Túrabeszámolók


Becsület útja

nafeTúra éve: 20172017.01.09 21:31:57
Becsület Útja 25
GPS-el mért távolság: 28,4 km, barometrikus magasságmérővel mért összesített szintemelkedés: 1310 m. Négy helyen eltértem az útvonaltól, amiből kettő szándékos volt, kettő pedig figyelmetlenség. Ezektől megtisztítva a track-et, 27,3 km a táv, 1290 m szinttel. Az itinerben 26,5 km szerepel 1126 m szinttel, tehát szokás szerint korrektek az Imre által megadott paraméterek. Egyesületi túrák esetén, a tízegynéhány kilométeres előzetesen lejárt, lemért távhoz is hozzájön még minimum 1, de gyakran 2 km is.

Ez évben a 25-ös táv is körtúra lett, egyszerűsítve az utazást, pláne ha figyelembe vesszük, milyen ritkán jár a busz Pilisszentlélekre. Kapóra jött ez a változás, mivel az orvos, a térdem miatt eltanácsolt a hosszabb távú túráktól. Vonzott rendesen a dolog, de egészen a hét keddjéig úgy volt, nem tudok eljönni, mert pénteken szolgálatban leszek, s egy óra alatt nem lehet Veszprémből átérni. Szerencsére változott a vezénylés, s egy nappal korábban dolgoztam. Így, ígért nagy hideg ide, vagy oda, irány Esztergom. Egyébként a nagy hideg bejött. Az OMSZ, a települési automatikus előrejelzésében -17 Cº szerepelt minimum hőmérsékletként (általában napkeltekor van a leghidegebb), s az autó hőmérője is ennyit mutatott a vasútállomás parkolójában reggel hétkor. Maximumként pedig -10 Cº. Szerencsénkre viszont majdnem szélcsend volt, és a túra nagy részén is alig fújt. Mondjuk a Sas-hegyen és a Hideglelős keresztnél élénk volt. E tekintetben is korrekt volt az előrejelzés. A Gerecsétől nyugatra, egész úton oda- és hazafelé is rendesen taszigálta az autót az erős szél.

Esztergomhoz közeledve látszott, havas a Pilis, tehát kamásli sem fog ártani. Nem volt nehéz megtalálni a nevezés helyét, mivel sokan álltak sorban egy autónál. A hideg miatt igyekeztem rövidre venni a készülődést, s gyerünk nevezni. Imréék, jó szokásuk szerint nem foglalkoztak azzal, hogy hivatalosan megkezdődött-e már a rajtidő, hanem korábban is indították a túrázókat, ahogy érkeztek. Alig pár perc „fázós toporgás” után, Viktornál neveztem be, s tempósan nekivágtam a táv teljesítésének.

Első célpontom a TESCO volt, ami alig esik ki az útvonalból. Miután ott elintéztem a dolgom, gyerünk tovább. A nagy csoport, akikkel nagyjából egy időben indultam, természetesen eltűnt. Alig vártam, hogy a sárga jelzésen a megkezdhessem a bemelegítő kaptatót. Ilyet se gyakran írok! A Csurgó-kútnál megálltam, megszabadulni egy pulóvertől. Végre bemelegedtek az izmaim. Letaposott havon talpaltam tovább. A lakott területről kiérve gyönyörű a kilátás, azonban, érdekes módon, az előző napok hideg szele ellenére is elég párás a levegő. Nappal szemben nincs is értelme fotózni. Tudtam, nemsokára itt a S▲ leágazás. Ennek ellenére sikeresen elmentem mellette. Kb. 40 m után megnéztem a GPS-t, s gyerünk vissza. A piros jelzés elérése előtt, kíváncsi voltam, milyen lesz az a meredek rész fölfelé, ami két éve, lefelé nagyon nem tetszett. Fölfelé semmi gond. Tettem egy kísérletet a sapkám, kevésbé melegre cserélésére, de egy-két perc alatt beláttam, nem volt jó ötlet. Vissza az eredetit. Ezt a sapkát, eddig csak mínusz egy-két fokban élénk szeles szakaszokon használtam, máshol túl melegnek bizonyult. Most végig jó volt, és még csak bele sem izzadt a fejem. Rátértem a piros jelzésre. Eleinte itt is szép a kilátás, de már csak a fák résein keresztül. Utána viszont kellemes, változatos erdei út következett, egy kellemetlen meglepetéssel: befagyott az ivó zacskóm szelepe. Kézbe fogva nem is tudtam kiolvasztani. Megállás, hátizsák le. A csövet beraktam a zacskó hőszigetelője alá, s ittam egy kis forró teát. Ha már megálltam, újra kötöttem a bakancsomat. Általában az első, kicsit meredekebb emelkedő után, szorosabbra kell kötni. Újabb meglepetés. Ilyet se pipáltam még! A kamásli belülről volt deres. A túra végén, nem is volt vizes a nadrágom szára!

A Z+ jelzést elérve, ismerős szakasz következett. IVV túrán, már jártam erre, tehát tudtam, a hamarosan elérendő zöld jelzésen, kemény, hosszú emelkedő jön. A Csenke-patak előtt értem utol Tóni, a látássérült túrázó csoportját. Mit mondjak? Biztosabb lábbal keresztezte a patakot a billegő 30-40 centi átmérőjű rönkökön, mint én. Még átmásztunk egy létrán, s jött a Képes-fáig tartó kaptató. Fújtattam rendesen. Az elején, volt egy szakasz, ahol a keskeny ösvény jelentette a gondot, ami ráadásul még kifelé is lejtett. Tyúklépésben, sikeresen leküzdöttem. Az emelkedő vége felé szép kilátás nyílt a fák között. Végre fönt. Elég jó kis csoportosulás pihengette épp az emelkedőt. Ezekkel a csoportokkal kerülgettük aztán egymást a túra hátralévő részén. Az egyik fán megláttam az igazoló kódot. Gyorsan fölírtam. Imre módra volt elhelyezve. Ha valaki 2-3 m-el rövidítve, levágta ezt a sarkot, akkor nem vette észre, mivel a fa túloldalán volt. Az egyik csapatnak is csak az tűnt föl, hogy többen is nagyon írnak ott valamit, s rákérdeztek. Így derült ki nekik, hogy ott az ellenőrző pont kódja.

Leellenőriztem, kiolvadt-e az ivó zacskó szelepje. Igen. Ezután, úgy 10-15 percenként ittam 2-3 kortyot, nehogy újra befagyjon. Előbányásztam egy húsos párnát, amit menet közben ettem meg. Nem a frissességtől volt ropogós a széle. A következő szakaszon, úgy 15 centire nőtt a hóréteg vastagsága. Egészen a Hosszú-hegyig ballagtunk le-föl a P+ jelzésen. Az út hangulatát a tarra vágott erdők rontották. Azért így sem rossz. Több helyről is egész jó a kilátás. A P▲ jelzésre rátérve, friss, gyérítéses szakaszra értünk, ahol lánctalpas járgány taposta meg a havat. Figyelmesen kellett menni, ha nem akart az ember, az úton keresztbefekvő faágakban felbukni. Egyre közelebb kerültünk a Sas-hegy lejtőjéhez, amitől előre fáztam. Még csak egyszer jártam rajta, s akkor nem is úsztam meg esés nélkül. Végül csak elértük a Sas-hegy csúcsát. A kilátás pazar, viszont azon kevés hely közé tartozott, ahol élénk szél fújt. Készítettem néhány fotót, s lássuk a medvét, az-az a lejtőt. Jó meredek. A többiek megvigasztaltak, ez az eleje még csak istenes, de lesz ez még meredekebb is. Én is így emlékeztem, s menten elkezdtem alternatív nyomvonalat keresni. Nem is mentem túl sokat az ösvényen. Nagyon nem lehetett tőle eltávolodni, mert arra még meredekebbnek tűnt. Azért sikerült esés nélkül leóvakodnom, bár a sebességem lehetett még akár 1 km/h is, de inkább kevesebb. Nekem legalább is nagyon lassúnak tűnt. Otthoni térképi, illetve GPS track mérés: A lejtő hossza 430 m, 115 m szinttel, ami „csak” 27%-os átlagmeredekséget jelent. Van két szakasza, ahol viszont nagyjából 50% meredek. A 40 000-es térképen nagyítóval nézve, és mérve, 1 mm-re két szintvonalköz jut. Ezen a Cartographia térképen 10 m-enként vannak az alapszintvonalak, ez azt jelenti, hogy 40 m-es távra, 20 m szint esik. A GPS track is jól mutatja utólag, hogy tényleg ezek a legmeredekebb részek. 5 másodpercenkénti rögzítésre van állítva, s a track pontok sűrűsége mutatja a sebességet (ezen esetben a lassúságot). Itt segítséget jelent, hogy a csapadékszegény hegy miatt, elég csenevészek a fák, sokszor inkább bokorszerűek, és elég sűrűn is vannak, illetve lehet találni alternatív nyomvonalat, valamint lehet oldalazni is, kicsit cikk-cakkban menni. Jelen esetben, a hó nem jelentett többletnehézséget. Egy kis összehasonlítás: A Bakonyban a Kőris-hegyről levezető kék barlangi jelzés 24% átlag meredekségű, a talaj viszont simábbra taposott, s csak meredekebb alternatív nyomvonal van, ritkásan álló, évszázados bükkökkel, fű nélkül. Az se piskóta.

Végre lent! Azzal a lendülettel, irány a szemközti domb, s már el is értem a Hideglelős-keresztet. Magához a kereszthez nem mentem oda. Sokan voltunk, én pedig nem szerettem volna túl közel kerülni a Duna felé 40-50 méter magas, csaknem függőleges szikla pereméhez ilyen csúszós részen. Itt is fölírtam az igazoló számot. Készítettem pár fotót, s gyerünk lefelé. Érdekes, az ösvény mellett, egy-két vakondtúrás földje, a mínusz sok fok ellenére kiolvadt. Észrevehetően melegebb volt itt (szélárnyék, déli oldal és napsütés). Mire elindultam lefelé, megérkeztek Tóniék is. Ezek szerint, gyorsabbak voltak a lejtőn, mint én, bár én a meredek lejtőkön montival és gyalog is lényegesen lassúbb vagyok az átlagnál. A Hajagos-völgy eléggé köves, úgy-hogy ott sem lehetett sietni. Csak keveset kellett a 11-es úton menni, s következett a Búbánat-völgy üdülőterülete. Szalagozás vitt föl a Szamár-hegy felé, egy II. világháborús emlékhelyig, ami a következő ellenőrző pont volt. Az itteni emlékkereszt, ami a túra igazolólapján is látható, sajnos kidőlt, vagy inkább kidöntötték. Itt is fölírtam a kódot, előbányásztam egy újabb húsos párnát, hogy a lankásabb részen majd megeszem, s irány vissza a völgybe. Oda, csak azért mentünk, hogy megkezdhessük a túra utolsó hosszú emelkedőjét.

A P+-on, majd a P-n ballagtunk, csaknem a Fári-kútig. Az üdülőterületen, most is benéztem azt az elágazást, amit két éve, pedig tudtam, hogy jön. Oda-vissza 20 m-el megúszva. Egészen a Fári-kútig lankásan emelkedik az út. Utána viszont bedurvul. Mivel a telefonom, ahányszor bekapcsoltam a fényképezőgépet, mindig kiírta, hogy ebben a hidegben nem használhatom a vakut, ezért a forrás előtt megnéztem, hogy állnak a GPS-ben lévő akkumulátorok. Bizony piros volt a jelzés, tehát a forrásnál akku csere. A hideg csökkentette a feszültségüket. Otthon, lemerítéskor, még több mint egy órát világított velük a lámpa, tehát a kapacitásuk 1/5-e még megvolt. A meredek részen rendesen fújtattam megint, bár most nem tűnt olyan meredeknek, mint két éve, de akkor a hosszabb távon indultam. Fönt, rátértem a piros jelzésre, ahonnan ismét szép volt a kilátás. Gyorsan elértem a Vaskapunál az utolsó ellenőrző pontot. Imrééktől megkaptam a dicsérő lapot, a jelvényt és az italjegyet. Beszélgettünk egy kicsit. Nem irigyeltem őket a helyükért. Az étteremben gyorsan beváltottam az italjegyet egy kapucsínóra, s mentem tovább. Lehet, hogy csak a tél miatt, de nem is rosszak az áraik (400 Ft a kapucsínó és ráadásul jó is). Drágábbra számítottam.

A városba visszavezető szakaszon gondolkoztam először, hogy fel kéne tenni a szöges gumit a bakancsomra. Eddig inkább hátrányt jelentett volna, itt viszont találkoztam nagyon keményre taposott részekkel. Vegyem le a hátizsákot? Győzött a lustaság. Nem vettem elő. Végül is nem volt vészes ez a rész sem. A bal térdem viszont elkezdett jelezni. Fájt egy kicsit a lejtőn és nem nagyon akart a normál lépésekhez szükségesnél jobban behajolni. A hidegen kívül (biciklis térdmelegítőt kellett volna vennem a nadrág alá), alighanem a Sas-hegy lejtője tett be neki. De jó, hogy nem a hosszútávra neveztem! Beértem Esztergomba, s hamarosan újra a kocsinál voltam. Motor beindít, ülés- és kormányfűtés bekapcsol. A hőmérő -9 Cº-ot mutatott. Az átöltözést és pakolászást, csak ezután kezdtem meg, de igen gyorsan csináltam, s hazafelé vettem az irányt.

Nem könnyű, de nagyon látványos túra, sok kilátóponttal. Jól választotta meg Imre az útvonalat. Most a hó még szebbé tette, viszont alig nehezítette. Az emelkedők szívatósak, de nem túl meredekek. Sehol sem kellett rövidre fognom a túrabotot. Két-három lejtő volt, ami igazán nehéznek bizonyult.

A túra ár/szolgáltatás aránya megfelelő 1000 Ft-ért szürkeárnyalatos térképet, a megszokott itineres igazolólapot, hátulján, a Budapest felmentésére indított hadművelet rövid leírásával, az eseményhez illő, szép dicsérő lapot és jelvényt kaptunk. A Vaskapunál 100 Ft-os italjegy volt az ellátmány. Az előnevezőknek Imre megküldte a távok térképét és GPS track-jét, ez utóbbit GPX formátumban.