Túrabeszámolók


Kiss Péter Emléktúra a Mátrában

atomcatTúra éve: 20172017.02.22 05:44:10

Rengeteg hó, hideg és téli körülmények, valamint kb. 30 százalékos hullás jellemezte az idei Téli Mátra XL-t. A két héttel kroábbi derbi után kíváncsian vártam, hogy vajon a Péter emlékére rendezett túra idén mit fog hozni. Attilának már a túra előtt megírtam, hogy rendezőként aggodalomra semmi okuk: ha kitart a zima, amiatt lesz kemény a terep, ha meg nem, akkor a fent hó, közte jég, alatta sár és dágvány fogja biztosítani a kellő kihívást a résztvevők számára. A skálán a két szélsőérték közötti bármelyik lehetőség biztosan elegendő kihívást fog jelenteni a vállakozó szellemű elszántaknak:)


Az időjárás hozta az előzetes várakozásokat: a túra előtt Tél Tábornok csapatai biztosan uralták a Kékest és környékét, de az alsóbb régiók hőmérséklete sem ment plusz pár fotknál feljebb a túrák közt elröppent két hétben. 


Így állunk hát, amikor 11-én reggel begördülök az Oxigén Park kapuján, hogy a verdát leparkolva a starthely felé vegyem az irányt. Az öltözettel kapcsoaltban kicsit bizonytalan vagyok. Vacillálok, hogy kell-e az a vékony kis kabcsi a széldzseki alá vagy sok lesz… Lacit megcsörrentem: a rajthelyen vár. Kitöltöm a cetlimet a tél szorításától szemmel láthatólag szenvedő golyóstollal, aztán feltöltenek némi aprópénz ballaszttal visszajáró gyanánt. Az indítóhely felé veszem az irányt. Odabent Szlatki Gabival üdvözöljük egymást. Ő ma söpörni fog, így még lóbálhatja a lábát egy ideig a kellemes melegben:) Óra, bot belőve, indulhatunk.


Idén a kezdeti lendület hamar megtörik, mert Lacinak fel kell venni a cuccát a kocsiból. Én - az alkalmat megragadva - levetem mégis azt a kérdéses egy réteget - mint később kiderül, nagyon helyesen:)


A bíbelődés miatt az órát újraindítom a kocsinál, és zúzunk is le a lépcsősoron. A talaj enyhén fagyott, ígéretes. Talán a sarat idén - a korábbi három rendezéssel ellentétben - megússzuk. Ferenci Laciékat a forrás előtt érjük utol, ők szokás szerint a 37-et nyomják. Jó utat kívánva búcsúzunk két szavas szóváltást követően. Füredig a fagyott, enyhén jeges terepen jól lehet haladni. Két futó banyaféket (polgári nevén csúszásgátlót) vesz - nem bízzák a véletlenre. Hamarosan Füreden bukkanunk ki az erdőből. Lacinak mondom is, hogy az XL is itt jön be, ami kisvártatva neki is eszébe jut. Az EP idén kicsit közelebb költözött a pályához, nem kell az extra 20 métert megtenni a buszmegállóig:) Laci pepecsel a papírral: a zsákjába tette. Mondom is neki, hogy adok nejlont, tegye zsebre, nem megy vele feleslegesen az idő. Végül a tanácsot a következő EP-nél fogadja meg, ami az előző pont epszilon sugarú környezetében található. Lelkes pontőr társunk még fotót is készít rólam a patakon átkelve, pont mielőtt szembesülök a túloldal tükörjég dózerútjával. 20 méter után úgy döntök, felteszem én is a banyaféket, hogy stabilabb és gyorsabb legyen a haladás. Akartam hozni Lacinak is egyet, de sajna nem találtam a boltban a túra előtt, így neki maradt ma a csúszkálás:(


A Kékesre menet feltűnik, hogy idén nagyon kevés a túrázó. Vagy mi indultunk később vagy a tényleges tél megijesztette a nép jó részét. Nem tudom, de ezen a részen mindig jóval nagyobb szokott lenni a népsűrűség. Az időjárásra szavunk nem lehet: hamarosan beemelkedünk a napfürdőbe, ami lényegében egész nap kitartó túratársnak bizonyul. Kb. 500 méter felett stabil fagy fogad minket. A hó csak a déli lejtőkről húzódott vissza, egyébként megmaradt a fehér takaró. Laci pár méterrel mögöttem marad, de azért ő is előzgeti szépen a népet felfelé. Hamarosan, a völgyböl kikapaszkodva a csúcsra vezető gerincen vagyunk. A műútat keresztezve futok össze Zolival, akivel pár túrát együtt harcoltunk végig anno. “Sanyi, akit otthagytunk”-ról kérdezem, és sajnálattal hallom, hogy visszavonult az aktív túrázásból jó két éve. Kár:(


A parkolóba éppen érkeznek az álmos arcú sízők, a pályán már pörög ezerrel a lesiklás. Jó látni, hogy idén télen teljes gőzzel működhet a sícentrum!


Pár lépés és az Ország Tetején is vagyunk, majd irány a síház. Odabent Mátra115-re hajazó elátás és kedves pontőrök fogadnak minket. Sokat nem időzünk, lazább szakasz jön: húzunk le a Szent István-csevizéhez. Lövök pár képet az északi sípályáról, aztán usgyi. Az észak-keleti irányra fordulva a tél csodaszép arcát mutatja: az erdő magas, ágas-bogas faágai és az alattuk levő cserjék jégzászlók díszítette gallyai között játszik a szembefényben a téli napsugár. Ezt nem lehet megúszni újabb képek nélkül, annyira csodálatos:)


A most kovetkező szakaszon kiváló segítség a jó minőségű acélból készült banyafék. Laci szegény többet csúszkál csúszásgátló nélkül, de azért nem vészes a helyzet. A főgerinc-betéten hamar a Markazi-kapuban vagyunk, ahol lecsapoljuk a felgyülemlett fáradtolajat, majd zúzás a tábla szerint 2.2 km-re levő Ilona-vízeséshez. A talaj fagyott, csak minimális víz csordogál itt-ott, jó a haladás.


A vízesés felett meglepetésemre idén nincs kötél, ami azért elfért volna. Csúszásgátlóval ok volt, de akinek csak botja, vagy Isten ments még az sem volt, az rendesen parázott ezen a szakaszon. A túloldalt megkaptam a magyarázatot: oda volt berakva az az egy kötél, amivel valószínúleg a kiépítő érkezett. Vagyis a konklúzió: jövőre ide két hossz kötél kell:)


Én már rég a patakmederben caplatok, amikor Laci végre nagy nehezez utolér. Rendesen visszafogta a csúszós átkelés a vízesésnél. A pont felé haladva betolok egy szendót. Az EP-ben - mint oly sokszor - ismét VinAti fogad. Berta Gabiék is pár perccel toppannak be előttünk (Laci látta őket a startban).  VinAtinak kiemelkedően jó kedve van, még páliknával is megkínál, de azt általában egy ponttal arrébb szoktam inni, így elutasítom:) Ez a pont sem panaszkodhat ellátmány tekintetében. A savanyú gumicukor igencsak bejön!:) Viszek párat az útra is:) Feltöltés, tea, aztán hajrá, a 2. mászás: a Gabi-halálán keresztül fel a Kékes nyakára. A műútról újra az erdőbe térve hamarosan beérjük Gabiékat, és az egyik emelkedőt Gabival trécselve daráljuk. A pihentetőbb szakaszra érve aztán lassan távolodni kezdünk, végül ordibálva “beszélgetünk”:). Hamarosan jó utat kívánva búcsúzunk - a Kis-kő körnél majd úgyis összefutunk:)


Az északi oldalon szemmel láthatóan jobban tartja magát a tél, de a hó és jég fényévekkel jobb, mint az előző évek sártengerei. A Gabi-halálához kapaszkodva a sárnak már esélye sincs: igazi, hófehér télben capaltunk. Előzgetem sorra az embereket, Laci pár méterrel utánam szintúgy. A szűz hóban, felfelé menet igencsak kemény a dolog. A két héttel előzések klónja az élmény.


Gabi-halála, 772 méter - már csak vagy 90 szintméter a pont. De addig még hátra van a Mátra talán legszebb panotámaútja, ami közel szintben tekereg a Kékes csúcsa alatt. Felejthetetlenül szép a véget érni nem akaró, végtelen panorámába torkolló útkanyarulatok kombinációja.


A pontba futva érkezük egy alakalmi túratárssal. Laci pár másodperccel utánam esik be - ő is megnyomta a vízszintes-lejtős utolsó részt. Pecsét, időcsippantás, kaja, és a szokásos pálinka egy túratárssal Péter tiszteletére és emlékére. Sajnos idén Koppány lebetegedett - mint sokan mások is a rendezőgárdából - aratott az influenza.


A kaja-pia-tea kombó után várva-várt kedvenc részünk, a nyaktörő jön. Igazából csúszásgátlóval, havon talán még a legkényelmesebb ez a mutatvány, már amennyiben a kb. 30 fokos havas, csúszós lejtőn való haladást bármilyen kényelmi katagóriába lehet sorolni:)


Szerencsésen, seggelés nélkül érjük el az alját, ahonnan a Hidasi-erdészház felé vesszük az irányt. Végre csappan a mezőny, innentől lényegében a túra végéig pont optimális az egy kilométerre jutó emberek száma (néha akad egy mutatóba):)


A Gyöngyös-patak sem tréfál meg minket idén: Gemaék pontjába könnyű a lejutás. Meglepetésemre a fagy végig kitart, pedig arra tippeltem volna, hogy a vége sártenger lesz. Lacinak mesélem a tavalyi résztvevőket, akik nem bírtak ellenállni a patakban csobogó víz csábításának - bár ezt nem önszántukból tették:) A pont előtt betolunk egy-egy szendót, aztán Gemaék nagy “Tom-Tom”-ozásával kísérve esünk be a mindenféle földi jóval bőségesen ellátott újabb EP-be:) Idén a pontőrök 400 g marcipánt, mi pedig süteménytől kezdve banánon át pálinkáig minden földi jót kapunk, beleértve Hajni finom áfonyás házi sütiét:) Jó látni újra a volt barlangásztásrsakat, és az különösen jól esik, hogy minden évben ilyen örömmel fogadnak itt. Ilyenkor érkezem igazán haza:);)


Szokásos éves rövid trécselésünket hátrahagyva indulunk tovább a pontból, hogy Mátraházán át ismét az Ország Tetejére hágjunk. Persze a Mátraházára vezető hosszú, de legalább ingerszegény kaptatót az agyam ismét sikeresen tömörítette. Tudom, hogy a szintnek benne kell lennie, ha a Kékes a cél.


Pár túratárssal egymást mellőzgetve érünk fel a Bükkfa-kúthoz, ahol nem bírok ellenállni a forrás vízének:) Lacit bevárom, hogy el ne kavarjon a Mátraháza előtti jelváltássoron, aztán húzás tovább letolni a maradék szintet.


Mátraháza közeledtét a motorok dübörgése jelzi - valahogy nem hiányzott az életemből. A parkolóban nagy élet fogad minket, sokan jöttek fel kihasználni a napfürdőt. A falut elhagyva a déli sípálya alján sokan szánkóznak. Hamarosan a felhagyott síugrósánc következik - azon mélázok, hogy a téli olimpiára nem sok esélyünk lenne:)


Még kb. 60 méter szint, és Gyuriék másodjára is jó helyen vannak:) Jól esik a 2. energiautántöltés is, mielőtt nekiesünk a Kékesre vezető ínszaggató, kellően csúszós meredeknek. Indulás után rögtön csatolom a Házán levett banyaféket, és egyből megjön a tapadás. Feljebb két srác bot és csúszásgátló nélkül szerncsétlenkedik a feljebb álló - szemmel láthatólag - nagyobb tapasztalatú dirigálásával. Nem tűnik egy életbiztosításnak a dolog…


Végre elérjük a tisztást a kis köves bérccel, és innetől nem lesz több nyaktörő Kékesig. Igazi téli tájon vezet utunk. A naplemente sem fenyeget még minket. Az az érzésem támad, hogy jól állunk időve a tavalyi évekhez képest, de azért még rejteget egy-két mókát az út:)


A Kékesi síházat idén is sikerül útba ejteni - nem úgy, mint 2. teljesítére, amikor vissza kellett menni:) A reggeli kaja-pia-szem-szájingerlő mennyiség mit sem csökkent:) Töltök a vizesflaskámba, mert tudom, hogy a 2 l reggeli nafta hamarosan beadja a derekát. Indulás, a csúcskőnél magasság-utánállítás, és már megyünk is le az átmenetileg majdhogynem bobpályává vált, szanatóriumhoz vezető sétányon.


Irányra állunk a Kis-kő felé, és ahol lejt, meg-meghúzzuk a tempót. Lefelé menet gyerekekről, tervekről, a jövőről esik szó. Kis-kőnél a pont a kékesi rémhírekkel ellentétben meleg teával és rengeteg vízzel fogad minket. No meg házi aszalt almával! Innen is köszönjük a nagymamam hozzájárulását az élményhez!:)


Nincsenek túlzott elvárásaim a most következő lefelé menettel kapcsoaltban: a hó biztosan el fog fogyni a végére, majd helyét a sár veszi át, még mielőtt leérünk a patakvölgybe, ahol lutri, hogy mit dob a gép… Lefelé menet a naplemente festette égi háttér előtt szürreális képet fest a Mátrai Hőerőmű betonmonstruma pár kilométerre a hegy lábától.


Az útviszonyokkal kapcsolatos előbbi várakozás kb. teljesül is, majd odalent kiderül, hogy kiválóan tartja magát a fagy. Ez nem rossz, sokkal jobban járható így a völgy, mint a korábbi évek során bármikor. A várba kapaszkodás idén nem akar véget érni, de a fent kapott kóláért és savanyú gumicukorért megérte:) (Nem egy egészségdiéta, de kell a kraft.:))


A várból még fejlámpa nélkül kötjük fel a nyúlcipőt, hogy egy jó kis terepzúzást hátrahagyva ismét a völgyben legyünk, és megkezdjük a testi-lelki felkészülést a Kis-kő horrorjához.


Ez a mászás minden évben kellően kemény volt, így negyedjére sem várom, hogy 20 méter per perccel fogjuk ledarálni így a nap végén:)


Felteszem a csúszásgátlót, lámpát és usgyi, hajrá fel. Lacival követjük a szalgozást, mígnem egy balosat elnézünk, így végül izomból felkapaszkodunk a gericen vezető útra. Szépen előzgetem az embereket, persze nem túlterhelve a motorokat. Végül utolérem völgyben meglépő alkalmi túratársamat, de érdekes módon nem folytatjuk a lenti trécselést:)


Hirtelen ipari magasan veszek észre egy fejlámpát a fák lombtalan ágsűrűjében, de hirtelen rájövök, hogy szerencsére csak a Vénusz tréfál meg:) Jobbra az Éjjeli Töklámpás vánszorog fel lassacskán az égre, hogy megnézze, mit csinál ez a sok eszeveszett marha a fagyott Mátrában:)


A lelkem mélyén tudom, hogy minden hegy egyszer véget ér, és szerencsére ez idén csincs máshogy a Kis-kővel sem. Odafent veszünk egy kis teát és felszívjuk magunakt a hátralévő 8 km-re.


Egy négyesfogat élén caplatok Füred felé. A biztonság kedvéért bekapcsolom a navit az órán, amin az elágazónál jót mosolygok: Attiláék úgy kiszalagozták, hogy szinte benézhetetlen a letörés az erdőbe. Lekanyarodva rekortán minőségű, havas pálya fogad minket. Azért a bozótos szokásos dágványa idén is megtréfál minket, bár a helyzet súlyossága semmi a korábbi évekhez képest.


A négyesfogat mögöttem caplató tagja a patakátkelés előtt bemutat egy tíz pontos hátraesést, aztán megkérdi, hogy miért nem szólok, hogy csúszik - nekik nem volt banyafékük.


Banyafék patakban elmosva, aztán húzás a dózeron Füredre ismét. A tavalyi köd szerencsére lekéste a túrát. Az Avogadro-mocsár is bután bámul lámpáink fényébe fagyott arcával. Az utolsó kis pukli a falu előtt, egy fagyos lemenetel a patakvölgybe, és már a reggeli pontban is vagyunk.


Itt tényleg csak pecsét, aztán hajrá, nyomjuk le azt az utolsó 2 km-t! A felfelé a négy rendezésből idén a legkíméletesebb velünk: 90%-ban fagyott, csak egy-két helyen van a szokásos dagasztósár. Felérünk, egy adag iskolás bukkan fel velünk szemben, majd máris a lépcső alján vagyunk. Felfelé caplatva merül fel bennem az Emléklépcső gondolata. Drukkolok, hogy el ne felejtsem, míg beérek a célba:)


Az ólomfokokat hátrahagyva már csak keresztül kell vágni a parkolón és fel kell tépni az ajtót, hogy a mai nap folyamán utoljára ismét csippanthassunk a csippel:) 12:16 perc kerül a lapra - a parkolói répázás nélkül 12:10. Ismét megvan, ismét nagyon szép, és méló Emléktúra volt. Köszönjük az évről évre egyre profibb rendezést, és jövőre ismét!