Pálos 70 teljesítménytúra 2017.10.07 Táv: 74,1 km; Szint: 2350 m
Sejtettem, hogy semmi nem valósul meg abból az elgondolásomból, hogy nyugi tempóban, fényképezgetve, eszegetve sétálom végig a most hetedszer megrendezett Pálos 70 teljesítménytúrát. Már a metróból több túrabaráttal együtt mozgólépcsőzünk a felszínre és megyünk fel a Gellért-hegyi sziklatemplom bejáratához. Az első metrójárattal jöttem, de már hosszú sor áll az időnként becsapódó fotocellás ajtó előtt. Egy ideig beszélgetve nézzük a több nyelvű ISTEN HOZOTT feliratot, és évődünk az előttünk állókkal, hogy ők biztos itt aludtak a küszöbön. Hűvös van. Örülök, amikor beljebb kerülhetek. Fizetek, nevezési lapot töltök, átveszem a vezető füzetet, a csippantós csuklópántot, és rövid szerelvényigazítás után elindulok. 05:10 van, és az évszaknak megfelelően még sötét. A Gellért-hegyre még közvilágítás mellett megyek fel, de a hegyoldalba vájt nyaktörő sziklaösvényen már elengedhetetlen a saját világítás használata. A filozófusok kertje előtt ér utol Kőszegi István, aki most csinálja először ezt a túrát. A víztározó tetején van felállítva egy lelki pont, ahol meghatározott kategóriák mellé lehet strigulát húzni egy lepedőre, jelezve, hogy ki miért jött el, milyen lelki, vagy másfajta tehertől akar megszabadulni. Sokan torlódtak itt fel, ezért most kivételesen nem állunk meg. Lelépcsőzünk a Tabánba, majd a Horvát kerten megyünk végig az alagút irányába. A Vérmezőn is végigmegyünk, majd a Városmajor széléhez gyalogolunk. A templom előtt megint egy lelki pont található, ahol is egy követ veszünk fel szimbolikus teherként, amitől majd a hegyen, az Anna kápolnánál szabadulhatunk meg. A változatosság kedvéért a Városmajort is végigjárjuk, majd a Szt. János kórháztól indító Diós-árokon nyomulunk felfelé, a Fogaskerekű pályájával párhuzamosan. Amikor durvulna az emelkedő, egy még durvább lépcsőn lépkedünk fel első "igazi" ellenőrzőpontunkhoz.
1. EP, Kútvölgyi kápolna. Okos telefonnal lecsippantják a karkötőt, és még bélyegzést is adnak a szép itinerünkbe. Úgy hallottam, hogy ez a csippantás lehetővé teszi, hogy Interneten követni lehessen a teljesítők mozgását, és utólag is látható lesz egy bizonyos honlapon, hogy ki, mikor ért egy adott ellenőrzőpontra. Levetem a mellényemet, mert az emelkedő megizzasztott. A kellemetlenül szeles időjárás miatt egyszerre van melegünk és ugyanakkor fázunk, is. Hosszan emelkedünk tovább az előkelő hegyvidéki utcákat járva. Örülök, amikor végre a Normafa Egyetemi lejtője mellett bukkanunk ki. Egy ideig nem kell hegyet mászni. Már lentebbről lehetett hallani, hogy nagy erővel verik a tamtamot; valamilyen tömegsport-eseményt hangosítanak, de még csak a rendezőség ügyködik a terepen. A kristálytiszta levegő és a kora reggeli varázslatos fények arra késztetnek, hogy lőjek néhány képet a picurka kinövésnek látszó Erzsébet kilátó irányába. Az Anna-rét felé vesszük az irányt. A másik rendezvény szalagjai is erre mutatják az utat. Jó, hogy át tudunk haladni, mielőtt még mókázni kezdenek.
2.EP, Anna-rét, Szt. Anna-kápolna. A nagy fakereszt tövébe letesszük a felesleges terhet szimbolizáló követ. Lehet, hogy nem is tudunk róla, hogy egy betonkoszorúhoz hordjuk fel az anyagot társadalmi munkában. Csippantás-pecsételés után a terített asztalhoz megyünk pár falat pogácsáért. Itt teát szoktam inni, de most a hideg szél ellenére nem érzem magam eléggé ébernek, ezért tejeskávét iszok plusz kiskanál instant kávét belekeverve. A Libegő irányába folytatjuk, de útba ejtjük az Erzsébet térdeplőt, ahogy az a vezető füzetben elő van írva. Kicsi Újszövetség van ide kitéve, hogy aki szükségét érzi, az erőt meríthessen a továbbiakhoz. A Libegő felső állomása előtti játszótéren átbujkálunk az imént említett sportrendezvény szalagkordonjai alatt, és késedelem nélkül rongyolni kezdünk lefelé a Szépjuhásznéhoz. Beszélgetve meglepően hamar leérünk.
3. EP, Budaszentlőrinc (Szépjuhászné), pálos kolostorrom. Szentképet, almát kapunk, és itt is muszáj néhány fényképet készíteni. Az almát rágcsálva süllyedünk tovább. A Hűvösvölgyi nagyréten a Dűlőkeresztelő teljesítménytúra ellenőrzőpontja felé megyünk, hátha ismerősök is vannak ott. Senki. A néptelen céllövöldét és ringlispílt mellőzve a szelektív hulladékgyűjtőknél hagyjuk el a rétet, és ismét hosszú flaszterezésbe kezdünk. Szép napos az idő, és itt a házak között nem is fúj annyira a szél, de már nagyon várom a következő pontot.
4. EP, Máriaremete, bazilika. Le kell ülnöm, amíg megeszek egy szendvicset, mert az Anna-réten elfogyasztott pár szem pogácsán- és a kolostorromnál megevett almán kívül ma még nem ettem semmit. Tavaly ugyanitt falatoztam, amikor Fekete Zoltán érkezett. Most is szakasztott ugyanez a helyzet. Még arra is emlékszik, hogy tavaly egy másik padon kosztoltam. Úgy hozza a sors, hogy hárman megyünk tovább. Újabb hosszas aszfaltozás után leérünk az Alsó-Jegenye-völgybe. Sok a kiránduló. A vízesés fölött egy nagyobb társaság blokkolja az utat, a tobzódó gyerekek között nehéz veszélytelenül utat találni. Nem hiányzik, hogy valamelyik hirtelen rátiporjon a lábamra, vagy fejbe nyomjon egy husánggal. Elmegyünk a Rózsika-forrás mellett, majd a pihenőbútorral ellátott rét után, tovább a patak mentén, jelzetlen úton érjük el a következő pontot, ahova csigavonalban kapaszkodunk fel.
5. EP, Solymári (Szarka) vár. A szerpentinen két gyerek személyében útonállók tartóztatnak fel. Azt mondják, hogy jegyezzük meg a jelszót, ami "Pálos csoki", mert csak ennek a kimondásával engednek majd vissza. Pecsételtetünk, kapunk egy Sportszeletet. Most már elég jó a klíma, leveszem a dzsekimet, hogy hosszú ujjú pólóban suhanjak tovább. Lefelé a gyerekek megállítanak, kérdezik a jelszót. Megmondjuk, mire kiderül, hogy ők a jelszó fizikai valóját szeretnék megkapni. - Hát persze, csak először trappoljatok hegyeken, völgyeken, tökön, babon át, utána jöhet majd a csoki. Telefon dörzsölgetésért nem jár - világosítjuk fel őket. Hát ez most nem jött be skacok. A solymári vasútállomásnál keresztezzük a síneket, majd egy volt gyümölcsös - ami most felszántott föld - mellett bukdácsolva jutunk el a 10-es úthoz, amit a nagy forgalom miatt csak hosszas várakozás után tudunk keresztezni. Elmegyünk a Házi-réti pecató mellett, és a Kevély-nyereg felé vezető úton hullámvasutazunk, aztán csak állandóan emelkedünk. A nyeregbe nem kell felmenni, csak az alatta vezető útra kötünk fel. Elérjük a Kinizsi útvonalát. A Csobánkai műút felé menve feltűnik, hogy a volt Sumica kemping évek óta félbehagyott kerítését tovább építették. Szép terméskővel borították be a betonját. A műút keresztezése után érdeklődik egy család, hogy merre van a Macska-barlang. Ezt véletlenül tudom, mert a Kinizsin mindig akad valaki, aki nyávog egyet, amikor a barlang felé kiágazó úthoz érünk. Elbaktatunk a szentkúti letérőhöz és a mélybe szállunk.
6. EP, Csobánkai Szentkút. A pontőr hölgyek visszatérő ismerősként üdvözölnek. Remélem nem a fogyasztásomról jegyeztek meg, mert itt aztán van ellátás, még felsorolni is tereh. Most mindenképpen szüneteltetni kell a loholást, mert eddig egyáltalán nem a szemlélődő, elgondolkodó zarándoklás valósult meg. Én sem vagyok híve az indokolatlan lazsálásnak túra közben, de az evésnek meg kell adni a módját, nem vezet jóra, ha trappban fal az ember, és különben is ebédidő van. A trakta után köszönjük a pontőrök munkáját, és megkezdjük a visszamászást arra az útra, ahonnan ide lejöttünk. Megállapítom, hogy ez az emelkedő is minden évben egyre csak nyúlik, nyúlik. Fent, az úton van pár méter, hogy kifújjuk magunkat, de nem maradunk sokáig emelkedő nélkül, mert hiszen fel kell menni a Hosszú-hegyre is. A hegyen csak pár pillantást szentelünk a szép kilátásnak, de van indok egy néhány másodperces pihenésre, mert Zoltán pecsétel egy túramozgalom kihelyezett bélyegzőjével. Jól siethető lejtőn megyünk le az elhagyott murvás utunkra, majd egy kis időre ismét visszamegyünk az erdőbe, de utána a Szántói-nyeregig maradunk a murváson. A nyereg előtt egy almaosztó ponton az ott posztoló bácsi megjegyzi, hogy lihegni már tudunk. Nem az a szerencse, hogy már, hanem, az hogy még tudunk lihegni. Bocsika, de idefele jövet azért már legyűrtünk néhány buckát, ami lihegés nélkül halálhoz vezetett volna. Például most is meg fogunk mászni egy kisebb emelkedőt, mert fel kell menni a Magashegyi-nyeregbe, hogy aztán lesiethessünk a Szántói műútra. Mielőtt Pilisszántót elérnénk, a műútról letér a turistajelzés. Ez az út magasan Szántó fölé emel. Ez fog elvezetni Klastrompusztára egy hosszú, hosszú monoton gyaloglás árán. A többiek meg is jegyzik, hogy ennek nem akar vége lenni. Csak egy percre állok meg, hogy igyak két kortyot, de a fiúk elhúznak. Nem vagyok képes olyan sebességre kapcsolni, hogy utolérjem őket, de a viszonylag egyenes útvonalvezetés miatt mindig szem előtt vannak. Aztán kanyargóssá, majd lejtőssé válik az út, és már tudom, hogy mindjárt itt a pont.
7. EP, Klastrompuszta. A kolostorromnál pezsgőtablettát és almát kínálnak, és itt van az a meglepetés, ami csak Istvánnak újdonság. Aki volt már ezen a túrán, az tudja, hogy egy dobozban van a meglepetés. Amikor belenéz a gyanútlan vándor, akkor a saját tükörképével találkozik. Ez adott esetben nagyon vicces lehet annak, aki kellő öniróniával rendelkezik. Nekiduráljuk magunkat egy újabb nagy mászásnak. Ez lesz a legmeredekebb. A Pilis-nyeregbe kell feljutni. A Sárga 70-en szoktunk erre lejönni, és még lefelé is hosszú és fárasztó az út. Ezt tényleg nem lehet elkapkodni, mert akkor kitehetjük az elakadásjelzőt. Durván kezdődik, aztán váltakozik a lankás szakasz az erősebb emelkedővel. Zoltán előttünk ér fel, van egy-két perce inni és megnézni a háborús emlékoszlopot, amíg mi is felérünk. Végre fent vagyunk. Egy pillantás az üres pihenő placcra, ahol május végén a Kinizsi közel 1300 túrázója haladt át, vagy fejezte be a túráját. Most, hogy fenn vagyunk, már mehetünk is lefelé a másik oldalon. Vonz Pilisszentlélek és a gulyás. Hosszas ereszkedés után elmegyünk egy kis rét mellett, ami sokaknak nyújt fotótémát a rengeteg halványlila virágjával. Leérünk a "Mi kis falunk"-ba. Itt forgatták a közelmúltban a zseniális magyar filmeposzt. A Klastrom söröző cégtábláját még mindig a "Teca kocsmája" felirat fedi. A buszfordulónál felkanyarodunk az iskolához, ahol a Gulyás Pont van. Éppen négy órát harangoz a templom kvarcórája. Az etetőpont előtt a Fehér Barátok és követőik éppen menni készülnek. Nagyon jól érezhették magukat, mert többször elhangzik az "Indulunk!" felszólítás, de nem látszik, hogy bárki is megmozdulna. A gulyáságyúhoz lépünk. A leves mellé rövid Mindszenti életrajzot és egy nyeletnyi Ezerjót is kapunk. Arra számítottam, hogy a bor savanykás lesz, de egy kiváló zamatú száraz fehérbort kóstolhatok. Ámbár ma inkább olyan vörös a hangulatom; szívesen ízlelnék egy testes, zajos, zamatos, kicsit olyan hangsúlyos-végű vörösbort, amiből szinte kiérződik a föld íze. Szeretem, ha hosszan búcsúzik a szőlő, ugyanakkor végtelen lecsengésű a bukéja, és fesztelenül, már-már szemérmetlenül kínálja magát, hogy újra lecsúszhasson. Lehetne benne egy leheletnyi vibrálás, de a tanninoknak természetesen visszafogottaknak kell lenniük. A tartalmas gulyást hűtés céljából a kitett műanyagkancsóból vízzel öntöm fel, hogy mielőbb fogyaszthatóvá váljék. Jót derül István, amint ily módon növelem meg az adagomat. Kell a folyadék, még ha nincs is hőség. Evés után nem a szieszta jön, hanem mi megyünk vissza a buszfordulóhoz, aztán fel a klastrom romhoz.
8. EP, Pilisszentlélek, kolostorrom. Itt megint utolérjük a Fehér Barátok népes zarándokcsapatát. Pecsételtetés után csak felkapunk egy egy sütit és rohanunk a keskeny ösvényhez, nehogy beragadjunk a barátok mögé, mert akkor ránk esteledik, mire meg tudjuk előzni őket. Szerencsésen felérünk az Égett hárs nevű elághoz, csak néhány kirándulót kellett kikerülni a keskeny, dzsindzsás ösvényen. Balra indulva mászunk felfelé a Maróti-hegyek gerincére. A gyomromtól nem igazán kapok levegőt, de nem panaszkodok, csak szaporábban lihegek a szokásosnál. Most nincs itt a bácsi, aki ezt szóvá tenné. Az emelkedős szakasz után hosszas, de jól siethető úton érjük el az Enyedi halálát. Tavaly itt, a nagy faragott kereszttel szemben nyújtottak frissítést a Szent Jakabosok, de most nincs itt senki. Egy darabon pocsolyákat kell kerülgetni, de nem vészes, csak ügyelni kell hová lép az ember. Most is a nyári futócipőmbe vagyok, utálnám, ha sár folyna bele felülről. Úgy tűnik, mintha ez az útszakasz is csak nyúlna, nyúlna. Egy irtás mellett utolérünk egy párost. Köszönünk egymásnak. A páros férfi tagja megkérdezi, hogy: - Honnan? - A Sziklából - válaszolom. Mire ő: - Úristen. Ezt bóknak veszem és megköszönöm alkalmi csapattársaim nevében is. Tovább húzunk. Elvétve utolérünk olyanokat, akik valószínűleg a három naposon, vagy valamelyik résztávon vannak. Már a [P+] elágazásán is jóval túl járunk, de a Szent Jakabosok még mindig sehol. A fákon sem lehet látni A4-esekre írt bölcsességeket. Már majdnem lemondunk a találkozásról, amikor távolabb, az út két szélén teamécsesek sorát látjuk meg. A Reptér című nóta első pár taktusát éneklem, de lehet, hogy nem érem el Korda Gyuri bácsi színvonalát, mert Zoltán megkér, hogy inkább más, kevésbé zajos művészeti ágban próbáljak meg érvényesülni. A Jakabosoktól szívélyes fogadtatást, extra bélyegzést, ásványvizet és pár szem mazsolát kapunk. Az egyik hölgy észrevesz Zoltán öltözetén egy Székesfehérvárra utaló motívumot. Szóba hozza. Beszélgetésük során kiderül, hogy Zoltán a középiskolában tanára volt a hölgy fiának. Kicsi a világ. Szürkül. A Nap nagy vörös korongja már jó néhány perce lebukott a hegyek mögé. Nyakunkba akasztjuk lámpáinkat és rálépünk a Duna felé vezető lejtőre. Jó, hogy előkészítettük a lámpákat, mert a lombok közé érve már homlokra kell igazítani, és be is kell kapcsolni azokat. Most látszik, hogy milyen magasra jöttünk fel, mert egyre csak kocogunk lefelé. Egy perc technikai szünetet kell tartanom. Ezalatt a többiek úgy elhúznak, hogy csak az egyenesekben, vagy egy lentebbi kanyar után látom meg a lámpafényüket. Egy olyan mélyútba érek, ami tele van letört ágakkal törmelékkel. Alig lehet benne előrehaladni. Jobbkéz felől mély árok szegődik mellém. Ebből már tudom, hogy még egy kis kitartás, és elérem a néhány házból álló üdülőtelepet. Egy elhagyott téglaépület után már megpillantom a település gyér, de reményteli közvilágítását. Az órámra nézek. Még nincs negyed nyolc se. Népi megfigyelés: ha negyedkor érek ide, akkor kényelmesen elérem az ötvenes kompot, sőt még teázásra is jut idő. Az üdülőket mellőzve átmegyek az országúton és a Duna felé veszem az irányt. A Duna-part melletti füves ösvényre térek amely mentén fel-felbukkan egy-egy hangulatos útjelző mécses. Így egyedül nyomatva ez az út is hosszabb a vártnál. Füstszagot érzek, aminek kivételesen örülök, mert a pont közelségét jelzi.
9. EP, Basaharc, komp. A fiúk már teáznak, forralt boroznak a felállított sörpadoknál. Igazolás és a Pálos emblémás tejcsoki átvétele után felveszem a lélekmelegítő mellényemet, és én is frissítek fél pohár teával és fél forralt borral. Zoltán örömmel közli, hogy az utolsó vonat 23:01-kor megy Szobról, tehát, hogy ha sikerül időben Márianosztrára érni, és elcsípni a rendezői mikrobuszt, ami visszahoz Szobra, akkor a saját ágyunkban alhatunk. (Mármint mindenki a sajátjában.) Kezdetét veszi a para. A túloldalon semmi jele annak, hogy át fog jönni a komp, pedig ha menetrend szerint, 19:50-kor innen el akar indulni, akkor már hallani kellene a dízelmotor zaját. Az asztalnál megszólal valaki, hogy az előző kompnak is volt több, mint 5 perc késése. Végre felmorajlik a kishajó motorja, és siklani kezd felénk a komp a tükörsima vízen. A parton toporgunk, hogy minél előbb felszállhassunk, mintha ezzel gyorsítani tudnánk az átkelést. Hűvös van, de a plusz két pulóver, amit az esetleges hosszabb Duna-parti tartózkodásra hoztam, súlyban marad. A kompon állva megpróbálunk fényképet készíteni a Holdról, amely olyan nagy, hogy majdnem hozzáér a Földhöz. Szép, szép, de nagy xarban lennénk, ha ránk zuhanna. Szobon elsőkként ugrunk partra, és iramodunk a templom felé, ahol megint könnyítünk az öltözékünkön, mert emelkedővel kezdődik a következő szakasz. A mi hármas csapatunk és még öten tartunk Nosztra felé, de azt nem tudhatom, hogy a célban még hányan várnak mikrobuszos mentésre. Következik a harc az idővel, vesszőfutás hét és fél kilométeren át. Ezúttal én megyek elöl. Magamat nem kímélve gyűröm magam mögé a göröngyös utat. István megjegyzi, hogy biztos tettek valamit a forralt boromba. Nincs így. Ha már nem sikerült lazán végigmenni a nappali szakaszon, akkor most már nem akarom az öltözőben kivárni a hajnali 2 órát, hogy visszabotorkálhassak Szobra az első vonathoz. Távolabb megint teamécseseket látok az út két szélén.
10. EP, Sukola-kereszt. A lányoktól gyors ügyintézést kérek hivatkozva a vonatelérési szándékunkra. Egyikük megkérdezi, hogy miért nem alszunk Nosztrán. - Mert a saját nyoszolyáinkban szeretünk aludni, nem pedig polifoamon - válaszolom. Ez a fajta aszketizmus sajnos már nem megy nekem. Tovább megyünk a hepehupás szekérúton. Nemsokára alattomos emelkedő is nehezít, de nem lazítok. Két lány, akik eddig mögöttünk jöttek, az emelkedőn gyújtják be az utánégetőt, és hagynak szinte állva minket. Bosszantó, de ha én is negyven évvel és húsz kilóval fiatalabb lennék, akkor már a célban kanalaznám a borsólevest. Mindegy. Fő, hogy nemsokára a domb tetejére érünk és meglátjuk Nosztra melegre hangolt közvilágítását. Távoli kutyák ugatják a teleholdat. Lejtőbe csap át az út. Kevésbé köves részeken bele-belekocogok, a többiek kitartóan követnek. A lejtő végen egy telep után kell Nosztra felé fordulni. Csont száraz az út, de a telep előtt majdnem belegyalogolok egy nagy sárba, amit kikerülni is nehéz. Fene tudja, hogy sikerült ide sártengert varázsolni. A műútra kanyarodva már látni a MÁRIANOSZTRA táblát. Hamarosan a közvilágítás hatósugarába érünk el lehet oltani a saját fényforrást. Az túra utolsó emelkedője a templom és börtön utcájához vezet. Ez a platánsor már a célegyenes.
CÉL, Márianosztra. A templomtérről nyíló kultúrhelyiségbe nyitunk, ahol már pihennek néhányan. Jóleső érzés, hogy az egyik rendező hölgy ismerősként üdvözöl. Talán nem veszi dicsekvésnek, ha elmondom neki, hogy ősteljesítő vagyok ezen a túrán; az első rendezéstől mostanáig minden alkalommal végigjártam a PÁLOS 70 útvonalát. Az oklevél és jelvény átvétele után a parkolóba sietünk. Istvánnak az iskolában még fel kel hajtania az előreküldött cuccát, Zoltán bemegy vele. Közben már szállnak be a mikrobuszba az emberek. Dugig megtelik. Van még egy hely a rendezői személyautóban, vétek lenne kihasználatlanul hagyni, beszállok. Szobon meglepetésemre még nyitva van a vasútállomás pénztára. Alig, hogy jegyet váltok megérkezik István és Zoltán. Ők is megcsíptek egy lehetőséget. Így nem, hogy az utolsó, de az utolsóelőtti vonatot is sikerül elérni. Ezen a szép, őszi napon sok minden történt, csak éppen filozofikus elmélyülés és önmagunkba nézés nem. Úgy látszik minket a tudatmódosítás küzdelmesebb válfaja talált meg, vagyis mi inkább a nehezebben elérhető agyi drogot választottuk.
Ottorino |
