Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

OttorinoTúra éve: 20202020.06.02 21:05:55

KINIZSI SZÁZAS INSTANT 2020

2020.05.28-án, csütörtökön fél hatkor készítettem el a rajt-szelfit Békásmegyeren, a Víziorgona utcai Spar előtt. Egy-két kutyasétáltatón kívül alig lézengett valaki az utcán. Hamar magam mögött hagytam a sötét felhőkkel szomorított házakat, és nemsokára már a Kevélyek emelkedőin róttam a métereket.

Ezúttal nincs a Kinizsin már megszokott tömeg; nem kell minduntalan félreállni, vagy egy lassú vonat mögé szorulva fürkészni a kitörés lehetőségét. Arra a mészkőre, vagy gyökérre lépek, amelyikre akarok, arról az oldalról kerülök egy fát, amelyikről akarom, úgy kalimpálok a túrabotjaimmal, ahogy akarok, ám elmarad az a hangulat, amely minden Kinizsit jellemez: az egy cél felé igyekvés húzóereje, az ismert és ismeretlen túratársak kezdetben még felpörgött, vidám, menetidőket latolgató, egymást néha ugrató cseveje. Csak én gyalogolok az Ezüst-kevély alatti rövid pihentető síkon; egyedül én, aki kedvet kaptam a Kinizsi Százas eme kivételes formában történő teljesítéséhez.

Az évtizedeken, és politikai rendszereken átívelő rendezvénysorozatnak idén egy vírus parancsolt megálljt. A 2020.05.23-ára meghirdetett eseményt a bizonytalan vírushelyzet miatt egy évvel elhalasztották. Napjainkban a járvány visszahúzódása folytán fokozatosan megindulhat az élet, de már csak a túra instant változatának teljesítésére van lehetőség, amelyet Csetneki Sándor kezdeményezésére és keretbe foglalása alapján lehet végrehajtani. Lényege az, hogy aki az év folyamán végig akarja járni a túra útvonalát úgy, hogy teljesítésének egy listában nyoma maradjon, annak szelfikkel és/vagy trackkel igazolnia kell a meghatározott ellenőrzőpontok 24 órán belüli érintését.

Lassan felérek a Nagy-Kevély kilátópontjára, ahonnan Pilisborosjenő „Egri várára” lehet lelátni. Itt nem kötelező igazoló-szelfit csinálni, de ha már itt vagyok, akkor nyomok egyet. Pár lépés még a csúcs, aztán lefelé csattogok a mészköveken a Kevély-nyereg irányába. Itt örülök igazán először annak, hogy egyedül vagyok, nincsenek kétoldali előzések ezen a veszélyes lejtőn. A nyeregben a rendezők ezúttal nem irányítják a rövidebb távosokat a pecsételéshez, a százasokat pedig a kék sáv északi lejáratához, ezért külső útmutatás nélkül indulok a megfelelő irányba. A lejtő agyagos talajára éppen annyi eső hullott a napokban, hogy még nem vált csúszóssá, bátran lehet lefelé gangolni.

Lent, a Csobánkai-nyereg felé haladva megkönnyebbülten pipálom ki az első említésre érdemes „tereptárgyat”. A műút előtt szembe jön velem egy futó, és miután elfut mellettem egy hörrentést, majd rögtön egy ”Hééé!” kiáltást hallok. Amikor hátra nézek a futó már nincs a látóteremben, de egy szögekkel ellátott fojtó nyakörvű ņāçι dögöt veszek észre, amint engem követ. Túrabotommal karistolok egyet a a murván, nehogy megpróbáljon bekóstolni.

A Csobánka-Pilisvörösvár műút keresztezése után hátra-hátranézek, de már nem követ. Én viszont a Szent-kúti lejáró után már a zöld sáv jelzést követem a továbbiakban.

Felmegyek a Hosszú-hegyre, és a Pilisi kilátások pecséttartó dobozkája előtt is csinálok egy szelfit, bár ez sem kötelező, de az ”igazi” Kinizsi Százasnak nem messze innen van az első ellenőrzőpontja.

Lesietek a hegyről és a Szántói-nyereg felé tartok. Nagy a forgalom a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton, várni kell, amíg el tudom készíteni az első kötelező, igazoló-szelfit.

Ideális kirándulóidő van. A Nap ki-kibukkan a vékony felhőréteg mögül. Jó lenne, ha a Pilis-szerpentin kitett emelkedőjén nem kellene sapkát, napszemüveget felvenni. A sorompó előtti réten leülök a megszokott nagy kövemre, előveszek egy βomьát, és nagyokat kortyolok az italból, aztán nekivágok a szerpentinnek. Sokkal könnyebb saját tempóban egyenletesen felfelé kapaszkodni, mint a tömeg ritmusához igazodva haladni. A László-kúpjánál is csinálok egy szorgalmi szelfit. A szerpentint letudva az az érzésem, hogy rövidebb idő alatt értem fel arra a rétre, ahol egy zöld háromszög jelzéssel ellátott tábla irányítja az érdeklődőket a Pilis-tetőn felépített Boldog Özséb kilátóhoz, mint általában szoktam.

Hosszú erdei sétaúton megyek a Pilis-nyereg felé. Két biciklissel találkozom, de lehet, hogy csak egy volt, és később ugyanő jött visszafelé is. Miután menet közben kipihentem a szerpentin megmászását a Pilis-tető-, majd a Nagy-szoplák alatt vezető erdei úton, a zöld sáv jelzés balra, egy mélyútba irányít. Leereszkedek a Pilis-nyeregbe.

Mindenek előtt a II. világháborús obeliszk előtt elkészítem a második kötelező szelfit, és csak azután terítek meg a korai ebédemhez a pihenő egyik asztalánál. Bolti Bácskai rizses-hús pogácsával a főétel, és egy nagy kókuszgolyó a desszert. A megkezdett βomьával öblítem le a menüt, és máris hasítok tovább.

Az instant Kinizsin az is nehézséget jelent, hogy több italt kell cipelni, mert kevesebb a folyadékhoz jutási lehetőség, mint a rendezett túrán. (A Trézsi-kutat nem kerestem fel, mert egyrészt kitérő, másrészt az ott kinyert vizet is fel kellett volna vinni a szerpentinen.) Egy 6 deciliteres βomьával, és egy 7,5 decis Ạpeņta βodyval rajtoltam. Szerencsére nincs az a nagy meleg, amihez hasonló az utóbbi alkalmakkor volt, és ami nagyon megemelte a folyadékfogyasztást.

A Kétágú-hegyig tartó, jól siethető úton csak egy erdészeti terepjáróval találkozom.

A hegyről való meredek ereszkedés után kitett helyre érkezek. A vékony felhőkön keresztül is áthatol a Nap melege, de nem veszem elő a sapkámat, napszemüvegemet. Innentől a kék sáv jelzés az irányadó. Kesztölcön, a levendulaföldnél csak egy ember szorgoskodik, a levendulaszörpös standot nem állították fel a kedvemért, és később, a településről kifelé menet sem látom, hogy a slaggal frissítő kislányok kint lennének a házuk előtt.

A nagy forgalmú 117-es utat keresztezve hagyom el Kesztölcöt, és a Nyáras (némely térképen Nyársas) nevű akácos mély homokján közeledek Dorog felé.

Baljósan sötét felhő árnyékolja a várost. Remélem bejön a meteorológiai előrejelzés, és nem fog esni. Maszkot öltök, és bemegyek a megszokott fotocellás ajtajú boltomba. Csak a két eladó van bent; rögtön a hűtőszekrényhez megyek, és egy 1,25-ös Çoke-ot kapok ki belőle. Az utcán feltöltöm vele a felszabadult flakon-kapacitásokat, és a maradékot megiszogatom a Molnár söröző felé menet.

A Bécsi úton is hétköznapi forgalom van. Átküzdöm magam a túloldalra, és a söröző bejárata előtt elkészítem a soron következő kötelező szelfit, majd megindulok a Gete felé. Ezúttal nem megyek be a temetőbe sapkát áztatni és fejet mosni, mert egyáltalán nincs hőség. Tempósan mellőzöm a Belányi telepet, majd az Uradalmi-erdőben emelkedek. Nem vagyok fáradt, úgy érzem, minden rendben van, kivéve, hogy egy rohadt bögöly úgy tarkón csípett, hogy azt hiszem, megzavarodok a viszketéstől. A Kis-Gete magasságában finoman elkezd cseperészni az eső. Nem foglalkozok vele, ha megmarad ilyen szinten, akkor még frissítő hatása is van. Felérve a Nagy-Getére már arra kell vigyáznom, hogy a fényképezőgépem beázása nélkül tudjak kötelező szelfit készíteni a nagy fakereszt előtt. Fölöttébb bosszantó lenne, ha a technika felmondaná a szolgálatot, és a teljesítés kirándulássá fokozódna le, ezért a felvétel után a hátizsák mélyére rejtem a gépet. Nem veszek fel esőköpenyt, mert aláizzadnék, és az kellemetlenebb lenne, mint ázni egy kicsit.

Lefelé menet az eső ellenére is porzik az ösvény talaja, csak a kiálló mészkövek csillognak. Szerintem biciklisek lazítják fel a talajt, mert egy ösvényre dőlt fánál, amit simán át lehet lépni, egy elkerülő kanyar alakult ki, aminek gyalogos szemszögből semmi értelme. Megint örülök, hogy nem tömegben kell ereszkedni ezen a fokozottan veszélyes szakaszon. Minden lépést megtervezek a meredek, morzsalékos, köves részeken. A nagyon meredek szakasz után nem túl hosszú ösvény vezet a babafejnyi kövekkel megszórt, Mars-béli tájhoz hasonlító, vörös talajú mélyútig, ahol szintén kellő óvatossággal kell ereszkedni. Leérve, egy 20 méteres sík szakaszon muszáj néhány mély lélegzetet venni, mert következik a löszfal megmászása. A púderszerű lösz most extra finomságú és mélységű, csak rendkívül nehezen lehet benne felfelé araszolni, miközben vigyázni kell, hogy minél kevesebb hulljon belőle a cipőmbe. Felérve a Katlanba már csak gyengén szemerkél az eső, de a Hegyes-kőnél, a kötelező szelfi után megint csak elpakolom a fényképezőgépet. Lefelé menet egy magányos kirándulóval találkozok; őrajta persze van esőköpeny. Szépen, nyugiban ereszkedek le a tokodi műútra. Nem szeretném, ha a meredekebb részeken megcsúsznék a morzsalékon, és meghúzódna a térdem.

Odalent 300 méter műutazás után egy útcsomópontból felmegyek a Tokodi pincék rétjén álló szaletlihoz, és előtte elkészítem az előírt szelfit. A magánterületről elterelt új útvonalon indulok a Mogyorósi Kőszikla felé. Már többször jártam erre, de az egyik kereszteződésben mégis letévedek az útról, és egy parlagon hagyott szántóföld széléről, egy dzsindzsáson keresztül kell átverekednem magam a jelzett, U alakú ösvényre. Remélem egyetlen kullancsnak sem sikerült rám akaszkodnia.

Megint rázendít az eső, ami nagyon idegesítő tud lenni. Ha a jó oldalát nézem a dolognak, akkor viszont kifejezetten örülnöm kell annak, hogy kimelegedés és pihenés nélkül, ”frissen” sikerül felérnem a Kősziklához.

Mogyorósbányára való ereszkedésem közben takarnak a fák lombjai, nem tudom megállapítani, hogy mennyire esik az eső. Leérve a temetőhöz már látom, hogy ismét cseperészősre szelídült. A bezárt Kakukkhoz megyek, hogy megcsináljam az ottani kötelező szelfit. Miközben a teraszon előpakolok, látom, hogy a belül őrködő bakter az ablakhoz jön, és nézi, hogy miben sántikálok. A kezembe akadó egyik flakont rá emelem, mielőtt innék belőle. Sarkon fordul, és visszamegy a Kakukk sötét mélyére.

Nem időzök itt tovább, visszamegyek a buszmegállóhoz, és ráfordulok a Fő utca emelkedős flaszterére. Egy tört-fehér színű, portörlő mopra hasonlító jelenség kezd követni és morgással fejezi ki a nemtetszését. A túra elején valami különleges şźạŗba léphettem, hogy ma már a második kutya idegeit borzolom fel a megjelenésemmel.

- El a sarkamtól kis haver, vagy mindjárt gyomorszondázást végzek rajtad, ha nem tágítasz! Nem megy el, csak mellettem jön tovább, amíg az egyik ház udvarából rá nem horkan egy másik kutya. No, innentől már nem vagyok érdekes idegen; a két kutya egyszerre kezdi két oldalról, dühödten acsarogva döngetni a kertkaput.

Felérek a Péliföldszentkeresztről felcsatlakozó kék kereszt jelezte úthoz, de továbbra is a kék sávhoz igazodok, mert fel kell látogatnom az Öreg-kő pihenőjébe. A hegy lábához egy lugas szerű, pihentető úton megyek, ahol csak akkor tudom meg, hogy még mindig szemerkél az eső, amikor egy ültetvény szakítja meg az összefüggő lombozatú erdőt. Később egy vastag fára festett, nagy, fehér szegélyű kék nyíl mutatja, hogy jobbra kell fordulni. Az egyre erősödő emelkedő sem fáraszt ki annyira, mint amikor melegben kell legyűrni ugyanezt.

Az Öreg-kői pihenőben a kötelező szelfin kívül nem csinálok semmit, csak élesen rákanyarodok a lefelé vezető útra. Odalent, a nagy bekerített birtok zárt kapujának közelében alig találom a rövid, rámpaszerű meredek lejáratot, annyira benőtte a dzsindzsa. A kerítés mellett haladok a Szent-kút felé, miközben élvezem a hegyekig kitolódott látóhatár nyújtotta panorámát. A többséggel ellentétben nem a Kakukkban szoktam elvégezni a ”nagy frissítést”, hanem itt, Péliföldszentkereszten, a Szent-kút közelében. Most is így teszek, miután egy közös szelfit csináltam a keresztfán szenvedő, aranyszínű megváltóval.

Egy, a szabadtéri oltárral szemben, a bokrok tövében, az esőtől védettebb helyen álló padra rakom a hátizsákot, majd egy arcmosást végzek a kútnál. Olyan jól sikerült a felfrissülés, hogy fázni kezdek. Magamra terítem a széldzsekimet, amíg megeszek egy szelet rántott mellet, és egy elmaradhatatlan kókuszgolyót. Nagy pohár friss forrásvízbe egy-egy Iso-sport, és kálcium pezsgőtablettát dobok, majd ezzel a mixtúrával kísérem le a kaját. Ezután már nem vagyok szomjas, de leküldök még egy nagy pohár vizet, és feltöltöm mindkét flakonomat is, mert Bajig nem lesz vízvételi lehetőség, elmarad a Bánya-hegyi teaosztás, és Koldusszálláson sem lesz gépleves.

Éppen továbbindulnék, amikor öt másodpercre napfény vetül a zsebkendőnyi rétre. Ezt értelmezze mindenki a világnézetének megfelelően, nekem minden esetre jólesik ez a véletlen égi jelenség ezen a szakrális helyen. Tudnám értékelni, ha azt jelezné, hogy végre eláll a vissza-visszatérő eső, és a túrám idején már nem is eleredne el többször.

Elmegyek az üres állatkarám-, és egy újonnan telepített játszótér mellett, ahol kimustrált, rikító színekkel kidekorált, a földhöz rögzített biciklik vonzzák a tekintetet. Később, a csapongó gondolataimból felmerülve arra eszmélek, hogy már lent vagyok az idősek otthona előtt. Hoppá! Ez csak úgy történhetett, hogy nem a Savio Domonkos szobor felé mentem, és nem fordultam jobbra, a Mama Celestina büfé elé, hanem a Szent Kereszt templom mögötti útra tévelyedtem. Nem baj, erre még úgysem jártam, és az a lényeg, hogy automatikusan jó útra térített a gondviselés. (Hihi.)

A műúton Bajót irányába menve nagy forgalmat tapasztalok. Úgy száguldanak az autók, mintha egy rally erdei szakaszán lennének. Őrülök, amikor végre balra, a Kökényes felé vezető murvás útra fordulhatok, majd megkezdhetem a hegy átmászását. A „hivatalos” Kinizsiken itt soha nem az órámat nézem, hanem azt figyelem, hogy a fák közt átsüt-e még a Nap. Ha így van, akkor nyugodt vagyok a szintidő felől. Ma több, mint egy órával korábban indultam a megszokottnál, és a Napot felhők takarják, úgyhogy jelenleg nem működik ez a fajta megerősítés, de annak tudatában, hogy nem húztam sehol az időt, és folyamatosan a ”könyörtelen előrehaladás technikáját" (Stacey Page: Relentless Forward Motion) alkalmazom, nincs kétségem afelől, hogy térben, és időben is jó helyen vagyok.

A Kökényes túloldalán, a Bika-völgyben megint műútra térek, de itt csak alig 200 métert kell megtenni a gyönyörűen felújított flaszteren. A kis földes parkolóban alkalmanként egy sportszerkereskedés szokta frissíteni azokat a K100 teljesítőket, akik nem dobták el a Pilis-nyeregbe érkezésükkor kapott reklámkupont. A most üresen tátongó parkoló után nem sokkal jobbra térek egy télen-nyáron avaros mélyútra, majd komótosan emelkedek egy fűrészfog alakú útképletig; itt nem szűnik meg az emelkedő, csak enyhül, és az út közvetlenül egy távvezetékhez visz, amely alatt sokáig nyílegyenesen kaptatok fölfelé. Itt általában eszembe jut az a fiatal túrázó, aki egy régebbi Kinizsin már nagyon sántított, és keservesen araszolt előre. Tőlem kérdezte meg, hogy messze van-e még a Bánya-hegy. Az állapotát tekintve nem tudtam őt semmi jóval kecsegtetni, ezért diplomatikusan csak annyit mondtam neki, hogy nincs közel. Nem soroltam fel neki az addig érintendő helyeket, objektumokat, mert akkor ott, helyben összerogyott volna.

Visszatérve a jelenbe: előttem van még a távvezeték alatti út egynegyede, ami még meredekebb, és tele van a kivágott aljnövényzet csonkjaival, amelyeket nehéz a bokrok árnyékában kiszúrni, és igen kellemetlen tud lenni, amikor az ember jól belerúg valamelyikbe.

Hirtelen enyhül az emelkedő, és kivisz az út a vezeték alól. Nemsokára a Vaskapu nevű bevágás mentén járok be egy nagy hajtű alakú útszakaszt. Itt állandóan jár a levegő, ami nagy melegben jól szokott esni, de most így, ázott pólóban igen zord időket idéz. Nem öltözök, inkább rákapcsolok, hogy minél előbb kitérjek a légvonat útjából. Egy irtásról megpillantom a Gerecse-tetőbe szúrt tornyot. Közelinek tűnik, de ez csalóka látvány.

Amikor Pusztamarót nagy rétjének szélére érkezek, kapok a nyakamba egy röpke, félperces, nagy cseppekben hulló esőt, csak azért, hogy érezzem a törődést. Gyorsan előkotrom a hátizsákból a fényképezőgépet, és a történelmi emlékhely műromjánál elkészítem a kötelező szelfit. Mulatságos, hogy még nappali fény van; általában erős szürkületben szoktam ide érni, és beüzemelni a fejlámpámat. Ma persze jóval korábban indultam a megszokottnál.

Továbbsietek, hogy ne kelljen felöltözni, mert a Vízválasztó után, a Kis-Gerecse-oldalban úgyis intenzíven beindul majd a belső fűtésem. Így is lesz. Serényen lépkedek fölfelé a mészköveken a Serédi kastély kiterjedt telke elé. A kastély jelenkori neve Gerecse üdülő; kéményéből sűrű fehér füst száll fel. Hirtelen azt hittem, hogy köd az, amit látok, de szerencsére nem az. Elnyújtott, nagyjából szintbeli karéjon kerülöm a Gerecsét. Ha nem kell lavírozni a sarak és pocsolyák között, akkor némelyik túrázó ezen a monoton szakaszon szokott bealudni. Apropó sár. Annyira ki volt már száradva a talaj, hogy az esőzések nem voltak elegendők a pocsolyák, dagonyák kialakulásához. Éppen, hogy csak látszik a csapadéknyom az úton, de van, ahol még az sem.

Magam elé bámulva baktatok, csak véletlenül veszem észre az út bal oldalán az öreg Schandl-hársat, ami pedig az itteni túráim kedvelt ”útjelzője”. Rögtön észreveszem viszont a felkapcsolt reflektorral közeledő két cross-motort. Fertelmes olajbűzt hagynak maguk mögött. Vajon megengedett az erdőben való motorozás? A motorosoktól is szednek taposási pénzt, vagy csak a cipősök jelenléte okoz ökológiai katasztrófát az erdőben? Hogy teljes legyen az áhítat, kisvártatva egy quad is elhúz mellettem. Sovány vigasz, hogy az nem büdös.

Lejteni kezd az út, és egyre kövesebb lesz. Táblakarácsonyfa jelzi, hogy balra, egy keskeny ösvényre vált a kék sáv jelzés. Jó helyen van a tábla, mert már megint kezdi benőni a növényzet az ösvény bejáratát. Régebben, amikor még nem volt tábla, úgy kellett felkutatni a beugrót a bokrok között. Többen megszívták, mert továbbmentek Tardos felé.

Egyszer csak egy szavakkal leírhatatlan, üvöltéssel vegyes, sikító, rikácsoló hangot hallok. A Jurassic Park hanghatásai torokköszörülések ehhez képest. Egyáltalán nem félek a sötét erdőben, de most borzongás fut végiga a gerincemen. Nem tudom, hogy mi lehetett a hang forrása. Vajon négylábú állatok verekedtek össze, vagy egy bagoly kapott el egy túl méretes zsákmányt? Fogalmam sincs. Minden esetre madártól még nem hallottam ilyen ocsmány hangot. Röhögök magamban, hogy egy erdei hang hallatán még össze tudok rezzenni.

Hamarosan megjelenik egy rövid időre a kék háromszög jelzés, ami a Gerecse-tető felől keresztezi utamat. Egy hosszú vadkerítés mellé érek, amit nemsokára elhagyva meglátom a szürkületben a Bánya-hegyi rét omladozó erdészházának világos falát.

Berakom az akkumulátorokat a fejlámpám aksitartójába, és a réten álló, villámsújtotta fa előtt próbálom elkészíteni a misztikus hangulatúnak tervezett, kötelező szelfit, de nincs a fényképezőgépemen elővillantás funkció, és ezért a képen csak a fejem látszik totál fekete háttérrel. Próbálkozom fejlámpával megvilágítani a témát, de semmi. Nem akarok hosszas kísérletezésbe fogni, mert ha lemerül a gép aksija, akkor menten tökön szúrom magam. Átmegyek a rét másik oldalára, ahol egy behajtani tilos, fényvisszaverő KRESZ-tábla figyel. Ez annyira jellegzetes műtárgy a Bánya-hegyen, hogy megfelelő lesz a szelfi hátteréül. Az elkészült képen a fejem látszik, amint fölötte lebeg a ÇoçaÇola reklámhoz hasonlatos, világító behajtani tilos tábla. Pompás. Eredeti. Kortyolok néhányat a Péliföldszentkeresztről magammal hozott kútvízből, majd továbbállok.

Kellemetlenül átfáztam a művészi tevékenység alatt. Sokáig enyhén lejt az út, ezért csak lassan nyerem vissza az üzemi hőmérsékletemet. Sűrűn találkozok a Gerecse 50 fehér pötty jelzésével. A szervezők gondoskodtak arról, hogy bolondbiztos legyen az útvonal, pedig a G50 „csak” egy nappali teljesítménytúra.

Mély, beszáradt traktornyomos szakaszhoz érek. Jobbra-balra kell cikázni a járható útfelületért. Megint a taposási díj jut az eszembe. Hogy szomorodna meg az, aki kitalálta, meg az is, aki bevezette. Egy mészkőalakzatokkal díszített ösvényre kanyarodik rá a kék sáv jelzés. Hamarosan kiérek az erdőből egy négyzet alakú szántó mellé, amelyet két oldala mentén kerülök. A szántó mellől egy növényalagúton át jutok ki, amelynek a talaja nagy, lekoptatott mészkövekkel van ”kirakva”. Amint kibukkanok egy nagy mezőre, már látszanak Vértestolna gyönge fényei. Mielőtt leérnék a műútra, még két kis erdőrészletbe visz be a kék sáv jelzés. A műút széléről hiányzik a Kinizsi Százas számos teljesítőjét segítő depós kocsik hosszú sora, illetve hiányzik a firlefrancos nyavalyának, csak egyszerűen üres az út.

A műútról kétszer balra kanyarodok a Pes-kő alá. Ezen a szakaszon általában sármedencék szokták hátráltatni a haladást, de most nyoma sincs ilyennek. Egy-két helyen, ahol nedvesebb időben átfolyás szokott lenni, ott most kissé puhább, süppedősebb a talaj. A hosszas, eseménytelen baktatást csak néha színesíti egy-egy, a csalitosból visszatükröződő szempár. Már vártam, hogy Tarján felől felkössön a kék kereszt jelzés, ami arra jó, hogy éreztesse velem, hogy nem egy helyben toporgok. Egyre több farakás szegélyezi az utamat, és amikor az évek óta a talajba süppedt vadlábrácsot elhagyom már csak percekre vagyok Koldusszállástól.

A kék sáv és sárga sáv jelezte utak hegyesszögű találkozásánál álló táblakarácsonyfa alatt készítem el a soron következő kötelező szelfimet, ami az ügyes fejlámpa- és fényképezőgép használat eredményeképpen egyből sikerül. Hurrá!

Most nem kapok géplevest az ellenőrzőponton, de akkor is leülök a bozótba rejtett pihenőben egy búcsúfalatozásra. Az ebédről megmaradt kis méretű pogácsámat apró szemű töpörtyűvel eszem meg, aztán kivégzem az utolsó kókuszgolyót is. A Szent-kút vizével öblítem le a Michelin-csillagot érdemlő ételsort, letudva ezzel a túrán történő utolsó kalóriapótlást.

Levetem a kosztolás idejére magamra terített széldzsekit, pedig cefet módon lehűlt a levegő, ám tudva, hogy hosszas emelkedő következik, ezt tartom célszerűnek. Innen majdnem a célig a sárga sáv jelzés a követendő. Sokáig rohadtul fázok, jöhetne már a hajtűkanyar előtt erősödni kezdő emelkedő, mert megfagyok. Hirtelen azt hiszem, hogy lámpafényt látok a fák között, de csak a holdfény szűrődik át a levelek között. Jó jel; nagy valószínűséggel nem kapok több esőt a túra végéig. Egyébként viszonylag elég jól megszáradtam, persze a hátizsákom még nyirkos.

A hajtűkanyar legyűrése után a Kis-réttől egy rövid szakaszon szintben haladok, de aztán következik a hosszas, gurulóköves, alattomos emelkedő az Öreg-Hajagos mellett. Kitartó északi szél fúj szembe. Most érzem, hogy nem is igazán száradtam meg. Már alig várom, hogy elkanyarodjon az út ebből a szélcsatornából, de csak egyre emelkedik tovább egyenesen, és a szél sem csitul. Péntek délre jeleztek esőt erre a vidékre, lehet, hogy éppen valami frontáthelyeződés zajlik. Egészen enyhén lejteni kezd az út, aztán a sárga jelzés balra letér a köves dózerútról. Lemegyek az Arany-lyuki elágazáshoz, hogy egy jobbkanyar után egy nyílegyenes, hosszú úton megkezdjem a visszakapaszkodást a dózerútra. Legalább addig sem kell öklömnyi köveken bukdácsolni. Megint északnak tartok, megint szembe fúj a szél. Amikor visszacsatlakozik a sárga jelzés a gurulóköves útra, nem bírom tovább pólóban elviselni az éjszaka hidegét, megállok egy farakásnál és felveszem a széldzsekimet. Hihetetlen, hogy mennyit számít egy ilyen vékony, béleletlen semmi kis kabát. Most már nagyobb komfortfokozatban bukdácsolok el a mesebeli messzeségben levő Szent Péter templomromhoz.

A templom előtti pihenőben előveszem a zseniális fotó apparátusomat, és a sötét színű fakereszt előtt próbálok egy lenyűgöző hatású, kötelező szelfit csinálni. Úgy járok, mint a Bánya-hegyen: háttér nuku. Mi a bánatos fityfenét csináljak? Miről készítsek felvételt, ami látszik is a képen. A körtemplom falán körülbelül egy méter magasságban van egy kis kőtábla, amin a templom neve, és építésének évszázada áll (XIII.). Leülök a földre, hogy a tábla is látszódjék a képen a fejem fölött. Elsőre sikerül ezt a frappáns beállítást megörökíteni. Halleluja! Jaj, de jó! De most fel kéne tápászkodnom.

- Léci, húzzá' má' föl! Ja, hogy nincs is itt senki?! Jó, akkor felkapaszkodok a falon.

Jóleső érzéssel megyek lefelé, a Kálvária utolsó stációja felé. Visszaszámlálás következik; csökkenő számsorrendben érintem az egyes stációkat. Amikor egy szurdok mellett folytatódik a sorozat, óvatosba kapcsolok. Annyira lepusztult az ösvény, hogy némely helyen csak a szegélyező fákba kapaszkodva lehet elkerülni a lecsúszást a szurdok pereméről. Nemsokára a meredeken, összevissza álló sziklák jelentenek balesetveszélyt. Időm, mint a tenger, minden lépést megfontolok, nincs miért kockáztatni. Az I. számú stációt egy kegyhely követi, ahol mindig mécses szokott égni, kivéve most. Fel vagyok háborodva.

A túra utolsó, ötméteres emelkedője felvisz a Baji szőlőkhöz, ahonnan meredek utcák vezetnek le a szőlőhegyet Bajjal összekötő, keskeny műútig, miközben a kutyák ugatásukkal adnak tovább egymásnak. Remélem sikerül felverniük az egész környéket.

A sima műútra térve, a csillagos ég alatt, menet közben a nyakamba veszem a túrabotokat, így nyújtva a hátizmaimat és masszírozva a nyakamat. Már messziről látszik a kivilágított templom, aminek az oldalában, a hősi emlékmű előtt készítem el a Bajra előírt kötelező szelfit. Egy autó halad el az úton amikor villan a gépem vakuja. Bízom benne, hogy azt hiszi a sofőr, hogy trafi volt, mert, nem 50-nel, de még csak nem is 60-nal hajtott, az ziher. Átszelem a falut. A vasúti átjáró közelében egy korán kelő - vagy későn fekvő - nő tekeri a bringáját a bicikliúton.

A Tóvároskert felirat a vasútállomáson ki van világítva, így nem kell különféle trükköket kieszelnem az itteni kötelező szelfi elkészítésénél.

Diófa utca - Szegfű utca - átlós sétány a Fenyvesben - Deák Ferenc utca, és a célegyeneshez vezető Vértesszőlősi út. A sok évi tapasztalat alapján ezt már séróbúl vágom. Fehér alapú reklámtábla jelzi, hogy hol kell befordulni a tatai <<Esély Budapest Alapítvány Ifjúsági Tábor>> kapuja elé. A kétszárnyú kapun magán csak egy kis méretű, idegeneket eltanácsoló szövegű tábla van, ezért a három méterrel arrébb, a kerítésre erősített, nagybetűs tábla alá ülök és ott készítem el a cél-szelfit.

Nincs gratuláció, nincs oklevélátadás, nincs jelvény, nincs meleg leves, de mégis jóérzéssel telve távozok a zsinórban tizenharmadszor meglátogatott tatai ifjúsági tábor bejárata elől. Egy új tapasztalattal lettem gazdagabb. Sikerült mindenfajta ellátás-, depózás-, túratársak lelki és fizikai támogatása- valamint bajuszkötő nélkül Békásmegyertől Tatáig egyedül lepókhálóznom mind a 100 kilométert.

Hoppá! Csak semmi eufória! Rohannom kell, hogy elérjem a 04:02-es, első vonatot a Nagy Falu felé. Mindezt már nulla pontért!

Ottorino