Túrabeszámolók


100 Míl Krajom Malých Karpát - 100 MKMK

moiwaTúra éve: 20172017.08.23 20:57:34



100 míl krajom Malych Karpát, azaz: a hároméjszakás kaland (1. rész)


 


A 100MKMK… a „szlovák Kazinczy”, amivel már egy ideje szemeztem, de csak idén jutottam el oda, hogy vettem volna a bátorságot arra, hogy be is nevezzek. Hogy miért is vártam ennyit? Ez a túra több szempontból is keményebb diónak tűnt. Először is, itt péntek este van a rajt, így legalább két teljes éjszaka és két teljes nappalra szükség van a teljesítéshez, rosszabb esetben a harmadik éjszakába is belenyúlik. Másodszor: ez gyakorlatilag egy körpálya, 1 helyen metszi önmagát, de az messze nem tekinthető „köztes bázisnak” (szemben Füzérrel a Kazinczyn), mert eléggé a végén van az a pont, amit kétszer érintünk. Vagyis ha az ember meg akar pihenni, valamelyik ponton teheti meg csupán. Harmadszor pedig: az útvonaljelölés. Mivel Slavo másik túráján, a Lazova stovkán már jártam párszor, tudtam, hogy a jelölése jó ugyan, de nem elégséges, marhára figyelni kell ahhoz, hogy hiba nélkül végig tudjon rajta menni az ember. Negyedszer pedig: emberes ellenőrzőpontok (amik egyben frissítőpontok is) csupán 20-30 km-enként fordulnak elő, ami az erőbeosztás szempontjából más taktikát követel, mint ha sokkal gyakrabban lehetne frissítőhöz jutni. Az emberes pontok között pedig matricás pontokat kell érinteni (azaz megtalálni), sokszor előre nem bejelentett helyen, vagyis baromira figyelni kell erre is. Ötödször: a szintek elosztása meglehetősen egyenetlen, a brutális mászások szinte kizárólag 45-95 km közé esnek, azaz a legtöbb induló számára szombat nappalra jutnak. Ez jó is meg nem is. Hiszen a kemény mászások mellé remek panorámák is társulnak, így „le lehet aratni a munka gyümölcsét”.


 


Nevezés megtörtént, lássuk kik leszünk magyarok a túrán! Az már tisztán látszott, hogy autós ember ebben az évben nem jön, így tömegközlekedni fogunk. Nem tűnt túl bonyolultnak a kiutazás elvileg, bár kaptam némi tanácsot annak kapcsán, hogy figyelni érdemes a vonatok tipikus késési idejeit az átszállásra vonatkozóan. Így aztán párhuzamosan több verzióval is készültem. Túl sok indulási lehetőség nem adódott, hiszen pénteken még dolgoznom kellett, a kiszemelt vonat pedig pechemre a legtöbb késést produkáló vonat volt Pozsony irányába az elmúlt időszakban. Bónusz nehezítésként épp a napokban ért véget a Sziget Fesztivál, a főváros tele volt turistával, várható volt, hogy a vonat nem is lesz üres. A munkából elszabadulva először egy svédasztalos ebédet költöttem el (ami nagyon hasznos tapasztalat a közelmúltból, nehezebb százas túrák előtt), majd irány a Keleti! A jóslat beigazolódott: a vonat eléggé tele lett, mire eljött az indulás perce. Last minute jelentkezett a túrára Darvas Marci, aki gyakorlatilag rám bízta magát a logisztikát illetően. Úgy volt, hogy a vonat előtt találkozunk, de a megbeszélt időre én már fent ültem a helyemen és erősen esélyes volt, ha leszállok egy rövid időre is, más lazán befoglalja a helyemet. Így aztán külön utazva élveztük az utat Pozsonyig. Követtem a vonatunk folyamatosan gyarapodó késését, ami szerencsére „megrekedt” azon a szinten, hogy még elvileg bármelyik kiszemelt továbbutazási lehetőséggel számolhassunk. Leszállva a vonatról végül a Bazinban történő második átszállás verzióját választottuk. Lazán el is értük az oda igyekvő vonatot, azzal viszont nem számoltunk, hogy ismeretlen okból már az első megállónál megreked a járat és nem is mozdul tovább. Idehaza éreztem magam, amikor senki semmilyen információt nem közölt annak kapcsán, hogy mennyit állunk és milyen lehetőségeink vannak tovább utazni. Több utas leszállt és átment a szemközti vágányra, ahol befutott előbb egy gyors. Arra a jegyünk sajnos nem volt jó, így azt hagytuk elmenni, utána viszont jött rögtön a kellemes emeletes személyvonat, amire felpattantunk. A tervezetthez képest jócskán később indultunk neki, így rögtön változtatni kellett a terven. Nagyszombatra kellett érjünk úgy, hogy igazából fogalmam sem volt, kb. mikorra tudunk odaérni, csak az volt meg nálam, mikor indul onnét a csatlakozó busz Chtelnicára. Hatalmas mázli, hogy még igazából sietnünk sem kellett, a buszt sikerült elérni és az eredetileg tervezetthez képest alig 10 perccel később a rajthelyre érkezni.


 


A kinti levegő még igencsak nyári estére hajazott, de odabent a tornateremben valami igazi szauna-fíling fogadott… illetve Feri illetve Zsuzska. Ők már korábban leutaztak, pont amiatt is, hogy ne kelljen a logisztika miatt stresszelniük, valamint fejben rá tudjanak pihenni erre a rövid menetre. Rajt-regisztráció letudva, kézfogás Slavoval és Radoval. Vagyunk jópáran itt a suliban, jó a hangulat. Jaro a szokásos butykosával riogatja az ismerőseit. Slavo eligazítást tart a teljes útvonalról, minden szükséges információt elmond… szlovákul. Egy részét sikerül dekódolni. Kiderült például, hogy többféle fényvisszaverő is van az útvonalon, de ezek közül csak bizonyos színű és formájú tartozik a rendezvényhez. A matricás pontok sokszor egy táv-tartományban vannak kihelyezve, pont azért, hogy folyton figyelni kelljen és rajta maradjon az ember az útvonalon. Papíron kézhez kaptunk egy táblázatot, a követendő jelzésekről és fontosabb elágazások helyeiről, illetve hogy mely szakaszokon van matrica és hol lesz emberes pont, frissítővel. Tanulva a korábbi cseh és szlovák százasaimból, előre kinyomtattam az útvonal térképét, bejelölve rajta az útvonalat. Továbbra sem vagyok a GPS híve, úgy gondolom, ennyi információval végig kell tudni menni.


 


Slavo kevéssel 10 óra előtt kitereli a népet az iskola elé, aztán kezébe veszi a stukkert. Néhány szokásos viccet elsüt (a népek jókat nevetnek rajta), majd visszaszámlálás és rajt! A négyfős magyar társaság együtt indul neki, nem sietünk, ám tempósan gyaloglunk. Azon vesszük észre magunkat, hogy (amint azt már a legtöbb cseh és szlovák százas esetén már megszokhattuk) a mezőny legjava kilő és elsiet előre. Az első bő 7 km beton és minimális emelkedő. Tekinthetjük kellemes bemelegítésnek is, avagy ráhangolódásnak a komolyabb megpróbáltatásokhoz. A tempót mindenki bírja gond nélkül, jókat beszélgetünk útközben. Kiderül például, hogy többen lettünk volna magyarok, de ketten visszamondták, harmadikukat pedig valószínűleg elnyelte a pozsonyi tömegközlekedés (pedig ugyanazzal a vonattal jött le Pozsonyba mint mi, de a vonatról leszállva már nem láttuk és a rajtba nem érkezett meg időre). Végigsuhanunk Chtelnica egyik hosszú, félig kivilágított utcáján, majd erdészeti útra térünk, irányváltás nélkül. Az erdő csendes, a levegő forró, némi szellő lengedez csak. Az égen rengeteg csillag, csak ámulunk és bámulunk, csodálatos! Mellőzünk egy halastavat, sok az autó és horgász a tó mellett. Rövidesen elérünk Vytokhoz, ahol most csak matricás pont vár, később azonban mint emberes frissítőpont fog működni, tehát ide még visszatérünk! A háznál két fiatal srác adja az instrukciókat a továbbhaladásról, természetesen szlovák nyelven. Lelkesek, és szerintem örülnek, hogy segíthetnek az indulóknak. Megköszönjük az információkat és megyünk is tovább. Viszonylag enyhe, de köves emelkedő jön, ami aztán hullámzásba csap át. Figyelni kell a jeleket, mert itt többször váltunk színt, sőt egy szakaszon a túra saját jelzésén kell haladni. Lessük a leírást is, illetve Slavo fényvisszaverő nyilait, emellett nagyon hasznos számunkra Feri GPS-e is. Könnyen haladható, kellemesen hullámzó széles erdei utakon vezet a túra, egyelőre nem is értjük, mi ebben a kutyakemény. Nyilván majd később jön a feketeleves.


 


Egy szép darabot haladunk az SNP piroson is, Dobra Voda és Brezová közötti részen, nosztalgiával emlékezem a jó kis Spacincei százasra, amin anno épp ebben az irányban és ugyancsak sötétben meneteltünk Lépéshibával és Danival. Észen kell legyünk a piroson való masírozás közben, mert itt várható a 2-es számú matricás pont. A helye ugye nem rögzített: bárhol előfordulhat ezen a szakaszon. Haladás közben folyamatosan lessük a fákat, szerencsére a matricás genotherm fényvisszaverővel meg van erősítve, gyakorlatilag eltéveszthetetlen. A pirosról a zöldre való váltás viszont majdnem megtréfál Skaliénél, élesen kell elfordulni, ráadásul maga az út el van torlaszolva a kitermelt fáktól. Fő az éberség! Na meg jól jön az, hogy itt még négyen vagyunk együtt, több szem többet lát. A zöldön egyenletesen legaloppozunk Hradistébe. Feri és Zsuzska elnosztalgiáznak azon, hogy előző évben mit kavarogtak errefelé. Lent a falu központjában vár a villogó és az első etetőpont. Személyesen Slavo csippantja le a karóráinkat és invitál fogyasztásra. Elég széles a repertoár: inni van víz, izó, kóla, tea és kávé; enni lehet csokit, mazsolát, banánt, zabkekszet, nutellás kenyeret, sajtkrémes kenyeret, zsíros kenyeret, fokhagymás kétszersültet illetve fokhagymás péksütit. Ja és a kedvencemet, a szójarudat ki ne hagyjam, főleg mivel azon belül is a kedvenc márkámat tálalták fel. Feri az, aki noszogat minket, hogy ne álljunk sokat a ponton, kevés tápolás után álljunk is tovább. Tény, hogy az etetőpontok marasztalóak, ám az is tény, hogy ezen a túrán tényleg csak 20-30 km-enként fordulnak elő, meg kell tehát őket becsülni. Szerencsére lehet elvitelre is csapolni az italokból, és félrerakni a kajákból. Érzésre eléggé a mezőny végén vagyunk, az öreg Milan Hota fut be utánunk, meg is lepődünk, hogy ilyen gyors. Az is igaz, hogy a terep nem volt fergetegesen kemény eddig.


 


Na előre hát, irány tovább! Együtt a magyar négyes, mászunk felfelé a nem túl kemény, de egyenletes emelkedőn, az irányváltásokat és jelzésváltásokat könnyedén észrevesszük a sötétben, még GPS-es segítségre sincs szükség. Betonon lejtünk, csábítana kocogásra, de ellenállunk, hosszú út áll még előttünk. Arról nem is beszélve, hogy az újabb matrica ott leselkedik valamelyik fán. És tényleg, kicsit nehezen észrevehetően, viszonylag magasan lett felerősítve. Mázli, hogy sikerült észrevennem. Folytatjuk az aszfaltozást és Buková vasúti megállónál keresztezzük a főutat. Itt az előző karácsonyi Záruby túra emlékei ugranak be, innét hosszantoltunk be Szomolány állomásra (amit majd ezen túra keretein belül is érintünk, bő 100 km-rel később). Hogy tovább nosztalgiázhassunk, az SNP piroson elindulunk fel Záruby felé, de csak a jelzésváltásig. Cselesen szinte visszafordít minket a zöld sáv, könnyű elvéteni, ha az ember nem figyel. Az emelkedő az eddigiekhez képest szokatlanul komoly és több az útra hordott ág, gally és farönk is. Egy réten való átvágásnál a lábhoz csavarodó szederindákkal is meg kell küzdeni, illetve láthatatlan gödrökkel, amik sötétben különösen alattomosak tudnak lenni. Nem tart sokáig ez a rész, kiérünk ismét egy széles erdészeti útra, enyhén hullámzunk ismét. Hol réteken, hol erdőkön keresztül megyünk előre, időnként hirtelen kanyarodik az út, amit vagy jelez extra fényvisszaverő, vagy nem. Utóbbi esetén Feritől kérünk GPS-es segítséget. Ennek hiányában sem lennénk teljesen elveszve, mert a helyes irányban párszáz méteren belül biztosan látnánk felfestett jelet. Váratlanul elérkezünk egy műúthoz, ahol Feriék már jelzik, hogy rövidesen jönnie kell Rado pontjának. Fennsík jellegű részen kanyarog a betonút, marhajó a panoráma, szépen lassan hajnalodik, kezd kirajzolódni a táj. A távolban feltűnik Rado bázisa, valamint a vörös villogója. Feri szerint most jóval előbbre költözött a pont, előző évben egy komoly emelkedő után telepedett le (ami még előttünk áll). Az ellátás nagyjából hasonló az első frissítőpontéhoz, extra szolgáltatás a Rado (számítógépe) által biztosított zenei aláfestés, valamint némi szíverősítő pálinka. Utóbbival még nem élek, nincs még minek örülni. Előre meg minek igyon az ember :) Izo és magnézium már most jól jön, hiszen szépen lassan közeledünk a „brutál 50-es szakasz” kezdetéhez és a következő etetőpont az bizony már a Zárubyn túl lesz (első „hárompöckös” emelkedő  (Slavo itinerjén a legdurvább emelkedők voltak három pöcökkel jelölve)). Jólesik Rado társasága és bíztatása, de amíg állunk a ponton, addig érezhetően világosodik, ami arra bíztat, hogy tényleg jó volna továbbállni.


 


Folytatjuk az aszfaltúton, szépen felmászunk egy dombtetőre. A track kivinne egy kilátóhoz, de mind a jelzés, mind Slavo nyilai egyenes haladásra késztetnek, így elengedjük a kilátót ezúttal. Balról nagyobb hegyek tűnnek fel, saccoljuk, vajon melyik is a Záruby. Lejtünk egy széles szekérúton, betérünk egy igen hangulatos sötét erdőbe, vadakat ébresztünk fel. A völgyből igazi Olaf-típusú hirtelen kimászással távozunk, majd egy keskeny ösvényen felküzdjük magunkat egy várhoz. Természetesen itt is egy matrica vár. Kicsit odafigyelős, de messze nem technikás lejtőn ereszkedünk le Buková kempinghez, a tó partjára. Reggel van még, néhány horgász mutat csupán életjelet. Félig megkerüljük a tavat, a parti kocsma is csöndes. Ahogy a tavat elhagyjuk, jön egy rövidke átkötés az SNP pirosra, ami hagy némi időt felkészülni a brutál 50-es szakasz első megpróbáltatásához. A piroson aztán megindul a mászás. Nagyjából itt válunk ketté: Feri marad hátra Zsuzskával, én pedig Marcival megyünk elöl. A dőlésszög ideális, nem túl vészes, meg lehet hozzá találni a tempót és a ritmust. Ostry kamennél már jócskán fent vagyunk, meg is lep, hogy ennyi szintet össze sikerült szedni. Meglep a vár mérete és viszonylagos épsége is, erre még sosem jártam. Kicsit feljebbről visszanézve különösen impozáns a látvány! Záruby csúcsig már nem kell sokat mászni, viszont most kezdődik a köves-technikás-odafigyelős etap. Nem is sietjük el, annak ellenére sem, hogy már jócskán világos van. Az előző esti fülledt melegből szépen fokozatosan hűvös lett így reggelre, megspékelve a gerincen tapasztalható széllel. Felfelé haladva ez így most még jól is esik. Döbbent látvány a sok kidőlt fa, csak totózni tudok, hogy a szél avagy jégkár végezhetett-e velük. Különösebben meg sem izzadva, ésszel érjük el Záruby csúcsát, ahol össznépi bevárást tartunk. Pár percet kell csak várni és ismét együtt a magyar négyes. Nem nézzük meg a csúcskönyvet, pedig biztos vagyok benne, hogy az előző karácsonyi csúcstámadós túráról valamilyen bejegyzés történt magyar részről. A csúcs alatt zöldre váltunk, meglehetősen göröngyös és meredek, figyelni kell a léptekre. Szerencsére csak a szakasz eleje ilyen, később már laposodik, a völgy pedig szélesedik.


 


Ahogy elérjük Jahodnánál a ZS elágazást, újabb okunk van töprengeni. Ugyanis nem tiszta előttünk, hol is van pontosan az ellenőrzőpont. Támpont igazából semmi, megerősítő jelzés is hiányzik. A választ egy szembejövő sporttárs adja meg, ő igazít útba. Le kell menni előbb Jahodná központjáig, onnét pedig még fel egy oldalsó emelkedő úton az utolsó házig. Ez az első depós pont, bár ez engem nem érint, minden vackot inkább magammal cipelek, sosem lehet tudni, mire mikor lehet szükség. Az ellátás itt is kellően változatos: a szokásos csippantás és ragacsolás után leültetnek asztalhoz és hozzák a finom paradicsomlevest, majd utána a virslit. Emellett persze tudunk kólázni, teázni és izót is vételezni. Jólesik az ácsingózás, de ismét menni kell. Én távozom elsőként, mert jelzett a gyomrom és keresni kell valami félreeső bokrot :) A következő „hárompöckös emelkedő” a Cierna skála ismét ismerős, bár pont az ellenkező irányból (a „jó öreg” Turistika pri vsetkych” nevű dolányi 40-esről), így tudom, hogy az eleje meglehetősen lájtos, szóval a józan ész határain belül lehet rajta csapatni. Így is teszünk, ezúttal Ferivel. Néhány megkapóan szép rétet mellőzünk, majd egy patakvölgyben kezdünk el emelkedni, csodás ritkás bükkösben, eleinte tényleg szuper is minden. Aztán jön a kimászás: patakvölgyet elhagyva egynyomos ösvényen egyre meredekebben. Sikerül úgy visszavenni a tempót, hogy szinte fel sem tűnik, hogy az utolsó kanyarral már a kövek magasságába értünk. A kövekről a kilátás nem lett csúnyább, muszáj is megörökíteni a látványt. A sárga sáv másik ága már tele van kirándulókkal, sokan jönnek felfelé rajta. Az SNP piros átmetszése után rövidet hullámzunk, majd egy váratlan bokatörő görgeteg áll előttünk. Némileg leizzadtam, mire lejutottam rajta, de megúsztam mindennemű esés nélkül.


 


Detrekőszentmiklóson csak átsuhanunk, nincs ellenőrzőpont. A településen belül többféle nyíl is fel van festve, a helyiek adják az infót, hogy „csak tovább a sárgán”. Gyakorlatilag szintben, köves úton hagyjuk el a falut és gyaloglunk előre, azaz kanyarogva. Apró szemekben kezd el csepegni az eső, egyelőre még nem zavaró módon. A szél is viszonylag erős, érezhetően itt a front, ami kisöpri jóidőre ezt a fülledt meleget innen. A laza sárgáról „sajnos” elég hamar le kell térni, hirtelen balossal a zöldön találjuk magunkat, igen kellemetlen („kétpöckös”), de legalább füves emelkedőn mászunk felfelé Kubásová irányába. Nagyon szép és érdekes sziklaképződményeket lehet fotózni, ami legalább elvonja a figyelmet a folyamatos mászástól. Egynyomos szederindás ösvénnyé változik az út, aztán szépen lassan elérjük a lokális maximumot. Ereszkedünk, kanyargunk és már várjuk az SNP piros érkezését, de valamiért még nem akar. Nem egyszer tapasztaltuk útközben, hogy a részadatokkal valami gond van. Néhol túl hamar értünk oda bizonyos helyekre, máskor pedig alábecsültnek éreztük a megadott résztávot. Az SNP piroson csak keveset haladunk, ami itt annyira nem baj, mert az erdészeti tragacsok kicsit feltúrták az utat, na nem lett emiatt sáros, csak feleslegesen mélybordázott. Amonová lúka után a kéken jobbos következik, nagyon hangulatos bükkös erdőben, ideális futóterep (lenne). Balról szuper kilátóhely adódik, belátni a Vápenná tömbjét. Detrekő várához közeledve sok-sok kirándulóval találkozni ismét, nyilvánvalóan népszerű ez a helyiek körében. Detrekőváraljával kapcsolatban már Feri jóelőre felvilágosított, hogy az ellenőrzőpont jóval a faluközponton túl van, át kell váltani sárgára és azon menni szinte végig ki a faluból. És tényleg, időben is igen jelentős cammogás következett még, mire elértük előbb a pontot előjelző táblát, majd magát a pontot, ami egy magánházban volt. Húslevessel kínáltak, valamint előkerült körtepálinka, valamint radler is. Természetesen édes-sós csipegetnivaló is adódott. Itt is sikerült bőségesen elidőzni, ami alatt ismét összeállt a magyar csapat, megjött Zsuzska és Marci is. Őket azonban már nem vártam meg, inkább továbbindultam, nem lett volna jó lemerevedni az izmoknak a hosszú pihenésben.


 


Jött ugyanis a hármas számú „hárompöckös” emelkedő: a Vápenná. A táblázat szerint a jelzés szinte végig egy széles erdészeti úton visz, ami abból a szempontból tűnt megnyugtatónak, hogy így a meredekség nem lesz bizonyos mértéken túli. Még a faluból látszott az, hogy a Vápenná csúcsát elnyelte a felhő. A köves mászást nem annyira szereti a talpam, pedig még alig vagyunk 75 km-nél. A kanyarokkal tarkított erdészeti úthoz sikerül ismét egy megfelelő tempót találni, nem kell tehát megszenvedni. Felfelé megelőz másodmagával egy helyi ikon, Stanko, akiről később kiderül, hogy már 65 éves. És hogy tud menni, félelmetes! A mászás második fele azért jóval komolyabb, telibe kapjuk az északi oldalt, gyökérről gyökérre mászunk és belekúszunk a felhőbe. Kicsit szokatlan érzés ez így augusztusban, meg is kell azonnal örökíteni. A végső csúcsmászás egy oda-visszázás: ékes bizonyítéka, hogy több sporttárs már szembe jön velem. A csúcsról sajnos most a tejfel miatt gyakorlatilag semmi kilátás, de legalább van matrica. Üldözőbe veszem Stankot, aki jóidőre túratársam lesz, eleinte csak a környezetében haladok, hogy ne kelljen mindig az itinert nézni minden egyes elágazásnál. Vápennáról lefelé igencsak kiütközik, ki a helyi erő, és ki a vendégmunkás: Stankot utolérni szinte lehetetlen, a lejtő meredek, göröngyös, nagyon odafigyelős, nálam ez csak kellő odafigyeléssel és belassítással kivitelezhető. A lejtő idővel megszelídül, de továbbra is lejtünk, egészen Solosnická dolináig, ahol a frissen felfestett kék jelzéseket követjük, hogy megszelídíthessük a negyedik „hárompöckös” emelkedőnket, a Petrklínt. Olyannyira frissek a jelek, hogy konkrétan a jelzésfestőkkel találkozunk, akik az utolsó (legalsó) jeleket épp akkor pingálják fel a fákra. Távolságra nézve ez a legrövidebb emelkedő és lejtő az összes nagy mászás közül, viszont nehézségében übereli mindet. Érezhető, hogy itt korábban nem lehetett jelzés, vagy ha igen, alig járhatta valaki, a meredeksége és apróköves göröngyös mivolta bőven indok erre. Igen komolyan visszaveszek a tempóból, a cseh férfi-nő párossal előzgetjük egymást oda-vissza. Nagyjából a Kis-kő mászásához tudom hasonlítani ezt a csemegét. Igaz, hogy itt nincsenek nagyobb kövek, de a folyamatos felfelé haladás ilyen dőlésszög mellett tökéletes analógiát mutat. A mászás vége már egynyomos gerincút, a végállomás pedig a csúcskő, egy fémtorony, valamint egy matrica (természetesen).


 


A saját Kofolából itt muszáj vételezni, kivett rendesen ez az emelkedő. Nade a lejtő ami utána jött… „ezt nem hiszem el” (mondaná Yoyo), csoszogva, pingvin üzemmódban, minden lépést előre megtervezve mertem csak előrejutni, lévén, hogy gyakorlatilag akármelyik lépésnél kicsúszhatott a láb a láthatatlan apró kövek miatt. Elképesztően meredek hegyoldalról van szó, tavaly itt állítólag a nagy ikon Jirka szenvedett balesetet. És hogy ne legyen elég a jóból, épp ekkor zendít rá az eső is. Nem tudtam, hogy ettől most könnyebb lesz-e avagy sem, de a jó az, hogy sikerült megúszni egyetlen taknyolással, az sem volt vészes ( = lepontozhatatlan). Ez a lejtő már nem volt jelzett, talán a KST-nél (= „szlovák MTSZ”) is van egy bizonyos határ, amin túl már nem kockáztatnak. Így is van szerintem egy csomó olyan jelzett út odakint, ami nálunk tutira nem menne át a szűrőn a technikássága és veszélyessége miatt. A rázendítő eső miatt Stanko megáll felvenni az esőköpenyét, én ilyennel nem bajlódom, túl sokat úgysem jelent a dzseki, a technikai pólóm pillanatok alatt megszárad (ráadásul annyira hideg sincs még, hogy fázzak). Egy láthatóan járatlan völgyben tekergünk, egy sunyi kanyart majdnem benézünk (ismét Stanko a megmentő, több résztvevőt kiabál vissza rossz irányból). Az eső folyamatosan tolja, mi meg közben elérünk egy betonutat. Ennek most örülnénk nagyon, mert haladós terep az egyenletes lejtő, csak a fránya eső ne esne… Hosszú kilómétereken át haladunk lefelé, majd elhagyjuk a jelet és egy másik erdészeti útra térünk át Baduránál, amin nagyjából szintben cikázunk át egy „önkiszolgáló frissítőponthoz”. De az még odébb van. Kihasználva kedvenc terepszakaszomat, a nagyjából vízszintes aszfaltot, begyújtom a rakétákat. Ezzel viszont el-elvesztem a biztonságérzetemet, mert nem nagyon látok megerősítő jeleket. A térképről elvileg egyértelmű kéne legyen, hogy végig csak egyenesen előre, ennek ellenére jópárszor hátranézek, jönnek-e a többiek.


 


Egyszer aztán csak elérkezik Vyvrat (Feriék tavalyi végállomása), még sikerül is kicsit túlmenni. Hátrapislantva veszem észre, hogy a többiek elkanyarodnak balra fel. Na oké, ez most jól jött… Nem is kellett ott sokat mászni, egyből ott volt a hatalmas „kínai szatyor”, tele finomságokkal. Innivaló szinte már csak víz volt, viszont enni tudtunk választani többmindenből is (Tuc-tuc jellegű keksz, zabos keksz, csokikrémmel töltött ostya). Egyvalami viszont nem volt a szatyorban: a matricás ív. Stanko telefonál Slavonak, hogy akkor most mi a helyzet. Nagyjából mindenki „le van védve”, aki épp a csapattal tart, egész szépszámú különítmény gyűlt össze hirtelen a ponton. Sokat időzik a társaság, én viszont inkább nekiiramodok. Jön a „gyilkos 50-es” utolsó „hárompöckös” emelkedője, a Vysoká. Itt érezni először az eső kellemetlen mellékhatását: csúszik az út, csúsznak a kövek is rajta. Többlépcsős a mászás, kezdődik egy közepesen meredek erdei ösvénnyel, folytatódik egy egykori kisvasút nyomvonalán, amiről aztán sajnos le kell térjünk hirtelen. Szerpentinezve kanyargunk fel jó magasra, ismét eltűnni látszom a ködben. A hegyoldalban oldalazom egy rézsútos egynyomoson, sosem volt a kedvencem az ilyesmi, most is csak inkább óvatoskodom rajta. Az eső közben érezhetően eláll. Rövid átkötő szakasz után jön a gerinctúra jelleg: jókora meredek kimászás a vizes aljnövényzettel nehezített köves-sáros ösvényen, több lépcsőben sikerül feljutni a csúcsig, de előtte még van számolatlan előcsúcs. Legalább a kilátás remek mindegyikről. Különösen az az izgalmas, hogy a hegy egyik oldalán már bőven tisztul a levegő és oszlanak a felhők, míg a másikon még masszívan tartja magát a dzsuva.


 


Elvileg elönthetne a boldogság, hogy nincs többé hárompöckös emelkedő, de még bizony le kell ereszkedni erről a csodálatosságról. Az első párszáz méter meglehetősen kellemetlen: tökmeredek hegyoldalon oldalazni egynyomos sáros rézsútoson, álmaim netovábbja :) Nem is tudom, hány percbe telt itt leszerencsétlenkedni, de inkább úgy voltam vele, itt veszítek el pár percet, másutt majd kényelmesen visszahozom. Fokozatosan lett könnyebb a haladás és tudtam görcsmentesebben menni előre. Szinte teljes váratlansággal változott az út turista autópályává, gyakorlatilag szint- és akadálymentes, széles szekérúttá. Közben ismét SNP piros, annak is az ideálisabb verziója, szuperül lehet rajta haladni, szépek a kilátások, a bükkös nemkevésbé. Cermákova lúka  - újabb jelzésváltás, a réten sátrazók, kirándulók, népszerű hely lehet. Figyelni kell, mert az előzetesen megadottal ellentétben nem kell felmenni a 700-as csúcs kilátójához, hanem helyette Vápenka után a zöldről sárgára váltva Zámcisko kilátópontját érintjük. Szuperül haladó szakasz ez is, Vysoká rettenetes lejtőjétől nézve itt bizony megvan a 6-os átlag. A kilátóponttól még igyekszem lámpakapcsolás nélkül lejutni a betonig, ami sikerül is, így Modra Harmónia ep-ig félhomályban sétálgatok el az aszfalton. A pontra érve taps fogad, valamint annak öröme, hogy 30 km után végre megint emberes etetőpont vár. Alkoholmentes sör után kólát, majd izót iszom. Kész csoda, hogy nem fordult fel a gyomrom ettől a kombinációtól. Nagyon finom házisütikkel is vártak a pontőrök, külön rákérdezek, hogy a gluténmentes az kifejezetten a csak azt fogyasztó túrázónak van-e félrerakva. Mosolyogva közlik, hogy mindenki fogyaszthat belőle. Sportszelet jellegű süti, mindenféle kenyerek, a szokásos fokhagymás stangli, mogyoró, csokik.. jópár kört lefutok, és tényleg úgy érzem, tudnék még folyamatosan enni. Közben leszáll a szombat este is, lámpát készítek elő. Befutnak a cseh hölgyek, egy cseh úrral, valamint Stanko. Úgy vagyok vele, egyedül nem szívesen vágok neki a második éjszakának, inkább csapódom valakihez. Emiatt aztán szépen megvárom, hogy az utánam érkező csapat indulásra kész legyen, közel 1 órát elpihengettem így a ponton. Abszolút nem bántam, az időbe belefér.


 


Folyamatos emelkedéssel hagyjuk el Harmóniát, eleinte aszfalton, amiről le kéne térni, de nagyon trükkös a letérés, gyakorlatilag a teljes csapat benézi. Stankonak az lesz gyanús, hogy nem vagyunk jó helyen, de azt nem tudja, hol tértünk le. Alapos terepszemlét követően megvan a mumus zöld sáv jelzés, egy kicsit elbújt. Enyhébb emelkedőn mászunk tovább, jelzésváltás után pedig jön egy technikás hegy, a Kukla. Felfelé még hagyján, azzal különösebb gond nem adódik, viszont lefelé megint nagyon oda kell figyelni. Sáros, csúszós köves, göröngyös köves verzió: szóval minden létező izgalom ötvözve lett egyetlen lejtőben. Csoda, hogy ezt is sikerül megúszni esés nélkül, cserébe Stanko jól előrehúz, a könnyebb részeken próbálok a nyomába eredni. Leereszkedünk egy faluba, Pilába, majd teljes váratlansággal balra bevisz egy sikátorba a jelzés, amin meglehetősen meredeken kúszunk felfelé. A mászás egy széles nagy réthez visz ki, ami amúgy egy várromot is rejt. A továbbhaladás megint nem lett volna lehetséges Stanko tereprutinja nélkül. Át kell vágni a réten, a túloldalon egy széles murvás úton folytatódik a jelzés. Egy Y elágazásnál benézem a jelzést, természetesen a járatlant kell választani, a jelzés persze nem az elágazásnál, hanem annál jóval beljebb… Stanko kiabál vissza. Lejtünk, könnyebbedik ismét az út, majd szépen lassan műúton beérünk Castába. Vicces intermezzo: a kocsmából tántorog haza egy társaság, megkérdezik tőlünk, mi járatban. Stanko mondja, hogy épp egy 207 km-es túrán vagyunk. Az egyik fickó hitetlenkedik, majd megjegyzi, hogy neki a 150 m távolság a kocsmától is épp elég kihívás J Innét Dolányba nem a forgalmas úton megyünk át (szerencsére), hanem egy párhuzamos erdészeti betonúton. A cseh triót a falu közepén érjük utol, épp lábakat ápolnak és esznek-isznak. Mi nem állunk meg, hanem folytatjuk tovább, jön egy kellemetlen emelkedő, fel a Pod Klokocinou jelzéselágazásig a zöldön. A falun belül kicsit trükkös a dolog, mert lépcsőzni kell többször is, és nem csak fel, de lefelé is. Falu végén beindul a móka, eleinte még viszonylag tűrhető a dolog, nem lihegtető, sőt átmenetileg még vízszintessé is válik az út. Épp ezen a szakaszon hitetlenkedem egy kicsit, mivel elég járatlannak és benőttnek tűnik. Stanko csak mondja, hogy oké, előre tovább. A komoly emelkedés már az erdős részen ér, a legvégén. Nem nagyon akar véget érni. Aztán csak sikerül :)


 


A következő szakasz Losonecig nagyon ismerős, szembe megyünk a Dolányi 40-es útvonalával. Igaz, hogy akkor nappal volt, de hátha beugrik valami emlék róla. Nem nagyon emelkedik, viszont időnként vannak elágazások, ahol résen kell lenni. Leszállt a köd, helyenként alig látni, ez egyszer komolyan meg is tréfál, mert benézek egy elágazást és elmegyek rosszfelé. Akkor fogok csak gyanút, amikor a rossz út egyértelműen lejteni kezd. Hátra arc. Pont jókor érek vissza az eltévedés helyére, akkor érnek oda a csehek. Közben ismét matrica, nem felejtjük el beragasztani (eddig az összes megvan, nagy szó). Majdan előtt a nagy lejtő most nagyon csúszik, nem lehet egy lendülettel lesietni rajta. Csak óvatosan, főleg hogy éjszaka van és a látótávolság is borzasztó kicsi. A cipő vizes, kívül-belül, a zokni kezd szorítani, lehet ebből gond lesz. Elhatározom, hogy a következő nagy ponton zoknit fogok cserélni. A rövidke betonos szakaszon sártalanítani lehet a cipőt, de ez csak időleges, mert utána ismét erdőben folytatjuk. Lehet, hogy a fáradtság jele, de kezdem ezt a szakaszt unalmasnak érezni. Gyakorlatilag csak a többiek után megyek, emelkedünk szépen fel. Jahodník után egy őrült meredek erdészeti betonúton a sárgán, felmegyünk jó magasra, az út közben erdei úttá válik. Itt is őrületbe kergetnek az elágazások, figyelni kell nagyon, merre tovább. Egyszer csak elérjük a helyi maxot és végre lejtőnek örülhetünk. Az a lejtő sem akar olyan egyszerűen elérkezni. A sárga megreked egy magasságon és ott hullámzik körülötte, igazi idegőrlő.


 


Aztán megérkezik az aszfalt, aminek örülnék, de… megjön vele az eső is. Tudtam, mi hiányzott. Ez már Szomolány felső széle, innét végig beton visz el a pontig, csak figyelni kell a településen belül,  hol is kell kanyarodni. Hála égnek, itt van velem Stanko, és mutatja, hogy hol is. Megvan a kék sáv, szuper! Akkor itt balra és csak menni előre-előre. Kegyetlen hosszú ez az út, főleg hogy még ömlik az ember arcába az eső. Távolban fények, gyárak, házak. Egyértelmű, hogy az Szomolány állomás. Meg sajnos megvannak az emlékek még az előző évi karácsonyi sétáról, így nincs mese, odáig el kell gyalogolni. Plusz hab a tortán, hogy épp akkor vált pirosra a lámpa, jön a vonat. Kikukkantok: áll valóban egy vonat az állomáson, de nem akar moccanni. Szépen kielőzöm a dekkoló autókat és átsétálok. Még percekkel később sem indul el. Közben hogy ne unatkozzak, a helyi rendőrök igazoltatnak. Nincs jobb dolguk vasárnap hajnali 5-kor zuhogó esőben, mint hogy egy ázó túrázót igazoltassanak. Először megállt bennem az ütő: hátha amiatt kérik a papírjaimat, hogy látták, a piros jelző ellenére átmentem a síneken. Hála égnek, csak a személyimet akarták, aztán utamra engedtek. Közben a Stankoval megerősített cseh csapat is átér, és mondják, hogy a vasútállomással szemközt lesz a frissítőpont. Na azt már ismerem, úgyhogy sipirc oda. Hideg van. A ponton ott hever egy izofóliába bebugyolált induló. Láthatóan ő már nem indul tovább. Inkább kikérem a levesemet, kellemesen meleg, jólesik. Van ennivaló is, a szokásos felhozatal. Cipőből láb ki, zoknicsere, közben lábkezelés. Kitalálom, hogy a szarvasfaggyú segíthet a lábnak, a félig vizes zokni általi dörzsölődés kezelésére. Tuti hogy a csere után a zokni átveszi a bakancs belső nedvességéből, aztán később ahogy egyre szárad, a zokni is szárad, vele együtt a lábfejen is érzékenyedik a bőr. Szükség lesz majd jó gyakran erre a faggyús kezelésre. Igénybe is veszem, szinte 10 km-enként. Nem is lett utána komoly sérülés, ami nagy szó (eddig mindig ez okozta nálam a brutál fájdalmakkal járó bőr-összeszáradást, majd dörzsölődést, sok-sok napba telt, mire helyrejött). Amíg állunk a ponton, szépen lassan kivilágosodik, a pontőrök elmondása szerint ennyi volt az eső, nem lesz már folytatása. Nézem a többieket, senki sem kíván még indulni. Az utolsó 70-nek végképp nem szerettem volna egyedül nekivágni. Inkább eszem-iszom újabb köröket, az extra energia jól fog még jönni.


 


Csaknem 6 óra van már, mire Stankoval nekiiramodunk. Előzetes tájékozódásaim alapján gyakorlatilag Bradlo aljáig semmi egetrengető mászás nem vár ránk, így ezt egy könnyed átvezető résznek tekintem. Emellett ez kitűnő „ébresztő” is a folyamatos ébrenlét harmadik napjára. Átaszfaltozunk a szomszéd faluba, Trstínbe, majd onnét kint a szántóföld felé sasolunk, hol is kell nekünk majd letérni balra. Viszonylag egyértelmű a jelölés, nem tudjuk elvéteni. Először aszfalt, később kissé sáros szekérút a jutalmunk. Az első olyan etap a túra során, ahol kicsúszós korcsolyázós mozdulatokat kell bemutatni. Minimális emelkedők, Karácsonyi Dolinára hajazó terep, majd egy vasúti töltés következik. Hogy legyen némi emelkedő is, arról a következő rész gondoskodik: nem vészes ez sem, de az eddigi lájtos andalgáshoz képest váratlanul ér. Felérünk egy gerincre, szépen belátni a környező hegyeket, majd kellemes lejtéssel legurulunk Nahácra. A faluból egy patak mentén megyünk kifelé, ez sem túl megerőltető etap, de aztán hirtelen mégis adódik egy mászás, felmegyünk a Katarinka nevű templomromhoz, ahol komoly régészeti munkálatok is zajlanak, emellett táborozási lehetőség is van, ráadásképp valamilyen kisvasút is épül. Katarinkánál alaposan körbenézünk több okból is: egyrészt itt kell lenni egy matricás pontnak, másrészt ez a kettes számú „önkiszolgáló frissítőpont”. Két legyet ütünk egy csapásra. Leginkább rágcsálnivalók maradtak, fejenként 1-1 dobozzal elteszünk belőle és menet közben fogyasztjuk el. Hosszú egyenes murvás út következik, egy jobbos kanyarral erdei úttá változik. Itt kell megálljak lábat kezelni, elérkezettnek látom hozzá az időt. A lábfej illetve a talp kímélése érdekében már óvatosabbak a lépteim, nem merem olyan lazán venni, mint a túra elején. Így aztán Stanko előnyhöz jut, de legalább annyira messzire nem megy előre, hogy ne lássam be.


 


Dobra Vodán csak átrobogunk, átváltunk zöldre (nem volt egyszerű a jelzést megtalálni a településen belül), majd a javarészt köves szekérúton gyakorlatilag nyílegyenesen haladunk. A lábam már nem a régi, a köveket nagyon nem szereti, próbálom kerülni, ahol csak lehet. Javarészt nyílt terepen haladunk, a végén lesz csak erdős. Annak pedig nagyon örülünk, mert az azt jelenti, hogy elérkeztünk Vytok frissítőpontra. Nagyon vártuk már! Ismét összejött a nagyobb társaság, a csehekkel kiegészülve. Jó a hangulat, kínálnak pálinkával, sörrel, nagyon finom a sajt, a sós ropogtatnivaló hozzá. Elidőzünk itt is rendesen, kell a pihenés a lábfejnek. A pontőrök elmondása szerint jön egy hegy, amihez „kevéskét mászni kell, de nem vészes”. Erre nem emlékeztem, így váratlanul ért. Stankoval irány tehát tovább, fel a zöld sávon a ZP elágazásig, egyáltalán nem meredek, egyenletes mászás, ezen simán elhaladhat egy erdészeti jármű is. Utána a piros sáv sem tragikus, ám a megmászandó hegyre nem a piros vezet, hanem a túra saját jelzése. Ez sem tűnik durvának, bár a legvége eléggé kijáratlan: át kell botorkálni ágtörmelékeken, köveken. A csúcson természetesen újabb matrica vár. A lejtmenet eleje nem igazán baráti, oda kell ismét figyelni a szederindára és megbújó kövekre. Miután ez meglett, már jöhet a lazázás: kellemes futható út a betonig, aztán arra váltva végig csak lefelé, egészen Brezováig. Jó hosszú ez a rész, az erdős szakaszon kellemes levegővel, viszont ahogy kiérek a nyílt részre, megcsak a nap ereje. Vissza is veszek, nehogy a nap ledöntsön a lábamról.


 


Brezová főtere ismét ismerős, a Spacincei százasról és tudom azt is, hogy a Bradlo mászása nem kispályás, szóval csak ésszel. Jelzésekkel itt nincs gond, ez az SNP piros, kellően sűrűn felfestve. Az első szakasz tényleg nem komoly, a végére durvul be a mászás, de még így is a tervezettnél gyorsabban sikerül felérni. Fent a parkolóban futok össze a csehekkel, akik a pontot keresik. Ellátás a ponton nincs, így sajátból csemegézek. Fent az emlékműnél csak gyors átrobogás, haladjunk inkább tovább, sikerüljön minél tovább kihúzni világosban. Rövidke lejtő után aszfaltos emelkedő következett, ami egy főútba torkollott be. A levegő pont jó, mozog rendesen, a nap ereje már délután lévén nem kellemetlen. Dlhy Vrsoknál újabb jelzésváltás, az út továbbra is aszfalt, de lejtős, ezáltal haladós. A lábfejem nem nagyon enged már komolyabb belekocogást, így marad a józan ész. A cseh páros itt kocog el mellettem, őket már nem is látom a célig. Elég hamar sikerül lejutni a patak szintjére, ahol ismét komoly erővel tűz a nap, kicsit kezdek tőle megzuhanni. A főútnál rövidke tanakodás, merre is megy a sárga tovább. Felfestett jelzés hiányában tényleg nehéz ezt kisakkozni. Rövidke emelkedő, betonon fel Fajnorovciba, majd széles utakon kóborlás, kevergés, érzésem szerint mintha ugyanazt a hegyet kerülgetnénk körbe-körbe. Pedig nem. Ránézek a táblázatra, úgy gondolom, már az utolsó 20-on belül járok. Bíztató és egy kicsit meg is nyugszom tőle. Közben beérem Stankot, aki épp vacsorázik. Én lendületben vagyok, megyek tovább. Az út lejtőbe vált, majd szépen levisz Pustá Ves szélére.


 


Megállok Kofolázni. Le kell üljek hozzá. Felállni már nem sikerül. Déja vu. Bevillan a Kazinczy. Itt és most akkor szépen eldőlök és addig pihenek, amíg annyi erőm nincs, hogy továbbmenjek. Közben beér Stanko, kérdezi, mi a helyzet. Mondom neki, hogy muszáj ledőljek. Útjára engedem. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a hátralévő 17 km-re totál magamra maradok, az út legjavát sötétben leszek kénytelen megtenni. Hála égnek, bő negyedórás fekvés a betonplaccon elegendőnek bizonyul, van erőm felállni. Az elindulás pokoli nehéz, úgy tántorgok, mint egy részeg. Elérve a főutat természetesen rosszfelé indulok, jelzés itt sincs sok. Nem tűnik fel először a dolog, arra pedig tisztán emlékszem, hogy valamilyen házak között kéne lemenni a főútról. Itt pedig házak nincsenek. Hátra arc. A tempómat inkább nem saccolom, mert értelmetlen. Gyökkettő, de inkább köbgyökkettő. Megvan a sárga, hurrá. Tekergek Pustá Ves belterületén. Aztán elvileg jönnie kéne egy saját jelzéses átkötő útnak, ami irányban teljesen egyértelmű, mert maradni kell egyenesen. Az út megvan, jelölés nincs. A rossz népek nyilván leszedték. Ezt megerősítendő, menet közben találok is leszaggatott szalagokat. Sík ez a szakasz, így sikerül valamennyire feltornázni a sebességet. Újabb műút elérése, jobbra fel. Bejön a jelzés is, stimmel a dolog. Minden ilyen apró sikernek örülök, amit a harmadnap esti önállóan hozott jó döntések hoznak.


 


Megvannak a megerősítő jelek is, igen, elmegyünk egészen a tavakig, annak is a legvégéig és ott fordulunk le balra. Azt felejtettem el csak megnézni, hogy itt már nincs jelzés, megint csak saját jelölésen kéne menni. Az pedig elég ritkás errefelé. Balos lemenet megvan, át a hídon, jön egy kocsma, majd feljebb egyenesen egy telep. Valamiért elbizonytalanodom. Miért kéne oda fel menni, amikor ott fent az egy kutyás ház és látom a kutya kint van? Biztos erre nem hozza a túrát Slavo :D Jópárszor elmentem oda fel a házig, majd vissza a hídig. Hiszen lent a hídnál még volt Slavo-nyíl, akkor még tuti jó helyen vagyok. Ekkor kérek telefonos segítséget. Állítólag a beszédemből túl sok mindent nem lehet érteni, totál ki lehetek már fáradva, nem csoda, ilyen hosszan nem tudom voltam-e már egyhuzamban ébren. Slavo nem tud segíteni, mert nem tudja dekódolni a mondandómat. Előveszem a térképemet és hoppá, megvan a megoldás: mégis fel kell menni a kutyás házig, sőt még azon is túl! Nincs itt akkora baj, bár itt is sikerült eldobni jó 20 percet. Na sebaj. Legalább lehűlt a levegő, nincs ereje a napnak, a rám váró emelkedő nem fog annyira fájni. A kutyás ház felett szerencsére meglett gond nélkül az átkozott zöld sáv és vele együtt a helyes irány is. Szép egyenletes mászással megyek a murvás úton, közben azon gondolkozom, hogy bakker, ezen az úton már tuti jártam, annyira ismerős! Hirtelen magabiztosság fogott el. Nemsokkal rá betérek az erdőbe, itt már félhomály van, egyszerre izgalmas és félelmetes itt így egyedül, főleg hogy csak félig vagyok magamnál. A zöldön vár még egy aprócska pukli, a Malá Klenová személyében, de nem fog ki rajtam, előtte még begyűjtök egy csodás matricát is.


 


Továbbra is csak fel, kijutok egy rétre, nagyon tetszik, megvan a vadászház is, ezt is beazonosítottam előre, szóval nem ért váratlanul. A lejutás Vytokra viszont totál képtelenség… egyrészt nem tudom beazonosítani terepen a térképen látottakat, másrészt furcsa bizonytalanság fog el ezer helyen. Amikor végre valahára elérem a műutat, hiába visz a jelzés balra, valamiért én mégis jobbra akarnék menni. Nincs aki visszatartson, így nekivágok jobbra :) megyek pár kört, megbizonyosodom, hogy tényleg nincs ott semmi, csak egy csodaszép rét, így visszatérek a kiindulási helyemre. Oké, akkor betonon menjünk fel. Hosszú ideig semmi jelzés. Nade letérési lehetőség se. Józan ész mit diktálna? Menjünk tovább egyenesen! Nade ilyen állapotban marhára jólesett volna valami megerősítő. Na az éppen nem volt. A betonút levitt egy kicsit, és még irányt is váltott. Miután mindez megvolt, akkor hirtelen befigyelt egy zöld sáv jelzés, jópárszáz méterrel az előző után. Némi anyázást elmormoltam magamban. Újabb kihívás következett egy irányító tábla személyében, ami egyértelműen mutatta, hogy a zöld itt jobbra tér. Az pedig egy tökegyenes murvás út. Józan ész mit diktál? Menni szépen azon előre és előre. Én azonban valahonnan úgy emlékeztem, hogy „jártam itt már korábban és akkor balra le kellett térni az erdőbe”. Ennek fényében jártam el, bele is ütköztem lerészegedett horkoló vadászokba :D Ennek fele se tréfa, inkább visszafordultam és elmentem vissza a tábláig. Pár perc kellett, mire kisakkozzam, hogy tényleg a nyílegyenes út lesz a megfelelő. Innen már hála égnek nem volt komolyabb gond, sikerült elérni a PZ elágazást, ahol már Vytok első érintése után jártunk. A zöld itt balra kanyarodva egyenletesen ereszkedik le a pontra.


 


Közben hirtelen sötét lett, a lámpákat is izzítani kell már. Közben ahogy nézem a lámpa fényében a lábamat, fura gondolataim támadnak: „ez tényleg én vagyok, mit keresek én itt?” Aztán beugrik, hogy igen, megyek szépen az utolsó frissítőpont felé és jó úton járok. Sikeresen lebotorkálok tehát Vytok 2-re, ahol a személyzet tapssal fogad. Mivel tudom, hogy innét már egész közel a cél, komoly szintemelkedés nincs, lelkileg elengedem magam. Elfogadom a rendezőktől a pálinkát, a sört, eszem-iszom, jól elbeszélgetek velük, nem is nézem, mennyi idő telik el. Arra azért figyelek, hogy maradjon elég időm szintidőn belül beérkezni. Nagyra értékelik, hogy szlovákul is próbálkozom kommunikálni. A ponton lévő hölgy Angliában él, így időnként angolra váltok, hogy hatékonyabb legyen a dolog. Rengeteg téma szóba kerül, tényleg úgy érzem magam, mint ha már régen ismerősök volnánk és érezhetően nekik sem gond, hogy ennyit elidőzök a pontjukon. Kérdezik, hogy tudok-e bármit a még várható emberekről, láttam-e bárkit is. Ki kell ábrándítsam őket, hogy sajnos nem.  Nagy sikert arat a horkoló vadászos sztorim a körükben, először amúgy tényleg azt gondoltam ám, hogy valamilyen állathangokat hallok. Lábamat is lekezelem, iszom még egy kört az egészségükre, aztán el kell búcsúzzak, hogy tényleg gond nélkül be tudjak még érni. Elmondják, hogy igen, vissza kell menni ugyanazon az úton párszáz métert, ki lesz táblázva hogy merre kell jobbra térni.


 


Magabiztosan indulok neki, úgy érzem innen minden oké lesz. Hát ha tudtam volna, mi vár még rám… először is: ezt a bizonyos letérést baromi nehezen tudtam csak meglelni. Meglett a tábla, ami jelezte a letérőt, de a környékén sehol sem volt meg az út. Marha sötétben, az úton beljebb volt csak egy aprócska Slavo-nyíl. Ezt is csak 20-25 perc keresgélés után sikerült megtalálni. Addig az összes útmenti ágtörmeléket végigtrappoltam, hátha valami trükk folytán az út elejét eltorlaszolták. Teljes véletlenségből tehát meglett az egyéni jelölésű út, amin bizony jelzéstől jelzésig haladtam és tovább növelte a bizonytalanságomat, hogy sokszor elágazásoknál sem volt megerősítő. A logika ilyenkor azt diktálja, hogy menni előre és előre, akkor is ha elágazás van. Slavo is így gondolta. Néha a full bizonytalanság birtokában mentem percekig, mire megerősítést nyert az elgondolásom a helyes utat illetően. Jött egy újabb vicces rész: a jelölés élesen jobbra vitt, egy felmurvázott szekérútra. Elindultam rajta, további megerősítés semmi… aztán lejtéssel levitt egy nagy rétre, ahol a szekérút mint olyan megszűnt, igaz a füves rét simán járható volt tovább. Azonban mivel a rét szép nagy volt, jelzés pedig tovább semmi, ismét a nagy ürességet és bizonytalanságot éreztem. Emiatt aztán azt gondoltam, erre tuti nem mehet az út tovább, inkább hátra arc. Persze visszaértem az utolsó táblához, ami élesen jobbra terelt, arra a bizonyos murvás útra. Ezt az oda-visszát legalább négyszer megtettem, mire tudatosodott bennem, hogy semmi kétség, a réten kell valahogy tovább haladni. És igen, a réten keresztülcsattogtam, a másik végén már ott volt egy aprócska Slavo-nyíl.


 


Széles út most már, haladható, közben kanyarog jobbra-balra. Emellett nagyon észnél is kellett lenni, mert ezen a szakaszon kellett lennie az abszolút utolsó matricának is. Az utat igazából itt már nem vétettem el, minden elágazásnál inkább megálltam, benéztem mindkét ágára és megkerestem, hol is van a következő nyíl. Csomó időt elvitt, de legalább biztos módszer volt. A lábfejem és talpam közben már különös kíméletet igényelt, szóval még a járásomra is figyelni kellett. Valahol közben észrevétlenül belecsatlakoztam a P sávba. Naivan azt gondoltam, hogy akkor most már csak lejteni fogunk. Hát egy frászt! Jött még jópár emelkedő és lejtő, igaz, nem a durvább fajtából. A fényekből ítélve az erdő egyre inkább ritkult, érezhetően közeledtünk az erdőszélhez és a településhez. Közben lestem folyamatosan, van-e matrica, illetve hogy megvan-e még a túra jelölése illetve a P sáv. Slavo nyilak és szalagok alig-alig voltak, jelzés annál egy picivel több. A piros sáv egyszer élesen balra vitt, vele együtt volt egy fényvisszaverő is. Elkanyarodtam rajta. Mint később kiderült, nagy hiba volt. A fényvisszaverő bár kísértetiesen hasonlított Slavoéra, nem hozzá tartozott. Elvileg (Feri elmondása szerint) volt egyenesen tovább egyéni jelölés, de én azt már nem láttam. Na mindegy, mentem lefelé a piroson, naivan azt gondolva, hogy a jó úton vagyok. Le is értem a völgy aljára, kifejezetten hideg lett. Meglett az első házikó, majd rövidesen a beton is, ami a település egyik oldalsó utcájává nőtte ki magát. Szép házak között sétáltam be, egészen a templomig.