Egy cipőfűző. Egy túlhúzott cipőfűző az oka, hogy az elmúlt hetekben egykedvűen írogatok a Mátra115 csoportba. Ugyanis ennek a túlhúzásos történetnek köszönthetően abszolút nem vagyok biztos az idei teljesítésben. Még a Herman Ottó 110-en történt, hogy a startban túl meghúztam az a bizonyos fűzőt, ami kb. 5 km után jelzett, viszont utána sunyi múdon az 50. km-ig úgy tűnt, mintha rendeződött volna a dolog. Aztán visszavágott. A túra végére bokacsont nem, csak egy kétszeresére dagadt bokaizület látszott. Négy hetem volt, hogy regenerálódjak, de az első másfél hét késszúrásszerű fájdalma egy-egy mozdulatra finoman szólva sem töltött el túl sok bizakodással…
Végül a cég mellett lévő, enyhén lejtő mozgójárda (amit csak nemes egyszerűéggel bokaszarságmérőnek neveztem azidőtájt) végre némi javulást jelezett: a 10 fokos lejtőn nem fájt lemenni. Félidőben végre tudtam gyalogolni 3-4 km-t anélkül, hogy durván megfájdult volna, de ez még reménytelenül távolinak tűnt az egyre közelgő 120 km-hez képest.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy a bakancs mellett döntök. Túl meleg lesz? Igen. A végére a vízhólyagok tombolni fognak és tort ülnek fáradt talpaimon, de ha a boka adja fel, akkor garantáltan nem sikerül az idei teljesítés. A kidurranó vízhólyag tolerancia pedig “csak” fájdalomtűrés kérdése. Január óta készülök az összes sífutással, túrázással, bicajozással és miegyébbel, ami kitartóbbá és erősebbé tesz. Nem hagyhatom ki.
Reggel háromnegyed ötkor csörög az óra. Hamar kipattanok az ágyból, mosdás, öltözködés, a három tojásos sonkás rántottának csak kb. a fele megy le. Fél hat előtt pár perccel indulás Miskolcról. Szerencsére még az utcánkban eszembe jut, hogy a teljes depócucc és a nevezési süti is az előszobában maradt. Hátraarc. 3 perc veszteség, de ennyit mindneképp megér:)
Kisnánára egy rövidke kétbetűs kitérő után érkezünk (jó megszabadulni a feles ballaszttól 120 km-re készülve:)), 6:40 körül. A startban nincs akkora pezsgés, de a korábbi évekhez képest mitha idén többen próbálkoznának. Koppánynak fizetek, depócuccokat leadom. Kicsit meglepő, hogy a teljesítői póló nem teljesítői póló idén, és hogy a túra elején megkapjuk. Ballaszt:) A korábbi évek gyakrolata jobban tetszett őszintén szólva.
Lacit is megtalálom. Gyorsan váltunk pár szót, de már kell is vonulni a rajthoz. Elég hátul állunk, nem is hallom a visszaszámlálást, csak úgy meglódul a mezőny. Valahogy hiányolom a starthangulatot, de sebaj, óra indít, és már robogunk is reggeli frissességünk teljében.
A mezőny sűrű még, bár a futók gyorsan elszakadnak a gyalogos teljesítőjelöltektől. A terep kiváló. A meteorológia fenyegetett mindennel, de végül az utolsó előrejelzés vasárnapra csak a Dunától nyugatra mondott bengázert, attól keletre igazi M115-nek kedvező, nem túl meleg, de nem is túl hideg, esőmentes nyár eleji időjárást ígért. Úgy legyen!
Azért a dózerút csak prezentál egy adag sarat. Szerintem ezen a részen még nem jártam úgy, hogy egy minimális dágvány ne legyen a felszökés előtt.
Megkezdjük az első kaptatót. Ragaszkodom a tavaly bevált max 150-es pulzushoz idén is. Jó spórolni, a vége most is biztosan kemény lesz - már ha a bokám engedi.
A felfeléken háromnegyed gázon toljuk, a lefeléken picit érzem a bal oldali sérülést, de még nem gáz a helyzet. Idén előbbre várom a Jagust, mígnem végre eljön. Csendes magányában, pontőr nélkük fogad minket. A Jagusról az Oroszlánvárra lefelé menet mondom Lacinak, hogy sajnos ez a fránya boka rakoncátlankodik. Nem megnyugtató, innen még 112 km (GPS szeint) választ el minket a patai iskolától. Két túrázó hátulról kedvesen meglovalgolja a témát, és valami K100-as srácról mesélnek, akinek szintén bokaproblémája volt az elején, és jól nem is ért be. Köszi a bíztatást! (Végül utánunk fogtak célt:) Ilyen az élet:))
Oroszlánvár itt-ott már kellemetlenül be van nőve, de a meredeksége mit sem enyhült az elmúlt évekhez képest. Odafent pont izóval és némi rágcsával. Gyorsan iszunk pár pohárral, aztán lefelé adjuk az orrunkat. Az előbb megismert bokamókás srácokkal haladunk, mígnem a következő mászás előtt picit elhúznak. Én tartom magam a 150-es szabályhoz. Így negyedjére, a reménybeli 3. sikeres teljesítés előtt nem vagyok hajlandó változtatni a tatkitán - főleg sérült futóművel.
A Markazi-kaputól két mászás választ el minket, amit hamar ledarálunk így friss, reggeli hangulatban. Valahol ekkor kezdem érezni, hogy jó lesz az a kékesi frissítőpont. Kezdek éhes lenni. A kapunál megjegyzem Lacinak, hogy marha vicces, ahogy a sors egy-egy trécselő túrázócsoportot sodor elénk vagy mögénk: a beszélgetésekbe bele-belehallgatva olyan, mintha az amber a rádióadók között tekergetne:) Volt szó macskagyilkos tacskóktól kezdve, túraélményeken át tesztoszterontól túlfűtött csajozós dumáig (szegény hölgy, amit kapott…) minden.:) A Disznókövet egy kanyarral előrébb várom, aztán persze beugrik, hogy addig még lesz egy rézsűs átveztő szakasz. A Sas-bércre menet egy srác a gerinc előtt méterekkel félreáll, és elenged minket. Gondolom, jó ürügy voltunk a szusszanásra:):)
Sötét-lápa-nyereg, és máris a Kékesre vezető utolsó 200 szint tövében vagyunk. A 150-es szabállyal ezt is szépen ledaráljuk. Lacinak tetszik a taktika, meg is jegyzi, hogy ilyenkorra mennyivel jobban el szokott fáradni egy normál túrán.
Kékest 4.9-es átlagsebességgel hagyjuk el, miután feltöltöttük a bendőt a nap első Mennyei Ellenőrzőpontjában. Idén is volt minden. Banán, sós-édes, paradicsom, szalámis kenyér, izo, víz, kóla, és sok egyéb, ami hozzájárulhat a megcsappant energiakészletek visszatöltéséhez.
Az étterem mellett elhúzva vesszük fel a Sombokor irányt. Kíváncsian várom, ma milyen lemenetelt dob a gép. Végül nem hoz szégyent magára a letörés: idén is kellően nyaktörő a lejtő, de szerencsére nem sárdagonya.
Hamarosan a Vörösmaty túristaház következik, majd irány a Mátra-nyereg. Bitument fogva a bokám egyből jelez. Nem örülök neki. Még csak valahol a 20. km környékén vagyunk - a végén még a vicces srácok “poénja” jön be a feladásos forgatókönyvvel. A nyereg útépítéssel vár ránk, így az itiner szalagkorlátos leírása idén nem állja meg a helyét (épp felszedték:))
Rövidke kis kaptató, aztán húzás le Parádsasvárra. A fiatalos, ahonnan tavaly olyan jól lehetett látni a Muzslát és Ágasvárat, sokat nőtt. De azért néhol be-be lehet látni a jövőbe, a 70, és a 90. km hegyeire.
Parádsasváron újabb aszfaltbetét. Kezd komolyabbra fordulni a helyzet. A bokám úgy viselkedik, mint a Herman Ottó 2. felében. Sebaj, ott végül is beértem, igaz hogy ott csak 55 km volt hátra, jóval kevesebb szinttel, itt meg 100 jóval több szinttel, de kicsire nem adunk:)
Caplatunk a tűző nyári napsütésben. Enyhe emelkedő tetején vár ránk a következő pont, ahol feltankolhatunk a Lipótok ostroma előtt. A pontban összefutunk Berta Gabival. Magányosan nyomja, kellően nyáriasított felszerelésben. A kajatöltés után kb. egyszerre indulunk vele. Magamban mosolygok is, hogy idén is egy Gabival sétálok ki a pontról (tavaly Szlatki Gabival futottam össze ugyanitt).
Végre kezd fogyni a bokanyomorgató bitumen. Elhagyjuk a mindig működő közkutat, aztán az eredi úton toljuk tovább. Hamarosan ház tóval, aztán átmenetileg enyhül az emelkedő. Kétségeink nincsenek, Sasvárra érkezve kiváló rálátás nyílt a ránk váró hegyekre, és bizony a Lipótok idén sem mentek össze.
Próbálom tartani a 150-es határt, de tudom hogy ha valahol, akkor itt ez lehetetlen. Sebaj, azért próbálkozni lehet. Gabi picit elhúz, Laci a nyomomban liheg. Aztán az erdős szakaszból lassan kiemelkedünk, és beindul a túrázógrillezés meredek hegyoldalban, természetesen fölfelé:). Gabival újból szóba kerül ez a 150-es pulzushatár, mire találóan megjegyzi, hogy ezen a hegyen 150-es pulzussal csak állni lehet:) Mit ne mondjak, fején találta a szöget!:)
A Kis-Lipót megadja magát a maga gyökeres-köves meredek kapaszkodójával együtt, egy lokális kis minimum, hogy meghódíthassuk testvérét, a Nagy-Lipótot. Az áfonyás idén is áfonyamentes, bár aki szeret áfonyalevelet legelni, annak lehet, hogy bejön:) Minket nem ilyen fából faragtak.
Lipót 2 letudva, és ráfordulunk a Mátrabérc galyai bekötésére. A 600 szintből 150-200 maradhatott. Innen már pikk-pakk fent leszünk. A Mátrahegy 40-nek köszönhetően élénken él bennem ez a szakasz. Lassan a 30. km-hez közeledünk. Galya előtt szembejönnek a tiszteletre méltó droidok, akik már a Galyavár kört is letudták. Jó utat kívánva köszöntjük őket, aztán bevetjük magunkat a pontba.
Első leveses pont. A húsleves isteni, a nénik a mennyországból jöttek, olyan kedvesek és olyan finomat főztek. Laci legurítja a deposörét, én levest tolok, a sört elteszem következő körre. Feltöltöm az izo készletet, aztán lépünk is. Kb. 10-12 percet ültünk a pontban. Az órán bekapcsolom a navigációt, bár ismerem az utat Almásra, azért jobb a hülyebiztos megoldás. A letörés a falu felé a pár évvel ezelőttihez képest sokkal jobban jelzett, aztán már adjuk is le a szintmétereket. Az erdészet ismét alkotott egy jópár hektáros tarvágásos területet. Laci kocog elől, én utána szedem a lábam. Próbálom kímélni a bokám mert bizony a vízszintes-lefelé betéteket nem igazán komálja. Viszont jó hír, hogy a felfeléken elemében van, és regenerálódik. Talán így ki lehet gumizni a hátralévő 90 km-t. Reméljük!
Almáson - csakúgy, mint tavaly - idén is dinnyével várnak minket. A nap ötlete:):) Isteni jó. Kóla, dinnye, dőzsölés. Egy túrázó elkezd panaszkodni a melegre, de megnyugtatom, hogy mindjárt a Galyaváron vagyunk, utána meg mikor újra lejövünk a hegyekből Lajosházán, már eléggé késődélután lesz ahhoz, hogy ne süsse ki a zsírunkat.
Indulás Galyavárra. A faluból kifelé tényleg meleg van, de azért szerintem a tavalyi hőség bőven verte az ideit. Szerencsére hamarosan véget ér a bokakínzás az aszfaton, és a földúttal együtt az erdő hűs árnyéka is keblére ölel minket. Laci egy autentikus budit szúr ki az erdőben, és megrökönyödve tapasztalja, hogy én észre sem vettem. Tényleg nem, pedig máskor szokatm látni:) Viccelődünk is, hogy már annyira a “(:könyörtelen haladás technikájára:)” (a világ legviccesebb kifejezése:)) koncentrálok, hogy könyörtelenül nem látom a világot magam mellett:) Igazából tényleg lelkileg már a Galyavár kapaszkodójára készítem fel magam.
Két túrázót érünk utol, pont mielőtt indul a tánc. Velük végül majdnem egyszerre érünk Galyavárra, miután letudjuk a gyökerekkel, kövekkel dúsan díszített, meredek hegyoldalt.
Odafent a pontőr azzal a hírrel fogd, hogy meghalt Mohamed Ali. Történetesen tudtam a dologról, mert a telóm feldobott egy üzenetet a Hiradó appból. Isten nyugosztalja. Gyors pecsét, és indulunk is tovább. Innen már nem sok a Galya újbóli meghódítása. Hamarosan ismét a Mátrabércen megyünk, a képzeletbeli mezőnnyel szemben. Galya előtt a kék terelése már megszűnt, én viszont megszokásból arra megyek. Jól meg is szivat minket a kevéssé kijárt út, de hamarosan visszakavarunk a már el nem terelt nyomvonalra.
Újból a kilátó tövében vagyunk, ahol hétvégi kocatúristák pipálják a friss hegyi levegőt, miután elfáradtak a kocsitól a csúcsig megtett 20 méter szintben és 300 méter távolságban (tisztelet a kivételnek:)).
Odafent újabb adag izo vár a depoban, és a söröm. A sör mellé egy újabb adag leves is lemegy - kell az energia. Bejött a futónadrág: a korábbi években itt már mindig problémám volt a kidörzsölésekkel, viszont idén a technikai alsógatya és a latex furónadrágnak köszönhetően semmi probléma. A pontban cserélek zoknit is. Búcsúzóul egy banánt is begyűjtök, amit a parkoló végéig a bendőm mélyére is küldök.
Végre elértük a túra pihentető szakszát. Galya és Lajosháza között sok durva mászás nincsen, leszámítva a mátraházai kapaszkodót, de az is eltörpül a Lipótok vagy a Galyavár közeli emléke mellett. Haladunk is rendesen. Hamarosan a Nyírjesi Erdészházhoz érünk, nem sokkal később kis bitumenezés, aztán irány Hatökör-ura. A pontban ér utol minket Berta Gabi, aki szegény itt veszi észre, hogy az övtáskája nyitva volt, és mindkét mobilja úgy döntött, hogy katapultál onnan. Az egyik szinte azonnal előkerült, mert a pontba érkező következő páros megtalálta, és magával hozta, a másikat viszont elnyelte az erdő:(
Pecsét és a mobilmizéria után hirtelen a völgyben találjuk magunkat, majd indul is az ínszaggató mászás a gerincre, ami Mátraházára vezet át minket. A tavalyi beszámoló alapján tudtam, hogy azért egy hosszabb emelekdő lesz ez, még ha nem is olyan hosszú, mint a Lajosháza-Szentimre. Laci is bírja a kiépzést, pár méterrel utánam jön a délutáni napsütésben. Szerencsénkre az időjósok hét elejei fenyegetése nem jött be, és eddig lényegében végig szép napsütésben haladhattunk. Mátraháza közeledtét a gyorsasági motorok dübörgése jelzi. Környezetbarát. Végül az utolsó kapaszkodó, és meg is van a parkoló bituenje. A pontban Kiss Attillával futok össze. Kézfogás, egy közös kép, pecsét, és csippantás. Leülünk pár percre. Megiszom az ide küldött sört, izot keverek és eszek ezt-azt az asztalról.
A következő szakasz pihentető lesz Lajosházáig, utána pedig indul az imrei mászás. Latolgatom, hogy hogy állhatunk a tavalyi menethez képest - sajnos nem volt időm kiírni a túrára az EP átmeneteket. Felhívom Andit, de sajnos ő sem tud segíteni. Bükkfa-kút, egy túratárs beérése, és irány Lajosháza. Tavaly Lacival itt találkoztam, azóta nem egy kalandot végigharcoltunk együtt:)
A mohás kötengert éppen benőtte valami zöld leveles, így annyira nem vonzó a látvány, de szerencsére párszor már jártunk erre. Lajosháza közeledtét az egyre meredekebb turistaút jelzi, aztán megvan a patak, majd a panzióban egy férfiakat tekintve eléggé illuminált, jókedvű pontőrtársaság fogad minket:)
Utánunk toppan be a bokavicces társaság, és egyikük elégedetten nyugtázza, hogy megvolt az 50 km 10 óra alatt, elérték a célt. Erre rákontrázok, hogy a cél Ágasvár lámpa nélkül, mire közlik, hogy az lehetetlen. Nekik lehet, de mi indulunk:) Emlékeztem, hogy tavaly fél 7-re értünk Szentimrére, és úgy sikerült megcsípni Ágasvárat a sötét előtt. Az órára pillantva 1:20 percünk van a mutatványra: 8 km, kb. 500 szint. Laci már el is felejtette a lajosházi kaptatót, hát most kapott egy kis memóriafrissítést velem egyetemben:) A vadaskertben idén látunk disznót is. Megugrik, aztán lejjebbdöcög pár száz métert a rezervátumban. Lacival azt találgajuk, hogy vajon etetik-e őket, aztán az alaposan feltúrt erdőaljból arra következtetünk, hogy valszeg igen, mert ezek már minden ehetőt felkutattak a területen.
Hirtelen óriási farakások mellett találjuk magunkat. Nem tudom, milyen erdőt vágtak gallyra az erdészek, de jó pár száz méteren át haladunk az egymásra rakott rönkök között. Életünkben nem láttunk még ekkora farakásokat.
Jobbos, és az út komolyabbra veszi picit a szint leküzdését. Elől megyek, és tolom a métereket, de kegyetlenül. Mindenképpen szeretnék Ágasváron lenni lámpa nélkül. A felfeléken a bokám is jól érzi magát, és még a Csí is a lábakban van alaposan.:) Kb. Imrére érve érjük utol a kettő, Vadaskerttől előttünk kerengő túratársat. Váltunk pár szót, aztán hamarosan a faluba, majd a pontba érünk. Újabb sörök mindkettönknek, marcipán, leves, fejlámpa és egy felső estére vár ránk a pontban. Kb. 15 percet vesztünk, és toljuk is tovább.
Elmegyünk Szemiék nyaralója mellett, aztán usgyi, le a Rubanya-rét alá. Lefelé egy fiatalabb korában fanatikus bringás élménybeszámolói szólnak a túrarádión, ami egészen a patakátklésig tart. Ott elhagyjuk az adó hatósugarát. A Rubanya-rét felszökése rövid kis pukli a nap már hátrahagyott 4-600 méteres szintjeihez képest. A 100 méter szinte elrepül, és már a tetőn is vagyunk. Úgy tűnik, meglesz idén is Ágasvár lámpa nélkül, legalábbis a napmagasság bizodalomra ad okot. Eltraverzálunk a sípályák tövében, be a faluba. Mögöttünk hangosabb társaság tutul, mígnem hirtelen elhallgatnak. Találgatunk, hogy vajon eltévedtek-e vagy a kocsma csábította be őket egy kitérőre:)
Mi toljuk ezerrel. Csalogat az ágasvári rizskocsh, amiről tavaly lemaradtunk:):)
Jó tempóban zúzunk lefelé Szoros-patakra. Laci életjelet ad magáról, keresztezzük a bitumenutakat. Végre enyhül a lejtő, aztán pikk-pak lent is vagyunk. Lesz mit visszamászni:)
A pontban az isteni ellátmány mellett újabb adag depócucc fogad minket egy-egy ismételten csak jól megérdemelet sörrel:) Lacinak kiosztom a szokásos macipánt is. Kicsit felszívjuk magunakt a mászáshoz, és indulunk tovább. A bitument továbbra sem szereti a bokám, de legalább a helyzet nem romlik. Mivel már túl vagyunk féltávon, reménykedem benne, hogy a sérült boka nem lesz szűk keresztmetszet a teljesítéshez:)
Felfelé menet egy sráccal váltuk pár szót, az idei lesz az 5. teljesítése. Ő nem hisz a lámpa nélküli Ágasvárban. Balos, fiatalos. A sűrű erdőben egy pár már fejlámpával pihenget a kapaszkodón. Mi továbbra sem kapcsolunk, tudjuk, hogy a bozótosból kiérve ismét csak lesz elegendő fény. Végre elérjük a rét szintjét, picit kolbászol az út, aztán bent is vagyunk a házban. Pecsét, csippantás, és van rizskoch!!! Laci kegyetlen: előbb toljuk le a csúcsot. Kicsit vonakodok (tavaly, mikor itt jártunk épp elfogyott a rizskoch, és omlettel kellett beérnem), de végül beleegyezek. Könyebb a szint üres gyomorral.
Lámpa fel, zsák a szegre, és hajrá. Felfelé menet egy gyönyörű szarvasbogár mászik a porban, az út közepén. Gyorsan felkapom, és egy nagy szikára teszem némi küzdelem árán, mert eléggé ragaszkodó fajta, és nem akarom, hogy termetes ollóival megkóstolja a kezemet:)
A pontban megjegyzem a pontőröknek, hogy idén is magasra tették a mércét:) Lacival lefelé találkozom a csúcs alatt, pár perccel van mögöttem. A felfelé küzdőket bíztatom. A nagy kőnél a szarvasbogarat újból megtalálom. Szép, termetes példány, feszít a lámpafényben.
A házhoz érve pozitív csalódás: még mindig van rizskoch:) Laci utánam toppan be. Meg is jegyzi, hogy biztos a rizskoch miatt ment ennyire gyorsan ez a fel-leugrás nekem. Lehet benne valami:) Majd fél órát töltünk a házban. Belefér egy sör, Lacinak kávé, beszélgetés egy családdal, akik végignézik lábleragasztási szertartásomat, stb.
A házból továbbállva egy túrázó csapódik hozzánk, akit hogy is hívnának, ha nem Lacinak. Így lesz egy Laci Kettő is a csapatban időlegesen, míg el nem érjük a falloskúti kapaszkodót. Sajnos valahol ekkor durrannak el a vízhólyagok a jobb lábamon. Innentől minden lépés a jobb talpamnak üvegen sétálás, de szerencsére már “csak” egy mátrabércnyi táv és szint van hátra:) Kb. 40 perc alatt letudjuk a 3 kilométert. Valahogy fekszik az emelkedő. Laci meg is jegyzi, hogy remélem értékelem, hogy ő az egyetlen “marha”, aki nem maradt le, és követ.:)
A pontban nem répázunk sokat. Eszünk ezt-azt. Sajnos mozarella nincsen, de akad más helyette szerencsére:) 3 perc, és usgyi tovább.
Bitumenbetét Mátrakeresztesre menet. Nagyhangú túratársunkat - akit csak egyszerűen Sakálnak neveztünk el - halljuk a távolból ordítani. Hihetetlen fickó. Ha csak 10%-át haladási energiára fordítaná a kibocsájtott hanghullámok energiájának, már a célban lenne:) Persze így hetven felett az ember hajlamos ilyen jellegű dolgokba méginkább belekötni, csak hogy múlassa valamivel az időt.
Az Ágasvári-th után tűnt fel, hogy a bokám nem fáj. Vagy lehet, hogy fáj, de a vízhólyagok felülírták segélykiáltását.:) Keresztesre egy nagyobb csoporttal toppanunk be. Újabb kapaszkodó, újból lemaradnak. Valahogy nagyon mennek a felfelék, aminek örülök is. Így a ház is hamar eljön, ahol leves és újabb depócsomag vár ránk. Magamnak kólát, Lacinak egy sört küldtem ide. A borsóleves isteni. A pontőrök ágynemüt ajánlgatva viccelődnek, de mindenki elszánt.:) 20 percet töltünk a kellemes melegben hogy utána kivetessünk a hideg, sötét éjszakába. Legalábbis amikor kitoppanunk a rideg sötétségbe lelassult keringéssel, perceken belül fázni kezdünk. A dózerúton indulunk. Laci szól, hogy öltözzünk, nagyon fázik. Ok, beleegyezek, bár tapasztalatból tudom, hogy percek múlva vetkőzés lesz:) Így is lett. Picit elkavarunk, de hamar visszarántjuk magunakt a csíkra - a jel az út mellett haladt -, mígnem újból a dózerúton vagyunk. A következő EP Nagyparlag. Kissé kellemetlen lejtőbetétekel érünk le, amit számomra a vízhólyagoktól sajgó jobb talp tesz emlékezetessé. Idén korán robbantak a srácok, általában a Havas környékén szoktak (100 km felett), most meg a marhák a 70. km környékén…
Nagyparlagon Vinati őrzi a pont becsületét. Hajnal egy előtt ideértünk, elégedett vagyok a tempónkkal. Gyors pecsét, szóváltás, aztán usgyi le a Szo-patak irányába. Kedvenc részünk következik az éjszaka közepén.:) Végül csak kikecmergünk a patakvölgy-kombinációból, és indulhat a Muzsla-gerinc bevétele. Eléggé elkapom az ütemet felfelé, de amikor már azt gondolnám, hogy végre felérünk, a hegy beleerősít. Mindemellé egy srác szegül mellém, aki kifejtendő kérdésekkel fáraszt. Hirtelen elgondolgokdom rajta, hogy vajon melyik testrészén veszi a levegőt, de hogy a száján és az orrán nem, az biztos…
Végre a nyeregpontban vagyunk, és a srác is elhúz lassan a maradék 50-60 szinten. Odafent tűz és banánfa fogad kedves pontőrökkel. Valahogy nagyon megütött a Muzsla, Laci is mondja, hogy eléggé erős volt. 440 szint 3 km-re, cirka 50 perc alatt, a 90. km-ben. Fent pihegünk kicsit, magunkhoz térünk, aztán nincs mese, menni kell tovább. Kb. negyed órát vitt el a melegedés és erőgyűjtés a tűz mellett.
A most következő rész finoman szólva sem a szívem csücske. Véget nem érő hullámvasutazás a Koncsúrokon. Laci szól, hogy hányingere van. Nem jó hír, ha kitaccsol, és nem marad bent kaja, akkor nem lesz erő a motorokban, előbb-utóbb elgyengül:( De ez a legrosszabb forgatókönyv, ami szrencsére nem következett még be, és remélhetőleg nem is fog. A csúcs után nem sokkal a természet nagyáldozatra szólít. Kinézek egy helyet, ahol Laci le tud pihenni egy rönkön - hátha javul addig a hányingerhelyzet. Pár perc technikai szünet, és zúzunk újból lefelé. Laci nagyon rákapcsol, el is húz rendesen. A vízhólyagokkal, és a kicsit hycomat bokával esélyem sincs tartani vele a lépést. Amikor bevár az itinert vizslatva, mondom neki, hogy nyugodtan menjen, ha érzi magában a csít, nem akarom feltartani:)
Végül a Diós-pataknál összeszinkronizálunk. A pontban egy Budweiser üti a markomat, az utolsó:) Laci “diétázik” - próbálja elkerülni a BOA helyzet súlyosbodását. Kb. negyed órát töltükn itt is, aztán hajrá: a következő cél János-vára meghódítása. Érdekes módon tavalyhoz képest jobban fekszik a terep a cseppet sem rózsás vízhóltaghelyzet elenére is. Azzal nyugtatom magam, hogy hogy ha nem a bakit választom, tutti nem jutok el idáig. A bal bokámnak mindenképp kellett a plusz támogatás, ez az ára.
János-vára idén is kellően meredek, de legalább hamar a csúcsot megkerülő, már csak enyhén emelkedő útra jut az ember. A Kénes-forrás felé tartva egy nagy kannákkal dübörgő emberre leszünk figyelmesek. Vinati caplat le a nagyparlagi pontból. Régi túratársam - aki szintén Laci - felől érdeklődöm tőle. Azt mondja, 3 körül járt a pontban. Remélem, tudja tartani a gumizást a szintidő körül, és ő is beér! Megbeszéljük, hogy mekkora mákunk volt az idővel. Tényleg, csak Szoros-patakra menet riogatott az ég pár dörrenéssel, de szerencsére a hang tulajdonosa, egy jól megtermett zivatarfelhő inkább nem a Mátrát locsolta meg most:)
Kénes-kút. Pont, víz, rövidke pihenő, és jön a Mészpest, a Havas előtti utolsó felszökés. Meredek, de rövid. Egy srác előttem négykézláb küzd fel, elég viccesen néz ki, de azért végül sikerül neki:)
A Mész-pest oldalán le, újabb patakmeder, és egy kis bemelegítő a Havashoz. Szintút, balos, és indul a tánc. Egy 3 fős csapathoz csatlakozom egy nem túl beszédes sráccal egyetemben. Szépen, egyenletes tempóban daráljuk a szintet. Közben azt próbálom kitalálni, mikor látjuk meg a reggeli napsugarat, és hogy vajon tavaly mindez hol történt pontosan (azt tudom, hogy a Havason, csak az emelkedő melyik részén). Végül is teljesen mindegy, kb. ugyanúgy állunk idővel, mint egy éve, vagyis eszerint 28 órakörül lesz az idei menet is, ha nem szúrjuk el, és Laci is tud elég energiát biztosítani az utolső 20-ashoz a hányinger és gyomorsavasodás ellenére. A természet rövid két betűs kitérőre hív. Az átmeneti csapat, akihez csapódtam, elhúz, viszont nagy örömömre Laci betoppan. Együtt érünk fel a csúcsra, ahol családias hangulatú ellenőrzőpont fogad minket. Kis energiafeltöltés agonizálással:), és húzás tovább. Most már állni sem jó.
Fajzat felé az út eleinte kellemetlenül meredeken adja le a szintet a Havas füves, ám a zöld takaró alatt igencsak köves gerincén. Végre eljön a balos, ahol enyhül a lejtszög, majd a jellegzetes, ligetes erdős rész kezdődik, ami szinte Fajzatig kitart. Minden lépés mintha üvegszilánktengeren történne, de mese nincsen, menni kell. Innen már nem sok a pont, és onnan már csak 20 kimlométer a hőn áhittott cél a festett kővel:)
Elérjük a fajzati füldútrendszert. Nézem az órát, hogy Patára menet jó 100 méterre fogunk menni a mostani nyomvonaltól, ellenkező irányba, de addig még van egy Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy trió, ami persze kihagyhatatlan:)
A pontban újabb depócsomag vár. Laci tovább diétázik, nem jó a gyomra, de talán nem is romlott a helyzet. A csomagkibontás miatt kicsit több időt töltünk itt. Állapotkép: kibontom a depócsomagot, beteszem az ölembe, majd kétségbeesetten megkérdezem a pontőrt, hogy hol a depócsomagom… Mondta, hogy az ölemben:) Igen, huszonpár óra gyaloglás után már erre is képes az ember:) Felkászállódunk, és mint két aggastyán, elindulunk a Káva meghódításására. 100 felett az izületeknek már kell egy kis idő, hogy üzemi hőmérsékletüket elérjék, és csak félig nézzen ki bohózatba illőnek a járásunk:)
Laci idén szemmel láthatólag jobban bírja a végét, nem marad le az emelkedőn, végig együtt haladunk a következő EP felé. Véget ér a dél-bükkies tölgyes dózerút, kavirnyákolás egy kicsit a nyeregpontban, aztán jön a jellegzetes, Kávára vezető rét. EP 50 m tábla, és már ott is vagyunk a pontban, ahol két lány és egy aranyos, koromfekete labrador vár ránk. Picit kutyázok, aztán a pecsét és csippantás útán megindulunk Tóh-hegyes felé. Kb. három kilométer innen, de emlékeim szerint igencsak sokat kolbászolunk, mígnem végre csúcsirányra vesszük a pályát. Sajnos emlékeimben nem csalatkozom. Laci gyomorsavproblémája mit sem javul. Bíztatom, hogy kérdezze meg a pontőröket, talán van savcsökkentőjük. Végre a sok kóválygás után eljön a jobbos, ami most már tényleg a meddőhányószerű csúcsra vezet.
Odafent tábori palacsintasütő hangulat fogad minket, és - ilyen ez a túra - a pontőrök még savcsökkentő tablettával is tudnak segíteni Lacin. Tiszta kánaán. Én betolok 3-4 frissen sült lekváros palacsintát, Laci inkább kivár, és csak diétázik itt is.
Az újrainduló izületeknek a köves vízszintes, majd lefelémenet végképp nem tetszik, de azzal bíztatom magam, hogy a Világos-hegy sokkal rosszabb lesz:):) Úttalan rész, rét, aztán újabb tekergés a véget érni nem akaró dózerutakon, míg a Világos-hegy tövébe nem érünk. Persze ezek a véget érni nem akaró végtelen utak a valóságban pár kilométeres kis etapok, amit friss erővel még csak meg sem említene az ember, de a GPS szerinti 110. km-hez közeledve az elménk már máshogy érzékeli a tér - és főleg az idő - múlását.
A Világos-hegy meredek, de rövid, és ami a tetején fogad, az ennek a túrának a sava-borsa: egy panoráma, ahol az ember körbenézve elmondhatja, hogy szinte az összes környező gerincen téblábolt az elmúlt bő egy napban. Odafent ragyogó napsütés, és TEJ a pontban:) Megkívánom, lecsúszik egy bögre. Hihetetlen az ellátmány:) Egyszerűen minden van!
A pont után át kell verekednünk magunkat a hegytető cseppet sem kényelmes köves sapkáján, hogy aztán az egyébként gyönyörű árvalányhajal borított, bokatörő, köves kínzószakaszra érhessünk. Idén sem esik jól - mint eddig soha az előző négy alkalommal, amikor erre jártam. Csak beérünk a fák szintjébe, és innen már tudom, hogy pár kényelmetlen kőkapu, és végre az erdőben vagyunk, ahol enyhül a lejtés, és javul végre a terep. Egy pár keresztbedőlt fenyőfa megpróbálja letörölni az arcunkról a nem létező mosolyt (inkább a szenvedés ráncairól kellene itt azt hiszem beszélni:)), de végre tényéleg jó minőségű ösvényen haladhatunk. Az edrőből kiérve örömmel látom az újdonsült erdészeti kerítést, ami az adig oly könnyen járható útra épült, pont nnyira, hogy a régi, jó út egy igazán nehezen járható újjá avanzsálhasson. Szegény Lacinak szídtam egy kicsit a helyzetet, hogy Magyarországon mindenki arra tereli a túristautakat, amerre csak akarja (sajnos ez tény, még a kéket is arréb teszik 3 szarvasmarha miatt, mert lekerítik a legelőt…).
Kiérünk a grillrácsként funkcionáló szélesebb dózerútra, amiről hamarosan szalagozás visz ki minket. Jó tempóban haladunk, főleg ahhoz képest, hogy az utolsó 10-en bőven belül vagyunk. Egy kanyart elnézek, valószínűleg már a fáradstágnak köszönhetően. Épp ötszörös teljesítéséhez közelítő túratársunk figyelmeztet, így egy kis erdőzés után újból a jó úton vagyunk.
Fajzati út, majd a túloldalán egy igencsak bokatörő szakasz: egy füves út, amiben a fű alatt mintha egy régvolt szántás kővé keményedett rögjei feküdnének. Inkább nem írom le a szavakat, amik elhagyják a számat. Ellenben kezdem meggyőzni magam, hogy Patára normál úton bejutni nem lehet:)
Csak végetért a bokatörő, és végre valami normálisabb útra is kikeveredtünk a szalagozással. Egy újabb EP következik, ahol a pontőrök vacillálnak, hogy megállítsanak-e, olyan jó lendületben vagyok.:) Végül azért begyűjtöm a szükséges aláírást. Laci párszász méterrel mögöttem, de látótávon belül. Végre felérünk az idei plusz egy bónusz “hegyre” - szerencsére nem egy 600-as szint volt, hanem kb. az ötöde:). Újabb járatlan ösvényeken visz a szalagozás. Nagy örömömre Laci betoppan hátulról, az utolsó pukli teteje meghozta az életkedvét:) Egy apukával és a kislányával találkozom, a falu felől érdeklődöm. Megnyugtatnak, hogy innen már jó lesz az út. Persze mi még kavarunk egyet a szőlőhegyek végeláthatatlan birodalmában. Támogatásul hátulról dörgés. A Világos-hegy felé nézve ipari zivatarfelhő közelít felénk, és perceken belül meg is érkezik az előhad csepergése. A falut már látjuk, de még mindig tekergünk. Lacinak meg is jegyzem viccesen, hogy még biztos lesz egy szőlőhegy. És láss csodát, tényleg: A tavalyi szőlőhegy 10 méternyi kis puklija még megőrizte magát csak nekünk, csak ma, csak az utolsó kilométerre:) Persze ezt kettéfingjuk, mint szumóbirkózó a tatamit.
Mire felérünk, az ég jócskán rázendít. Azt hiszem, a célban nem kell zuhanyozni:) Perceken belül már nem csak hiszem, hanem tudom is:) A fejpántból facsarom a vizet, a bitumenen patakokban ömlik az esővíz. Futunk a cél felé a templom mellett. Így érjük el Lacinak másodjára, nekem a 127-es távon harmadjára a hőn áhitott célt:)
Kemény, de kiválóan rendezett kihívás volt az idei túra is, és köszönjük szépen a tökéletes, lelkiismeretes rendezést, ami lehetővé tette, hogy 28 órán és három percen keresztül a Mátra gerincei és völgyei között csalingázhassunk ismételten felejthetetlen, életre szólé élményeket szerezve.
Jövőre újból! |
