Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

PapsajtTúra éve: 20172017.05.30 12:32:03

Kinizsi 100 - Benyomások


A címből most lemaradt az „első” kifejezés, mivel az igazsághoz hozzátartozik, hogy a K100-nak immáron másodjára vágtam neki, de tavaly valamiért nem jött az ihlet, hogy a megélt pillanatokat, küzdelmeket olvasható formátumba öntsem.



Különösen nehéz egy olyan túráról bármiféle „újdonságot” megosztani, amit a témában érdekeltek már ne olvastak volna máshol, másvalaki tollából, ezért a tényszerű, leíró jelleg helyett most egy kicsit a szubjektív benyomásokat, őszinte gondolatokat helyezném előtérbe két teljesítés tapasztalatainak ötvözésével.


A tavalyi teljes tavaszi felkészülésünk, túráink célja Ákos barátommal a K100 sikeres teljesítése volt. Minden létező fórumon, minden írott és videós beszámolót töviről-hegyire átbújva, rész-szintidőket számoltunk, fejből fújtuk az összes vízvételi lehetőséget és gondos tervezéssel korábbi rövidebb 50-70 km-es túráink tapasztalatai alapján felépítettük a stratégiát, bejárva a túra előtti hétvégén az utolsó 65 km-es szakaszt. Végül minden úgy alakult, ahogy elterveztük és 22:20 alatt sikeresen teljesítettük. Akkor nálam az egyetlen holtpont Pusztamarótnál jelentkezett, mivel a meleg, az izzadság és a túranadrág dörzsölése teljesen szétkapta a belső combjaimat, de mivel szerencsére volt nálunk fásli, meg neogranormon, sikerült orvosolni a helyzetet. Tavaly a legnagyobb félelmem – amelynek gyakran hangot is adtam – hogy vajon mi van 70-100 km között mind fejben, mind fizikailag? Ez a félelem persze abból is táplálkozott, hogy tavalyi felkészülésem egyik túráján, a Sárga 70-en rosszul megválasztott felszerelés miatt nagyon megszenvedtem és annyira elkészültem a végén, hogy nem tudtam elképzelni, képes lennék-e még további 30 km megtételére.


Sokan azt mondják: „Elsőre a legnehezebb!” Szerintem nem így van. Az első próbálkozóknak van egy egyszeri és megismételhetetlen doppingszere, mégpedig vágy az ismeretlen és saját határai leküzdésére, az önmagunknak való bizonyításra, hogy képes vagy rá, ha igazán akarod. Nekem ez az érzés rengeteg plusz erőt adott tavaly, ugyanakkor idén már hiányzott belőlem, talán ezért is ment lélektanilag nehezebben. Minek csinálom ezt, amikor egyszer már bizonyítottam, hogy képes vagyok rá?


Akkor a célban – sokunkhoz hasonlóan – azt mondtam, hogy soha többet, aztán az élet felülírt mindent. Ákos élményei, beszámolói teljesen rabul ejtették öccsét Marcit, aki „TT szűzként” idén teljes gőzerővel vetette bele magát a teljesítménytúrázás világába, mi pedig látszólagos ürügyet keresve azonnal lecsaptunk a lehetőségre, hogy elkísérjük a felkészülésben és a nagy napon. Egy 40-es, 50-es OKT, Vérkör, Mátrabérc, Gerecse 50, Tanúhegyek 50 után úgy éreztük megtettük, amit felkészülés szintjén megtehet az ember, fizikailag nem lehet gond, ugyanakkor soha nem szabad egy K100-at félvállról venni. A túra előtti héten ez különösen zavart, mert hiányzott a tavalyi izgatottság érzése, a nagy ismeretlenbe, a még át nem lépett határokba való belépés érzése, miközben fejben is rendesen fel akartam készülni. Pénteken aztán minden megváltozott...megjött az a bizonyos zabszem az altájékba, és alig tudtam valamit aludni, pedig, hogy időben elrajtolhassunk a Veres Péter Gimnáziumtól nem messze foglaltunk szállást. 5:00-kor kelés, a szokásos reggeli TT rituálék, felszerelés csekkolása, krémezés, ragasztás majd indulás autóval a start helyszínére, ahova 6:00-ra oda is értünk. A tavalyi katasztrofális rajtoltatás idén lényegesen gördülékenyebben ment és a tér közepe helyett mindössze a Gimnázium bejáratától néhány méterre kellett várakozni a hivatalos 06:45-ös kapunyitásra. Az izgatott tekinteteteken végigpásztázva hamar megérti az ember mit is jelent a K100 feeling, amit a teljesítés sikerétől függetlenül minden résztvevő szívét átjárja. Az izgalmakat ráadásul tovább fokozta Marci, aki, mint megtudtuk nem a hivatalos honlapról letölthető nevezési lapot töltötte ki, illetve az orvosi igazolása sem a szigorú szabályok szerinti formanyomtatványon szerepelt. Szerencsére gyorsan sikerült orvosolni a problémát, mivel még a sorban kerített egy nevezési lapot.


Az indulás végül 06:55-re esett, ami a tavalyi rajthoz képest bő 1 óra előnyt jelentett a nappali órákból. A legfontosabb szabályok, amiket igyekeztünk szem előtt tartani: Megnyomni az elejét, hogy féltávnál legyen időtartalékunk, így Mogyorósbányára egy 9-10 órás szintidővel számoltunk. Amíg van étvágy (és utána is J) enni és inni, annyit amennyit csak lehet; odafigyelni a folyamatos folyadékpótlásra, valamint a katlanban minden lehetőséget megragadni a fejünk és testünk hűtésére, megelőzve egy esetleges napszúrást.


A korai indulással sikerült idén a mezőny első felében elrajtolni, így érzetre is kevesebbnek tűnt a létszám körülöttünk, ami a Kevély szűkös ösvényein nem is volt hátrány. Tervünkhöz mérten faltuk az első kilométereket, az idő tökéletes volt, a kilátás pazar, így Hosszúhegyig 6,2, a Pilis-nyeregig 7,7-es átlagot tudtunk hozni. Ez a rész szerintem a túra egyben egyik legszebb szakasza is, ahogy váltogatja egymást a fel-feltáruló panoráma, az erdő lombos árnyas ösvényeivel. Közben összefutunk fórumról ismerős arcokkal is. Megállapítottam, hogy Máté katonai hátizsákja egy cseppet sem zsugorodott, bár ő váltig állította, kisebb súlyt cipel idén. Rákérdeztem az ígért reggeli rajtnál osztogatott meglepire is, hátha valami izomgörcsoldó, vagy fájdalomcsillapító lesz J, helyette egy kis fecnin egy Roosevelt idézetet kaptam, ami nagyon kedves gesztus volt, el is tettem emlékbe.


Élveztük a fák nyújtotta árnyékot, egészen, amíg ki nem bukkantunk az erdőből megpillantva Kesztölcöt, búcsút intve egy időre az árnyéknak. Tavalyhoz hasonlóan feltöltöttük vízkészleteinket az artézi kútnál. Gyors fejmosás, sapka bevizezése, kicsivel arrébb némi kesztölci pogácsa megízlelését követően hamar Dorogon találtuk magunkat az ismerős sarki kocsmánál. Ha egyszer valami bejön, pláne egy TT-én, azon nem szabad változtatni, de legalábbis az emberek többsége babonás módon ragaszkodik ezen szokásaihoz. Velünk sem volt ez másképp, így Ákos instruálására a két testvér elfogyasztotta a Getét legyőző sörüket, majd a benedvesített törölközők és fejfedők felvételével nekiveselkedtünk a hírhedt „meleg” hegynek. Idén valahogy nem bántott annyira se a meleg, se a szint, egy-kettőre fent találtuk magunkat az ellenőrzőponton 5,2-es átlaggal, és az a bizonyos pár száz méternyi lefele sem porlasztotta rommá térdizületeinket. Kicsit hiányoltuk ugyan a tavalyi Gladiátorba illő „Now we are free” búzamezőket, a napraforgó palánták még csak most kezdtek erőre kapni, ugyanakkor a fel-le hullámzó dombok és a környező táj látványa mindenért kárpótolt minket. A tokodi pincéknél vízvétel, jól megsózott zsíroskenyér és az elmaradhatatlanul várt kút, amelyet valamilyen oknál fogva az előttünk elhaladok még nem vettek birtokba. Bár le volt csukva a fedele, nem volt lakattal lezárva, így néhány másodperc alatt már húztam is fel a ránk váró Kőszikla ellenszerét. Persze mondanom se kell, ahogy a vödör kibukkant a felszínre, pillanatok alatt, vagy egy tucat túratárs vett minket körül, hálálkodva, hogy ez milyen jó ötlet volt. J


A környező kis kertek nyiladozó gyümölcsfáinak romantikáját hamar feledtette a Kőszikla rövid, de annál keményebb kis kaptatója beszűkült kis ösvényeivel és dzsungelharcával, amelyet egy szívemnek oly kedves kis szakasz követett, mivel újra lombos árnyékban kocoghatunk be egész Mogyorósbányáig.


Kakukknál telefonomra pillantva két dologgal szembesültem: a tracker valahol leállt, viszont az időnk jobb, mint tavaly 51,75 km 9 óra 31 perc alatt. Végre megnyugszom ez a tavalyihoz képest fél órával jobb. A túra leghosszabb engedélyezett pihenője következik, ragaszkodunk a zöldségleveshez, zoknicsere, krémezés, kis nyújtás, pihi.


A fiúk nagyon jó formában vannak, robognak előre, egyre gyakrabban maradok el tőlük. Ekkor jön a mélypont, a gyomrom kikészült, valószínűleg az otthonról hozott szendvicsek és a napközben elfogyasztott szintetikus vackok összeférhetetlensége révén egyre szörnyűbb hangokat hallat. Még Péliföldszentkeresztnél se járunk, de kénytelen vagyok rögtönzött kitérőt tenni letérve a kijelölt útról. Félek, ha ez így marad, nekem végem. Péliföldszentkeresztnél bevárnak a fiúk, azt mondják csak néhány perce várakoznak rám. A Bányahegyig vezető szakaszon tovább demoralizál a folyamatos szomjúságérzet, pedig nagyon igyekeztem odafigyelni a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelre. Magam sem értem a dolgot, így a bajóti műútnál Hot Dog Man-nél ásványvizet, Pusztamaróton kóla formájában plussz folyadékot veszek magamhoz, folyamatosan iszom, ha kívánom, ha nem. Bányahegyre éppen sötétedésre értünk be, ahol gyomorproblémáim ellenére tizenkilencre lapot húzok és magamba diktálom a gulyáslevest. Marci is megfogadja tanácsom ő is velem együtt abrakol szorgalmasan. Utóbb bebizonyosodik, jó döntésnek bizonyult. Nem sokat időzünk, tudjuk nem lehet, előkerülnek a fülesek, indul a zombiüzemmód. A zene számomra mindig nagyon motiváló, új erőtartalékokat mozgósítva megadja a kellő ritmust, eltereli a figyelmem a fájdalomról. Gyomrom is rendeződik, a számban érzett folyamatos szárazság érzete tompul, a vértestolnai műútnál új erőre kapok és újra együtt koptatjuk a kilométereket a fiúkkal.


A koldusszállási etap a maga monotonitásával hamar elérkezik, talán közrejátszik ebben a folyamatos lejtés is. Pecsét, forró zöldségleves a bögrébe. Már nem akarok leülni, pláne nem a tűz mellé, hogy a meleg és a fel-fel csapó lángok megbabonázva, foglyul ejtsenek. A belső combjaimat újra érzem, ég a bőröm, újra előkerül a krém. Tovább indulunk, tudom a túra egyik legnehezebb szakasza következik, ha ez megvan, már semmi sem állíthat meg. A talpaimba hasító fájdalom ismerős tavalyról, hiába a puha talpú terepfutó cipő nem ezekre a zúzott kövekre lett kitalálva. Eszelős őrültként pásztázom a fejlámpa fényében megvilágított néhány négyzetméternyi területet, hova is lépjek, de mindhiába, mintha csak egy forró kénköves kőtengerben gázolnék. Érzem és tudom, hogy már nincs értelme levenni a cipőt, zoknit cserélni, a vízhólyagok már bevették lábfejem várát, nincs mese menni kell tovább. Elvesztem az időérzekem, tompulnak a reakciók, álmos vagyok. Nincs terefere, vígkedélyű beszélgetés, mindenki magába fordulva vívja harcát saját démonaival. Nagy erőt ad, hogy két fejlámpa előttem haladva meg-megfordul egy-egy kereszteződésnél és bevár. Már szólni sem szólok, csak felfelé tartott hüvelykujjammal jelzem, megvagyok, minden rendben, mehetünk tovább. A fejemben kavargó gondolatok között szöget üt egy ismerősöm lenéző és nagyképű kijelentése, miszerint „Mi ebben olyan nehéz, hiszen csak sétálni kell nem?” Azt kívánom most bárcsak ő is itt lenne mellettem, hogy feltehessem neki a kérdést: Még most is így gondolod? Persze nincs ott senki, csak én és a gondolataim.


A Szt. Péter templomromnál egy utolsó rövid pihenő. Egy rendkívül kedves pontellenőr bácsi polifoam szivaccsal és takaróval kínál minket, de már szedelődzködünk is, nincs értelme megvárni, hogy kihüljön az izomzat. A stációkat letudva, megpillantva Baj fényeit vázolom Marcinak, hogy már csak egy "végtelen hosszúnak" tűnő TSZ bekötőút lesz Bajig, majd balra fordulva egy még hosszabbnak tűnő bicikli út, ahol az alagút végén ott pislákol a tatai vasútiátkelő fehér lámpája. A bicikli úton néha arra eszmélek, hogy kiesnek részek, mintha elbóbiskoltam volna. Közben egy-egy magányos futó hagy el bennünket. Még néhány kanyar Tata utcáin, a célegyenesben szembe jövők bíztatnak, mi gratulálunk nekik és megérkezünk a célba 03:58-kor. 21:03 lett a vége. Ambivalens érzések kavarognak bennem. Örülök...de valójában nem az oklevélnek, a szintidőnek, vagy a második sikeres teljesítésnek, hanem annak, hogy végre vége... Átmegyünk az ebédlőbe, a fiúk megeszik a levest, én idén elteszem emlékbe a cetlit. Az ebédlőben ismét ismerős arcokat fedezek fel. Gombos Kálmán pihen velünk szemközt az asztalra borulva. Amíg Marci felesége megérkezik, mi is elbóbiskolunk egy kicsit.


Idén próbáltam a fiúk fülébe elültetni a gondolatmorzsát, hogy meg kellene valamikor próbálni a Mátra 115-öt. Bármennyire is vágyom rá, ott és akkor azonnal elengedem a gondolatot, érzem, hogy kevés vagyok hozzá. Nem is ahhoz a plussz 30 km-hez, hanem a 3700 méter szinttöblethez. Érdekes kérdés ez a hosszútávú teljesítménytúrázás... Bár fizikailag nem volt gond, mindhármunk egyöntetű véleménye az volt, hogy kb. 70 km után már nem volt az egésznek semmi élvezeti értéke. Én nagyon szeretem az erdőt, nappal, éjjel egyaránt, szeretek barangolni benne, de mint mindenből, ebből is egy idő után telítődik az ember. Hiába szeretem a nutellás palacsintát, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok 20 darabot elfogysztani, még ha sikerül sem biztos, hogy lelek benne bármi élvezeti értéket. A tájat már ismerem, a távot bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok szintidőn belül teljesíteni, akkor meg mi értelme az egésznek?



Persze soha ne mondd, hogy soha! Most nem követem el ezt a hibát. Ha egyszer az 5 éves kisfiam kamaszként megtalálja ezeket a kitűzőket és megkérdezi, hogyan lehetne neki is egy saját, nem kérdés, hogy ismét ott fogok mellette állni azelőtt a bizonyos Gimnázium előtt. J