Túrabeszámolók


Horthy emléktúra (Börzsöny Akciócsoport)

stabatTúra éve: 20152015.05.22 16:55:33

Mikor a túra végén Hídvég felé futottunk Sebivel, hogy egy kicsit átmozgassuk a gyaloglástól elnehezedett tagjainkat, Tomi kiadta a parancsot, hogy legyen beszámoló. Teremtõ szó volt.


Ugyan megfázás kerülgetett, de az ilyesmire nem sokat adva pólóban tekertem el Drégelypalánkra, a végén már nem fáztam. Sebi már várt, de nemsokára begördültek a börzsönyi ászok (vagy királyok), Tomi, Zoli, Lajos, Zsolti és pár dáma. Zoli kedvenc pontõrei indítottak útnak, mondtuk, hogy mindjárt jövünk. Térkép nélkül egy kicsit rosszul éreztem magam, de a szalagok segítettek az elõrejutásban, csak éppen azt nem tudtam, hogy hol vagyok. Amúgy minden tökéletes volt (idõjárás, patakok, rétek, virágok, kilátás, útvonal, ellenõrzõ pontok-pontõrök), az erõnlétemet leszámítva, de azt meg a túra nem tette nagyon próbára. A Börzsöny barátainak kötelezõ ez a túra, hogy egy másik nézõpontból is láthassák a hegységet. Erre számos helyen nyílt lehetõség, sõt közelebb kerültünk a Selmeci-hegységhez, de volt rálátás a Naszályra, a Szandára is.



A Kopasz-hegy felé menet az erdõben a balra kanyarodó szalagokat nem vettük észre, tanácstalanul próbálkoztunk jobbra-balra, mígnem Zoli, aki bevallottan nehezen tájékozódik (nálam azért jobban), rálelt a helyes útra. Csak az idegen nyelvû feliratokkal nem tudott mit kezdeni.


Födémesi kápolnaromnál és a Medve-kútnál is kis Mária-kápolnácska hirdette: „Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás”, e szavakat hallotta Lourdes-ban a kis Bernadette, ami az ember eredeti hivatására is felhívja a figyelmet. Meg a felvidéki magyarság hitéhez való ragaszkodására.


Födémesnél értük el az egykori (1938-as) határt, ami a túrának is az apropóját, nevét adta (még lehetne fokozni az apropókat: 38 km-rel, Horthy születésnapjára, vagy a bécsi döntés napjára való idõzítéssel). Az elsõ bécsi döntés értelmében a magyarlakta területeket visszacsatolták, sajnos csak rövid idõre (bár ezt ’38-ban még nem lehetett tudni). A ponton egy kis házival, pogácsával, süteménnyel, vízzel és a felvidéki magyar élet mindennapjaival vártak. Még a polgármester úrhölgy is kilátogatott egy kisgyermekkel a karján. Szóba került az asszimiláció. A mai Magyarországra, torzsalkodásokra, életszemléletre tekintve nem is lepõdöm meg rajta, miért tartson ki egy felvidéki magyar magyarsága mellett, ha az anyaország mindennapjai ilyenek. Ha legalább valamire büszke lehetne. (Persze, lehetne sok mindenre a múltból, de a globalista jelen…) Ezért nagyon köszönjük a kitartást!


Az elbájoló falu, meg egy-két út újra felelevenítette bennünk macedóniai úti élményünket. Ott, amikor földúton közlekedtünk kerékpárral, akkor jegyeztük meg, hogy ha lesz egy országunk, csak ilyen utak lesznek benne. Most a csalános ösvényen jutott eszünkbe: csak ilyen ösvények lesznek, lábfájásra ugyanis nagyon jó és a királynak törõdnie kell alattvalói egészségével, a királynak mindennel törõdnie kell (Gyaloggalopp). De ha tényleg lesz egy országunk, akkor Födémes lesz benne a fõváros. Ilyesféle álmodozásokat kevertünk Széchenyi István és Ferenc életének összehasonlításával, a szokásos forradalomkritikával (legalábbis nekem szokásos, mindig errõl beszélek, ahogy Zoli a leszakadó körmével készíti fel lelkileg az extrém teljesítménytúrázókat, vagy a gigatúraliga díjkiosztóján kesereg), de Arany Jánosról sem feledkeztünk meg. És érettségiztünk is. Például földrajzból. Az egyik feladatból viccet is gyártottunk kínunkban.


Melyik alpesi ország az, amely feladta semlegességét és 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz? Finnország. (Fogja a fejét a tanár): Alpesi, nem északi. (Nem tudod, mi az hogy alpesi? Alpok, hallottál már róla?). (Kissé felháborodva): Miért, ’95-ben csatlakozott, nem? De, igazad van, jó lesz így.


A Veréb-hegy után futottunk egyet, nagyon jó volt, csak teljesen leizzadtam, és alig bírtam. A célban gulyással vártak, volt hozzá kenyérke, borocska. Nagyon finom volt!


Sebi pont elérte a vonatot, én is a biciklimet. Senkit nem zavarva kerekezek hazafelé a jó idõben, mikor ledudálnak az útról és rám ordítanak: NYOMJAD! Hihetetlen, hogy milyen emberek vannak. Talán Esti volt az?