Iszinik 100
Elég esélytelennek tûnik az yr.no elõrejelzése az autóból nézve reggel 6 körül. Nevezetesen az, hogy fél nyolctól varázsütésre eláll az esõ, és csak este hét körül fogunk róla hallani legközelebb - hó formájában. Zebegénybõl Esztergomig nem esett, de a városhatárt elérve bizony igencsak beleerõsített az égi áldás.
Sebaj, ha már ennyit repültem, készülõdtem egy kis esõ nem tántoríthat el. Szüleim - akik szintén a kocsiban zötykölõdnek velem egyetemben - szerintem teljesen meg vannak róla gyõzõdve, hogy ez az eresztés (mármint aki a kormányt forgatja ott elõl) teljesen félresikerült, de minimum õrült, hogy így is nekivág a csekéy 100 kilométeres “sétácskának”.
Menet közben Laci csörrent meg, hogy a vonaton nevezett, nem kell intéznem a dolgait a startban.
Tronyó mellett a szokásos nagyáldozatot az Esõistennek mutatom be idén:) A faluba kevéssel 7 után érekzünk be. Az emberhurka-vonal elmarad - a meteorológia sikeresen riasztotta el az épeszûbb (?) résztvevõket a rendezvénytõl. Beszélek Asciimoval pár szót, átveszem a nevezési lapom, és kicsit rendezem soraimat. Fél nyolc elõtt pár perccel futok végre össze Lacival, aki gyorsan fut is tovább egy kétbetûs kitérõre. A rajthoz közeli percek izgalmakkal teli várakozással telnek: vajon Laci kétbetûs kitérõje tart tovább vagy a startvisszaszámlálás? Aztán amikor a tömeg már valahol a tíz-kilenc-nyolc… hangos visszaszámlálás közepén tart, túratársam végre kipenderül a szentélybõl:)
Még arra is futja szûkös idõnkbõl, hogy egy picit elõrefurakodjunk a mezõnybe, hogy kevesebbet kelljen elõzni az elsõ pár szûkös kilométeren.
Kettõ, egy!, és megindul az embertömeg. Az elején a terepfutók, utána zárt oszlopban a tûrázóhad kanyarog végig Szárliget hétvégiesen kihalt utcácskáin, hogy a bitument és a civilizációt elhagyva hamarosan benyelhesse õket a 100 kilométeres kaland.
Az ösvényen próbálunk elõrébb jutni a sorban, de elég nehézkesen megy a dolog. Végre elérjük a gerincet az irtással, és kicsit kitágul a tér. Mindenki tud haladni a saját tempójában, kényelmesen. Lacit megnyugtatom, hogy ennek a túrának van egy nagy elõnye: a Mátra 115-tel ellentétben már a 0. kilométerben 100 alatt vagyunk (ami így utólag kicist sántít, mert igazából 101.8 km a táv:)).
Az autopálya mellett caplatva gyors bakancsigazítás. Elkezdte nyomni a lábfejem a frissen fûzött lábbeli. Megérte, mert ezután a gondot elvágták a következõ 19 órára. A Somlyóra jó tempóban caplatunk fel. A tetõn 6.2-es átlagot mutat az óra. Pecsét, rövid szerelékigazítás és húzás tovább a program.
Tronyópusztán némi életre lehet következtetni a kutyaugatásból, de a szagminta alapján nyulak idén sincsenek. Az országutat elérve rongyolunk bele az elsõ kis útvonalmódosításba: a Bodzás-völgybe menet keresztezzük a fõutat és a gerincrõl ereszkedünk alá a szántóföldnek. Okos ötlet, így nem kell a veszélyes fõúton caplatnunk.
Kolduszszállást idén jó negyed órával gyorsabban érjük el, mint tavaly. Csapolunk egy kis fáradt olajat, majd elõbányásszuk az elsõ szendvicseket. Az elsõ 50 igen tempós, erõltetni kell az evést, hogy ne boruljon fel az energiaellátás.
A Koldusszállás-Vértestolnai mûút etap szintén repül. A pontot valahol hat feletti átlaggal vesszük be, ahol némi futócsemege is üti a markunkat. Eddig nagyon jó. A Pes-kõ szélárnyékából kikerülve megcsap minket a nyugati szél, de nem súlyos a dolog. A pontot hátrahagyva enyhe dombon kapaszkodunk tovább, ahonnan ködös-õszies panoráma tárul elénk a Vértes vonaulataira. Van egy handgulata, de azért inkább nem gondolok bele, hogy pár napja itt még a napsütés és a 10-15 fokok kergetõztek:)
A Vadföld idén is mûvelve van. Lassan átnevezhetnénk szántónak.:) Be van vetve valami zöld gempával, ami miatt idén sem lesz átvágás. Végül is az a plusz - ha van - száz méter nem oszt, nem szoroz.
Belekóstolunk a régi út bozótosába egy tíz méteren, aztán a mellette húzódó földúton folytatjuk Bányahegy felé. Mindketten jól bírjuk, és meglepetésemre a sár mintha nem tudna rajtunk lassítani. Pedig azért akad belõle az optimálisnál (0?:)) jóval több…
Bánya-hegy hamar eljön szintén. A pontban az eddigi évektõl eltérõen nincs tûz. Szegény pontõr benzint éget a Suzukival (gy.k. járatja a motort idõnként), hogy ne fagyjon meg, míg tart a szolgálat. Mondom neki, hogy jovõre hozzon karbidot, azzal begyújtja a nedves fát is. Megfogadja a tanácsom. Nápolyi és két perces pihenõ a pontban, majd indulás a Gerecse-oldal meghódítására. A táv továbbra is jól fogy. Eszembe jut, hogy a telefonon meg tudom nézni a tavaly készült képek alapján, hogy hogy haladunk. Kb. 15 perccel vagyunk a tavalyi menet elõtt. Tavaly kicsit kevesebb, mint 20 és fél óra lett a vége tehát nagyságrendileg jól állunk. Reménykedem benne, hogy a hotdogos pontban nem kell idén sorban állni. Tavaly 20 percen keresztül kellett várnunk a jól megérdemelt eledelre.
A Gercse-oldala szerencsére nem kapott túlzottan sok esõt, pedig ezt az agyagban gazdag részt igencsak pokollá változtathatta volna egy több napos, kiadós ázás. Tapad az agyag, sár is van, de lehetne sokka rosszabb is a helyzet. Lacinak mesélem, hogy emlékeimben régebben a Gerecse oldala valami ipar nagy emelkedõként élt, de így, a 6. alkalomra már azért tudom, hogy igencsak könnyed menet ez a rész is - akárcsak a teljes elsõ 50 km.
Sandl-hárs, szlovák hálózat a telón, aztán a Gyermeküdülõ hangulatos épülete következik. A Kis-Gerecse oldalában a szentély újabb idõellenõrzésre ad lehetõséget - itt is fotótztam tavaly:) Kb. 20 percre vagyunk továbbra is tavalyi önmagam elõtt. A fene egye meg, hogy ennyire jó voltam egy éve is - gondolom magamban.
A Kis-Gerecse-oldalról lepattanva, a túra számomra legkedvesebb részének közepén lövünk pár képet egymásról, de szigorúan menetben:) Nem pazaroljuk a drága átlagsebességet holmi fotók miatti megállásokra:)
Pusztamarót, Vaskapu és már hullámzunk is a Bika-völgy felé. A totál szürkeség továbbra is kitart, a napsütés nem opció ma. De legalább nem esik, és fúj a nyugati szél is, ami szárítja a felázott talajt. A téma épp a kerékpározás. Bicajnadrágok, a Tour, wattok, és egyebek repkednek az õszies erdõben szavak formáját öltve. Hamarosan erõs jobbs, és usgyi le Hotdogman pontjába:) Lefelé menet veszem észre, hogy mennyire kényelmes az új zoknim. Már a 40. kilométer felé járunk és kidörzsölõdésnek, kényelmetlenségnek semmi nyoma. Remélem, így marad még egy darabig. Abba, hogy végig így lesz azért így, a 22. százasomon már nem tudok hinni:):)
A pontban kellemes meglepetés: a várakozási idõ 0, azaz nulla perc. A dolgon segítendõ gyorsan kérek egy teát, hogy legalább magamra várhassak, amíg kikaparom az ellenértékét a “pénztárcámból”. Már amennyiben egy túra céljából rendszresített nejlonzacskót pénztárcának lehet nevezni:):)
Laci már tolja a hotdogot, mire csatlakozom az asztalkánál. Végül kb. 4 perc veszteséggel megússzuk a hotdogozást. Zseniális.
Egy nagyobbacska domb választ el minket Péliföldszentkereszttõl, amit kettéharapunk. A tetõn a szokásos telefon haza. A teló vészesen meg van halva: sikerült az iPhone 6-ot annyira vékonyra csinálni, hogy 10 fok alatt zsebben képes kihûlni, és kinyiffantani az aksit. Gyorsan tenni kell valamit: sapkába csomagolom és vissza a zsebbe. A polár védelem - mint késõbb kiderül - segít a dolgon szerencsére.
Az erdõbõl kiérve a tavalyi eljárást követve a köves út helyett az úttal párhuzamos, szántóföldön húzódó földúton haladunk. Jelentõsen puhább. Az azt követõ bitumenezésrõl ez már nem mondható el, viszont cserébe Péliföldszentkereszt nyugalmat árasztó, hangulatos épületei között vezet utunk. Innen már hamarosan Mogyorósbányán vagyunk. Ecsetelem is lelkesedésemet Lacinak. Ahogy kinéz, simán megcsípjülk a Tokodi pincéket világosban idén is.
Mogyorósbányáig egy kis fáradtolajeresztés és két kisebb pukli vár ránk. A második tetején egy új utat csináltak, amire elcsábulnk, de lényegében kb. távra azonos a régivel. Most sem tudom, hogy végül a jel az új vagy a hagyományos úton megy-e, de jövõre azt hiszem, a hagyományosat fogom választani - hangulatosabb:)
Mogyorósbánya, “céllejtõ” - legalábbis az elsõ 50-re -, balos és célegyenes a Kakukkba. Odabent kezelhetõ a tömeg, a mezõny nagy része még valahol mögöttünk. Nem csoda, 6-ot mutat az átlagsebesség az órán. Lacit már elõre készítettem lelkileg, hogy az elsõ 50 elsõ érdemi pihenõje sem lesz túl hosszú életû, mivel tepernünk kell, hogy minél több távot lenyomjunk az éjszaka királynõjének érkezése elõtt. Laci pecsételtet, én kikérek két sört. 10 percet terveztem, végül 15 lett, de lényegtelen. Ennyi belefér, nagyon jól állunk!
A kocsmából kijövet a fejlámpák még várhatnak a mûszakkezdetre. Sokkal elõrébb vagyunk, mint tavaly. A Kiõszikához menet - ahol tavalty már igencsak vártuk az erdõ végét -, semmi gond a fénnyel. Az erdõben is jól látni, biztonságos a haladás. A pincékhez levezetõ út Asciimo ténykedésének köszönhetõen eltéveszthetetlen. Hol van már a 2008-as kavarási lehetõgég?:)
Szaletli, keresztezõdés. Nyomok egy fotót a fényhelyzetrõl. Lámpa továbbra sem kell, innentõl minden lépés rekord a nappal megtett távolság tekintetében. Kiváló!
A mûúton gyér a forgalom. A felmenõ jobbost sem nézzük el így hatodjára:) Lelkesít, hogy úgy tûnik, megcsípjük a Hegyes-követ lámpa nélkül. Laci nem emlékezett az utolsó ínszaggaó rövid felszökésre, de lehet, hogy így második alkalommal már emlékeibe vésõdik:) Felérve, a famentes területnek köszönhetõen még tudunk haladni lámpa nélkül. Pár száz méterre elõttünk két srác szemmel láthatólag nem érzi a kihívást: fejlámpával vizslatják a jeleket. Nem emlékeztem, hogy az út ennyire közel megy a kõhöz, szinte teljesen felmászunk rá, de jó helyen vagyunk. A meredeken alászaladó letörés elõtt már nem viccelõdünk tovább, kell a lámpa.
A tokodi elágazót Asciimo teljesen hülyebiztossá tette - ez a rész már tavaly is ilyen volt. Ennek ellenére egy kollega gyõzködni kezd minket, hogy menjünk el a susnyásba, a mezõn át a villanyoszlopok, a régi kék kereszt felé. Pechére Asciimot pont megkérdeztem, hogy idén is megyünk-e Tokodra, és melegen ajénlotta azt az irányt - tekintve hogy az van fényvisszaverõzve. A srácot így hamarodsan benyelte az éjszaka sötétje, mi pedig húztunk Tokod felé. Remélem, eléggé ismerte a járást és nem tévedt el. Ha nincs fényvisszaverõzve, eléggé el lehet ott kolbászolni a sötétben.
A Getét már elõre várjuk. Reggel, korán mutattam a szülimnek az autóból a startba menet, hogy majd ott fogunk felmenni - de az még arrébb van. Hát eljött. Tokodról kimegyünk, kis lófrálás a Halas-tóig, aztán kezdõdik a második ötven egyik legnagyobb szivatása, a Gete. 340 méter szint kellõen kevés (2,34 km) távon. Fincsi így a második ötven elején. Odalent toltam is egy gélt a 2013-as eléhezés emlékétõl tartva. Így hatodjára az ember már tudja, hogy ennek a mászásnak mindig azután jön el a vége, amikor az ember már végképp úgy gondolná, hogy fent van. Idén sincs ez másképp, de csak eljön az a fránya csúcs a tûzzel és a kedves pontõrökkel, akik pálinkával kínálnak. Mire - idei gete-mászásomat megünneplendõ - lehúzom Laci is a csúcsra ér. Fent rövid kis szusszanás, aztán hajrá Dorog!
Egy dorogi sráccal tartunk - stílusosan - Dorogra. A kocsmába hét elõtt valamivel érünk be. Mint mindig, idén is örömmel forgad minket a személyzet. A belsõ is túrista- és sárbarátra alakítva takarófóliák segítségével. Itt bizony sörözni kell!:) Nagyobb pienhõt tartunk, a start óta igazából az elsõt. A vízkészletet is feltötljük. Szerencsétlenkedek egy sort az izómmal, amit betöltés során kétszer is a vizestasakomba ejtek, de ez már csak így van 11 óra gyaloglással az ember háta mögött:) Kint hirtelen marha hideg lesz a benti kellemes klíma fél órás kényelme után. Dorogról immár szokás szerint Google Maps-szel kavarunk ki, és pikk-pakk máris a Kesztülci úton találjuk magunkat. A várostól egy rejtelmesen visszatükrözõdõ szempár búcsúztat minket, amirõl rávilágítva kiderül, hogy egy jól megtermett juhászkutyáé. Szerencsére ma este nincs harcias kedvében. Hosszú lesz még a mûszak. Különben is ezeket még nem kell kergetni, van bõven a szintidõbõl - gondolja:)
Kesztölcre szinte átrepülünk. A kék balosát is csak majdnem nézzük be, így végül szerencsésen a pontba érünk. Itt a pecséten túl más nem vár ránk, így usgyi fel a Kétágú-hegyre. Laciban nagyon mély nyomokat hagyott a tavalyi éjszakai szakasz, amikor egyedül vágott neki a második ötvennek, nem egy két lábon járó túra GPS és rádió kombóval (értsd szerény személyem:)), mint idén. Az egyik mumus az elõttünk álló kihívás volt. Igazából a kék új nyomvezetésével ez a hegy jóval könnyebb lett. Az elsõ kapaszkodót teljesen túristabarátra redukálja az új irány, a gerincet elérve meg már felmegy az ember, mert merre is mehetne másfelé a vak éjszakában?:)
Felfelé kapaszkodva futunk össze dorogi barátunkkal, aki a városban hazaugrott, és ezek szerint még így is jobb “szintidõt” pihent, mint mi:) A tetõre együtt érünk. Jópár kilométeren át együtt halad innen a három fõsre bõvült kis csapat. A gerincen megyünk, mint akit dróton húznak. 21:32-re vagyunk a Hõsi Emlékmûnél. Itt már majd’ 40 perc az elõnyünk a tavalyi menethez képest. Magyarul ha innen tartjuk a tavalyi tempót, akkor meglesz a 20 órán belüli cél. A padoknál népesebb kis csapat verõdik össze, szinte mindenki szusszan egy percet. Az egy percet némileg pejoratív értelemben kell venni ebben az esetben, ugyanis az idõérzék így, 75 km tájékán már végképp megborul. Amikor kérdem a srácokat, hogy szerintük mennyit pihentünk, mindketten azt felelik, hogy 5 percet - valójában 15-öt.
A gerinc további része eseménytelen. Leszámítva, hogy én egy elágazást sikeresen töröltem emlékeim közül, de így legalább ezen túl biztosan fogok rá emlékezni. Eredetileg az idõjósok este hétre ígértek csapadékot, mégpedig havat a Pilis környékére. Szerencsére az égi áldás eleddig váratott magára, azonban a Plis-tetõ felé közeledve némi hátszéllel megtámogatva megérkezett a tél elõhírnöke, a hó. Illetve csak amolyan szállingózásféle, de azért hó. A helyzet bõven kezelhetõ, még csak mutatóban sem marad a természet téli leplébõl.
Eljön a végtelen kanyargás a szerpentinnel, ami ismét csak nehezen akarja leadni az orrát, de cserébe kiváló rálátás nyílik a Kevélyt a Hármas-határ-hegytõl elválasztó völgy végén pislákoló Budapestre. Szépen látszik a Hosszú-hegy is, mögötte a Kevély sötét és fenyegetõen meredek tömbje szökik fel a higanygõzfényben fürdõ esti égbolt horizontján.
Végre száguldunk lefelé, csökken a szint. A sorompóig istenes a helyzet, ott fáradtolajeresztés után némileg kényelmetlenebb rész következik, ami kis is tart a piros keresztezõdéséig. Az út egyszerûen eltéveszthetetlen. Asciimo itt is lelekiismeretesen fényvisszaverõzött, ami igencsak sokat könnyít, ha valaki nem ismert a terepet.
A Csévi-nyereg egy régen várt motivációs pont: elõzõ nap itt rejtettem el magunknak két jobb fajta sört:) Igencsak jól fog esni az izomlazító így, 82 km felett:) Kiásom a kincset, aztán irány a pont, ahol mandarin és mákos búrkifli a kiegészítés. A sör gyorsan, a kifli lassabban megy. Néha a mák megfekszi a gyomrom, most is tartok tõle, hogy nem lesz jó vége a mókának. Végül magammal viszem a kifli végét, aztán a természetnek adom a maradékot emésztés nélkül:)
A start már moonwalkos, de bíztatom a galerit, hogy toljuk meg a Hosszú-hegyet, ami szerintem Magyarország legideálisabb profilú túrahegye. Nagyon lehet rajta menni:) Idén sincs ez másképp, miután a hadirokkantosztag végre elkezd hasonlítani valami ütõképes teljesítménytúra-csoportra (kb. 5 perc:)).
Dráljuk a Hosszú-hegyet, és az erõltetett tempónak megvan az eredménye: 54 perccel vagyunk a tavalyi eredményem elõtt. Innen már szinte biztos, hogy meglesz a 20 órán belüli cél - már amennyire biztosra lehet venni bármit is egy 100-as túrán.
Útközben több túrázót is leelõzünk, akik energiaterünket átvéve újravitalizálódnak és földre szállt Túraistenekként szántják velünk egyetemben a hajnali Hosszú-hegy szent gerincét:) Mindez egészen addig tart, amíg Lacival le nem tekerjük az erõteret a Csobánkai-gerincen: kólaszünet:) Ahogy megállok, a begyújtött Túraistenek csapata is varázsütésre megáll - szakszóval devitalizálódik:) Szólunk is nekik, hogy nyugodtan menjenek, mi tartunk egy kólaszünetet:) Szétszéled a mezõny.
A kólaszünet után mi is húzzuk a belünket. Ez az utolsó “kis” hegy. 150, aztán megint 150 szint. Meg elõtte a soha véget érni nem akaró irányraállás, amikor az ember már az agyát elunja a lassan érkezõ meredekre várva. Aztán csak meglesz idén is. Feltekerjük a motort, és hajrá. Laci picit lemarad, de azért keményen tolja õ is felfelé. A pontban tûz pontõrrel - vagy fotdítva? - így a 90. km-ben már mindegy, csak valaki pecsételjen!
Laci felér, kis szerelékigazítás. Ismét elkövetem azt a hibát, hogy úgy emlékszem, innen már viszonylag közel a tetõ. Pedig emlékszem rá, hogy tavaly meglepõen sokat kellett még a valaha volt túristaháztól kapaszkodni. Idén már jobban fel vagyok készülve lelkileg, de még így is igencsak messze van a csúcspózna:) Egy sráccal érek fel. Laci után kiabálok, nem jön válasz. Pár perc várakozás, aztán megérkezik. Kicsit leteremt, hogy azért ez távolabb volt, mint mondtam - igaza van, én is megszívattam magam lelkiekben:) Sebaj, innen már csak 7 km a cél!
Elindulok le a bokatörõn. A vízhólyagok nem szeretik túlzottan. Érdekes módon a sarkaim hátulján, körbefutva alakult ki egy-egy nagy vízhólyag, amit a Hanwag baki még sosem csinált. Aztén eszembe jut a szeptemberi túra, amikor egy Salamon futócipõt teszteltem. 35 km alatt rendesen helyben hagyta a sarkaim ezen részeit, én barom pedig nem nyitottam fel és végtam le az elhalt bõrdarabot. Így most elérkezett a bosszú: A vízhólyag visszavág.
Laci sajnos nem bírja tartani a leflét. Mikor az Ezüst-hegyre érek, kérdezem a hátulról érkezõ srácokat, de sok jó hírrel nem szolgálnak. Várok pár percet, aztán tovább battyogok. Végre elhagyjuk a Papp Ferenc barlangot, és kiérünk a rosszhírû vízmosásos útra, ami a szememben rengeteget javított az ázsióján az elmúlt pár idényben:) Idén sem okoz csalódást, viszonylag jól járható.
Végre a Csobánkai út: célegyenes. Bekapcsolom az órán a navigációt, mert a gimibe még csak egyszer mentem, tavaly.
Hamarosan közvilágítás és bitument fogok. Meredek utcácska lefelé. Végre a széles út, aztán egy sráccal némi kitérõvel - meglátogattuk a gimi fõbeháratát is:) - 19 óra 34 percnyi gyaloglással a hátunk mögött benyitunk a cél ajtaján. Sikerült a terv: 20 órán belül vagyok.
A célban Asciimo üdvözöl és gratulál immáron hatodszor. Az életben vannak dolgok, amik sokadjára is jól tudnak esni:) Szüleim már várnak. Gyors virsli, tea, közben pedig Laci is betoppan szintén bõven a 20 órás limiten belül. A Kevély finoman szólva nem nõtt a szívéhez, de azért szerintem jövõre is biztosan jönni fog, hogy együtt harcoljuk végig ezt a csodálatosan szép 100 kilométert.:)
Köszönjük szépen a rendezõség áldozatos munkáját, amit az idei túra megszervezéséért végeztek! Jövõre hetedjére ismét!:)
|