Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

OttorinoTúra éve: 20182018.05.30 09:29:44
AZ OVÁLIS JELVÉNY NYOMÁBAN, avagy BOTTAL ÜTHETED A NYOMÁT.

2018 május 26-án az első bálozó Kárpáti Szilvia mentoraként léptem színre Békásmegyeren, a Víziorgona utcában. Hogy aztán a túra során ki mentorált kit, azt döntse el a kedves olvasó.

A HÉV pótló busz gyakrabban jár, mint ahogy maga a HÉV szokott, ezért korábban érünk a rajt helyszínére, mint számítottuk. Rövid idő alatt hosszú sor nő az időközben kirakott rajtoltató asztalok előtt, és a világ legtermészetesebb módján csevegésbe kezdünk az érkezőkkel. Néhány perc elteltével az élő sövény takarta házból dühös, nikotinos női hang horkan ránk: "Kussoljatok már a pitsába'!" Valójában jogos a felvetés így szombaton reggel, negyedhét után pár perccel, de mégis inkább röhögés a válasz a rendre utasításra, mintsem meghunyászkodás. A XXI. század gyermekeként már posztolja is valaki az esetet. Nem hittem volna, hogy időben el tudunk indulni, mert az utolsó percekben dobják össze a rendszert, de ennek ellenére 06:45-kor pontban elkezdődik a rajtoltatás, és az elsők között mi is elindulhatunk. Az aggasztó meteorológiai előrejelzés miatt fürkésszük az eget. Csak gomolyfelhőket lehet látni fölöttünk, de távolabb sötétebb színek is vegyülnek a fehérbe. - Na, azok már szívják magukba a párát, hogy mire a szerpentinhez érünk, zuhanyt kaphassunk a nyakunkba - mondom, amivel a vártnak megfelelően nem aratok sikert, sőt... A Kőbánya utca emelkedőjén még frissen, könnyedén jutunk fel a fennsíkra, ahonnan már látni amint a fürgék az erodált, durva köves úton emelkednek a Kevélyek felé. A kellemes klímában mi is hamar felérünk a sziklás peremhez, ahonnan a filmgyári egri várra lehet lelátni. Szilvinek muszáj szelfizni egyet a panorámában, de én inkább megyek tovább, mert semmi perc alatt úgyis utolér. A csúcsot jelző valamikori fatorony emlékül meghagyott négy impregnált lábától a mészköves gerincen haladunk röviden, le-le pillantva a már jól ismert, de mindig kellemes látványt nyújtó tájra, aztán megkezdjük az ereszkedést a meredek, köves ösvényen. Az előző napi bőséges esőzés miatt csúszóssá vált, amúgy is fényesre koptatott köveken még a kellően terepes talpú (majdnem új) cipőinkben is meg-megcsúszunk. Megkönnyebbülve érünk le a Kevély-nyeregbe, ahol a 25-40-es táv még vidám pontőrei kívánnak jó utat nekünk. A továbbiakban ismét süllyedünk a hegyoldalban a szintén csúszós, agyagos úton. Most nem kocogunk bele a lejtőbe, de vannak, akik sikerrel csattognak el mellettünk. Leérve a szintbeli erdei útra csak a pocsolyákat kell kerülgetni, erőt gyűjthetünk a következő emelkedőhöz. A volt Sumica kemping kőkerítése mellett a murvás út is pihentető. A Csobánka-Pilisvörösvár műutat keresztezve látjuk, hogy szépszámmal várakoznak itt depós autók. Sosem értettem, hogy alig 10 km után miért kell depózni, de ez az én problémám. A vakítóan világos murváról hamarosan ismét az erdő takarásába kerülünk, és már itt is van a szentkúti letérő, ahol tábla tereli le a 40-eseket. Hamarosan belekezdhetünk a Hosszú-hegy hosszú emelkedőjébe, hogy felérve a gerincre, elsétálhassunk az első ellenőrzőpontunkra.

Az itt megszokott "törzs" pontőrgárdával üdvözöljük egymást, és mivel itt nem szándékozunk semmit csinálni, még a szép pilisszántói panorámát is hanyagoljuk, és továbbmegyünk, a lefelé jól siethető erdei úton. Egy ponton elérjük azt a dózer utat, amit a Hosszú-hegyi pont kedvéért hagytunk el, de nem sokáig maradhatunk rajta, mert a [Z-] jelzés megint bevisz az erdőbe. A benti útról a teljes pompájában zöldellő, buja növényzet ellenére is jól látszanak azok a "versenyzők", akik nem jöttek be velünk az erdőbe. Amikor ismét összeér a két út, akkor nem tudom megállni, hogy cukkból ne kérdezzem meg a dózer úton haladóktól, hogy milyen túra van itt ma még a Kinizsi Százason kívül. Mindjárt itt van a mobil WC-s Szántói-nyereg ahol a rendezőség biztosítja a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton való átkelést. Nyeregből nyeregbe pattanunk, mert közeledünk a Magas-hegyi-nyereghez. Itt a [S+] jelzésre térnek át az egyéb távok, mi pedig megyünk tovább a [Z-]-on. A távok szétválására Rakk Gyula figyelmezteti az erre kószálókat, miközben mindenkiről elkészíti az "ilyen volt" fényképet. Fantasztikus, hogy emlékszik arra, hogy ugyanabban a pólóban vagyok, mint tavaly ilyenkor. Most kezdődik a Pilis meghódítására irányuló igazi emelkedés. Szólok a húzóember szerepét betöltő Szilvinek, hogy a mászás során elérünk majd egy olyan kőhöz, amelyre tradicionálisan le szoktam ülni arra a percre, amíg felszívok egy kis üzemanyagot, úgyhogy ott majd félreállunk egy kicsit. Így is lesz, megállunk és nem csak frissítünk, hanem a sapkáinkat is elővesszük, mert nemsokára felérünk a szerpentinre, ahol a napsugárzásnak kitéve kell majd egyre feljebb nyomulnunk. Ez alatt az egy perc alatt számos feltörekvő ismerőssel találkozunk, akikkel kölcsönösen hajrázunk egymásnak. A röpke frissítés után ismét útra kelünk. A sorompó még árnyas helyen próbálja utunkat állni, de aztán felérünk a szerpentin kopár, mészköves ösvényére. Felkerülnek az előkészített sapkák. Folyamatosan nyomjuk addig a kanyarig, amelyiknél többeket fotózásra ihlet a valóban festői panoráma. Szilvi is ezek közé tartozik. Hát ha már úgyis megálltunk, akkor én is modellt állok egy közös szelfihez. Már tavaly se tett ki a rendezőség kanyarlevágást tiltó A4-eseket, valaki, vagy valakik egyszerűen kisebb-nagyobb faágakkal torlaszolták el a levágások által kialakult vályúkat, így véve el a rövidítők kedvét az illetlenkedéstől. Jó érzés, amikor már fentről halljuk a lentebbi emeleten közlekedők beszélgetését. Az is jó, amikor elmegyünk a tábla mellett, ami a Boldog Özséb kilátó felé mutatja az utat azoknak, akik fel akarnak menni a Pilis-tetőre. Mi nem akarunk, én két hete voltam ott a Pilis 50 alkalmából. Menjenek föl azok, akik szerint nincs 100 km a Kinizsi Százas. Tágas rétről térünk be az erdőbe, ami magához tért, és ismét betölti árnyadó funkcióját a néhány évvel ezelőtt keletkezett hatalmas jégkár után. Útközben kipihenjük a Pilis megmászását, de egy idő múlva már gyakrabban nézek a mezőny elejére, hogy kanyarodnak-e már balra lefelé a sporttársak. - Unod már ezt az utat? - kérdezi Szilvi. Nem az unalomról van szó, hanem már megkordult a gyomrom, kezdek éhes lenni, és a rituálé (rigolya) szerint a következő ponton, a Pilis-nyeregben szoktam elkölteni korai ebédemet. Az is igaz, hogy jó lesz már letenni az alfelemet arra a 10 percre, amíg az étkezés tart. - Hurrá - mondom, amikor meglátom, hogy rákanyarodhatunk a köves, törmelékes mélyútra, ami levezet a nyeregbe.

Gyors csippantás és bélyegzés után az egyik pihenőbútornál kipakolom a fél adag ananászos csirkémet zöldséges rizzsel, Szilvi pedig megtekinti a büfé kínálatát és valamiféle támogató madárvédelmi jelvények kollekcióját, aztán Lidülös süteményeivel ő is asztalhoz ül. A teljesítménytúrázó berkekben népszerű Tóth Ferike érkezik. Elmondása szerint helyszíni nevezőként kicsit beragadt a Csobánka téri gimnáziumba, aztán még sorba kellett állnia a rajtoltatásnál is. Kajálás után nem vesztegetjük az időt, elhagyjuk a Pilis-nyerget, és nekivágunk a hátralevő százezer lépésnek. Szilvinek feltűnik, hogy sokak bődületesen nagy hátizsákkal jöttek a túrára. Ezt már én is észrevettem régebben; a magam részéről eleve egy kisebb formátumú nyári hátizsákkal indulok, hogy ne tudjak több dolgot vinni a legszükségesebbeknél. Még otthon, a pakolásnál fájó szívvel szelektáltam ki a túrára szánt cuccok elég nagy hányadát. Reggel a hátizsákom induló tömege 2,5 kg körül volt, és azóta csak apad. Megint tábla téríti el a 40-eseket, mehetnek a Fekete-hegyi Sasfészek turistaházhoz. (Szép kilátás nyílik Esztergom felé a ház mögül) A Kétágú-hegy szélét elérve drasztikus süllyedésbe kezdünk. Még az erdő takarásában előkészítjük a sapkáinkat napszemüveges kiegészítéssel. A hegy lábánál elterülő mezőt akadálytalanul süti a Nap, csak felhőfoszlányok láthatók az égen. A keskeny műúton átkelve integetünk HotDogMan-nek. Nem rég "laktunk jól", ezért most nem vesszük igénybe a szolgáltatásait. Többen hot dogoznak, és/vagy jégkásáznak.

Idén Kesztölc lakóövezete elé települtek a levendulaszörpöt és fröccsöt kínáló kedves emberek. Nincs képem a nagy poharamat odatartani, elfogadok egy kis műanyagpohár hosszúlépést. A standon biztosítanak, hogy ezután hosszúkat fogok lépni. Jók lesznek nekem a megszokott hosszúságú lépéseim, a lényeg az, hogy ne nagyon fájjanak. Egy meredek utcán érünk le Kesztölc házai közé. Keresem az utcával szembeni nyomós kutat, de csak a hűlt helyét találom, pedig az itiner is felsorolta a vízvételi lehetőségek között az Esztergomi út 105 előtt álló kutat. Mekkora mocsokság egy ilyen létfontosságú dolgot megszüntetni?! Vagy sajnáljuk inkább azt az önkormányzatot, amelyik képtelen egy közkutat fenntartani. Szerencse, hogy Kesztölc másik széléhez közeledve, a tankoló pisztolyos végű slagot működtető kislányok nem unták meg a Kinizsi mezőnyének frissítését, mert náluk be tudom vizesíteni a sapkámat, és ihatok egy jó pohár friss vizet. Átlépjük a 117-es szalagkorlátját, és átmegyünk a Nyársasba, ami egy homokos talajú akácos. Az esőzések miatt most nem porzik az út, de még így is néhol süppedős. Jó tempóban haladunk egy menetoszlopban; keskeny az ösvény, nem nagyon van lehetőség félreállni a futók elől, de némelyik kiugrik a mélyútból, és áttöri magát a növényzeten.

Elérjük Dorog szélét. Figyelmeztetem Szilvit, hogy ne ijedjen meg, ha lövést hall, mert a lőtér mellett fogunk elhaladni. Lőni nem lőnek, csak egy kutya ugat egyfolytába', de az se a kutyakiképző területén, mert éppen nincs foglalkozás. Beljebb, a városban, a kovácsoltvas-rácsos kocsma felől a nevemet hallom. A rács és az árnyékos terasz miatt nem tudom ki üdvözölt, de oda fordulok, integetek, és köszönök. Megyünk a fotocellás ajtajú közért felé. Odabent Szilvi paradicsomot vesz, amit én is megkívánok, pedig csak a "szokásos" 1,25 literes Coke-omért jöttem be. Az a tapasztalatom, hogy a hideg, szénsavas ital felének megivása után úgy emelkedek fölfelé a Getére, mint a lift. Balszerencsémre csak cukormentes van, ezért valamilyen noname kóla ízű - mint később kiderült - förmedvényt veszek, ami nem is hideg. A boltmelletti emeletes ház kapuja előtti lépcsőre ülünk többed magunkkal paradicsomot enni (ami ráspriccel a világos pólómra), és kólát inni. Beveszek egy adag patikában összeállított sóport. A múlt heti Honvéd emlék- és teljesítménytúrán már kipróbáltam, hogy ne itt zuhanjak össze, ha nem válik be, de csak jókat tudok mondani róla.

Végig megyünk a Mária utcán, és a 40-es cél, a Molnár söröző mellett belekezdünk a Csolnoki utcába, de az első lehetőségnél felmegyünk a Csolnokival párhuzamos, de fölötte húzódó utcába, mert tavaly óta - valószínűleg az autóforgalom miatt - arra módosították a Kinizsi Százas útvonalát. Elérjük a temető utáni, majdnem mindig üres parkolót, majd egy ipartelepet, ami után megszűnik az aszfalt, és emelkedőssé válik az út. A téli Szuperkatlanon elképesztő dagonyákat kerültünk itt ki. Most is van sár, de ez semmi az akkorihoz képest. Elmegyünk a volt Belányi üdülőtelep mellett, és sajnálkozásunkat fejezzük ki, hogy minden ilyen, kicsit is szociális jellegű dolgot hagynak lerohadni. Mutatom, hogy a pár éve tarra vágott erdőrészlet helyén már egy csinos fiatalos fejlődött ki, remélem, hogy ismét pár év múlva már képes lesz megtartani a csapadékot, és nem lesz ezen a helyen lekvár állagú sár. Szépen, nyugodtan emelkedünk; a rozsdás tartószerkezetű távvezeték alól bevisz az út az erdőbe. Megkérdezem Szilvitől, hogy szerinte fogok-e hányni, ugyanis ez a kólának nem nevezhető mosogatólé nemhogy energiát adott volna, hanem inkább megfeküdte a gyomromat. Szilvi rávágja, hogy nem fogok, mert nem hagyom kárba veszni a "drága" italt. Az emelkedő miatt amúgy is mély lélegzeteket kell venni, és ez segít a hányinger legyőzésében. A kövek kerülgetése közben két lépés között spontán balra tekintek és a lombokon túl meglátom a kisebbik fakeresztet. Jaj, de jó, ez már a Kis-Gete. Az út rövid időre kivisz az erdőből és feltárul Csolnok és vidéke. A gyönyörű, zölden hullámzó tájképet most nem sokáig nézem, mert a gyomrom is elég szépen hullámzik. Rafterék érnek utol. Zoli üdvözök és megkérdi, hogy egyedül vagyok-e. - Nem vagyok egyedül - válaszolom -, túratársam előresietett, mert már égett a vágytól, hogy a Nappal égethesse magát a Nagy-Gete tetején. Nemsokára kibontakozik a zöld levelek közül a nagy fakereszt; én is fent vagyok már.

Pecsételtetés után megkérdezem Szilvit, akit több pihengető túratársunkkal egyetemben egyáltalán nem zavar a tűző Nap, hogy mehetünk-e, vagy még tovább akar fényképezgetni. Lefelé indulunk a meredek oldalon, amitől mindig kifejezetten majrézok. Csúszik, mint a rosseb, a reggeli Nagy-Kevélyről való lejövetel könnyed séta volt a Duna korzón ehhez képest. Hosszas, sziklás ereszkedés után érünk le egy kevésbé meredek szakaszra. Következik a helyi Öreg-kő, amire pár métert fölfelé megyünk, hogy ismét lefelé kelljen trappolni. A fenyőfás részlet szélén Szilvi rámutat egy útmenti kőre, és megkérdezi, hogy arra szoktam-e leülni, amikor ellenkező irányból jövök. Az Isziniken mutattam meg neki ezt a követ, úgyhogy fokozottan kell vigyáznom, hogy miket beszélek előtte, mert megjegyzi. Néhány nyugodt lépés után következik a vörös kőgörgeteges vályú, amiben ereszkedve minden idegszálamra szükségem van, hogy pofára ne essek. Amikor leérek, kezeimből T betűt formálva kérek egy perc időt idegkisimításra. Örömmel konstatálom, hogy sikerült kilihegni a kólagőzt, már nincs feszítő érzés a gyomromban. Direkt túlmentünk a löszfalhoz vezető ösvényen, hogy megállásunkkal ne zavarjuk túratársainkat, de látva minket felénk tartanak, mert azt hiszik hogy erre kell továbbmenni. - Na menjünk - mondom Szilvinek, és beállunk egy nem túl gyors vonatba. Amikor már szó szerint mászni kell a löszfalat félre állnak előlünk, mi kerülünk az élre. Hogy ne szuszogjanak a nyakamba a löszös vályúban nagyobb "sebességet" diktálok magamnak az ideálisnál. A tartóztató cserjék közül a még zöldkalászos katlanra bukkanunk ki, aminek a neve most telitalálat. Fülledt, párás levegő szorult be ide. Ösvényt tapostak előttünk a túrázók a sűrű búzába (ami állítólag nem is búza), a botokat nemigen lehet használni. Egyelőre jobbról látszik a Hegyes-kő kúpja, de aztán befordul elénk, s a délutáni Nap ettől kezdve balról tűzi arcunkat. Amikor először jöttem a K100-ra, azt hittem, hogy a Hegyes-kőt is meg kell mászni, de szerencsére csak egy rövid, de meredek emelkedőn kell átbukni a lábánál. Pár nyögés után ez is megvan. Itt az ember önkéntelenül is lenéz a Tokodi Pincékre, ami baromi mélyen van a mostani pozíciónkhoz képest. Sóhajtok egy nagyot, mert a meredek ereszkedés is majdnem úgy zabálja az energiát, mint a feljövetel. Egy kis csoport letéved az útról és a mögöttünk jövő Good Looking sporttárs utánuk kiabál. Összezavarodok, mert azt hiszem, hogy nekünk szólt és egy pár métert még vissza is megyek. Később látom, hogy kiket akart figyelmeztetni. Egy szántó mellé tévedt néhány embert látok lejjebb. Nem lesz nagy baj, mert ők is a Tokodi műútra fognak kibukkanni, csak egy kicsit távolabb, mint mi. Amikor végre sikerül leereszkedni a hegyoldalból, a műúton szólok, hogy a buszmegálló bódéjában fogok frissíteni, mert följebb, a pincéknél nem lehet árnyékban leülni. Egy ember már ül a bódéban, éppen arról tájékoztat valakit telefonon, hogy most pihen egy kicsit, és majd később dönti el, folytja-e a túrát, vagy feladja. Vésztartaléknak hoztam egy vastag fekete filctollra hasonlító kiszerelésű energiaszirupot, amit a posvány kóla rossz hatása miatt most felhasználok. A rövid idő alatt, amit a megállóban töltünk, sokan haladnak el a bódé előtt, felénk fordítják fejüket, majd szemérmesen elkapják a tekintetüket. - Gyere, menjünk innen - mondom -, mert biztos, hogy most fog erre jönni ismerős, és azt hiszi, hogy a buszra várunk.

Átkelünk a pincékhez vezető úthoz, ahol a mobil büfé előtt Ebola üdvözöl, és átnyújt egy-egy Piros 85-ös terepfutó- és teljesítménytúrás hűtőmágnest. Köszönjük szépen, és tovább megyünk. Szilvi benéz az egyik pincéhez, ahol különféle földi jókat kínálnak. Szólok neki, hogy nem várom meg, mert a Mogyorósi-kősziklát már tavaly is csak három részletben tudtam magam alá gyűrni, majd a temetőben találkozunk. Jót vidul a kétértelmű kifejezésen és mindenki megy a dógára. A pilisi mászás után ismét találkozok Mikonya Gyurival, és együtt kezdünk bele a Kősziklába. Megfelelő a tempója, és az energiaszirup is hatott, így egyvégtében jutunk fel a kis fennsíkra. A néptelen [K+] jelezte út csatlakozásánál szólok a túratársaknak, hogy a hűtővizet leengedni állok félre, nehogy azt higgyék, hogy éppen el akarok tévedni. Ennek ellenére van aki szól, hogy nem arra kell menni. Most már emeltebb hangon és egyértelműbben közlöm, hogy csak hugyozni húzódok félre. A túra során többen nem fecsérlik az erejüket és idejüket félreállásra, hanem az út széléről vizelnek a bokrok közé. Megindulok az egyenlőre lankás, később egyre meredekebben lejtős úton Mogyorósbánya irányába. A hosszú ereszkedés vége felé összevissza erodált mélyútban ugrálom át az eső mosta vájatokat. Ez az út egy síkra fut ki, ahonnan már látszik a temető. Kétszer nézek oda, de másodszor is azt látom, hogy a temető egyik utcára néző padján már ott ül Szilvi. Biztos az alatt az egy perc alatt előzött meg, amikor technikai szünetre álltam félre. A temető padján kényelmesen fogyasztjuk a hűs vízzel elkészített sportitalainkat, és az általam újonnan rendszerbe állított apró szemű tepertőt, amitől gyors restaurálást várok. A temető előtt elhaladó túratársak megnéznek minket a rácson keresztül, mi pedig kifelé bámulunk a felvonulásra. Végh Gyula jön be üdvözölni, de már megy is tovább, mert valami komolyabbat kíván fogyasztani a Kakukkban. Egy kedves temetőlátogató néni érdeklődik a túráról, majd elmondja, hogy régebben ő is sokat kirándult a környéken, de most már csak szükséges esetekben megy gyalog; csípőprotézisre vár. További jó utat kíván és eltolja a biciklijét. Remélem még nem ül rá, mert igen meredek lejtő visz le innen a buszmegállóba. Miután megcsipkedtek a szúnyogok, lassan mi is eltoljuk a virtuális biciklijeinket, és mi is lemegyünk a buszmegállóhoz. Az itteni nyomós kútnál kisebb fajta tömeg próbál frissülni.

Egy rendező elmagyarázza a Kakukkhoz vezető kerülőutat; útépítés folyik az eredeti útvonalon. A játszótéren keresztül jutunk le a Kakukk elé, és a sörözőt kikerülve, az épület oldalából megyünk be a keskeny rendezői helyiségbe, ahol az itt megszokott nyúlós Eau de Kinizsi szagba fejelünk. Pecsételtetés után tétovázás nélkül sarkon fordulunk. Ahogy jöttünk, úgy most is a játszótéren keresztül vágunk át. Szilvi megjegyzi, hogy idefelé nem kellett volna a lépcsőn lejönnünk, mert van itt egy nagy piros csúszda, amit éppen nem használnak a gyerekek. Nem hiszem, hogy engedélyezné ezt a könnyítést a szigorú főrendezőség.

Visszatérünk az útvonalra, és emelkedve hagyjuk el Mogyorósbányát. Megmutatom a felvég közelében álló nyomós kutat, ahol, csak egyetlen ember frissül. Ha nem pihentünk volna a temetőben, akkor mi is itt állnánk meg. Kikövezett kocsiút váltja fel az aszfaltot. A szélén haladva megyünk föl rajta, amíg el nem érünk egy lombsátras földutat, amelyen mindkettőnknek sokkal jobban esik a járás; néha pocsolyákat kell kerülni. Kétszer veteményes vágja ketté a kellemes utat, hogy a már hegyesszögben sütő Nap még hunyorgásra tudjon késztetni minket. A növényalagút végén balra fordulunk, majd később egy öreg fa oldalán nagy, jobbra nyilazott, fehér szegéllyel ellátott kék jelzést látunk. Megkezdhetjük a mászást az Öreg-kői pihenő felé. (Nem tévesztendő össze a Gete oldalában levő, azonos nevű alakulattal.) Egyre meredekebb ez a nem kívánt emelkedő, és sokkal hosszabbnak tűnik, mint az elmúlt alkalmakkor. Tavaly és tavalyelőtt működött feltételes ellenőrzőpont odafönt a pihenőben, már azt hittem, hogy állandóvá teszik a hatalmas kispistázási lehetőség miatt, de sajnos tévedtem, csak az itt táborozók főzik bográcsban a töcskölt fuszulykát, vagy csak egyszerűen füstölnek a szúnyogok ellen. Megkerüljük a pihenőbútorzatot, és már megyünk is lefelé az Öreg-kőről. Hatalmas mező kerítése mellé érkezünk. A sötétítő hatású lombok alól kiérve napszemüveget kell fevennem, mert a Napot nem érdekli, hogy az óra szerint már este van. Igen, este van, este van, a Kiki nyugalomban, de mi rendületlenül menetelünk tovább a távoli horizontú vidéken. Egy pipacsmező előtt bal kanyarral visz le az út pontosan a péliföldszentkereszti szentkút elé.

Nyomban a fejemre öntök egy pohár friss vizet, egy pohárral pedig leküldök, majd a szabadtéri oltár lépcsőjéhez járulok lábat masszírozni és zoknit cserélni. Nincs különösebb gond a lábammal, csak egy kicsit ég a talpam, és nem akarom, hogy vízhólyag hízzon rajta, ezért mielőtt a napközben átizzadt zokni helyett tisztát húznék az ujjak között és a talpam elülső részét vékonyan lekenem lanolinnal. Teszem ezt azért is, mert tavaly is így tettem, és akkor is bevált. Arcomba nyomok egy vékonyabb kókusz rudat, és még egy pohár forrásvizet iszok, de ezt már pezsgőtablettával, mert mielőtt ideértünk megígértem, hogy pezsgőzni fogunk az oltár előtt. Látom, hogy Szilvi már alig bírja kivárni amíg vacakolok, de nem engedhetek a 48-ból. Végül újjászületve tovább megyünk egy karám mellett, aminek a távolabb eső részében bárányok hallgatnak, és pihennek az egész napos legelészés után. A büfé körül kávéillat lengedez, a civilizáció áldásaihoz jobban ragaszkodók inkább itt pihennek. Az Országos Kék jelzés, amit nekünk is követnünk kell, a büfé után balra, a templom felé kanyarít minket. Az útra két fából készült bakot raktak, nem tudom, hogy miért. Mindegy, akkor is arra megyünk. Szilvi hitetlenkedve keresi a jelzést, de pár másodperc múlva mutatok neki egy viszonylag frisset. A templom utáni jobbos lejtőn, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, az idősek otthona elé érkezünk. A bentlakók egyenes sorba rendezett kerekesszékeikben ülve, csendben várják a naplementét a kertben. Az otthon előtt jobbra fordulunk a műúton és a sportpályánál megfigyeljük, hogy egyik túrázó sem a kijelölt úton jön le. Az országúton elbúcsúzhatunk az Öreg-kő jól elkülönülő tömbjétől, ami igen nagy darab. A Napnak még sok ideje van a hegyek mögötti lebukásra, s ez azt jelenti, hogy bő időtartalékkal rendelkezünk; cillárom haj. A műútról balra kanyarodunk két szántóföld közé, majd erdei úton másszuk meg a Kökényes-hegyet. Már lefelé jövünk róla, amikor egy kis beagle jellegű kutya tűnik fel az úton. Nyakörv van rajta, és egy kisebb társaság is jön utána, úgyhogy minden rendben levőnek tűnik. A hegy aljában észrevesszük azt a párt, amely pár tagjaival már többször találkoztunk a túra során, és minden alkalommal abba az irányba néztek, ahonnan a túrázók érkeznek. Nyilvánvalóan nem túráznak, hanem depóznak valakinek, de én évődve megjegyzem, hogy milyen frissnek látszanak. - Mi nem túrázunk, hanem csak a fiunkat várjuk - mondja az ember mosolyogva és további jó utat kíván.

Megint időt kérek, hogy a Bika-völgy szalagkorlátjának támaszkodva megereszthessek egy telefont. Nem vagyok az a típus aki túra közben csak azért telefonálgat, mert szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, hanem mert igen jelentős eseménytől maradtam távol a Kinizsi kedvéért. Neeem, nem a nagymamám kétszázadik születésnapját hagytam ki, hanem az éreccségi találkozónkat, amely a jeles esemény 45. évfordulóját hivatott megünnepelni. (Még leírni is borzasztó.) Amikor pár hónapja a Fácsén meghirdették a találkozót, rögtön beleírtam a posztba, hogy nekem már 2017 május 28. óta benne van a naptáramban a 2018.05.26-os dátum, mint a Kinizsi Százas rajtjának a napja, úgyhogy a legnagyobb sajnálatomra nem tudok részt venni a találkozón. A szervezőbizottság elnöke a sértődöttség nyelvi formuláit használva visszaírta, hogy többen a messzi idegenből látogatnak haza, mások pedig tűzföldi, vagy kamcsatkai útjukat ütemezik át kizárólag a találkozó kedvéért. Hát, most így, a távoli Bika-völgyből, az éter hullámain keresztül próbálom kiengesztelni a még életben levő, kedves ünnepelő osztálytársaimat. (...) Na, ezen is túl vagyok, mehetünk. Megkérdezem, hogy kié a kutya, mert megint feltűnik a beagle. Kiderül, hogy Mogyorósbányától követi a mezőnyt, tetszik neki a falkaélet. Bosszant, hogy nem zavarták vissza még idejében, most hogy fog hazatalálni csórikám. Egy srác a nyakörvét vizsgálja, hogy nincs-e rajta biléta telefonszámmal. Pár éve egy öreg Németjuhász jött el egészen a tatai célba. Őrület. A műútról felmászunk egy távvezeték nyiladékába és ott hullámvasutazunk hosszan a vezeték alatt. Fent útelágazások vannak, és gyér a turistajelzés, de ez nem zavar. Határozottságot mutatok, hogy elkerüljem a kérdést: "Van arra jel?" Hiába teszek így, mégis felhangzik a kérdés: "Látsz arra jelzést?" - Nem látok, de arra kell menni - válaszolom. Ha ilyekor még megkérdezik, hogy: "Biztóóós?", akkor arra már nem válaszolok, mert mondandóm vége az lenne, hogy bazeg. Elérjük a Vaskapu hajcsat alakú útját. Népi megfigyelés, hogy itt egy állandó légvonat működik. Most is kitárt karokkal fogadjuk a frissítő szellőt, ami csökkenti a magas páratartalom okozta diszkomfort érzésünket. Nem kell átmászni a vadkerítéseken, a kapuszárnyak nyitva vannak. Egy sötét erdőrészletből, még a teljes besötétedés előtt bukkanunk ki Pusztamarótra.

Alig találunk szabad ülőhelyet; az egyik padon egyedül fekszik egy tag, a másikon ketten ülnek megfáradt hátizsákjaik társaságában. Végül a tűzrakó helynél találunk másfél seggnyi helyet, amit gyengéd erőszakkal két seggnyire tágítunk. A szemben lévő padon ülő egyik figura, ölében nagy műanyag doboz, a dobozban ipari mennyiségű pogácsa van. Rejtély, hogy hogyan bírta ezt idáig elcipelni. Mi megeszünk két-két zsebkávét, és a péliföldszentkereszti szentkút még hűs vizével öblítjük le azokat. Általában itt már a pihenés idejére kiskabátot veszek, de most rezzenéstelenül ülök pólóban.

Fejlámpáinkat beüzemeljük, és indulunk. Az első lépések még rozsdásnak tűnhetnek. Murvás úton, majd töredezett flaszteren jutunk el a Vízválasztó sorompójáig ami után ketté válik az út. A [P-] balra (Héreg), a [K-] jobbra, kis-Gerecse oldal. Egy kis csoport áll az elágazásnál térképre, vagy itinerre világítva. - Jobb, kék - mondom - mire a csoport egyik tagja a mondott irányba bemegy a bokrok takarta ösvényre, és amikor meglátja az első [K-] jelet, akkor nyugtázza a többieknek, hogy nem a levegőbe beszéltem. A Kis-Gerecse oldal keskeny, mészköves ösvényén türelmesen lépkedünk szikláról sziklára, nem akarunk előzni, de nem is tanácsos ezen a veszélyes szakaszon. Ha nagyon ki akarunk fulladni, akkor majd kb. az egyházi üdülőig tartó emelkedő utáni enyhébb hullámvasúton kapcsolunk rá jobban. És tényleg; az üdülő előtt még kerülgetjük kicsit a traktornyomos sarakat, aztán a szélesebb úton egy közel állandó menetsebességet tudunk felvenni. Itt aki akar, az nyugodtan előzhet, de be is lehet aludni menet közben. A Schandl-hársnál nem állunk meg energiát nyerni tőle, mint a Gerecse 50-en, amikor 15 másodpercre leültünk az öreg fa útból kiálló, vastag gyökérzetére, most csak fejlámpám fénycsóváját irányítom rá üdvözlésképpen. A hosszú, andalító útszakaszt csak néhány enyhén sárosabb rész tarkítja. Amikor lejtőssé és kőkerülgetőssé válik az út, akkor fel sem kell pillantani, tudható, hogy nemsokára balra térünk egy keskenyebb ösvényre. Régebben úgy kellett megkeresni két bokor között a letérőt, de egy-két éve kivágták az aljnövényzetet és útjelző táblakarácsonyfát ültettek a kritikus elágazásba. Bekanyarodunk. Felgyorsulnak az események. Meglátjuk a Gerecse-tetőről lejövő [K3] jelzést, ami nemsokára Tardos felé el is búcsúzik. Az alattunk húzódó erdészeti útról egy autó fénypászmáját figyeljük meg, amint Bányahegy irányába távolodik. Elérünk egy vadkerítést, ami mellett haladva 9-10 perc múlva fogunk a tapasztalat szerint Bányahegyre érkezni.

Az első dolgok, amiket az ellenőrzőponthoz érve meglátunk, az néhány autó és pár mobil WC. A büfé előtti sörpadokon sok ismerős frissít. - Sziasztok! A csippantás-pecsételésnél és a teaosztásnál idén is gyerekek végzik a felelősségteljes munkát. A citromos teával megtöltött poharainkkal helyet keresünk magunknak a sörpadok valamelyikén. Vannak, akik vidáman csacsognak két falat között, mások a lábukat ápolják, megint mások fejüket mellükre ejtve gubbasztanak. Mi elfogyasztjuk a maradék paraszt-csipszemet (töpörtyű), és ráisszuk a finom teát. Van még két korty forrásvíz a palackomban, és nem akarok többet cipelni, ezért az ivóvíz feliratú táblához megyek, és az ott posztoló hölgyet kérem meg, hogy csapoljon a poharamba. Eléggé locsolócső íze van, de jobb híján az egészet megiszom; valahogy ezzel is meg fog birkózni a pacalrendszerem, ha azt a pocsék dorogi kólát is fel tudta dolgozni. - Megyünk? - Menjünk! Fekete Zoli társaságában vetjük bele magunkat újfent az éjszakába. Zoli dicséri az "egész erdőt bevilágító" lámpámat. Hát igen, az akkutartóban helyet foglaló két akku darabja drágább volt, mint maga a lámpa a vele adott gyengébb akkukkal együtt, tehát elvárható, hogy az éjszakai szakasz végéig jól világítson. Sok, az úton szaladgáló, veszélyes életet élő bogár és óriáshangya menekül meg a jó világításnak köszönhetően, de sokat látok az út talajába taposva is. Elérjük a hajdan volt vadkerítések zónáját. A védett fiatalos már évekkel ezelőtt annyira megerősödött, hogy lebonthatták a kerítéseket, és ezért nem kell rozoga, hevenyészett létrákon négyszer átmászni. Dzsindzsás, kőberúgós rész után, szélesebb, füves útra bukkanunk, amin le lehetne sétálni a műútig, de a jelzés bevisz egy keskenyebb ösvényre. Megdicsérem az előttünk haladó Zolit, hogy meg se kísérelte a széles úton való továbbmenést. Útvonalkövetésünkért abban a jutalomban részesülünk, hogy bukdácsolhatunk az ösvényre gallyazott ágak között. A második ilyen beugró végén érünk ki a műútra.

Majdnem Vértestolnáig ér az út szélén parkoló depós kocsik sora. Egy furgon oldalsó ajtajában ülő lányok hajráznak nekünk. Victoryt mutatunk, és betérünk az erdőbe. Félek ettől a szakasztól, mert itt még aszály idején is sármedencék vannak. Most is gyakran kell az út szélén araszolva sarakat kerülni, de szerencsére a cserjék miatti kikerülhetetlen rész nincs. Inkább lemaradok a többiektől, de nem akarok sem elcsúszni, sem beázni. A lépései és a bothasználata hangjából sejtem, hogy Végh Gyula jön a hátam mögött. Vele utoljára a bányahegyi ponton találkoztunk. Azt mondja jól megyünk, nehezen ért utol. Nemsokára Tarján felől felköt a [K+] jelezte út, egy darabon békén hagynak a sarak, a pocsolyák, de a Tarjáni-malom-patak hídja közelében fakitermelés nyomai látszanak, és ennek folyományaként megint oda kell figyelni a sárkerülgetésre. Gyulától is lemaradok. Bő 10 percre saccolom Koldusszállás időbeli távolságát. Nemsokára zúzalékkövessé és kanyargóssá válik az út, és az utolsó, elnyújtott balkanyarból kijőve megpillantom az ellenőrzőpont gyenge fényét. A pecsételés után tea és víz között választhatunk. Én géplevesre számítottam, de még így is hálásak lehetünk a Tengerszemeseknek, hogy itt is folyadékhoz juthatunk. Amíg Szilvi felkeresi a mobilklót, addig a teámmal a fák között megbúvó pihenőhöz megyek. Erről kevesen tudnak, most sincs ott senki. Jó sós kekszet pakolok ki, azt eszegetem, később pedig eszegetjük a meleg teához.

Frissítés után fejben becélozzuk az utolsó ellenőrzőpontot, és nekivágunk egy hosszan elnyújtott emelkedős útnak, ami később hajtű alakban kanyarodik balra, és emelkedik tovább a Kisrétig. A rét mellett egy darabon kipihenhetjük az emelkedőt, de aztán egy dózerútba csatlakozva ismét hosszasan emelkedünk. Elmegyünk a mezítláb (!) teljesítő sporttárs mellett, akit napközben már láttunk. Nézni sem bírom, ahogy a zúzalékköves úton lépked. Ez hihetetlen. Még mindig emelkedünk, és egy túratárs már türelmetlenül várja a balos letérőt, benéz minden kiágazásba. - Odébb van az még - mondom - legalább egy kilométerrel, majd amikor már egy kicsit lejteni kezd az út, akkor térít le minket balra a [S-] jelzés. Köves út után agyagos lejtőn csúszkálunk lefelé egészen az Arany-lyuki elágazásig, itt jobbra fordulva több, mint egy kilométer áll rendelkezésünkre, hogy visszadolgozzuk magunkat a dózerútra. Nosza, rajta! Innentől csak Szilvi cipősarkára világítok, megpróbálok nem felnézni a visszacsatlakozásig, de ezt a magam állította próbát nem tudom kiállni. Amikkor végre bekövetkezik a két út újraegyesülése, szokás szerint hátra nézek, hogy jön-e kispistázó, aki nem tért le a jelzett utat követve, de most nem látok ilyet. Hosszú, monoton szakasz következik. Most nem bánom a monotóniát, mert jobb, mint a frissen kiszórt, hengereletlen zúzalékköveken bukdácsolni, ahogyan pár éve. Balra, a mélyben távoli városi fényeket lehet látni pár másodpercre; talán Vértesszőlős az. Menetelésünket egy árkot kerülő, jobbra indított, kanyar színesíti, a szemben levő ágában túratársaink fényeit látjuk. Jó időben vagyunk, ez még nem a zombik elkeseredett küzdelmének a zónája, de azért már lehet néhány fura mozgású egyént látni. Valahogy beugrik a Retro rádióban nemrég újra hallott, 50 éves (!) Omega szám:

"A rettenetes emberekkel találkoztunk egyik éjjel / Életüket szórták széjjel sodródva a sötét széllel"

Egy régebbi alkalommal nekem is heroikus erőfeszítésembe került, hogy ne látsszék meg a járásomon, hogy egy vízágy van a talpamon. Még egy átnézős kanyar következik, és nem sokkal utána felköt a [P-] jelzésű út és alig észrevehetően megint emelkedni kezdünk. Ez jó jel, mert eszerint már igen közel vagyunk utolsó ellenőrzőpontunkhoz a Szt. Péter pusztatemplomhoz. Nemsokára már látjuk is a ponton mozgó emberek lámpáinak távoli fényeit. Örülünk. A ponton megint időt kérek, mert meg kell igazítanom a gatyámat; a hátizsák nekinyom valamit a derekam és a seggem határának, és ez egyre elviselhetetlenebbül szúr. Ha már megálltunk, akkor megeszek egy préselt gyümölcs felhasználásával készült szeletet, és megiszom rá az utolsó két korty forrásvizemet. Valaki a lépcső alól kiabál, kérdezi, hogy merre kell menni. Senki nem válaszol, ezért lekiabálok, hogy: "éles, bal, sárga", aztán pár másodperc múlva mi is lebotorkálunk a romtemplom lépcsőjén, és az imént általam mondott irányba megyünk.

Jól siethető lejtő következik, de szólok Szilvinek, hogy a legmagasabb számú stáció után nem sokkal utunk egy szurdok mellé szegődik, amibe nem kéne beleesni. Több helyen közvetlenül a penge vékony ösvény mellett van a szakadék, úgyhogy semmi kapkodás. Különben is három óránk van hét kilométerre, hogy pas de deux-nket szintidőn belül befejezzük. Ezt a távot, ennyi idő alatt még tánclépésekben is meg tudjuk tenni. Az örökmécsesnél fellélegezhetünk, megúsztuk a sziklásperemű szurdokot, most már csak az utolsó öt méteres emelkedőt kell leküzdenünk, ami felvisz a szőlőkig, ahonnan viszont meredek aszfalton kell hosszan lemennünk a házak között. A Bajra átkötő műút előtt várakozik Darabos Zoli, aki már harmadik éve nem Kinizsizik, de mindig átbiciklizik Tatabányáról, hogy egy kis frissítővel segítse az utolsó kilométereinket. Gyula és Fekete Zoli éppen továbbmennek, nem bírtak bevárni minket. "A jéghideg Coca-Cola az igazi!" - hirdeti a régi reklám és Darabos Zoli most ilyennel kínál, amit örömmel elfogadok, nagyon jól esik. És hogy ne mindig csak ő áldozzon ránk időt, fáradságot, kólát, megkérem, hogy fogadja el a Budapesttől Bajig végighordozott, utolsó préselt gyümölcsbáromat. Beszélgetve megyünk a baji templomig, ahol a nyomós kútnál lemosom az arcomról a sót, a koszt, és utána megyünk a még nem látszó vasúti átkelő irányába. Egy tojásokon lépkedő hölgyet érünk utol. - Már csak másfél kilométer van hátra - mondom neki bíztatásképpen. Gurgulázó nevetés a válasz. Fehéren villog a fénysorompó az átkelő előtt, mindkét korlátlabirintust megkerülve megyünk át, remélve, hogy ez nem számít kispistázásnak. A második utcába kanyarodunk balra. A sarkon egy diófa áll, és micsoda véletlen az utca neve is Diófa. Innen rögtön jobbra fordulunk a Szegfű utcába, aminek a sarkán nincsen semmiféle szegfű. Egy hölgy szól utánunk a Diófából, hogy nem arra kell menni, mert a "többiek" a Diófán mennek tovább. Hát, pedig erről szóltak a posztok a túrát megelőző napokban, hogy a zöm minden további nélkül gangol tovább a Diófán, ami nem a kijelölt út, mert nem vezet lámpás zebrához. Garantálom, hogy Szilvi első K100-a pontosan lesz teljesítve, ezért a Szegfűből átlósan átvágunk a fenyőfás parkon. Örömmel látom, hogy akadnak olyan, már a célból jövő túrázók, akik az állomás irányába is a Kinizsi útvonalát használják. A fenyvesből a Deák F. utcába érkezünk, ami kivisz a Vértesszőlősi út lámpás, zebrás átkelőjéhez. Még éppen zöld a lámpa, amikor "átszaladunk". Itt már elég sokan keresik a Fura Járások Minisztériumát. A tábor kapujában Szilvi megkérdezi, hogy messze van-e még a cél. - Á, dehogy, csak párszáz méter, és már ott is vagyunk - válaszolom. Persze egy percbe se' telik, és meglátjuk a fehér lepedőt, rajta a piros cumival; alatta kék betűkkel a felirat: K-100; egy sorral lejjebb pedig szintén kékkel: Cél.

Ezért a pillanatért hajtottunk tegnap reggel óta kérem szépen. Az ajtóban az első bálozó hölgy szakítja át a láthatatlan célszalagot, majd én is belépek. Az asztalon csupa újfajta jelvény van kikészítve. Amikor sorra kerülök a díjátadásnál, direkt rákérdezek, hogy nem-e lehetne-e egy régi jelvényt kapni véletlenül, de sajnos azt mondják, hogy nem van. Óriási szerencse, hogy az első 10 darabom a régiből gyűlt össze. Oklevelet, izomlazítót és kajajegyet is kapunk, majd átvonulunk az ebédlőbe. A gyorsabb túratársak integetnek és gratulálnak az asztalok mellől, örülök az ismerős, mosolygós arcoknak. Elfogyasztjuk a felejthető jutalomfalat levest, és lassan cihelődünk, mert nulla pontért még vissza kell mennünk a vasútállomásra, és attól tartok, hogy ez lassabban fog menni mint idefelé. Elbúcsúzunk a túratársaktól, és itt hagyjuk a tábort.

A visszaúton folyamatosan szembejönnek a teljesítők. Örülök, hogy Találkozunk Vizi Tibivel, akit utoljára Dorogon láttunk. Jó időzítéssel, születésnapja tiszteletére húzza be ötödik, jubileumi Kinizsi Százasát. Tűzijáték Neki! Szembe jön az az elképesztő ember, aki mezítláb jött végig. Ha nem láttuk volna kétszer is útközben, akkor nem is hinném el, hogy egy ember képes lehet ilyen teljesítményre. Na, gyerekek, ez a valami, nem az, hogy hat és fél percet javítasz a tavalyi menetidődhöz képest. Az csak egy szám, az kit érdekel, nem jegyzi meg a kutya sem. (Tényleg, mi lehet a beagle-lel?) Egyre többen jönnek szembe a még fürgének mondható, de már zombi stílusban mozgó túrázók. Szilvi mindenkinek vidáman mosolyogva gratulál és begyűjti a viszontgratulációkat, én csak csendesen, a háttérből replikázom azt, hogy "Gratulálok." 

Ottorino