Iszinik 100
Szokásos szombati ébredés 4-kor, ami különben nincs is túl korán. Kicsit izgulok a pesti átszállás miatt, de Újpest Városkaputól simán átérek a Délihez, bár látok az állomások között futó hátizsákos embereket. Annyira izgultam, hogy a megvett BKV jegyet elfelejtem érvényesíteni, no majd a Deákon, de a köztes jegykezelõ automaták már a múlté. Így a vonaton "érvényesítem" a körülöttem ülõk felháborodására, hiába magyarázom, hogy leutaztam az árát, Zoli szerint ezt inkább ne mondjam el senkinek, nem is mondom, írom. Aztán az igénytelenségi versenyt (biztos rendeznek ilyet is, de ez most nem hivatalos volt) is megnyertem. Valahogy a ruhákra terelõdött a szó, mondtam, hogy a múlt héten a Budai-hegységben túráztam, utána a ruha a szennyestartóban landolt, de mivel nem került mosásra, hát péntek este onnan halásztam ki. Túl jól bevált, hogy most ne abban jöjjek. Egy darabig volt csak kellemetlen, utána egymáshoz edzõdtünk.
Nevezek a vonaton, megkapom az itinert, fel is lelkesülök, hogy legalább elolvasom, mert soha nem szoktam, csak utána. De most is csak az elsõ oldalig tart a lelkesedésem. Tetszik, hogy "aki ezek ellenére eltéved, sajnos nem áll módunkban megkeresni" - de nem is tévedtünk el. Zoli, Oszi és Szabolcs társaságában indulunk a tömeggel fél nyolckor, kicsit szitál az esõ, de eláll, aztán nagyon jó idõ kerekedik. Ahhoz képest mindenféleképpen, amit ígértek. Harcolok a mûúttal, keresem a szélén a murvás és egyéb lehetõségeket. Valahogy nem sikerül ráhangolódni a tájra, a Pes-kõ oldala fog meg elõször. A vértestolnai harang figyelmeztet, hogy dél van. Bányapusztán ebédidõ, van némi nápolyi, - hányszor megfogadtam már, hogy túrán nem eszek nápolyit, vannak rossz emlékeim - ezért melléteszek egy csomag kekszet. A Gerecse oldalában kanyargunk enyhén emelkedve, a Serédi-nyaralóra várok, fel is bukkan idõvel, felidézõdnek az ide vezetett kerékpáros és földrajzos túrák. (Kicsit elmélkedem Serédirõl, fõleg az jár a fejemben, hogy '44-45-ben nem mentette az életét, hanem Esztergomban maradt, a híveivel, pedig elfogyott a gyógyszere, aztán meg is halt.) A Kis-Gerecse medvehagymái is eszembe jutnak, de a sziklák is felvidítanak, kisebb lemaradásomat itt dolgozom le a többiekkel szemben. (Majd a végén már elegem lesz a sziklákból.)
Pusztamarót után 1526-ról elmélkedünk, Doboziról (neve nem jut eszembe) és feleségérõl, meg Mohácsról. Zoli elsõ Iszinikes élményeit hozza elõ: "Erre a kapura emlékszem, hóban és sötétben mentünk át rajta. Látszik, milyen gyorsan haladtunk." A Bika-völgyben hot doggal töltekezünk, meg egy teával, dicséretes buzgósággal és gyorsasággal készülnek az újabb adagok. "Százason vagy? Nincs pecsét, de van hot dog." Jobbra, balra hegyek magasodnak, idõvel sikeresen megfejtjük, hogy melyik a Nagy-Gete (egyre többször szóba kerül a neve). Az Öreg-kõ határozottan ismerõs, de másfelé még nem jártam. Mogyorósbányára - a tervek szerint - világosban megérkezünk, szusszanunk is egyet. Szigorúan porciózott adagokat kapunk (egy zsíros kenyér, egy tea), szerencsére a tea nagy adag, és Zoli is felajánlja az övét, így panaszom egy szál sem lehet. Induláskor már sötét van, elõveszem a lámpát, de még nem kapcsolom be. "Majd mikor szétrúgjuk a harmadik sziklát, akkor kapcsoljuk be." Egy lepke röpdös elõttem egészen hosszan (azért fél perc nem volt), "alkonyi lepke lebeg már, s pergeti szárnya ezüstjét". A Hegyes-kõre azt hiszem, hogy már a Nagy-Gete, de társaim kijózanítanak, pedig milyen kellemes volt fölfele. A sötétben is jól látszik a mészkõ pados és félrebillent rendje. Hip-hop máris Tokodon vagyunk. A reggel említett Nemzeti Dohányboltba azonnal bekanyarodik Zoli és Oszi, Szabolccsal kint várakozunk, egészen addig, míg azzal a hírrel jönnek ki, hogy itt még van némi enni- és innivaló a túrázóknak, rögtön lecsapunk rá, többek között az utolsó két banánra.
A Nagy-Getére végül négykézláb másztam fel (itt-ott) és el kellett ismernem, hogy tényleg meredek. És nem volt túlzás róla annyit beszélni, most már azt gondolom, hogy a magnézium sem biztos, hogy túlzás volt. A túloldal lankáin lecsorogtunk, Dorogon Szabolcs betéve tudta az utat, így a tévesztésemet gyorsan korrigálta. A kocsmában (pecsét - már Iszini-nél járunk és vásárlás után) bevettük magunkat a kényelmes fotelekbe és olykor-olykor felpillantva megtekinthettük, hogy alázza meg a Barcelona a Realt, a negyedik gólt még láttuk is, de a meccs már véget ért, mikor rászántuk magunkat az indulásra. Kesztölcön túl megkaptuk a K betût is és nekivágtunk a Pilisnek a változatosság kedvéért a Z jelzésen haladva. Útközben a Z és a Z+ balra mutatott, viszont az út egyenesen haladt, ez egy kis kavarodást okozott, de a jelek nemsokára szétváltak és a Z visszavitt az útra, ekkor szakadtam el átmenetileg a többiektõl (akik egy darabig talán nem is tudták, hogy merre járok). Valószínûleg jobb lett volna õket bevárni, mert a leglankasztóbb szakasz következett, a hóesés nem zavart, inkább a hosszú síkkal nem tudtam megbarátkozni, de a lejt is kínzónak bizonyult (tekeredik a kígyó). Aztán az egyik kanyarban lekiáltottak, hogy én vagyok-e, és csodák csodájára én voltam. Meg is mondtam: én vagyok. A szántói nyeregre teát ígértek, de volt mákos kifli, amit most nem is tudok teljes mértékben jellemezni, annyira finom és szükséges volt. Persze a tea is, hogy a mandarinról meg ne feledkezzem. Zoli ugyan a fedett helyet hiányolta, de így legalább nem idõztünk itt sokáig. A Hosszú-hegyre visszatért az erõm és a kedvem, ám aztán, ha szét nem is estem, erõsen kínlódtam, Zoli az álmossággal küszködött már egy ideje és a nagylábujjával, én meg a lábammal. Még a Kevélyre fel egészen jól ment, de a mellette lévõ két lejtmenet rémálom volt. A Nagy-Kevélyrõl még becsodálkoztuk a város éjszakai fényeit, aztán jött a sziklázás. Elég erõsen éreztem a combom, a térdem, a lábszáram, a bokám, a talpam, a sarkam mind a két lábamon, hogy mást ne említsek. Mentem háttal is egy darabom, az se volt sokkal jobb. (Lehet, hogy Zoli kedves ismerõse, Gy. döntött helyesen, aki - bár többször is egyeztettek a túráról Zolival - mégsem indult el?) De már nem sok volt hátra. A Hõsök terénél felmerült, hogy feladjuk és busszal megyünk haza, de sokat kellett volna várni. A szalagok nyomán aztán beestünk a Veres Péter Gimnáziumba, ahol Zoli rögtön megörökített minden díjátadást és gratulációt (jó nagy marha vagy). Közvetlen utánunk ért be Kovács Tamás, jó nagyot néztünk, mert állandó túratársunkat, aki most inkább otthon maradt, ugyanígy hívják. Úgy néz ki egy kicsit mégis itt volt. Oszi kisebb késéssel érkezett, addigra Szabolcs már hazaindult, és persze pár virslit is lecsúsztattunk. A teáról nem is beszélve. Egy kedves sporttárs, akit az utolsó kilométereken elõztünk ki, taxit hívott és felajánlott két helyet, amit Zolival rövid hezitálás után el is fogadtunk. Az Árpád-hídnál szálltunk ki sok köszönömök közepette, nemsokára már a vonaton durmoltunk. Majdnem túl is lõttem a célon.
Szóval jó kis túra volt. Köszönjük a szervezést! |
