Vulkán – ötödször
Nemrégiben bevásároltam, de a kipróbálás közben (a túrán) jöttem rá, hogy mennyire. Futómellény, eh. Már a Nagy-Hideg-hegyen kérdőre vontak, hogy minek jöttem ennyi cuccal. (Főleg, hogy a bögrét ugyanúgy szorongattam a kezemben, bőven elég lett volna az is.) Gellért tanítgatott a rajtban a használatára, nehogy má’ fordítva vegyem föl, meg a bekapcsolás. Így is állandóan lötyögött, kikapcsolódott és már majdnem agybajt kaptam tőle, mígnem a Magyar-völgyben úgy bekötöttem, hogyha az is kioldódik, akkor letépem magamról és a patakba vágom, hagy vigye, ahová csak akarja. (Gellért: Van hely a táskámban, elfér benne.)
Arra gondoltam, hogy nem lesz leányálom futócipőben eltekerni 20 km-t a rajtig, és tényleg, a végén már kezdtek gémberedni a lábujjaim. De érdekes módon az nem merült fel a beszűkült agyamban, hogy visszafelé szétázott cipőben, zokniban milyen lesz majd. Csak akkor, amikor már szétázott. (Végül kár volt izgulni, mert nem volt sokkal rosszabb, mint odafelé.)
Vettem még egy kis aranyos kamáslit. Ez bevált. Az más kérdés, hogy a cipőn a régi sarak összeadódtak, illetve akkora lyukak vannak már rajta, hogy befér rajtuk az ujjam. De fölülről nem ment bele semmi. (Lejtmenetben a lábamról egy kidőlt fa leszedte a kamáslit, észre se vettem, a mögöttem haladó viszont igen, köszönöm.)
Végül vettem még csúszásgátlót is, de azt nem hoztam el. Ugyan minek. Minden második indulón volt csak.
Kesztyűt nem vettem, de hoztam, legalábbis a biciklizéshez. Olykor a túrán sem ártott volna. Szóval ötödjére idáig sikerült eljutnom egy túrára való felkészülésben; a vásárlástól teljesen meghülyültem, az egyéb lehetőségeket most nem sorolom.
A tisztánlátásom egy téren nem hagyott cserben: idén sem fogom hét órán belül teljesíteni a távot. Ennek megfelelően nem is hajtom magam túlságosan, az órát sem nagyon nézem, meg a kilométerek sem érdekelnek. Azért a lejtők megfutását nem hagyjuk ki. Ez itt-ott a veszélyes zónába megy át. A legdurvább bicsaklás a Vilati előtt a saras meredeken ért, ahol a jobb bokám ment ki úgy, hogy a térdem is jól bevertem. A Magyar-hegyen csak egy sima hentergést nyomtunk.
Egy réteg (meg a mellény) ellenére alapvetően nem fáztam, leszámítva a nyugati gerincet. De valószínűleg ez is fejben dől el, nem szabad vele foglalkozni. Ha a Csóványoson nem fáztam, nehogy már itt fázzak. Bár a salgóvári pont elég cudar volt.
A reggeli hasfájás után egészen jól elvoltam, mondjuk az Aklok-rétjéig. Akkor aztán megint rám tört, de sikerült kihúzni a Nagy-Hideg-hegyig. Azt hittem, ott végleg kezeltem a dolgot, mígnem lefelé futás közben is meggörnyesztett egyszer. Gellért is lelkesen ért be. Bár nem valami jó állapotban indult neki a lejtőnek, de megjött a kedve. Bevágtuk a levest és Csipi dicséretével ültünk a nyeregbe, ahogy reggel, hazafelé is elkél a lámpa. |