Túrabeszámolók


Vadrózsa

stabatTúra éve: 20192019.11.17 21:39:21

Vadrózsa 160, második nekifutás


Sanyi bácsival hajnalban találkozom Vácon, kocsival visz a rajtba, így nem kell Rózsaszentmártonban éjszakázni, már többször kisegített, legutoljára a Pilisi trapp után, újfent köszönöm neki segítségét. A kissé borongós időben Zsolt útnak indít minket 6:45-kor. "Nem lesznek szalagok 20 méterenként, de ahol kell, ott vannak." Még egy kitérőt is ajánl, ami különben nem nagyon hoz lázba. Elégnek tűnik az alaptáv is.


Váltok pár jó szót, valakiket elhagyok, valakiktől lemaradok. Vinatti a szőlő mellé tavaly elhagyott laptoptöltőmet kínálja, bár most éppen nincs nála. Az Eszter-forrásnál azzal büszkélkedem, hogy az kolleganőm nevét viseli, kinek apukája a friss foglalatba belevéste akkor még kicsi lánya nevét. A vizével meghintem magam. A ponton segítenek a vállamon lévő szemölcsre a hozott ragtapaszt feltenni. (Végig kitart, pedig kapott bőven terhelést.)


Lapostanya környékén jut eszembe, hogy tavaly itt kezdett szurkálni az achillesem, újra megfogadom, hogy ilyesmivel azonnal kiszállok, ha nem a legvégén tör rám. János várán kavarok egy kicsit, Laci jön szembe, egymást erősítve megyünk tovább, közben megbeszéljük, mi és hogy volt a Bazalton. A Havasig együtt haladunk, Borókától remekbe szabott ellenjegyzést kapunk, töltekezünk, van miből.


A Világos-hegyen a tűző nap nyomán megolvadt csokigolyókból párat elmaszatolok a számban. A Babik-kutat tavaly meglátogattam, most is vonz, mégis mellőzöm. István botlog előttem. Bagolyirtás előtt találok egy csősálat, kínálom a szembejövőknek, egyiküknek sem kell. Mátraszentimrén viszont Zsolt felismeri. Érdemes volt lehajolni érte. Legurítom a levest, lehet, hogy még mást is, István és Balázs jönnek szembe, utóbbi némi csodálkozásomra. Ő igénybe vette a kutat.


Elméletileg eseménytelen lejtmenet jönne, de az Árnyék-tetőhöz közeledve széket is kell keresnem. Aztán a zümmögő vérszívók hada gondoskodik arról, hogy emlékezzek erre a szakaszra. A Lajosházán üdülők legfőbb problémája, hogy nincs térerő, nem hat meg a gondjuk, én speciel 5 perccel korábban is beszéltem telefonon, az még feljebb volt. A Kozmáry-kilátónál már esik, a pont is bevonult a fedett helyre. Miközben a gombócba göngyölt esőkabátok felett megy a párbeszéd, csöndben folytatom utamat, az én esőkabátom a hátizsákban marad. A K+, ahogy tavaly is, nagyon könnyedén gyűrődik le, bár a szakadó eső kicsit hamarabb jön, mint számítottam. Meg is fordul a fejemben, hogy mégiscsak kellett volna az az esőkabát. Benevárnál idősebb túrázók ereszkednek, kérdésükre Mátrafüred távolságát kb. egy kilométerre teszem, ezen egy kicsit szörnyülködnek. A Kékesen aztán elismerő szemvillantások fogadnak, vagy csak együttérzők, hogy mi miatt, azt Kriszta megérkezésével én is megláthatom máson. Rajtam legalább volt egy sildes sapka. Éppen kezd elég lenni a jóból, megtörtségem kiérződik abból, hogy az időjárás felől érdeklődöm. És mintha az égiek is megenyhültek volna irányunkban, eláll az eső. Lefelé persze még nagyon kell figyelni Sombokornál, de azt egy huppanással abszolválom és máris a Hordó kódját skiccelem, veszek egy jobbost, még a Nap is bekacsint a völgybe, hogy a látszat ellenére sem vagyok egyedül. Számba is veszek mindenkit, rokonokat, barátokat, ismerősöket, kollégákat, tanítványokat és imába foglalom nevüket, tulajdonképpen ez a szellemi erőlködés, bár sokakat így is kifelejtettem, jobban kifárasztott, mint az eddigi táv. Maradok az egyszerű imánál: "Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtunk." Rózsaszálláson Kofolával örvendeztetnek meg, előkészítem a lámpát, de tavalyhoz képest még a Sötét-lápát is, nevével ellentétben világosban érem el, bár már erősen sötétedik. Északra lenyűgöző kilátással búcsúzik a nappal, felhők kéményeket formálnak, itt-ott megülik a völgyeket, hogy aztán a harmatcseppek válaszoljanak lámpám fényére. Az egészet József Attila tetőzi be: „Lágy a táj, gyöngy az est; tömött, fonott falomb, hegyek párája rezg a halmokon, s dalom.”


A Domoszlói-kapunál, míg a kolbászkákat pusztítom, olykor a nyakamba ömlik a sátor tetején felgyülemlett víz, mindenről kapom a friss információkat. Még az útvonalról is. Megyek is tovább. A Várbükki turistaháznál, ahogy tavaly is, kóválygok egy kört, de van kint valaki, aki a hezitálási időt csökkenti. A Klarissza-csevicénél ismét van meleg étel, aminek fogyasztásán nem sokat habozok, és ismét nekikezd az eső. Megjelennek az első lábszárfájdalmak, ezt alig akarom elhinni, mert már rég nem kínzott ilyesmi, de ettől még nem lesz másképpen. Parádsasvárig többször parázok, hogy eltévedtem, olyan ritkán vannak a jelek. Aztán rendben átérek, a tavaly itt hallott túrázással kapcsolatos megállapítások megismétlődnek, végül is 100 km-hez közeledve, az éjszaka közepén esőben menetelni, nehezen feldolgozható, ehhez képest tényleg csak egy keményebbet tudok elképzelni, ülni egy ellenőrzőponton ugyanekkor, még ha az fedett és van pokróc is.


Ahogy tavaly, úgy idén is szakad Galyatető felé haladva, bár most nem veszem elő az esőkabátot. Ahogy tavaly, úgy idén is ez a legkeményebb szakasz, nemcsak az eső miatt. Már az elején belelépek a 20 centis zagyba, mert sziklának nézem, aztán keresztülcuppogok rajta. Egy jobbost elvétek, de nem vészes. A hegy felhőbe borul, elkezdek fázni és mantrázva mondom, hogy a csúcson regeneráló sátort akarok, mert különben nem bírok tovább menni. A Nagy Lipótnál, az elágazásban nagyon elmegy a kedvem, mikor meglátom, hogy még milyen sok (1,5 km) van a csúcsig (vö.: Benevár). De nincs mit tenni, megyek tovább, fent lagzis zene fogad, nem sokat javít a hangulatomon, a pont a mellékhelyiségben van, sehol egy fűtött sátor. Ez csak azt bizonyítja, hogy amit én akarok, arra sincs minden esetben szükségem. Úgyhogy a pecsételés után folytatom az utat. Ahogy tavaly is, semmit nem lehet látni a felhőben, leveszem a lámpát, egy kicsit segít. A butaságon persze nem. Tavaly fától fáig mentem a Piszkés-tetőig, visszafordultam, hogy kiszállok, aztán csak felfedeztem Galyavár felé az elágazást, majd le is kanyarodtam. (Nem kellett volna.) Idén viszont a P3-ön idő előtt Mátraszentistván felé fordulok és csak lent, az útelágazásban olvasom el, hogy mire kell vigyázni. Önmagamat korholó szavaimat most nem idézném, de legalább az eső elállt. Most nem jut eszembe, hogy kiszálljak, másodikra Galyavár is meglesz. Ez, meg Smiró Feri útja is megkínoz rendesen. Eltévedéssel együtt 2:15 kellett Galyatetőtől a Vörös-kőig, ami papíron 7 km. Ahogy tavaly is, úgy most is rámtör a gyakori vizelés. Amit megiszok, az 15 perc múlva ki is ürül (a tavalyi durvább volt). Azt nem mondom, hogy teljesen rendbe tettem magam a kilátónál, de legalább lejtő jött, Szorospataknál levetem a cipőt (ez különben sokszor csak bajjal jár), lecserélem a zoknit, de a talpam ázottságán ez már nem sokat segít. Józsi is hosszan kínlódik itt, de előttem indul tovább. A P-on az előzetes várakozásokhoz képest sokkal jobban lehet haladni, tavaly itt már virradt, útközben vettem le a cipőm és az egyik körmöm. Ágasvárat menetből leküzdöm, még jut erő és idő gyönyörködni a hajnali tájban. A kódot az órámról is leolvashatom: 5:46. Tavaly már a hegyet kihagytam, mert lépni is alig bírtam, még valahogy átvonszoltam magam Mátraszentimrére, lemostam a lábamat, beültem a reggeli misére, átvittek Rózsaszentmártonba (ott volt a cuccom), majd irány haza. Most sokkal jobb a helyzet, habár vannak fájdalmaim, de tűrhető állapotban érkezem meg a pontra, igaz a cuccomat elővigyázatosságból idehozattam, az okozott némi riadalmat, hogy hamarabb beérek a célba, mint a cuccom, de végül nem így lesz. István kiszállt, Józsi a meghasadt sarkát elemzi, én folytatom tovább.


Megnézem a fallóskúti templomot, csak délben lesz mise, csapatom tovább. Viszonylag jól mozogva érek Mátrakeresztesre. A Lyukas-kőnél a pont lent rekedt, én sem küzdöm fel magam. Harapok valamit, de a következő kemény emelkedő, vagy csak az emelkedőhöz képest gyors tempó eléggé felkavarja a gyomromat, úgyhogy a Mocsár-bükk tetején nekidőlök a csúcskőnek és megeresztek egy félig büfögő, félig öklendező sorozatot, amivel pár perc alatt üzemképes állapotba kerülök. Ez korántsem jelenti azt, hogy hasonló elánnal, lelkesedéssel haladok tovább. A lábfájdalom erősödik, a talpamon a vízhólyagok (a végén a jobb lábamon öt lesz, a másik mentes marad) is olykor kínoznak, szétesik az imádság is, teljesen elveszve, magamra hagyva küzdök a sárral, az emelkedővel, magammal. Mindezt tetézi, hogy a P-Z+ elágazásban egy szalag nyomán balra kanyarodok a Z+-en, úgy, hogy meg sem nézem a táblát. Sajnos csak fél óra múlva jutok el odáig, hogy visszaforduljak. A tábla aztán tájékoztat, hogy az érinteni vágyott Nyikom-nyereg még arrébb van, és majd ott kell szalagozott útra térni. Már megtörve érkezem a Zám-patakhoz, ahol semmi egzotikusat nem vagyok képes felfedezni, a susnyásból kiérve azért alakul valami, de hirtelen eltűnnek a szalagok, én meg járatlanként kissé tanácstalanná válok. Ezek összeadódva eredményezik azt, hogy alig haladok, nem mintha a Muzslára fel sokkal jobb lenne, ráadásul elég meleg is van. A Muzsla tetejéről legszívesebb hazarepülnék, egyetlen porcikám sem kívánja a folytatást. Csipi kedvéért futok 10 métert, lefelé is próbálkozom, de alig bírom felfogni, hogy Szurdokpüspöki után még tovább kell menni, pedig még ott sem vagyok. Brutális sáron verekszem át magam, a felkelés szándéka nélkül ülök le a ponton, miközben eszem-iszom, pszichológiai jellemzést kapok a korábban áthaladtakról, hogy aztán magam is bekerüljek a későbbi elbeszélésekbe. Nincs kedvem továbbmenni, ki kellene szállni, de itt már nem lehet, már értelme sincs. A túlterhelt lábam nyilván majd visszavág és hónapokra kivon a forgalomból, de ha ez fontos(abb) szempont lett volna, akkor már korábban kellett volna meghozni a döntést.


Kissé sántikálva, magam legyűrve megyek tovább. A Nagy-Hársas borzasztóbb, mint gondoltam, bár a sár itt már nem akkora, viszont izzadok rendesen. Lefelé kocogni próbálok, olykor sikerül is, de nagyon hosszúnak tűnik az utolsó pár km és a 34 órához tényleg komolyan kell tempózni a végén, bár a tervezett 32 órához képest ennek elérése csekély vigasz.


Beérkezve persze ezek már a legkevésbé sem foglalkoztatnak, örülök, hogy vége van. Még ha az átöltözés és a fürdés is kínlódással jár dagadó lábam miatt, de legalább nemcsak résztvevője, hanem teljesítője is lehetek ennek a nagyszerű túrának, aminek nagyszerűségét fokozza a szervezők profizmusa, az ellátás magas színvonala.


Jucuséknak köszönöm, hogy elvittek Pestre, még belefért egy mise is a vasárnapba. Aztán jött a hosszú felépülési szakasz, bár a vízhólyagok nyomán majdnem egy hónap telt el, míg a bőrt leszedtem a talpamról, újabb túrára csak októberben gondolhattam, de még akkor sem kellett volna erőltetni.