Vadregényes Börzsöny, 110 km
Nem voltak jók az előjelek. Pedig készültem. Három hétig próbáltam rendbe hozni a lábam, kevés sikerrel. Elkapott egy nátha is ebben az időben, ráment a gyomromra, bár erről nem tudom, hogy lehetséges-e, előző nap hasmenésig jutottam (részben a túrán is kitartott). Lehet, hogy csak berezeltem a távtól? Bárhogy is volt, reggel biciklire pattantam és Rétságról egy órán belül értem Királyrétre, először tekerve a Nógrád-Királyrét szakaszon.
Fél hét után kezdtem neki a túrának. A zöld és a sárga négyzet mellett szalagok is vannak, kicsit zavarnak, de aztán szerencsére elfogynak. A hagymás fogasír uralja a szakaszt, majd kiderül, hogy az összes többit is. Kisinócon már levásárolható cetlit kapok, inkább folytatom az utat, bár nem tudom, hova sietek, még van 106 km. Érsek-tisztáson kimegy a bokám. Szokásos, futással gyógyítom. Kisirtáson eszem egy szelet kenyeret, Zsoltiékat utolérem, Tomiról nem tudnak, pedig tegnap mondta, hogy hatkor indul. Márianosztrán is van mit csipegetni, az első szelet retek jó, a második nagyon jó, a harmadik már kissé keserű, de mással lehet ellensúlyozni. Pár szelet almával indulok tovább. Van pár csepp eső, egy elpusztult őzike a patakban, és uborka a Koppány-nyeregben. 50 perc múlva már Nagybörzsönyben fogyasztom a paradicsomlevest, utolérnek páran, nem kérik a levest, bevállalok még egy adaggal. Rövidesen a gyomrom is jelez, mert, ugye, ahol bevétel van, ott van kiadás is. Ha már meg kell állnom, megragasztom a sarkam, nem fest túl jól. Ekkor érnek utol Dóriék. Sikerült benézni a Magyar-hegyre vezető piros utat, de Péter utánunk kiabál, így hála neki, csak keveset tévelyegtünk. A hegy erősen megizzaszt, nagyobb a tempó a szükségesnél. A keltikéknek már csak a zöldje virít, képzelem, hogy nézhetett ki három hete. Egy kis gerincen való hullámzás után (kilátás, sziklák, óvatos lejtmenet) éppen jókor érek Fekete-völgybe, már kerülget az éhség. Benyomok négy szelet kenyeret és indulok tovább.
De egy másik túra kezdődik. Vízhólyagok, lábfájás, kifáradás miatt kínlódva haladok. Énekléssel oldom a helyzetet. Attól még Nagy-Hideg-hegyre felfelé elszállt az erőm. Ha a józan eszemre hallgatok, Királyrét felé fordulok, de nagyon nehéz a józan észre hallgatni. Balra kanyarodtam az egykori keresztnél, tényleg, mi lett vele? A piros háromszög régi kedves (kerékpáros) utam. De aztán jön a legkeményebb szakasz, amin inkább kétszer feljövök, mint egyszer le, a zöld kereszt. A Bacsina-kútnál elropogtatok pár chipset, finom a sajt, felköszöntöm a kutyát (Béla), hallgatom a vitát az időjárásról. Még szépen süt a nap, azt gondolom, hogy megint tévedtek, akik esőt jeleztek. Aztán rövidesen beborul és valószínűvé válik minden. Felfelé egészen jól haladok, minden egyéb kikészít. Az Öregerdőben finom túrógombóc vár. A bevételről, meg a kiadásról már korábban szóltam. Azért még egy otthagyott banánt hálával fogyasztok el. Péterék újból beérnek. Hitetlenkedve látnak: elfogytam, mint a túrógombóc, de azért indulok tovább. Ráz a hideg, nem sokáig, az emelkedő bemelegít. A zöldre kanyarodva be kell kapcsolni a lámpát, botorkálok lefelé, közben csodáról álmodom, ami lecseréli a lábaimat. A pont előtt (akkor még nem tudtam, hogy pont ott van) elbizonytalanodom, megállok. A csoda megtörténik, Tomi csap rá a sapkámra. Legalább valakinek elmondhatom, hogy mennyire rosszul vagyok, meg hülye vagyok. Hirtelen sokkal jobban leszek, az emelkedőn teljesen jól érzem magam. Drégelyváron csoki vár és víz, ez utóbbi nagyon jól jön. Ha itt lenne a biciklim, hazamennék. Nyöszörögve haladok. A külső és belső nyávogásom nagyon idegesítő. Bugyihónál bódító virágillat. Leverten üldögélek Királyházán a sátorban, Tomi elemet cserél, érdeklődik az elhaladtakról. Aztán mi is továbbállunk. A Dobogó-bércen három szalamandrát lépünk át. Esik. Nem baj. Úgyis melegem van, az egyik kezem szabadon hagyom. Csehvárnál beijeszt a bója. Aztán a felirat. Végül csak feljutunk a pecsét őreihez. És Péterék újból beérnek, ezúttal előznek is. A piros x-en alszom, és még azon is túl. Megszólal a 4:20-ra beállított ébresztő, a telefonom a dzsekim alatt a táskában, nem kínlódom vele, inkább ébredek. Aztán 10 perc múlva még egyszer szól, és még egyszer és még egyszer. Akkor kivégzem. A Csóványoson kivételesen kihagyom a kilátóba való felmenetelt. Amúgy is felhőbe kerültünk, ami hosszan kitart, az eső azért tovább. Tominak is kezd elege lenni, diktálja a tempót. Most már minden mindegy, nem figyelek a vízhólyagokra (miért nem tettem ugyanígy az elmúlt 50 km-en?), csak érjünk végre be. Kék négyzet, az utolsó jel. Tovább tart, mint gondolnád. Még 100 méter, ne már, nem bírom tovább. Csak viccelek. Célba érkezés fél hét előtt, vagyis 24 órán belül. Nagyon kemény volt. Tomi leves nélkül indul haza, majdnem elérzékenyülve köszönöm meg, hogy összekapart a szakadéknál. Benyomom a gulyást és nem túlzottan lelkesedve készülődök a biciklis hazaútnak. Már az első tekerésnél érzem, hogy nem fáj semmi, és ez jó. Szalamandrák közt tekerek fel Királyrétről a betyár meredek bicikliúton, de sikerül a nyeregben maradni. Aztán csapatom a sarat az arcomba, de egyáltalán nem zavar. Nagyon jó tempóban haladok, majdnem a vállam is megveregettem, míg leesik (a csapadék mellé), hogy némi hátszél segít a haladásban. Nógrádon misére harangoznak, otthon fél tízkor lesz, simán elérem. Az utolsó megpróbáltatást a kettes út jelenti, alulról, felülről dől a víz, a busz oldalról terít, mindenem vizes, de 5 perc múlva már a kádban üldögélek.
A rendezés kiváló volt, bár a korábbiak alapján pont ezt vártuk. Jó volt a térkép az itinerben, jó volt az ellátás, nem hoztam magammal enni semmit és nem is kellett. Lehetett tervezni a vizet. Jó volt az útvonal, ügyesen kikerülte a Csóványost és csak a legvégén kellett rá felmenni. Köszönjük szépen! |
