Don’t let go - Never give up, It’s such a wonderful life... Dörmöli a fejhallgató a fülembe a repülőn, amint a Norwegian osloi járata elhagyja a betont Ferihegyen.
Igen. A tegnap erről szólt. A fel nem adásról és az akaraterő győzelméről a - másoknak :) - józan ész felett.
Aki ismeri a Kiss Péter Emléktúrát, az tudja, hogy a rendezők ezzel az eseménnyel nagyot alkottak: az év ezen időszakában a Mátrában a felsőbb régiók hóbiztosak, csak az alsóbb részek akadálypályája kérdéses, hogy éppen melyik évben miből (értsd sár, eső, fentebbről olvadó és lecsorgó hólé vagy történetesen hó) ‘készül’. De egy biztos: a borítékolt szivatás:)
És többek között ezért is jövünk el ötödszörre, hogy ezzel az ‘önkéntes önszivatással’, egy mátrai canossa-járással tisztelegjünk Péter emléke, a fel nem adás, és az örök küzdelem akaratereje előtt.
4.8-at mutat az átlagsebesség, amikor a kékesi EP-be toppanok először a nap folyamán. Az eddigi 5 alkalom leggyengébb első kékes-mászása.
Bent pecsét, nagyszerű terülj-terülj asztalkám, de engem nyomaszt valami: az a kinti hetven-nyolcvan centi hó nyomja a lelkemet, és hogy mi vár ránk az északi oldalon egy ilyen déli irány után?
A startban, a Hillary-lépcsőn lefelé már hóláncot csatoltam, annyira jeges-csúszós volt a pálya. A szintet leadva a hó Füredig jelentősen visszaszorult, de amint a kék háromszög keményebben beleharapott a hegybe, a hómélységmérő gyorsan megugrott. 600 méter körül már volt 50-70 centi, ami csak tovább gyarapodott a gerincre kanyarodva. Az, hogy a mezőny eleje taposott, persze számított, de a porhó így is bizonytalan, az elrugaszkodást minden lépésben megtorpedózó aljzatot biztosított...
És ebből még lesz cirka 50 km. Erre gondolva fordulok ki a Síház ajtaján, és csatolom fel a hóláncot a következő, majd’ 800 lefeléhez.
A korábbi években, normál körülmények között laza szakasz következik. A bibi annyi, hogy az idei körülmények nem igazán sorolhatóak az eddig, ezen a túrán megismert kategóriák egyikébe sem: akkora a hómélység, hogy a láb a hóputtót érve jobbra-balra elcsúszkál, mielőtt stabil támaszt fogna. Bot és csúszásgátló ellenére is el-elvesztem az egyensúlyom itt-ott, de legalább nem fejelek be a hóba, mint egyesek:)
A Markazi-kapuban Komatsu földgyaluval bírkóznak a hóval:) A két meghajtott tengely bivalyerőt sugárzó traktorkerekein fényes hólánc csillog. Persze nem az a Suzukira való méret:)
A völgybe lefelé kiváncsian várom, hogy alakul a fehér lepel. Jelentősen jobban tartja magát az alacsonyság függvényében a délen tapasztaltakhoz képest.
Ilona-forrás, bónusz EP-vel. A hólánc tökéletes első körben, mígnem a technikai eszközbe vetett túlzott bizalomnak köszönhetően hirtelen a túra látványelemévé avanzsálok, amikor a kötelet nem használva a 45 fokos hegyoldalon kicsúszok, és a kevésbé meredek régióba hason csúszva érkezem:) Legalább fejjel felfelé:) A fent elhagyott túrabotom a mögöttem érkező résztvevő hölgy dobja utánam:)
Lent, 300 méter alatt is még jó 25-30 centi hó takarja a rétet a Csevicénél, ahogy VinAti pontjába toppanok. Meglepetésemre Gabi is ott van, aki gyorsan szól, hogy ő már felfedezte a páleszt:) Ha már így alakult, hörpintek egy óvatos felest:)
Feles ide-feles oda, ahhoz nagyon be kéne rúgni, hogy az eddig elmúlt 4 akkalom és a ma megtapasztalt hómennyiség alapján elfeledhessem, mi vár ránk a Gabi-haláláig. Maradjunk annyiban, hogy a helynév második fekének hóba öntött változata:)
A tolólapozott bitumen - micsoda luxus!:) - kényelmét egy 90 fokos jobbossal hagyom el, hogy ismét havat taposhassak. Egy párocskát mellőzök el, majd az első felszőkkenést követően megérkezik Gábor a nyomomba. Kövesdi srác, futócipőben nyomja. Kb. egy a tempónk, együtt küzdünk a Hidasi Erdészház irányába. A nyom pont kellemetlen lépéshosszúságú. Túl rövid. Nehéz megítélni, hogy a rövid lépés vagy a hossz megtörése a fárasztóbb-e. Végül a rövid lépésre szavazok.
A Hidasi után pár méter laza bitumen, hogy egy balossal újra a fél méter körüli hóba vessük magunkat. Van nyom, ami nagy segítség, de a porhóban instabil az elrugaszkodás és a botozás is jóval nehezebb a két oldali hószegélynek köszönhetően.
Gáborról közben kiderül, hogy kézilabdaedző, és van egy közös kövesdi ismerősünk is, Csaba:) Pici a világ.
A Gabi-halálánál csak azért látszik az emlékkereszt, mert valaki eltakarította a keresztet beborító hóhalom tetejét. Itt már kb. 70 centi lehet az átlagos hómélység, a hőmérséklet is kb. -10 körül alakul.
Gábor picit lemarad, mire a sombokori EP-hez vezető, szintben haladó részre érünk.
Ez a kedvenc részem: az Ország Teteje alatt tekergünk pompás panorámával lépteink alatt. Idén a Galya, Recsk környéke és a Felvidék nyújtotta látványt a hó díszítette, pazar kinézetű erdő tetézi. Kegyetlen szépség:) A gyönyörű, havas táj megköveteli az állóképességet és kitartást a majd’ 60 km-en.
A banyaféket továbbra is magamon tartom. Talán segít a porhó mélyén kapaszkodót fogni a talpaimnak.
Gábor a pont előtt ér utol. A mélyebb régiókban a totál elázott futómű a futócipőben elkezdett lefagyni, és bizony a helyzet egyre csak romlik. Azt mondja, a pontban kiszáll. Most ez teljes egészében az ő döntése. Reálisan nézve kb. 15 órát leszünk kint. A most még ragyogó napsütést is egyre fenyegetik a délen feltűnt komor fellegek. Semmiképp nem marasztalom, pedig jó lenne együtt végigharcolni a maradékot.
Mondom neki, hogy a pontból szintúton Házára tud jutni, és onnan stoppolni/buszozni a parkba. Tetszik neki az ötlet. A pontban sem tudják rávenni, hogy legalább a 36-ot fejezze be (erre én is bíztatom végül, de nem).
Gábor még a pontban, amikor én némi energiautántöltés után Sombokor halálos meredekségű, ám csodaszép téli hólepelbe burkolt lejtőjének veszem az irányt.
A mély hóban igazából könnyebb itt a haladás, mint normál körülmények között. Bár erről az előttem épp hasast dobó leendő túratársamat - aki - a sors fintora - ismét csak Gábor - most biztosan nehéz lenne meggyőzni:)
A lejtő aljától együtt haladunk, és kiderül, hogy hazajutási terve totál kudarc, mivel az összes vonat elmegy, mire célba ér. Mondom neki, hogy amennyiben együtt érünk be, én Zebegénybe menet hazaviszem Kőbányára.
A Vörösmarty felé továbbra is bőszen kitart a kb. 80 cm hó. Az úton átkelve picit nehezen találjuk meg az utat szegélyező koszos hófalban a továbbjutást. A Sombokor óta keményen látszik, hogy onnan már csak a jócskán megtépázott 57-es mezőny megy tovább...
Lajosháza völgyébe érve csökken a hómennyiség, de azért még marad egy 25-30 cm, ami kiválóan lehajtja a fiatalost az első patakátkelés után. Öröm a bújkálás a fák alatt:)
A patakvölgyben azért elég jól lehet haladni, bár idén tovább a jobb oldalon maradunk, mígnem egy adag nyomtörés után mégis átevickélünk a bal partra, hogy újra visszakeccsölhessünk.
Kb. a Vörösmarty környékétől elkísért minket egy kalandvágyó kutya is, lelkesen követve nyomainkat.
A pont előtt puccos Telekomos kocsi. Hirtelen azt hiszem, Gema lecserte sokat látott Hiluxát, de nem, a pont van arrébb.
Idén filmforgatva toppanok a pontba, ahol nagy örömet okozok a jávorszarvasszalámival:)
Isteni tea, süti, májkrémes kenyér, röppenésnyi beszélgetés, majd indulás a program.
Házára kapaszkodva egy srácot előzünk le, aki magnéziumot kér tőlünk. Igen, sajnos én is pont ezt hagytam otthon, pont egy ekkora szivatás alkalmából, de szerencsére nekem eddig nem volt görcs.
Az emelkedő - mint az összes ma - a hónak és a fáradtságnak köszönhetően a szokásosnál tovább tart. Ráadásul a szinttel a hómennyiség és így a cumifok is fokozódik.
Házán nagy élet, szánkózó családok, akik között bizony furcsán hatnak a szállingózó, elszánt 57-es résztvevők.
A kutyi továbbra is kitart, mi meg magyarázzuk a néha-néha kutyával érkezőknek, hogy nem a mienk - miután csúnyán néznek ránk.
Déli sípálya, kis kapaszkodás, aztán végre szintút a pár órája már meglátogatott sombokori EP-be. Kihasználom a lehetőséget, kajálok a pontig tartó könnyebb szakaszon.
A pontban felszívjuk magunkat a hóval bőven megáldott 200 szintméterhez, ami a Kékestől választ el minket. A korábbi látogatásunk napfényes ragyogása már rég a múlté, valahol Lajosháza előtt lecserélte a kispadról a szürkeség.
Megindulunk. Meglepetésemre a sziklás kaptató igazából jobb hóban:)
Jó hangulatú társalgással telik az idő, mígnem végre újbol a délelőtt már meglátogatott Síházba toppanunk.
Bent legnagyobb meglepetésemre Szlatki Gabi vár, aki már turatársával együtt diszkvalifikálta magát, de innen seperni fog.
Sok időt nem töltünk, szorít a csökkenő átlagsebesség, hajtom Gábort picit.
Valahol 4 körül jár az átlagkilométer óránként, ami azt jelenti, hogy nekem még kényelmes a cél, Gábor viszont 40 perccel korábban indult. Azt bizony meg kell húzni.
A csúcskőnél magasság-utánállítás és irány a Kis-kő. Már fél hat felé jár, és erősen sötétedik, amikor kelet felől elemi erővel tör be a megígért szibériai hideg. A 40-60 km/h-s széllökések mellé alapos, hirtelen lehűlés is társul. Pofafeszítően hideg a szél. Sajna most egy jó ideig a gerincen leszünk: a Kis-kő alatti völgyig ennek a széliránynak nagyon kitett az út.
A porhavat fel-felkapja a szél, jó 2 méteres fehér függönyöket húz a keleti áldás a hómező felett. Mondom is Gábornak, hogy kezdem norvégosan otthonosan érezni magam. Azzal kontráz, hogy már nem is annyira érdekli az az ország:)
Még a Kis-kő előtt Gábor nagyot esik. A lámpa mellet döntünk. A piláccsal is dob két akkora hátast 5 méteren belül, hogy azt hiszem, nem áll fel többet. Szerencsére puha a hó:)
Rövidke unszolásra elfogadja a botjaimat. Nekem van hóláncom, azzal ezt a hátra levő etapot már leküzdöm.
A döntés bejön, a megosztott erőforrásokkal gyorsabban haladunk.
A pontban Bálint&vasutas co. fogad minket. Nagyot lepődnek Gábor botján, azon meg hogy én adtam kölcsön még inkább néznek:) A csoportsebességünkön segített, és ebben a szutyok, fagyos szélben nem túl marasztaló a Mátra...
Kis energiafeltöltés, aztán le a völgybe. Szembe megfáradt társak küzdenek felfelé a véget érni nem akaró gerincen. Nincsenek rózsaszín álmaim, már ötödjére vagyok itt...
Odalent jobbos. Végre lent elült a szél, de tudjuk, van még mitől tartani...
A patakon átkelve sajnos kivilágítunk egy depózó hölgyet, akinek a várban bocsánatkérésként adok egy jófajta dán marcipánszeletet. Mint később kiderült, még jól jött.
A várban Gábor egy nagyáldozatot mutat be, miközben belőlem majdnem kifagy ugyanaz, amivel kapcsolatban Gábor a dolgát végzi:) Mikor előkerül, mondom neki, hogy lemegyek a gerinc alá, szélvédett helyre.
Pár percet várok rá, mire megjön. A völgyben jó tempót tolunk fel, mígnem jön a balos, fel a Kis-kő gerincen...
Ez idén kemény. Kemény, de legalább van nyom. Valahol félút felé jön Gabi szemből. Zárják a sort. Ahogy elhaladunk egymás mellett, egymás vállára tesszük a kezünket egy pillanatra, meg sem állva. A sporttársi bíztatás hóba fagyott, jeges szélben fürdő, de mégis meleg pillanata ez, ami erőt ad a továbbmenethez.
És az erő kell is. A felső harnadon, ahol a legfáradtabb vagy már, a tomboló szél újult erőre kap, és a konstans hófúvásban a nyom gyorsan a múlt hófödte homályába vész.
Nem állunk meg. Felfelé nem állunk meg - csak ez kattog a fejemben, ahogy a 40-50 centi hóban taposom újra a nyomot a mögöttem jövő bajtársaimnak.
Talán ha 1 km/h-val botorkálok fölfelé, és előttem továbbra is csak a végtelen felmenetel. Az utat a kissé megkavart, befútt hófelszín, nomeg a szélben játékosan fickándozó, fényvisszaverős szalagok jelzik. Igen, igen, ez most tényleg méltó Péter emlékéhez. Ez a túra megkéri az árát minden percnek és minden méternek.
Végül szerencsére ma is hamarabb ért véget a hegy, mint én magam:) A kőkapun átkekve a pontba toppanok.
Két fénypont materializálódik emberként hirtelen a sötétségből mögöttem, de sajnos egyikük sem Gábor. Várok, és közben a kirakott csemegékből szemezgetek. A muflonbogyók különösen jólesnek még így, friss hóval befúvva is:)
A szél mit sem gyengült, és a hőmérséklet is inkább lefelé kandikált, mióta utoljára itt jártunk. A várakozás nem öröm, menetre vagyok öltözve.
A cudar körülmények miatt többszörösének ható percek után végre megjön Gábor. A vasutasgaleri valami mozdonyhangot játszik le neki, de én ekkor elindulok. Valahogy ehhez nincs kedvem -13 fokban, 60-as szélben:)
A dózerút idén egy embernyomnyi taposás a mély hóban:) Gábor pár perc múlva utolér, együtt a csapat.
Füred felé húz a vonat rendesen, végre pofozunk az átlagon felfelé. Gábor 15 órája kérdéses, bár kötve hiszem, hogy ilyen körülmények között ne kapna oklevelet és kitűzőt még szintidőn kívül pár perccel is.
Füred felett a mocsaras út idén fagyott. Végre a körülmények a mi oldalunkon vannak:) Tekergés, patakátkelés, az Avogadro-mocsár fagyott arccal, és már be is csatlakozunk a reggelről megismert kékesi útba. Balos, pont, pecsét. A hólánc kap kicsit, nem veszem le a bitumenen. Ennyit még sosem volt rajtam.
Az utolsó 250 szint jön vissza az Oxigén Parkba. Örömmel konstatálom eleinte, hogy a fagy miatt nincs sár idén, ami a felső negyedben némileg megváltozik. A helyzetet az erdészet fakitermelése tetézi, ahol az addig teljesen tiszta túranacival és bakanccsal térdig merülök a retyóban. Igen, ez a túra az utolsó 500 méteren is tud újat, sosem lejátszott meccs:)
A lépcsőn Gábornak mondom, hogy siessen, nekem még bőven van időm. Mondja, hogy a kardjába dől, ha pár perccel kifut. Az órámra nézek, 22:01-et mutat, egy perccel már túl van a szintidőn, de nem szólok, nem akarom kedvét szegni itt, a Hillary-lépcsőn:)
A parkolóba a 60-as szél még tépáz minket kicsit, de nem messze már az ajtó, amin belépve ott a cél és a meleg.
Végül a nyakig sáros banyaféket az ajtóban levetve 14:27 perc küzdelem után érek be, és kapom meg a jól megérdemelt kitűzőket (igen, +1 az 5. teljesítés miatt:)) és oklevelet.
Az idei év nagyon kemény, igazi méltó emléktúra volt. Köszönjük a rendezők áldozatos munkáját és a pontőrök fagyoskodását értünk. Idén különösen jól jött az ellátmány a kemény körülmények között. Jövőre takálkozunk! | 