Kitörés ötödször
Nehéz szimpla túrabeszámolót írni és nem tudomásul venni a médiafelhajtást, a mocskolódást a túra körül. Kénytelen leszek. Annyit azért mindenféleképpen meg kell jegyeznem, hogy az eseményekre való emlékezésnek kétségtelenül a legkiválóbb formája ez az éjszakai teljesítménytúra. És a Széna tér, Cseh Tamás meg Bereményi Géza megrázó dala, aminek meghallgatásához a youtube-on már be kell jelentkezni, mert a videó egyesek számára kifogásolható lehet. De a csöcsös, alpári, akciós videók mehetnek gond nélkül, nyomorítva a következő nemzedékeket.
Miközben Marcival a Várba tartunk, szembe már szállingóznak a túrázók. A Kapisztrán tér furcsán üres, de a közeli rajtban sincs senki, rögtön indulhatunk is. Vagyis a csomag leadása után. Ugyanazt az időpontot kapom, mint tavaly: 17:40, csak tavaly bő óra tömegnyomor után. A már többször bevált egy rétegnyi ruhában indulok, a kocogás nyomán majdnem melegem lesz, a Diós árokban sem hűlünk ki. Aztán jön a feketeleves, a Széchenyi emléknél hosszan kígyózik a sor, ilyen azért korábban nem volt. Álldigálunk egyik lábunkról a másikra, eléggé kihűlve folytatjuk az utat, majd csak bemelegszünk. Ez aztán megismétlődik a János-hegyen és a Hárs-hegyen, illetve a Virágos-nyereg után, de ott az előzés lehetetlensége miatt. Páran bosszankodnak, hogy a szintidő, netán a sörözés idejének terhére állnak a sorban, minket egyik veszély sem fenyeget. Négy katonasírra teszek mécsest, megköszönöm áldozatukat, akár kényszerből, akár meggyőződésből tették. Közben a hétköznapi hősökre gondolok, apákra és anyákra, akik gyerekeikért és egymásért áldozzák életüket. Tragikus, hogy a kitörőknek nem adatott meg, így legyenek hősök, de haláluk így sem volt értelmetlen, mert nem létezik értelmetlen halál.
Újlakin dobtárassal való fényképezkedést kínálnak, nem mutatnék túl jól mellette. Itt már nincs sor, de lehet, hogy csak azért, mert nem látják a pontőrt. A Muflonhoz a vártnál jobb állapotban érkezem, habár a lendületem némiképp megtört. A torkom kezd érzékenykedni, felveszem a csősálam. A Nagy-Szénáson csodálatos, mint mindig, körbenézünk, leírhatatlan, élvezzük a holdsütést, lámpa sem kell, sokan lekapcsolják, vagy be se kapcsolták. A kilométerek viszonylag gyorsan peregnek, holtpont nem nagyon van, lefelé imádkozom, hálát adok. Perbál után a szántóföldről botladozós emlékeim vannak, most ritka gyorsan érünk a T elágazásba. Az itt mindig fújó szél csak olykor élénkül meg, amit nem is bánok, legalább élénkít.
Már majdnem a Nyakas-tetőn vagyunk, mire úgy-ahogy elfogynak előlünk az emberek. Ugyan nem bíztam benne, de a végén egyre inkább úgy nézett ki, hogy 3 óra előtt beérünk, így is lett, ha már ugyanaz volt a kezdő időpont, mint tavaly, a vége is éppen megegyezik: 2:55. Három az óra, aztán negyed négy.
Köszönjük a túrát, újfent nagy élmény volt. A pontokon (első három pont) való sorban állás csökkentése érdekében azon el lehet gondolkodni, hogy ne egy asztalnál ülve pecsételjen a két pontőr (esetleg ezeken a helyeken lehetne több pontőr is), nem túl hatékony, főleg ott nem, ahol nem a pontőr megkerülésével folytatják útjukat a túrázók (Hárs-hegy). Érdemes úgy kialakítani a pontőr helyét, hogy minél nagyobb átmenő forgalmat le tudjon bonyolítani. (Ha a Kaán-kilátónál ez nehézkes, akkor előtte a pihenőnél.) Nyilván nem ez a lényeg, de biztos akadnak olyanok, akik erre érzékenyek.
Zavaró volt a cigifüst, egyre-másra futottam bele, mindegy, túléltem. A zenehallgatókkal sem vagyok kibékülve, mintha nem vennék észre magukat, hol vannak, kikkel, miért stb. Sokan készségesen engedtek előre, köszönöm. Akiket kicsit lekoccoltam, azoktól bocsánatot kérek. |