Herman Ottó 80
Hét körül indulok, kicsit késõbb, mint gondoltam. Hidegebb van, mint vártam, de ez talán a Csanyik-völgy sajátossága, késõbb nem volt gond a hõmérséklettel.
Kialvatlan vagyok, az elsõ emelkedõn már azt érzem, hogy nem fog menni ez a 80-as ma. Az eddigi leghosszabbam a Mátrabérc volt, nincs még tapasztalatom a nagyobbakban. Elég nehéz a zsákom is, mivel nem kaptuk meg a frissítõpontok listáját elõzetesen, úgy készültem, hogy nem lesz semmi számottevõ frissítés útközben. Ez nagyjából be is jött.
1. EP: az itiner szerinti táv már eltelt, de sehol a leágazó jel. Még jó, hogy van nálam GPS, megnézem, pont ott van a leágazás a Szeleta-barlanghoz, ahol állok... de a track sem vezet be. Hangokat viszont hallok abból az irányból, úgyhogy irány lefelé, jönnek is szembe mások, igen, erre kell menni. Az EP-n kérek egy papírlapot és tollat a pontõrtõl, visszafelé kirakom egy faágra, hátha kevesebben tévednek el.
A Lencsés-nyeregig és a Csókásig könnyû terep, majdnem végig zárt erdõben, tartom a 6-os tempót. Szentléleken kapunk almalevet és krékert, mind a kettõt futtában benyelem, még hosszú lesz az út elõttem. Innentõl már nem túl durván, de folyamatosan emelkedik az út, a gerincen köves-sziklás, bokatörõ szûk ösvény vezet végig, majd egy gyors kaptató az Örvény-kõig. Bódító madárcsicsergésben is virágillatban megyek tovább lefelé. Minden jó.
Bánkúton tartom az elsõ pihenõt, kb. 15 perc. (A terv az, hogy 20 km-enként állok meg.) Szendvics, magnéziumos pezsgõtabletta. A lábfejem leragasztása a további kidörzsõlõdés ellen. Eddig minden oké.
Rövid kitérõ a Petõfi-kilátóba, a párás idõ miatt nem sokat látni, utána egy szép hosszú ereszkedõ kezdõdik a Szalajka-völgybe. A kiizzadt sót pótolom egy zacskó sós mogyoróval. A Gerenna-várnál beérek két srácot, már kétszer eltévedtek, mert az itinert követték :) Innentõl együtt megyünk. A Gerenna meredek, ám rövid emelkedõje után tovább ereszkedünk (az itiner szerint emelkedünk a völgyben :)).
Jó idõ van, a Szalajka-völgy zsúfolva van bográcsozókkal, kirándulókkal, csodálkozom, hogy nem vágódnak hanyatt a szagtól, amikor elmegyünk mellettük :P Itt már egy jó 30-as benne van az emberben, ennek már van hatása. A pontõr figyelmeztet, hogy a legközelebbi frissítés a 23 km-re lévõ Répáshután lesz csak, ne nagyon igyam a saját vizemet... ez életmentõnek bizonyult késõbb. Másfél liter víz volt nálam, és addig ismét fogunk még vagy 900 m-t emelkedni, délután van és meleg.
Indulunk tovább Bél-kõre, az lesz a következõ pihenõ 41 km-nél. Szalajka után némi bozótharc, elkezdhetem tippelgetni a másnapi kullancsszámot (lett is egy). Egyre meredekebb az út, és mire felérünk Bél-kõre, már nagyon érzem a fáradságot. Ismét egy szendvics, szõlõcukor, víz, 15 perc szünet, egy kis nyújtás. Délután fél négy, egész jól jövök (nem vagyok egy szélvész túrázó, a pihenõkkel együtti ötös tempó nekem tökéletes). A féltáv megvan, innen már feladni sem érdemes, a legrövidebb út a célba vezet.
Egy darabig visszafelé kell menni, a lejtõ most jólesik, lazán dobálom a lábaimat egymás után. Az erdészháznál a szokásos abszurd jelenet: a jóember megkérdezi, hogy hova lesz a séta. Mondom neki, Miskolcra (tök egyértelmû, innen hova máshova menne az ember).
Dél felõl nyitott, látványos domboldalon kacskaringózunk, a látvány kárpótól minden nehézségért. Igyekszünk nem legurulni, mert abból a mélységbõl már nincs visszaút. Elérjük az itiner által jelzett õserdõ határát, ahonnan kaptató vezet fel a Tar-kõre. A kaptató alaposan megizzaszt, ettõl persze tapadt rám a nadrág, és nehezebb menni - és a tetõn sehol sincs a Tar-kõ. GPS elõkap: a Tar-kõ még azért odébb van, bõ egy kilométer. Közben jön egy újabb kaptató, erre már rendkívül lassan érünk fel, pulzus az egekben. A kék háromszög leágazik a Tar-kõhöz, de mi naiv módon követjük az itinert és a kék sávot. Éééés igen: vissza kellett mennünk a jelzés hiánya miatt, ez most nagyon nem esett jöl. (Itiner vs. túrázó: 2:0) 48 km, nem akartam pihenni, de muszáj, a folyadékhiány miatt alig van erõm (meg mert nem aludtam elõzõ éjjel). Három perc pihenõ, amíg kitart a szõlõcukor, elbeszélgetünk a kedves pontõrökkel, érdekes sztorit mesélnek: a tavalyi Rákóczi-túrán valamelyik túratárs matt részegen odapisált a tornaterembe a radiátornak támaszkodva... derék, mit ne mondjak.
Maradt kb. 2 deci vizem, nem baj a következõ állomás Répáshuta, két óra alatt ott vagyunk, és addig már csak ereszkedni kell jóformán, meg van egy almám is. Az erdõben nincs is semmi gond, de aztán kiérünk az aszfaltra, és nagyon meredeken ereszkedünk az utolsó egy kilométeren. Az ellenõrzõpont a falu másik végén, az aszfalt nagyon nem esik jól az ízületeinknek. Egy tót lagzi népét kerülgetjük, mindenki vidám és részeg, csak mi vagyunk szótlanok és megviseltek. 58 km, nyögve lerogyunk a padra, végre lehet utántölteni, és ismét egy negyed órás táplálkozás, plusz pihenõ. Lehúzok két pohárral a máskor gyûlöletes mûanyag szörpbõl. Bedagadt a lábfejem, próbálok lazítani a fûzõn. Közben beér minket az elsõ 110-es, nem igazán látszik rajta a megtett táv. Mi már egy kissé viharvertek vagyunk. Más 80-asok sehol, összesen vagy huszan indultunk.
A pihenõ viszont megtette a hatását, nyolckor megújult erõvel indulunk útnak, most már fejlámpával, mert az erdõben egy kukkot sem látni. És innentõl a lehetõ legrosszabb a terep: aszfalt váltakozik makadámúttal 15 km-en keresztül. Az a jóféle, amelyiken össze-vissza a földbe vannak döngölve kisebb-nagyobb sziklák, és nincs egy talpalatnyi vízszintes rész sem, nyeklik-nyaklik a boka a vízmosta részeken. A 110-esek közben elfutnak mellettünk...
Az éjszakai túráim alapján mindeddig azt hittem, hogy jó lesz most is az éjszakai szakasz. Hát nem. Kezd beszûkülni a tudatom, már csak a lámpa fénykörét látom magam elõtt, és arra ügyelek, nehogy rosszul lépjek. Nagy meglepetésemre állatok sincsenek, csak egy-egy baglyot lehet néha hallani, egyébként a süket és üres sötétség mindenfelé. Nyomasztó, jó hogy nem kell egyedül jönnöm. Egy mezõn kutyaugatást hallok, de ez még nem a falu, csak valami pásztorkutya. Derékon fölül ér nekem, kellemes öblös hangja van. Szerencsére ki van kötve, szerintem egy háromlábú tacskóval sem bírnék el most. Az aszfalt egyre szemetebb, most már csak automatikusan pakolgatom a lábaimat egymás után, még egy kanyar, meg még egy kanyar, meg még egy. Az esõ hol csepereg, hol eláll.
11 elõtt érünk be Bükkszentkeresztbe, egy vidám társaság óbégat részegen viccelõdve. Itt is pár perc pihenõ. Örültem volna, ha az EP jobban ki van jelezve. Érzem, hogy bajok lesznek a feltápászkodással, de nincs erõm elõvenni a lóbalzsamot. Az ezután következõ pár perc séta a faluban kész komédia: éjszaka a tök üres településen tyúklépésben bénázunk. Szerencsére hamar visszamelegednek az izmaim, és onnantól majdnem minden oké. Legkésõbb itt kellett volna zoknit váltanom, de ahhoz sem volt kedvem. Lett is vízhólyagom, ami hamarosan kidurrant, masszív égõ érzés kíséretében. Megállni továbbra sem, majd megszokom sziszegve. Deréktól lefelé mindenem fáj. El nem tudom képzelni, hogy még egyszer ilyen hosszú túrát csináljak. Elcsigázva keressük az utolsó ellenõrzõpontot. Az itiner még itt is megviccel, turistaházat ír, az erdõ közepén csak egy étterem van az úttól jobbra. Megyünk tovább. Egy pár utánunk kiabál, hogy nem akartunk-e esetleg pecsételni... DE! 300 m sziszegve vonszolódás visszafelé, a leírás készítõje csuklik. (Itiver vs. túrázó 3:0). Fél egy. Már csak öt kilométer, még egy pár 110-es elkocog beszélgetve (!). Grrr. Félrehúzódok, hadd szökkeljenek a köves emelkedõn, õk is beszélgetnek, nem értem. Innen már csak ereszkedni kell, de valahogy mindig ez a nehezebb a végén. Végeérhetetlenül kanyargunk le a hegyrõl, a rázkódástól hányingerem van, a lábaim egyszerre égnek és érzéketlenek, cseng a fülem, gyökkettõre csökkent a sebességem. Valahogy mégis lejutunk, innen még a cél felé nagyvonalúan útba ejtem a kocsit a hálózsákért, és azzal vonszolom be magam.
Fél kettõ, a célban kényelmesen pecsételgetnek, meg tudnám most harapni ezért õket :) Pedig kedves emberek, de ez a várakoztatás... Jó, ez is megvan, jöhet a leves. Pár kanál, és vége, túl zsíros, ez most nekem nem megy. Körülöttem valahogy mindenki olyan élénk, felfoghatatlan. Hiányzik a katarzis, hogy beértem, eddig mindig volt. Jó volt lerogyni, megnézegetni az emléklapot meg a kitûzõt, telefonálni vagy beszélgetni egyet, hogy megvan, beértem, fáradt vagyok, de minden rendben van. Most semmi, csak a tompa fáradtság, papír, kitûzõ megy a táska mélyére, majd holnap megnézem. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy feladjam, de minden erõmet kiszívta - talán az ébrenlét, nem is maga a táv.
Felhúzom magam az emeletre, kígyómozgással bekanyargok a hálózsákba, kicsit fintorgok a magam és mások szagán, meg a zuhanyra várók hangoskodásán, de max. negyed óra múlva elalszom. Három óra múlva ébredek, elég kába vagyok, így még szebb a Csanyik-völgy. Kamaszkorom fesztiválélményei jönnek elõ :)
Összegzés: az itiner hibái és a frissítõpontok elõzetes ismeretlensége alaposan megszívattak. A magammal vitt kajának a felét sem ettem meg, viszont a folyadék néha kevés volt. Az alma és a paradicsom ismét az egyik leghasznosabb tápláléknak bizonyult. A folyamatosan szedett magnéziumos pezsgõtabletta szerencsére távol tartotta az izomgörcsöt. Az ízületek olyanok, amilyenek, azzal nem nagyon lehet mit csinálni. A zoknicserét pedig nem szabad kihagyni, azzal sokkal könnyebb lett volna.
|
