Túrabeszámolók

Kazinczy túrák – Szalánc 50 (54,2+2km, 1930m szint)

Mert kell egy csapat…

A Szalánc mind a terepfutóknak, mind a tt bajnokságban forduló, így nem maradhatunk ki belőle. Egyébként sem állt szándékomban kimaradni, de a 200 km közben megtolni a harmadik 50-est elég öngyilkos dolognak tűnt. Aztán szép csendben elengedtem a hosszút, fókuszáljunk a rövidre. Nem is volt nehéz, egyre fontosabb ez a csapatjáték.

Szokás szerint leutazunk előtte, hogy reggel pihenten ébredve, főleg minél kevésbé ödémás lábbal vágjak, vágjunk bele. Itt volt egy kis csavar, Karcsinak csak reggel sikerült Füzérre lejönni, nem sokat aludt. Engem Kovács Úr lovagiasan kisegített a fuvarral. A többieknek a Koronaőr panzióban csodás vendéglátásban volt részük. Azt hiszem, ha Kékezni jövünk erre, akkor is szállnánk meg. Ahogy megérkezünk, átmegyünk a rendezvényközpontba, puszi pacsi helló, de jó, hogy látlak. Érkeznek a résztvevők az 1. 50-esről, (a megabrutálok a 2.-ról) ismerősöknek örülünk, bíztatjuk őket. Benevezünk, hogy átnézzük az itinert, bevallom tavaly az útvonal egy részén nappal is zombiztam, a másik része meg éjszakára esett. Beülünk egy, vagy inkább „A kocsmába” meginni egy bambit, csapatkép is villan, és enni egy jégkrémet. Szlovák csavart, nem lepődünk meg. Idefele a legrövidebb út is Szlovákián át vezetett. Itt vettem észre, hogy még személyit se hoztam…

Megpróbálunk nem túl későn lefeküdni, közben már az ígért eső is megérkezett. Gondolok a kint lévőkre, a 200-asokra, akik egész éjjel kapják. Nem, ez nem egy zápor, egész éjjel, és délelőtt esni fog, felázik minden. Mi is számítunk rá, nekünk is jár, ez így fair.;) Felébredek hajnalban, hallgatom, hogy esik, hol jobban, hol kevésbé, de inkább jobban. Mennek a találgatások meddig fog esni, induljunk, vagy később… Szerintem nincs értelme várni. Karcsi is megérkezik, lassan indulásra készen állunk, némi feszültség a levegőben villan. Kovács Úr ismét lovagias, felajánlja egy esőkabátját nekem. Hála. És én továbbadom Zsunak. Nincs semmi vízállója. Nekem ott a 120l-es szemetes, de minek is, futnom kell, mennem kell, nem fogok fázni. Megyünk a rendezvényközpontba, Zsu, Lala belevág nincs értelme várni, azt mondják, majd megyünk. Vetélytársaink is növekvő létszámban megjelentek, most már ők is egész csapatnak néznek ki.:) mire nem jó ez a bajnokság. Nono és T.Balázs kicsit később indulnak utánunk. Pató Balázs is befut, örülök, ő is motivál, utol ne érjen, én vagyok a nyula. Ahogy egyre jobban esik, vagy vágja a szél az esőt, bennem úgy nő az elszántság. Ez egy 50-es „csak”, nem a 200, ha el is ázik a láb, ennyi idő alatt nem kezdi ki a víz, nem lesz baj, csak menni kell. Minél gyorsabban.

Együtt indulunk Karcsival, legalább az elején még hadd lássam, utálom ezt, hogy nem együtt megyünk, de ez most másról szól. K+-en ki, utcákon hömpölyög a víz szembe, murvás, majd füves utakon próbálunk bemelegedni, nagyjából az első km-en beázott a cipő, de csak rövid ideig érzem. Nem kerülgetem feleslegesen a vizet, inkább kőre lépek és vízbe, mint a sárba, Oberon húz egy kicsit, de más a dinamikánk, sokáig kerülgetjük egymást. Menni, menni kell. Emelkedünk az Eszkárosi-patak, a határ irányába, erősödik a cuppogás, ahol csak kicsit is biztosabbnak érzem a talajt, kocogok. Meglepődöm, hogy ha lassan is, de utolérek embereket. Néha rápillantok a gpsre, de nagy szükség nincs rá, jó a szalagozás, bár néha kicsik és csoffadtak, de jó helyen vannak. Az egyik ilyen pillanatban észreveszem, hogy nem működik, kész beáztak a gombok… na de jóóó… bakker nem vagyok nagy gpses, de na. Még az 1.ep-nél sem vagyok.

Ez most letört. Próbálok életet verni bele, ez elméletileg vízálló, bár nem egy mai darab, de akkor is. Ne már… pont most? De tényleg?? Megpróbálom újra, és újra. Nagyon zavar. Tudok nélküle is lenni, csak számítottam rá, megnyugtat. Elérem az 1.ep-t, tudom Joe lesz a sátorban, és tényleg. Beadom a genotermben a papírt, percekig szöszöl, azt hittem elaludt, már rá is kérdezek, amikor kiadja a zuhogó esőben a papírt a nájlon nélkül. Kb. eddig tartott az itinerem, de még benyúlok a sátorba, és felmarkolom a nájlont menteni az itinert, ha tudom. Tudom itt ér össze az Északi Zöld, és a Felvidéki Zöld itt figyelni kell, jó esetben segít a pontőr. Mondja is: át a patakon… csak épp most mindenfelé patakok folynak, és nem láttam a csoffadt szalagot, visszakérdezek. Persze Joe sem érti, mit értetlenkedek, de sebaj, még mindig nagyon zavar, hogy cipelem a tönkrement gpst. Ok, megvan a Szlovák Zöld, akkor menjünk, menjünk… Nem, nem tudok túllépni a gpsen. Próbálkozom, de semmi, nem és nem. Megyegetek, de a tempóm elveszett, és az út se rémlik tavalyról. Egyszer csak kiérek a rétre, és belebotlok Zsu-ba. Láttam ám, futikázott!:) úgy megörültem neki, belépünk az erdőbe, el a smerovnik mellett, megnézem, de fel sem fogtam, hogy itt kell jelzést váltani, pedig tudtam, sőt emlékeztem is rá. Nem is gyanakszom, ok itt a Zöld, hasítunk lefele. Én idióta, még Zsu-t is elvittem magammal… Beletettünk majd 2 km-t mire visszajöttünk, kicsit dühít, nem is sejtem mennyit vesztettem, de elég sokat. Reméltem, hogy Zsu jön velem, de elhagyom, ezek a pillanatok olyan nehezek… Ismét visszaelőzöm, akiket az előbb, majd elütöm tréfával mennyire béna vagyok. Ez egy haladós rész, aszfalt is kerül, így tényleg sokat kaptam, akik itt elmentek mellettem. Még mindig azon a nyamvadt gpsen rágódom, komolyan jobban jártam volna, ha el sem hozom.

Sok depós autó várakozik Szalánc előtt, pedig a kocsma egy karnyújtásnyira innen. Bedöcögök a faluba, és ninii, itt van előttem Karcsi, már messziről megismerem, Kovács Úr és Era is.:) természetesen lecsesz, hogy eltévedtem, és mit bénázok a gps-sel, de aztán rájön, hogy tényleg off a kütyü. Gyorsan csekkolnánk (16+2km), még a Lalával is pacsizok, de elszelel. QR kóddal sokat szenvednek, addig a kofola is lecsúszik, úgy örülök, hogy együtt vagyunk újra. Eszünk, normálisan kenyeret tudok, ami olyan jó, de ebből érzem, hogy lassan jöttem. Indulunk fel a várba Karcsival együtt, ott meg a T.Balázsba botlunk.:D de jó utolért minket, de még visszarohan a kocsmába. Valahogy az eső ellenére is több kedvem van nézelődni, mint tavaly 120 km után. Visszagurulunk a faluba, ahol összeverődünk négyen, én Balázzsal tartok, Karcsi a Lalával, utánunk valahol a Zsu és Nono, mi meg nekilendülünk a Kalsáig tartó tempósabb szakasznak. Ezt egy 1,5-2 km-es szanaszét ázott szántföldi szakasz kicsit megtöri. Őrlődnek az idegek… de jó, hogy hoztam botot, mert a bokám, mint a ringlispil. Néha bokáig, vagy felette süllyedek a dzsúzban, nem a vizet kerülgetem, inkább az iszapot. Kalsára a csilivili focipálya mellett esünk be, kicsit szürreális látványt nyújthatunk, de sebaj. Helyi lakos egy biccentéssel mutatja merre a sárga, mégiscsak megszokott ez itt ilyenkor. Jól indul, aszfalttal emelkedünk, de tudom mi vár ránk… Az a sárga… ahogy tavaly, idén sem akar véget érni. Sok helyen tisztább az út, de szét van vágva, süllyedek a keréknyomba, vagy oldalt, de középen is. Botorkálok az avarban, ott se jobb.  Oberon jön, és megy, mintha a Váci utcán sétálna…:)

T.Balázzsal mi szenvedünk. Most először a mai nap eszembe jut, hogy mi az istent csinálok én itt. Dagasztom a sarat, a nadrágomból órák óta folyik a víz, tolom magam, billegek mint a kisgólya… mit keresnék? A csapatért küzdök, csinálom, tolom, lihegek. Nem, ez nem is szenvedés, inkább egy becsületes menet. Ott és akkor eldöntöttem, hogy olyan gyorsan megyek, amennyire bírok, élvezem, hogy minden szívdobbanásom külön-külön érzem. Be vagyok tojva a 7 ároktól, de kit érdekel? Ott leszek, csúszok, mászok, esek, kelek, nincs rinya, nincs semmi, csak az érzés, hogy menni jó! Segítenek nekem mind, az egész csapat, egytől egyig! Eszembe jut Karcsi, megdobban a szívem, remélem, nem sokkal utánam jön… Lala remélem nem cipelte a csoda fényképezőt, mert akkor jajj neki… Zsut valahogy nem féltem… kőkemény ő és tudja mi vár rá… Nononak nagyon szorítok… és annyira büszke vagyok rájuk… hogy velük lehetek… küzdenek, jönnek, együtt küzdünk… a lépteim is könnyebbek lesznek…

Még az Izra-tó (ep. 31+2km) előtt majdnem eltévedek újra, de jöttek páran, igazították az utat, és berongyolok a büféhez. Kohán Balázs helyett a Lőw András fogad, megörülök neki, talán még jobban, mint a Világos-hegyen. Mindenben a segítségemre van, tudja, mire van szükségem, ő maga a biztonság. Etet, itat, és olyan gondossággal csomagolja vissza az itineremet a nájlonba, ahogy csak lehetséges. Hálás vagyok neki. Beesik a pontra Pató Balázs, rossz híreket hoz. T.Balázs alig él, pedig azt hittem percek kérdése és utánam jön a pontra. Kicsit megrogyok, most mi lesz? Hiszen akkor elúszik a csapat eredménye és a sajátja is… Nagy lehet a baj, komolyan fontolóra veszem, hogy megvárom, és meglátjuk mi a történt. De épp most döntöttem el, hogy menni kell, ha kisördögök potyognak is… Csipi szótlanul üldögél a padon, nézem, talán még sosem láttam így. Mondták, hogy szarul van, de megint más látni. De az egyik legnagyobb küzdő, akit ismerek. Tudom, biztos vagyok benne, hogy tovább fog menni, és feltámad, még annyi van hátra. Kb ahogy kigondolom, már el is indul, de én sem időznék sokat, most először érzem a szelet, kicsit fázom, hát menni kell.

Az elindulás sokat segít a hőérzetemen, kis kocogás, és visszatér az élet belém. Csipi mellett el, kicsit zavart lehet, hogy azt is megkérdezi, hogy 200-e. Vicces fiú ez a Csipi. 1 m-t nem kocognék, max a vége felé, ha így lenne. Közben hihetetlen erő, és elszántság száll belém. Valahogy mindig a távok második részén érzem ezt, amikor közeledem már. Tele vagyok bizakodással, reménnyel a lábaim könnyűek, csak mennék, és mennék… Haladok a 7 árok felé, és kínosan ügyelek, hogy embermasszában érjek oda. Talán kihúz valaki, ha magamtól nem sikerül kijönnöm. Oberont a 3. árok után nem látom többet. A 7 árokból kettőben kicsit elpilledek. Az egyikbe megpróbáltam leoldalazni, de hason csúszva érkezem, a tenyerem széthasogatták a kövek, de pattanok fel, és ki innen. A másikba inkább biztonságosan leseggelek. Felfelékkel nincs baj, hála a botoknak. A sárban, és itt jó hasznukat vettem, még ha csak egy 50-es is ez, megérte őket cipelnem. Számolom az árkokat, de sose jön ki a 7, viszont elfogynak, emelkedünk a határra a Hársas felé. Már ismerem, és bevallom, szeretem. Még a platót is, ami kicsit megpróbálja az ember hitét, úgy egyben szeretem.

Meglépek a vonattól, a hegyoldalban pár emberke már küzd, én is beállok a taposásba (kb 350m szint egyben). Csak a levegőmre figyelek, az egyenletességre, a folytonosságra, hiába meredek, mégis könnyű ez, ott vagyok, jelen vagyok, nagyon is abban a pillanatban. A barátomra figyelek, aki itt tornyosul előttem, nem akadályoz, csak feladat elé állít. Furcsán hamar, és szinte kipihenten érek fel, közben az eső is alább hagy. Telis-tele vagyok élettel, áramlással, indulok tovább figyelve a kövekre. Lassabban, de biztosan haladok lefelé, a futókat még sokáig követi a szemem, ők se gyorsak. Az éles kanyarnál valakit nagyon várnak, jó helyen, így senki, még egy pillanatra sem tud meginogni, merre az arra. Vízzel kínálnak, de mindjárt itt a pont, tovalépek. Dávid-ortásnál (39+2km) a frissítőnél a megszokott erdélyi emberek, kérek és kapok, amit a szívem, szám megkíván. Valahogy nem is a folyadékot, a cukrot, a gyümölcsöt, a dinnyét, pedig nincs meleg. Amíg falatozom, befut Csipi, olyan lendülettel, hogy el sem hiszem, hiszen nemrég még valami szótlan enerváltságban hagytam őt. Megkapom tőle azt az egy mondatot, ahogy Mátra115-ön is megajándékozott eggyel. „Te vagy a srácok között A Kriszta!”

Ízlelgetem, tetszik, nagyon sok bátorítás, és elismerés van benne. Nem vagyok gyors, nem vagyok futó, de kaptam egy mondatot, ami tovább könnyíti az utamat vissza Füzérre. Egy futó sráccal már az Izrától kerülgetjük egymást a szokásos dinamika szerint. Emelkedőn otthagyom, a lejtő alján utolér. Hozzá csapódom, vagy ő hozzám utunk további szakaszán, örül, hogy én már jártam erre. Navigálom őt a Bába-hegyre felfelé, bár hamar elmarad az emelkedőn, és én is figyelek, tavaly itt már sötétben jártunk. Emlékszem, hogy ilyen zegzugos, kis ösvények, erre vagy arra, van szalag vagy nincs. Most a kilátás is pazar Pusztafalura, és a füzéri vár felé, meg is csodálom. Lefelé nem sietek, tavaly itt eltévedtünk, gps, szalag, figyelés ellenére. Most semmi különös nehézség nincs benne, lehet, hogy ennyit tesz, hogy világos van. Illetve van már némi helyismeretem is, a vízmű mögött visz az ösvény. Beérünk Pusztafalura (45+2km), innen már csak egy mászás vár ránk, de azért még letolok egy kis aszalt gyümit, vizet, sót, kell az még, főleg mivel a meleg is megérkezik, így a végére.

Nekivágunk az utolsó nagy szintnek, kimásszuk az Északi Zöldet, és megyünk a Vaskapuig. Tavaly itt sötét éjjel jártunk, és azon a szakaszon már másodszor, olyan szívatás hangulata volt az egésznek, felmegyünk, hogy lejöjjünk gyorsan. Most ez a szakasz is könnyebbnek tűnik, mit nem tesz, ha csak 50 és nem 150 km van a lábadban.;) Messner Zsolti van ott, neki különösen örülök, még 7 km. Várom a srácot, hátha. Az Északi Zöldre érve még megvolt.:D Na mindegy, csorgok lefelé a szintúton, megint meglep a bizonytalanság, hogy el ne tévedjek a végén. Nincs gps, mi lesz velem, megesznek a pomogácsok fényes nappal, jaj csak most el ne tévedjek. Tiszta idiotizmus, fene abba a gpsbe. Hosszúnak tűnik, de csak elérem a K- ot, egyértelmű az irány, innen már mindenki betalálna Füzérre. Tovább megyek lefelé, az idő szép, melenget a napsugár, csivitelnek a madarak és olyan jó élni. Örülök, hogy simogat, félig meg is száradtam. A lejtő alján befut a srác, kis hupli még, nyafizik, hogy megint otthagyom.:D de nekem már nincs kedvem kocogni, most ő vontat engem az utolsó másfél kmen. A várhoz nincs kedvem lépcsőzni, mint a gyorsvonat zúzunk fel a szerpentinen a turisták mellett. Szegény gyerek megállna itt vakarózni, de nem hagyom. „Most azonnal kapjad magad, ráérsz a célban, nem most foglak elhagyni.” és így lőn meg vala. Be a kis ösvényre, tekergünk, fa alatt és fa felett, majd a végén leesünk az utcára, ahonnan lenyomok egy sprintet, mert csak. Yoyoka hangja most is üdvözöl messziről, és én annyira örülök neki. Csipogás, idő, aláírom. Ennyi volt ma bennem, boldog vagyok.

Eszek egy csomó dinnyét, telefon a Zsoltinak a Vaskapuhoz, hol a csapatom. Hát, ha ő azt tudná.:D de a Pató Balázs már kérdezett utánam. Teszek, veszek, nemsoká befut ő is, a manóba kaptam tőle 3 percet.:D neki a telefonja ázott be, ez nem a kütyük napja. Kölcsönzöm a telóm, még jó, hogy fejből megy neki az asszony száma. Keresem T.Balázst, hogy megtudjam, hogy van, de kiment Pusztafalura frissíteni a résztvevőket. W.Marci indul a Zsoltit leváltani, de ő Pusztafalura megy, én is felfelé indulok a Vaskapuhoz, de én szemből. Kicsit nehéz elindulni, de azért megy, néznek rám furin a szemből jövők, de sebaj. Ennyire még én sem tudok eltévedni.:D Caplatok felfelé, de nehezen megy, most mintha súlyok lennének rajtam. Annyira várom a Karcsit. Ahogy fordul az út, a szikla mögül feltűnik. Repdesek, de nincs a topon, kikészült a gyomra, de halad tempósan. Kérdezget, bíztatom, ez már a végjáték. Már csak a várhoz kell felmenned. De hány méter még? Mindjárt odaérünk. Ő a lépcsőt választja. Próbálom elérni a többieket. Mind együtt vannak Pusztafalun, kicsit meglepődöm, de egyben vannak az a fő. Lezúzunk az ösvényen a célba. Leteszem a cuccokat, megvagyunk. Befut T.Balázs is, már ok, de megtudom a tüdejét fájlalta, azért nem jött tovább. Az nem mókás, jobb így, ne legyen nagyobb baj. Mivel a többiek beéréséig még van idő, mi elmegyünk rendbe szedni magunkat. Egy tusolás, és újjászülettem. Ezek után Karcsi már bír enni, én alig valamit. Nem megy, furi. Érkeznek sorban a többiek, Nono, Lala, Zsu. Olyan boldog és hálás vagyok, hogy mind itt vannak, és senki nem sérült meg, végigjöttek! Ők is gyorsan esznek, tusolnak, regenerálódnak, és besegítenek a nagy Kazinczy-gépezetbe. Csodálatos a Tengerszemnél pontőrködni, mi elindulunk haza, most ott van dolog.

Így volt mese volt, talán igaz sem volt.