galya-tetõ elõtt megálltam egy csokira, rendet raktam a táskámba, nézegettem Parádsasvárt, meg a környezõ hegyeket. A fájdalom kicsit elvette a kedvem, de azért mentem tovább, egy kicsit futottam is, elõször nem esett valami jól, de aztán csökkent a fájdalom. Még dél elõtt beestem a teázóba, majdnem fél óráig vendégeskedtem ott. A változatosság kedvéért itt kosdi házisajtot ettem (parenyica) két szelet kenyérrel, bitang jó volt, felfelé kerekítve két liter teát csúsztattam le mellé. Fantasztikus volt a teabár! Éppen csak egy kicsivel ettem többet, mint kellett volna. A cerbonát zsebre vágtam és mentem tovább. Mondjuk az inkább kínlódás volt, mint menés. Hacsaknem hasmenés. Öt perc múlva ugyanis már hívott is a természet. Így a frissítõponti megérkezéstõl az ellenõrzõpontig 47 perc alatt tettem meg az utat. Felmásztam a kilátóba, gyönyörû volt a panoráma, fõleg a Bükk fogott meg, a Börzsönybõl mindig csak a Mátrát látom. Mátraszentistvánon még lehetett havat látni. Ágasvár már messzirõl megragadott, nagyon jó volt felmenni, lejönni sem volt olyan rossz, csak álmomban. Megettem egy almát, csörögtem a patakkal Mátrakeresztesre, a fájdalom ellenszereként ismét csak futva. Gyors pecsételés és megyek tovább, végre jön az emelkedõ, fellélegzek. A Muzsla volt az egyik hívó szó a Mátrabércre, még nem jártam itt. Ránézek az órámra, éppen kettõt üt. Elkezdek számolgatni (ez már régen rossz), ha egy óra alatt felérek, akkor másik egy óra alatt a célban lehetek és 10 órán belül teljesítem a távot. (Ez volt különben az eredeti célkitûzésem.) Éreztem a számítás optimista voltát, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajtam, hogy nincs esélyem beérni. Végig ingadoztam a hátralévõ kilométereken. Apró jelek hol bizakodással töltöttek el, hol lankasztottak. Kívülrõl persze nem látszott semmi. Felfelé egészen jól elvoltam, azt leszámítva, hogy a Muzsla (ahogy másokat is) engem is megviccelt, mikor már azt hiszed, hogy ott vagy… 3.10-re aztán ott voltam. Ez volt az egyik lankasztó jel, 50 perc alatt nem fogok beérni. Nem baj, végigfutom. Sokan vannak elõttem, nem bírok elõzni, nem fogok beérni. Nem baj, lefutom. Újra emelkedik, pedig azt hittem csak lejt lesz, nem baj, most nem futok, majd a lejtõn. Szûk az ösvény, valaki kutyával fut elõttem, nem bírok elmenni mellette, nem fogok beérni, nem baj, futok tovább. Alig elõzõm le, emelkedõ jön, mindjárt visszaelõz. Jön a lejt, meglátom a falut, nincs olyan messze, talán beérek. Kibicsaklik a lábam egy elõzés után, nem baj, futok tovább. Végre látom a Naszályt és a Börzsönyt is, eddig vagy a fák takarták, vagy rossz felé néztem. Talán beérek. Torlódás van a pataknál, hát így nem fogok beérni. A Diós-patak túloldalán emelkedõ, erre végképp nem számítottam. Egyszerre akarnak a lábam izmai görcsbe rándulni. Lehetetlenség beérni. Sétálok egy kicsit, valaki megszólal, már csak egy-két kilométer a cél. Még van 10 percem, két kilométert csak lefutok tíz perc alatt. Még veszek pár mély levegõt. Újra futok. Meg szomjazom. Még lötykölõdik némi tea a táskámban, de rá se hederítek, aztán a faluban egy csap áll szikáran az út szélén, de eszemben sincs megállni. Sokan üldögélnek az egyik háznál, már nem tudom mi az, azt hiszem ott a cél. De még tovább kell menni. Ott az iskola. Nincs sor se. Az idõ 9.59.

Másnap, harmadnap alig bírok menni. Nem baj, már nem kell futni. Visszanézek az útra. Gyerekes játék volt az idõvel harcolni. Jó, magammal is küzdöttem. De jobban örültem volna, ha az elkalandozó gondolataimat tudtam volna kordában tartani. A végén is csak csapongtam jobbra, balra. Megérdemeltem volna, hogy valaki fellökjön útközben és rám szóljon, ne így keresd önmagad.