Csolnoki csalódás
Általában oda megyek túrázni, ahova Zoli (férjem) visz. Most is kinézett nekem egy light-os túrát, mert a túlsúlyommal nem bírom a sok emelkedőt, lejtőt. Az is szempont, hogy a közelben legyen, ne az utazással menjen el az idő. Ismeretlen mégis ismerős terep, némi nosztalgiával fűszerezve, hiszen egy részen 20 éve jártunk először és utoljára.
Reggel késve indultunk így repesztettünk ahol lehetett. 8.30-kor rajtoltunk volna, de még vetettem egy pillantást a füzetre, amin rögtön nem is tudtam eligazodni. Hiányzott a térképhez a jelmagyarázat, leírás pedig nem volt. Ezt meghallotta a mellettünk elhaladó főrendező és gyorsan elmondta a hangos bemondóban, hogy végig a sárga szalagot kell követni és lesznek eligazító táblák is. Hát jó, akkor vágjunk bele!
Tényleg volt szalag és az elágazókban táblák, melyik táv merre menjen. Az első ellenőrzőpontig
(1/2 1. pont) kellemes tempóban haladtunk, itt kannás vízzel kínáltak minket a rajtban kapott bögrébe. A második ellenőrzőponton (1. pont) szép panoráma volt és kedves pontőrök. A Gete aljáig simán és jó tempóban haladtunk, kicsit meleg volt, de még nem elviselhetetlen. A Getére felfelé égzengés kísért minket, de még nem esett. Felérve pihennünk kellett, mert elfogyott az erőm. Gyorsan ettünk és készítettünk pár képet, mert már villámlott is. Lefelé következett a neheze, meredek, köves, néhol sáros úton ereszkedtünk. Sikeresen kikerültünk egy családot, így egész gyorsan haladtunk lefelé. Természetesen a térdemnek nem tetszett az ereszkedés, de még bírta.
A harmadik ellenőrzőponton (2. pont) a kannás víz mellé pogácsát is kaptunk, majd ismét emelkedő következett, ahol kicsit nosztalgiáztam, hiszen emlékeztem erre a helyre 20. évvel ez előttről. Leérve a hegyről gyönyörű panoráma fogadott minket és láthattuk azt a hegyet, amire később fel is kellett kapaszkodnunk. Újabb ereszkedés következett a faluig, itt figyelmeztető tábla is volt, hogy veszélyes útszakasz. Én inkább nehezen járhatónak tituláltam volna. Beszakadt, köves, sáros árokban kellett meredeken leereszkednünk, éreztem a térdeimet rendesen.
A faluba szépen gondozott házak mellett mentünk be, majd szerintem a legszegényebb utcán mentünk ki a faluból, éles volt a kontraszt.
A falu végén ismét megpihentünk, ahol is megtalálta Zolit egy apró cica, aranyos volt.
Nekivágtunk az előbb már látott emelkedőnek, amit úgy tűnt a rendezők és előző héten a Kinizsisek tapostak ki a sűrű aljnövényzetben.
Felérve a hegy oldalába újabb ellenőrzőpont (3. pont) volt, ahol ismét kannás vízzel kínáltak minket. A fiatal pontőrök épp készültek felgyújtani az erdőt…
Búzaföld szélén a búzát taposva haladtunk tovább, majd nagyon sáros, csúszós, köves út következett. Elkezdett esni az eső, de még nem kellett esőkabát.
Egy hosszú szakasz következett, 8 km-en nem volt ellenőrzőpont, sáros út viszont annál több.
Fél távnál az elágazóba volt kannás víz kirakva, hát ittunk. Már nem esett.
Megkerültük a szántóföldet, de akkora víz volt, hogy be kellett menni a vetésbe. Majd oldalazva haladtunk ismét sáros, csúszós úton, ahol kimosott szebbnél-szebb kavicsok voltak és láttunk egy „mezit lábas” lábnyomot is. Sokat csúszkáltunk, nehezen, lassan haladtunk. Nehéz szakasz volt ez is.
Beérve az erdőbe bolyongtunk össze-vissza a szalagot követve, egyszer csak a Kálvária stációihoz értünk. Újabb emelkedő következett, felérve már láttuk Csolnok házait, de az ellenőrzőpont nincs sehol. Út nem volt lefelé, kikaszált ösvényen direktben ereszkedtünk, mai igen csak térdgyilkos volt. Beérve Csolnokra a térképtől eltérően a pincesoron kellett felfelé menni. Némi faluismertető cikk-cakk után elértük a Lovardát, ahol szintén nincsenek pontőrök, bár kannás víz, alma és elázott bélyegzős doboz árulkodik róla, hogy nemrég itt volt az ellenőrzőpont. Telefon a főrendezőnek, nem kapcsolható. Telefon az elsősegély számra, nem tudnak semmit.
Beér minket egy pár, nekik sincs pecsétjük, nem találták a pontot. Megyünk tovább, lesz, ami lesz. Újabb sáros emelkedő, majd búzaföld búzataposással.
Telefon, a főrendező telefonál. Azt az infót kapták, hogy már nincs senki (hatan megyünk felfelé és még négy embert lehagytunk a falunál), ezért bezártak a pontok. A pontokon nem volt ixelős lap, nem is tudom miből tudhatták, hogy már mindenki áthaladt?!
Megvárnak minket, mondta a főrendező!
Teljes csalódás, miközben küzdünk értelmetlenül a tapadós sárral a szántóföld szélén. Elegem van a sárból és érthetetlen az egész pont bezárás, nagyon kiakadok és gondolatban feladom a túrát, felhagyok a sárral való küzdelemmel, és értelmetlennek tűnik az egész.
A többiek lehagytak minket, Zoli még kitart, pedig alig vonszolom magam, olyan csalódott vagyok.
Direktbe leereszkedtünk az országútra, pecsételünk az utolsó ponton, ami már csak miattunk van nyitva. Persze szólok, hogy négyen még voltak mögöttünk.
Ballagunk tovább a cél felé, távolodva az autónktól. Nagy sokára vége az erdei útnak és meglátjuk a Bányász múzeumot, ahol a rendezők pakolnak.
Pecsét, emléklap, de kitűző már nincs, újabb csalódás. Eszünk pár zsíros kenyeret, kapunk pogácsát, majd finoman jelzem a főrendezőnek, hogy a „nincs már senki, zár a pont” malőrt egy ixelős lappal el lehetett volna kerülni. Nem hallott még róla…
Az erdei úton visszaballagtunk a kocsihoz, ami további kb. 1,5 km volt. Ettünk egy fagyit a cukrászdában, ahol nagyon kedves volt az üzletvezető, kellemesen elbeszélgettünk vele.
Azért indultunk el a túrán, mert a 30 km ellenére a 630 m szint elég light-osnak tűnt és mivel már 4. rendezés volt, bíztunk benne, hogy a lehetséges „hibák” már orvoslásra kerültek. Hát tévedtünk.
Itthon összeadtuk a füzeten megadott szintemelkedést és 939 m jött ki a 630 m helyett, ha ezt tudom, nem indulok el a 30-as távon, mert ismerem a korlátaimat. Jobban kikészültek a lábaim, mint a Dolina 40 után.
Nehéz túra volt és nem a sok emelkedő miatt, sokkal inkább a sok meredek és köves lejtő miatt és a sárban csúszkálástól. Ez sem lesz a kedvenc túrám és meggondolom, hogy jövőre újra próbálom-e. |
