13 + 1.
No, nem a Totón értem el telitalálatot. Nem is érhettem volna el, hiszen nem totózok. Eleve rossz, ha valamit meg kell magyarázni, de a magyarázat a következő: a teljesített Kinizsi Százasaimat adja ki az összeg. A világjárvány kitöréséig zsinórban 12-szer vettem részt sikeresen a rendezvényen. Csetneki Sándor, hogy életben tartsa a Kinizsi szellemét, 2020-ban meghirdetett egy nem hivatalos (meghatározott objektumokat szelfi-üzemmódban, órával lefotózós), egyénileg teljesíthető százast, amit abban az évben megcsináltam, és akkor lett a tizenkettőből 12+1. [Sándor nagyon szép oklevelet írt róla minden sikerrel teljesítőknek.] Hivatalosan az idei, a 2022.05.28-29-es K100-am volt a tizenharmadik, így jön ki végül a 13+1.
Nagy izgalommal készültem a mostani Kinizsire, annál is inkább, mert útvonal-változtatásokat iktattak be, és ezek közül az egyik gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy heggyel többet kell megmászni. Később részletezem.
Az elsők között érkezem a Víziorgona utcai Spar elé 2022.05.28-án korareggel. Leülök egy padra és früstükölni kezdek. Reggelim egy túrós táskából és egy malomkerék méretű kakaós csigából áll. A csigából hulló barna massza morzsájával már az első percben sikeresen össze is kenem a Kinizsi tiszteletére frissen mosott dzsekimet. Egy arra járó banyatankos néni jó étvágyat kíván, és megerősítést kér arra nézvést, hogy tényleg szombat van-e, mert nem tudja mire vélni azt a sok, az iskola előtt tobzódó gyereket(!). Amikor a tejeskávé vége felé járok, már egyre sűrűbben szállingóznak az emberek a Spar felé.
Repül az idő, a rendezők már hozzák a fehér műanyag asztalkákat és alakulnak a sorok a két indítópont előtt. A legkorábbi rajtolási időpontnál, 06:40-kor csipog a kártyaleolvasó, és az élő legenda Samu Piroskával, valamint Szabó Tamás dr. úszó- és túratársammal és Inczédi Zoltán (első bálozó) túratársammal nekivágunk a pandémia utáni első K100-nak.
Borult az ég, nincs meleg, de már a rajtban pólóra lehet vetkőzni, mert az emelkedős Kőbánya utcán hamarosan megfelelő lesz a fűtés. Az első néhány kilométeren még együtt haladunk, anekdotázgatunk, de nem alkotunk zárt csoportot, mindenki a „saját ideje terhére” áll ki a bokszutcába, stb.
A Kevély-tetőn akár már izzadni is szabad. Megkönnyebbülök, amikor már lent, a Kevély-nyeregben sóhajthatok egy nagyot. Sikerült egyben lejutni a meredek, fényesre polírozott kövekkel tarkított lejtőn; agresszív előzést nem tapasztaltam. A Hosszú-hegyi, első ellenőrzőpontig is minden flottul, zökkenőmentesen zajlik, hamarosan a Szántói-nyeregben találjuk magunkat, ahol rendezői irányítás mellett kelünk át a forgalmas műúton.
Az első változtatás az évek óta megszokott útvonalhoz képest egy kitérő a Trézsi-kúthoz. (Lehet, hogy Moldova „Fontana di Tréfli” elnevezése ihlette meg a kút keresztapját [anyját].) Ez a kitérő hasznosnak mondható, mert a forrás még a viszonylagos szárazságban is működik, lehet vizet vételezni. Kissé lassítja a dolgot, hogy akad olyan, aki fejet is mos és/vagy több hólyagot tölt meg egymaga. Nem baj, ennyi még belefér. Mérem az időt: öt másodperc alatt tölti meg a forrás a poharamat. A szerpentinen felfelé kanyarogva a szürkén borult eget fokozatosan fehér, habos felhők tolják félre, de meleg még mindig nincs, kellemesen jár a levegő. Egy kiránduló család a sziklafalnak támaszkodva enged utat a mezőnynek, de szólok nekik, hogy induljanak csak tovább nyugodtan, mert még ezer ember követ minket.
Nem valószínű, hogy tudják, mi folyik itt, de kedvesen mosolyogva tűrik az emberáradatot. A szerpentin felső vége környékén szembe velünk ereszkedik a sziklás úton egy biciklis. Na, ő is jól megválasztotta az útvonalat, és az időpontot. Kellemes, pihentető az árnyas, kissé hullámzó út a Nagy-Szoplák alatt, a Pilis-nyeregbe levezető elágazásig. Megjegyzem Zolinak, hogy jók vagyunk, mert hagyományosan kb. délben szoktam ideérni, és még háromnegyed tizenkettő sincs. A bőséges reggelinek köszönhetően még nem vagyok éhes, de alapszabály, hogy egy ilyen hosszú úton enni kell, még ha nem is mindig esik jól; a kalóriapótlásra fokozottan oda kell figyelni. Megéri. Tehát a rituálénak megfelelően (duzzogva) nekilátok a jól megsózott kínai nudliból és rántott csirkemellből álló ebédemnek. Végezetül Apenta plusszal öblítem le az ételkülönlegességet. Megindulunk a Kétágú-hegy „lejárata” felé vezető hosszú úton. Amikor elfogy az erdő, bizony elő kell venni a sapkákat, mert a vékony felhőkön már átsüt a Nap. Hiányolom, hogy Kesztölcön nem álltak ki a levendulafröccsös-standdal. Valószínűleg már nincs elég reklámértéke számukra a Kinizsi Százasnak. De nézzük a jó oldalát: köszönjük az eddigi alkalmakat. Sajnos az Akácfa utcában nem mutatkoznak a slagozó kislányok, de az adagolópisztolyos locsolócső ki van vezetve az utcára a túrázók örömére. Minden folyadékpótlási lehetőséget kihasználok, itt is lenyelek egy pohár vizet. Elgondolkodtam, amikor a túra hivatalos lapján a vízvételi helyek felsorolásánál megláttam a ezt a lehetőséget. (…)
A CBA zárása előtt tíz perccel érünk Dorogon a bolt elé. Betérve mindketten egy-egy 1,75-ös Coke-ot emelünk le a polcról. Szerintem egész héten nem volt akkora forgalma az üzletnek, mint amekkorát ebben a pár percben, vagy órában a K100 mezőnye generált. Kiürült flakonjainkat feltöltjük kólával, a palackban maradt mennyiséget pedig elszopogatjuk. Frissítés után elszánt ábrázattal, nagyokat böffentve fordulunk a Nagy-Gete irányába. Ezúttal nem ejtjük útba a dorogi temetőt, mert nincs akkora hőség, hogy be kellene vizezni a sapkáinkat. Megfelelőek a körülmények, jó tempóban, megállás nélkül fel tudunk menni a getei ellenőrzőpontra. Pecsételtetés után félreülök az árnyékba egy kőre és ökölbeszorult arccal egy nagy csipet egyszerű konyhasót fogyasztok, majd kólát küldök utána. Van nálam recept alapján, patikában, sportcélra összeállított sókeverék is, de azt most nem merem felhasználni, mert a múltkor, úgy felkavarta és felpuffasztotta a gyomromat, hogy okádás közeli állapotba kerültem. Most azért fogyasztok sót, mert felfelé jövet éreztem, hogy a jobb lábikrám néha enyhe, de fenyegető behúzással jelez, és a bal bokám hajlító izma is mintha kissé görcsölgetne a lábfej környékén.
A Getéről lefelé egy lassabb vonat mögé kerülök, de egyáltalán nem bánom, sőt, örülök a megfontolt ereszkedésnek ezen a veszélyes lejtőn. A majdnem új, alig 270 km-t ment terepfutó cipőm talpa még így, a legnagyobb elővigyázat mellett is a meg-megcsusszan néha a száraz, görgőköves lejtőn. Az ezt követő, Mars-béli tájat idéző, babafej méretű kövekkel teleszórt vályús út is igénybe veszi minden idegszálamat. Ennek az alján az útvonal-változtatások miatt most nem balra megyünk a kék keresztet követve, hogy a löszfal megmászásával feljussunk a Katlanba, hanem jobbra a kék sávon csontig lemegyünk Tokodra. Egy tagbaszakadt Mikulás húz el mellettem az utcán, pedig ilyen távnál még nem szoktam hallucinálni. Amikor ezt szóvá teszem, azt mondja, hogy ő nem látomás, hanem igazi. Ő a Laci Mikulás. Jujj-jujj! Van baj. Jó lenne már a sarki hidegvizű nyomós kúthoz érni. Mindenképpen kivárom a soromat, hogy ihassak egy pohár pezsgőtablettásés vizet. Persze feljebb is van egy nyomós kút, ahol senki sem frissít, de arról megfeledkeztem. Innen lentről kell felcsűrni a Hegyes-kő oldalába. Ezért írtam azt a beszámoló elején, hogy egy heggyel többet kell megmászni, mint az ezt megelőző alkalmakkor. Valahol még a tokodi vízvétel előtt találkoztunk össze megint Tamással és Zolival, most együtt támadjuk a Hegyes-kő oldalát. Csalóka, mert lentről nem látszik, hogy mennyire combos az odajutás, de nyilvánvaló a szintemelkedés-többlet az előző Kinizsi-útvonalhoz képest. Néhányan félre is állnak a cserjésben pihenni, frissíteni. Pozitívum, hogy odafönt is van ellenőrzőpont, így nem kerít hatalmába az az érzés, hogy hiába másztunk fel. Maga a főrendező úr is mutatkozik a pont környékén. Ez megnyugtató. - Jó napot kívánok. Innen a Hegyes-kő tövéből, az árnyas EP-től ki kell mászni a lejtő kezdetére, és onnan ráfókuszálni a Tokodi pincék alatti, cérnaszál vastagságú műutakra. Úgy érzem, hogy soha nem tudok arra a szintre lesüllyedni, de aztán mégis. Beülök a leéréstől számított 300 méterre álló, „Tokodi pincék” buszmegálló bódéjába és betolok egy EnergyShotot, hogy majd a Mogyorósi-kősziklára egy szuszra fel tudjak menni. Egy korty kóla után gyorsan szedelőzködök, mert minden elhaladó túrázó megnéz. Nehogy már azt higgyék, hogy a buszra várok!
Nagy légzési frekvenciával, de folyamatosan haladva gyűröm magam alá a Kősziklához vezető keskeny, vályús ösvényt. A Kősziklától Mogyorósbánya felé Fekete Zoltán túratársammal ereszkedünk beszélgetve, de a temetőnél elbúcsúzok tőle egy másik rituálém miatt. Köszönésképpen azt kérdezi, hogy: „Ki fogja hazatolni a biciklit?” A temetőben van víz, van kényelmes pad, van nyugalom, és ami a legfontosabb: nincs tömeg. Elfogyasztok néhány falat apró szemű (utánsózott) tepertőt, és izotóniás pezsgőtablettát oldok fel egy pohár friss vízben. Megint a kirakatban ülök. Úgy áll a pad, hogy aki elmegy a temető előtt, az szembenéz velem, figyeli, hogy mit csinálok a rács mögött.
Leballagok Mogyorósbányára, és a buszmegálló előtt megmentem Kiscsibész túratársamat attól, hogy elmenjen a Kakukkig meg vissza, mert nem tudta, hogy idén nem ott van az EP, hanem a közeli iskolában, ami útba is esik. Az iskola udvarán sörpadok vannak felállítva, lehet levest enni, vigadni, stb. Én az imént már felfrissültem a temetőben, ezért pecsételtetés és csippantás után csak odaköszönök az asztaloknál ülő Piroskának és Zolinak (Tamást nem látom), aztán továbbállok. Valahogy olyan érzésem van, mintha lemaradást kellene behoznom a ”Tokod-Hegyes-kő” című nehezítés miatt. Hozzájárul az érzéshez az is, hogy már rengeteg futó szaladt el mellettem (volt, aki háromszor is). Nem szaggatom az istrángot, csak nyomulok folyamatosan. Eddig is csupán a ki- és befelé irányuló anyagcserék okán álltam meg.
Az mindig bosszant, ha az Öreg-kői pihenőbe nem telepítenek ellenőrzőpontot, mert azzal egy nagy kispistázási lehetőséget teremtenek mind táv, mind pedig szintemelkedés tekintetében. Most sincs senki az erdei bútoroknál, csak néhány srác közeledik szemből sziklamászó-felszerelésekkel. A Péliföldszentkeresztre való leereszkedésem után is csak annyi időre állok meg, amíg iszom két pohár csodálatos forrásvizet; az első pohár csak sima víz, a második egy IsoSport pezsgőtablettás. A büfé épülete után látom, hogy örvendetes módon nem a szaléziak sportpályája mellett özönlik le a tömeg az országútra. Lehet, hogy fent lezárták a sportpálya kapuját, nem néztem utána, de az a lényeg, hogy most szabályosan, kis kitérővel, a Templom melletti kék jelzést követve megy mindenki az idősek otthonához vezető rövid lejtő felé. Amikor a templom kapuja előtt haladok el, zenés hallelujázás hangjai szűrődnek ki. Én feltehetően majd csak sokkal később, Tatán fogok hallelujázni, de piszkosul.
Újabban a Péliföldszentkereszten átmenő műúton, a Kökényes-hegy felé tartó kék jelzést a flaszter mellől egy darabon bevitték az erdőbe. Ez úgy néz ki, hogy először átmászol egy szemeteszsákos kupacon, aztán facsonkokkal tarkított keskeny ösvényen kanyarogsz az országút mellett-fölött. Látszatmegoldás. A Kökényes-hegy egyre magasabb, akárcsak a többi társa. Átbukva a csúcsán, majd leérve róla, a Bika-völgyben, a műút mellett a Multinavigátor jóvoltából a Pilis-nyeregben kapott névjegy felmutatásával lehet csipegetni néhány falatot. Én itt is a folyadékpótlásra helyezem a hangsúlyt. Piroskával és Zolival vágunk neki a hosszas emelkedőnek a távvezeték alatt. Amikor a műútról befordulunk az erdőbe, Zoli feljajdul, az emelkedő láttán, pedig még nem tudja, hogy ez még csak egy kisebb fajta ízelítő. Lassan felérünk a Vaskapu hajtűkanyarjához, majd később egy sötét erdőrészlet után leérkezünk Pusztamarótra, ahol egy padon frissítünk és előkészülünk az éjszakai száguldásra: akkuk a bőröndből a fejlámpába jelenet. Megeszek egy zsebkávé bonbont, de egy másik is utánakívánkozik. Nagyon finom, de főleg hasznos; később nem kerülget majd az álmosság.
A Kis-Gerecse oldalában a sűrű növényzet miatt már meg kell gyújtani a fejlámpákat, pedig még csak erősen szürkül. Olyan átható medvehagyma illat terjeng, hogy ezt még a kovidosok is megérzik. Az út állagát tekintve változatlan minden; a mészkőtömbökre nem tud feljönni semmilyen gépjármű. A Gerecse üdülőtől kezdődően viszont szanaszét van traktorozva a széles út. Nem is olyan régen ezen a szakaszon némelyek menetközben bealudtak, olyan sima volt az út, most pedig minden négyzetcentiméterére oda kell figyelni. Annyira a földre koncentrálok, hogy nem vettem észre a Schandl-hársat, pedig azt mindig megcsodálom, amikor arra járok. Megváltás, amikor rengeteg bukdácsolás után egy ösvény balra letér a felgyúrt és megkötött sáros útról a következő pontunk felé.
Bányahegyre érve az az első dolgom, hogy a lajtos kocsinál csapoljak egy pohár vizet, majd pecsételtetés után kérjek egy pohár ellátmány teát. Flakonba utoljára Dorogon töltöttem kólát, és most sem tartalékolok folyadékot, hogy ne kelljen fölöslegesen cipelni. Még így is az az ábra, hogy azt a második adag kaját, amit a Kinizsire szántam, azt is végig fogom cipelni 100 kilométeren.
Bányahegy után egy kis éjszakai-erdő-hangulatra vágytam, de nem élhetek át ilyet, mert mindig jön olyan társaság, amelynek a tagjai végig hangosan, megszakítás nélkül társalognak. Félreértés ne essék! Természetesen nem várom el és nem is várhatom el senkitől, hogy megkukuljon éjszaka az erdőben, de úgy vélem, hogy ilyenkor már elég egy-egy csendesebben odavetett félmondat. Még az a szerencse, hogy politikáról eddig nem hallottam beszélgetést. Eszembe jut a 2020-as, nem hivatalos teljesítésem, amikor az éjszakai erdő neszeit hallgathattam. Van, aki fél egyedül az erdőben, de nekem az maga volt a teljes beleolvadás a környezetbe.
Egy német, meg egy németül beszélő túrázóval már Péliföldszentkereszt óta előzgetjük egymást. Kínomban már röhögök magamban, mert egy kilométeres körzeten belül tudni lehet, hogy merre járnak éppen. A Vértestolnai műúthoz érve nem látok olyan sok depós kocsit, mint amennyi itt szokott parkolni az út szélén. Helyes kis gyerekek is állnak az autóknál, és lelkesen hajráztak minden érkező túrázónak. Megkérdezik, hogy ki, mikor indult. Biztosan a felnőttektől hallották, amikor azok érdeklődtek valakitől a rajtideje felől. A műút után az általam vártnál jobbak a terepviszonyok, kikerülhetetlen sár abszolút nincs, ellenben a szárazabb részeken a fejlámpám fénykévéjében annyi por kavarog, hogy már a látvány is köhögési ingert vált ki.
Koldusszálláson, miután Rakk Gyula egy portrét készít rólam Ecce Homo címmel, a Tengerszem standján a tea, és a zöldségleves közül az utóbbiból kérek a poharamba egy adagot, amit az útról alig látható, félreeső pihenőbútornál fogyasztok el a maradék töpörtyűvel egyetemben. Következik a hajtűkanyar felé vezető, egyre erősebben emelkedő köves út a sárga jelzés mentén. (Váltottunk a kékről.) A Kis-réttől a további guruló köves emelkedőnek durálom neki magam. [[[Ránézve a szintábrára hihetetlen, de az itteni legmagasabb pont közel megegyező magasságban van a Gete-tető legmagasabb pontjával.]]] Hosszú, alattomos emelkedő után levisz a sárga jelzés az Arany-lyuki elágazáshoz, hogy onnan vissza kelljen mászni a bokafordító köves útra. Jól van, ez már nem ér meglepetésként. Le is baktatok a derékszögű jobbkanyarig, de onnan borzadály a felfelé vezető út, mert áprilisban, a Gerecse 50-et megelőző két napban bőségesen esett az eső, és a képlékeny állagú, agyagos talajra jött rá a G50 mezőnye és taposta (tapostuk) fel a sarat. Na most ez úgy kötött meg, hogy jóformán egy lépést sem lehet megtenni az úton botlás nélkül. Ilyen körülmények között érkezik a mondás hátulról, hogy „balról jövök”.
Hűűűűű! Na, most folyt le az utolsó csepp a betelt pohár falán. Hátranézés nélkül, ingerülten mondom magam elé:
- Egész nap az út szarabbik oldalán megyek, hogy a futók kényelmesen elférjenek, most már oldjátok meg magatok a problémátokat, ahogy tudjátok!
- Jól van, jól van, megoldjuk – mondja engesztelően egy hang hátulról.
Nemsokára, amint kicsit kiszélesedik az út mellém ér az illető. Ekkor derül ki számomra, hogy egyedül van. Egy darabon kedélyesen elbeszélgetünk erőnlétről, ízületekről, életkorról, felszerelésről, majd lassan elhúz mellőlem a saját tempójában. Visszaérek a köves útra, és már nagyon várom, azt a szakaszt, amikor elkezd erősen kanyarogni, mert az az utolsó EP közelségét jelenti. Még sokat kell erre várni, de végül ez is bekövetkezik.
A körtemplomnál a takaróval beborított Toplak Józsitól begyűjtöm az utolsó bélyegzést. Már kifejezetten hideg van, de nem mozdul a levegő, ezért továbbra sem veszek föl semmit a pólóra. A következő felvonás mottója: „Lehetőleg ne ess bele a mély szurdokba!” Ezt stációtól stációig szem előtt tartom, és így sikerül is baleset nélkül előadnom a darab eme részletét.
Az is tradíció nálam, hogy odalent az örökmécseses kegyhely padján ülve idegkisimítás céljából megeszek, vagy megiszok valamit.
Most, ahogy a kegyhely felé közelítek a fényvetőmmel, egy hölgy ugrik fel hirtelen, guggoló helyzetből mögüle. Hát, nem tudom, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Entschuldigung!
Már jó ideje elvesztettük egymást a kezdeti túratársakkal, de most - ma már többedszer – összefutok Jaskó Verával, országos (és országon túli) sporttársnőmmel valamint az ő túratársával, s így nem kell egyedül végigcsattognom a hosszú, unalmas és fájdalmas flaszteren a Baji Szőlőhegytől Tatáig.
Érzékenyek a lábujjaim és a talpam ujjakhoz közeli része, de nem hiszem, hogy akár egy legkisebb vízhólyag is hízna bárhol rajtam. Úgy tűnik 100 kilométeren is jól muzsikált - váltás nélkül(!) - a Pilis 50-en már letesztelt duplarétegű (Dekás) zokni lanolinos talpkenéssel megtámogatva.
Korán érünk be a célba, még sötét van. Én még ilyen rövid idő alatt nem teljesítettem Kinizsi Százast. (És tuti, hogy nem is fogok.) Nem írok időeredményt, mert amikor én olvasok, vagy hallok ilyet, a mondat végére érve már nem is emlékszem rá. Ezért érzékeltetésnek elég csak a sötétség, mely ápol s eltakar. A díjazást egy kedves úszótársnőmtől Weöreös Tünditől veszem át, majd diadalittasan, vagyis diadaléhesen az ebédlőbe vonulok, és menten felszippantok egy tányér ellátmány gulyáslevest. A több órával előttem célba ért sporttársam Kiss Pisti (Nomen non est omen.) letétbe helyezte számomra Tündinél a kajajegyét, ami már itt lapul a zsebemben. Ennek a lezabálásával megvárom, Zolit, akivel a kanalas reggeli után rögtön „rohanunk” a Tóvároskert vasúti megálló irányába. Az úton szembe jön Tamás, aki még így is tetemes szintidőt fog benthagyni. Kölcsönösen gratulálunk egymásnak. A vonatra várva Piroska is előbukkan a hangtompító színfalak mögül; úgy döntött, hogy nem pihen tovább az étkezdében, hanem megcélozza azt a járatot, amit mi is.
Nincs baj a járásunkkal, de lerozsdásodás miatt a Déliben mégis gondot okoz a vonat elhagyása, mert nem alacsonypadlós. Jó pár zombi – köztük mi is - száll le a vonatról, a kalauznők megmosolyogják a jelenetet. Bizony, még ez az utolsó felvonás is hozzátartozik a Kinizsi Százas folklórjához. Erőt, egészséget mindenkinek a következőhöz.
Ottorino |
