Az első Kinizsi Százasom
Felkészülés
Ez a beszámoló (nem) kicsit hosszúra sikeredett, ezért előre is bocsi ……
Első bálozóként szinte napra pontosan a rajt előtt 5 hónappal döntöttem el, hogy részt veszek a Kinizsin úgy, hogy korábban sosem teljesítménytúráztam, de ha már belekezdek akkor egyből bele is csapok a közepébe. Persze túrázni már évek óta túrázok, sőt a feleségemet (akkor még nem tudtam, hogy az lesz) is az első randira egy ilyen kis rövid túrára vittem el. Végülis az olyan snassz, hogy mozi, színház, vagy étterem J Olyannyira belejöttünk, hogy rászántuk magunkat az OKT-ra és azt szépen annak rendje módja szerint azóta is csináljuk, szigorúan kettesben. Alkalomról-alkalomra egyre jobban ment, és innen jött a sugallat, hogy lehet meg lehetne próbálni időre is teljesíteni távokat, ami a TT-vel jelent egyet. Azon túl, hogy rongyosra olvastam a fórumot és minden beszámolót, elkezdtem szisztematikusan készülni. Ez egyrészt azt jelentette, hogy heti 3-4 alkalommal eljártam futni, olyan max 6 km-eket. Tudom nem sok, de kizárólag azért csináltam, hogy megpróbáljam a pulzusomat alacsonyan tartani. Ugyanis 2 perc intenzív futást 2 perc gyaloglás követett. Utóbb kiderült ez hasznosnak bizonyult, ugyanis a túra alatt az átlagos pulzusszámom 113 volt. (a max csak 1x 162) Másrészt próbáltam úgy sétálni, hogy csak az orrom keresztül vegyek levegőt. Ez utóbbi nem tudom mennyire volt hasznos. Harmadrészt az OKT-nak köszönhetően szisztematikusan bejártam az útvonalat, s a Békásmegyer-Dorog távot a Kinizsi útvonala szerint 3x csináltam meg. Ez ugyebár 38 km, de mindig egy kicsit megtoldottam, hogy kijöjjön a 40. Az első elég gyatra lett, aztán a második 8:12 perc volt, s végül az utolsó, 1 hónappal a rajt előtt 7:33. Ez utóbbival már elégedett voltam, gondolva ezzel lehet valamit kezdeni. A felkészülés 2 fontos lépése számomra a Gerecse 50 és a Vérkör volt/lett volna. A Gerecse 50-et sajnos rajtam kívül álló okból meg kellett szakítanom, míg a Vérkört le kellett fújnom, mert előtte való hétvégén, pont, amikor harmadszor mentem végig a Kinizsi első részén a bal talpam nagyon csúnyán sebes lett, és nagyon nehezen akart gyógyulni. Mindez azért volt gond, mert soha, de soha az életben nem mentem 50 km-nél többet egyszerre, nemhogy TT-n, pláne a Kinizsin.
Előkészület
Ilyen felkészülés után mindez azt jelentette, hogy az eddigi 50 km-emet most egyből duplázni fogom, és hát tudjuk, hogy a 100 km nem egyenlő 2x 50-nel. Az csak hab a tortán, hogy éjszakai túrán sem voltam még soha, max olyan túrán, ami éjszakába nyúlt. Ezen hiányosságaimat ellentételezve próbáltam a lehető legjobb menetrendet elkészíteni és reális célt kitűzni magam elé. Persze vágytam nagyon arra a kitűzőre, de tisztában voltam a felkészülés hiányosságaival és a fizikai állapotommal is. Ezért úgy döntöttem, hogy a következő célokat tűzöm ki. 1. Dorogig mindenképp eljutni. 2. Mogyorósbányáig eljutni, ami egy picivel több, mint a táv fele. Ez volt a reális cél, és innen még tömegközlekedéssel is haza tudok jutni önerőből. 3. Eljutni Péliföldszentkeresztig, és ide még értem tudnak jönni kocsival. 4. Valami csodával határos módon végig menni, még akkor is, ha nincs meg a szintidő. Ezekkel a tervekkel izgatottan vártam a rajt napját. Péntek délután gondosan összepakoltam. Az ellátmányom: 1,5 l víz (két flakonban), fél liter vitalade, 5 szendvics (kolbászos, tele mindenféle finomsággal, és persze jó sósan), 6 db csoki, 1 energiaszelet, 4 zacskó ropi, 3 banán, 1 zacskó sósmogyoró. Mivel nem számítottam nagy melegre, ezért tartalékpólót nem vittem magammal (utólag lehet mégis csak kellett volna), azonban 3 pár tartalék zoknit tettem el (terv szerint 25 km-enként zoknicsere, ragtapasz ellenőrzés), ellenben a pulcsim mellé egy aláöltözőst beraktam, mivel elég fázós vagyok. Kiadós vacsi után hamar lefeküdtem, de persze elaludni nem tudtam csak 10 körül. Az izgalomtól elég rosszul aludtam, és a tervezett 5 órás kelés helyett már 4-kor kipattant a szemem. Nos, jó, akkor keljünk. Fürdés, borotválkozás, (mert ugye megadjuk a módját J) lábragasztás és indulás a Keletibe.
Békásmegyer - Mogyorósbánya
A Keleti lépcsőjénél egy idős házaspárral találkozok, nehezen mozognak és a bácsi bottal jár. Két nagy bőröndöt cipelnek, amit segítek nekik levinni a lépcsőn. Aranyosan megköszönik, majd látván a felszerelésemet kellemes kirándulást kívánnak. „Kirándulás” J gondoltam magamban, de végülis így is felfogható ez a túra. Utólag azonban bebizonyosodott, hogy tényleg működik a jó tett helyében jót várj elv. A H5-ös Hévre várva már látok hasonló fizimiskájú embereket, s az egész HÉV úgy néz ki, mintha csak miattunk indulna ilyen korán reggel. Békásmegyerre fél 7 után érek, így kb. 1 órám van még rajtig. Szépen megreggelizek egy padon és nézem az érkezőket. Közben felhívom Balázst, hogy merre jár. Ő egy kollégám, aki kb. 15 évvel ezelőtt teljesítette a Kinizsit és most megint kedvet kapott hozzá. Megbeszéltük, hogy egy darabig együtt megyünk addig, amíg bírom vele tartani a lépést. (sokkal gyakorlottabb TT túrázó, mint én) Balázs azonban késik, én meg korán jöttem, de mondja, hogy induljak el nyugodtan, majd utolér.
Az előzetes regisztrációval ellentétben korábban indulhatunk, így 7:10-kor csippantanak. Kőbánya utcán szépen kaptatunk felfelé, amikor rezeg az órám….. 1km. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen érzés lehet, amikor már majd 90 km-t mutat, és lehet elkezdeni visszafelé számolni. Hú de messze van még, elképzelhetetlenül messze, de ezt a gondolatot gyorsan el is hessegetem. Jó tempóban haladok, több túratársat előzök meg, mint aki engem előz. Nincs kifejezetten meleg, de hamar elkezdek izzadni, azonban nem akarok megállni, majd a Kevélyen. Oda jó ütemben érkezek, és itt gyorsan le is vetkőzök, aztán pihenés nélkül irány tovább. A Kevélyről az ereszkedés meredekebb részén óvatos vagyok, itt lassulok. A bal bokám és a bal térdem külső vázizma (remélem jól írtam) nem szereti a meredek ereszkedést, ezért óvatos vagyok, nem akarok ideje korán sérülni. A kevésbé meredek lejtőbe belekocogok. 5 km/h felett van folyamatosan a tempóm, még mindig sorra előzgetek. Ez nem olyan rossz gondoltam magamban, és hirtelen támadt ötlettől vezérelve, a gondosan kidolgozott, napokon keresztül tervezett menetrendemet (mikor, hol, mennyit pihenni, enni, inni stb) sutbavágtam, és új koncepcióval álltam elő (gratulálok hülyegyerek). Az új tervem faék egyszerűségű volt. 11 órán belül Mogyorósbányára érni, és így a második szakaszra marad 13 órám. (amúgy úgy vélem sokan gondolkoznak így) Ahogy ezt eldöntöttem már a szerpentinen találtam magam. Nem volt kánikula, de azért megizzasztott. Itt egy nem kinizsis csoporttal találkoztam, ahol egy középkorú úr megkérdezte, hogy merre tartunk. Mondtam, hogy Tatára, mire ő meglepetten kérdezte, hogy az mennyi. A mögöttem jövő túratárs határozottan válaszolt, hogy 100 km. Ahogy távolodtunk tőlük, csak annyit hallottam, hogy Tatááááraaaa …… szááááz km….. J Ezek szerint nem hallottak még a Kinizsiről.
A Pilis-nyeregbe érve (közben volt egy rendkívüli EP) csippantok, lábcsekk, és közben eszek, iszok gyorsan. Valamiért azt gondoltam, hogy itt lesz vízvételi lehetőség, de csak jó magyar Ft-ért oldható meg. (a Trézsi kútnál lett volna, de én ott nem álltam meg) Sebaj, muszáj venni, mert messze van Kesztölc. Kb 7 percet időzök, aztán gyerünk tovább. Csokit és banánt majszolva jókedvűen haladok, és élvezem a tájat, bele-bele hallgatok 1-2 beszélgetésbe (ne értsétek félre nem sunnyogásból) és még mindig jó tempóval előzgetek. A Kétágú hegyhez érve a meredek ereszkedőn nagyon belassulok, itt a lehagyott túratársak szinte elsuhannak mellettem.
Az ereszkedés közben a fák lombjai között felvillannak Kesztölc háztetői, és már a levendulásnál vagyok. Szomorúan konstatálom, hogy nincs levendulafröccs stand, amit oly sok beszámolóban olvastam. Sebaj, úgyis csak a poén kedvéért próbáltam volna ki. A folyadék fogytán, de már hallom Kesztölc morcos kutyáit. Akárhányszor járok erre, a településen mindig kutyaugatás kísér végig, és ez most sincs másképpen. Azon gondolkozom, hogy ezen sok ember láttán a kutyusok biztos berekednek estére J A slagos házhoz érünk, amelynek környékén többen depóznak. Ez végig jellemző volt a túrára, és egy picit irigykedtem is, hogy ej, de jó lenne, ha nekem sem kellene mindent végigcipelni. A slagos ház előtt az előttem haladó 2 srácot barátnőik/feleségeik várták, és amikor meglátták őket hangosan berakták a Rocky zenéjét. Ezen mindannyian jót derültünk és egy kicsit mindenki magáénak érezte J Gyorsan utántöltöttem a slagból. A kislányok nem voltak kint, mondjuk belegondolva, a legutóbbi Kinizsi óta már lehet nem is kislányok, és valószínű jobb dolguk is akadt egy szép szombati napon, mint minket itatni. J Dolgom végeztével indultam is tovább Dorogra, ahova egy szempillantás alatt odaértünk. Jómagam a Korhely Tanya (remélem jó helyet írok) nevű kocsmánál álltam meg, ahol volt zsíroskenyér. Két nagy szeletet jól megsózva lilahagymával el is pusztítottam, ettem a saját ellátmányomból is, és kértem egy korsó jó hideg sört. Itt végeztem az első átfogó lábszervízt zoknicserével. Itt már kezdett fájni itt-ott, de semmi vészes. Konstatáltam, hogy 2 óra van. Na, ilyen hamar se értem még Dorogra. (kevesebb, mint 7 óra alatt). Telefonálok haza, hogy minden ok, és hívom Balázst is. Ő 15 perccel később indult el, és kb akkorra ért be mikor én indultam. Mondta, hogy nem baj, majd utolér. Bár folyadékom volt bőven, de úgy gondoltam abból sose elég, ezért utántölteni szerettem volna, de meglepődve tapasztaltam, hogy a férfi mosdóban nincs csap. Na mindegy, majd Tokodon, mert idén oda is bemegy a Kinizsi. kb 20 perc pihenő után vidáman, erőteljesen és jól lakottan indultam tovább, és először fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy végig tudom csinálni. Azonban ekkor még elhessegettem ezt a gondolatot, mert inkább a Getére akartam koncentrálni.
Nos igen, a Nagy-Gete. Eddig egyszer másztam meg, de akkor az OKT Dorog-Péliföldszentkereszt szakaszát csináltuk, (a feleségemmel) tehát 0 km-rel vágtunk neki, és úgy sem esett jól. Kánikula nincs, de azért én izzadok rendesen. Végül jó tempóban, egy szuszra, előzgetve felérek a Getére. Itt csippantás, aztán Mg pezsitabi egy jó bögre vízzel, és indulás lefele. Nekem most jön a neheze. Nagyon lassan, és óvatosan, szinte szikláról sziklára lépkedve csökkentem a magasságot. Gyakorlatilag mindenki leelőz, s ha egy rokkant teknős nevezett volna, valószínűleg ő is utcahosszat vert volna rám. Próbálok úgy haladni, hogy ne tartsak fel másokat. Közben morgok magamra, hogy elrontom az időmet, de aztán azzal nyugtatom a lelkiismeretemet, hogy jobb vacak idővel leérni, mint kificamodott vagy törött bokával négykézláb vagy popsin csúszva lemászni. Végre leértünk, s a poros vályús úton haladunk Tokod irányába. Nagy a por…. el sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet kánikulában. Tokodra beérve tudom, hogy a buszmegállónál, mielőtt balra kell fordulni van egy kék kút, ott rövid sorban állás után utántöltök, és 2 percre lehuppanok a padra, miközben néhány korty hűs vízzel kényeztetem magam. Irány a Hegyes-kő.
Itt a keskeny ösvényen beszorulok egy lassabban haladó túratárs mögé, nem tudok előzni, egy kicsit zavar, hogy nem a saját tempómban haladok, de itt megint egy rendkívüli EP. Gyors csippantással haladok is tovább, s felérve jobbra eltekintve csodálom a panorámát, távolban a Bazilikával. Káprázatos. Most jön az ereszkedő a Tokodi pincék irányába, ami nagyon nem esik jól, de végre megérkezünk. Itt egy kicsit hiányérzetem van, mert azt gondoltam, hogy lesz valami kipakolós a pincékből, de nem igazán volt semmi. Jön a Kő-hegy, na erre egy picit rápihenek, két túratársammal együtt. Mind a hárman egyet értünk abban, hogy bár nem egy egetrengető távolságról van szó, de ez a hegy csúnyán meg tudja szívatni az embert. 3-4 perc szusszanás után nekiveselkedtem, és egyszuszra (leszámítva egy technikai szünetet) felértem a csúcsra. Többen közben kiálltak, és a magyar nyelv szépségeit, és szóhasználatának végtelen tárházát kihasználva elmélkedtek azon, hogy mikor érnek már fel a csúcsra. Fentről kényelmes ereszkedés, és az erdőből egy szempillantás alatt a mogyorósbányai temető mellett találtam magam.
Mogyorósbánya - Tata
A Kakukk a pandémia alatt bezárt, így most az iskola udvarán volt az EP. Akarom mondani nem is egy sima EP, hanem valódi fesztivál volt itt. Rengetegen eljöttek idáig autóval, barátok, barátnők, feleségek, férjek, rokonok….. szurkolni, segíteni, igazi piknik volt. A Mogyorósbányai Borbarátok Egyesülete jóvoltából volt eszem-iszom dínom-dánom, de ami nekem a legfontosabb volt, rengeteg ülőhely. Csippantás után teljes lábszervíz (2. zoknicsere) majd evés-ivás. Frissítőként legurult 1 újabb doboz sör, s közben intéztem haza a telefont. Mondtam az asszonykámnak, hogy én innen tuti továbbmegyek, fejben nagyon erősnek éreztem magam, és a lábam sem fájt annyira. Mikor készülődtem, Balázs akkor ért be. Ő is jól bírta, csak egy kicsit a talpára panaszkodott. Így kb bő 20 perc pihenő után neki is vágtam az Öreg hegynek. Az első 1 km kicsit már robotosan, de aztán bemelegedtem és csapattam neki. Az Öreg hegyre sikerült szintén egy szuszra felmennem, de meglepődve tapasztaltam, hogy itt nincs EP, pedig lehet nem ártana. A lefele ereszkedés nagyon jó ütemben sikerült, bár a lábam a kocogás parancsnak már nem engedelmeskedett. Sebaj, közel a 60 km-hez ezt amúgy sem gondoltam komolyan. Még mindig 5 km/h-val tudok haladni, olyan jó ütemben, hogy egy letérőt be is nézek, és jó 300 m-rel túlmegyek. Haragszok is magamra, mert kb 600 m-es kitérőt sikerült így abszolválnom. A helyes útra visszatérve a Mária kútnál meg sem állok, ugyanígy Péliföldszentkereszten sem. Inni valóm van, Bányahegy meg messze. Némi aszfalt után az erdőben folytatjuk az emelkedést. Folyamatosan ugyanazokkal a túratársakkal előzgetjük egymást oda-vissza. Nagy nehezen elérem a Bika-völgyet, ahol Hotdogmann és a multinavigátor jóvoltából lehetne pihenni, de én nem állok meg. Érzem, hogy fáradok, meg kezd lassan lemenni a nap, ezért inkább haladni akarok. Egyre inkább azt érzem, hogy Pusztamarótnál meg kell állnom, nem fog menni egyhuzamban Bányahegyig.
Nekivágok a távvezetékek alatti hosszú emelkedőnek, ami rendesen megtréfálja az embert, mert amikor azt hiszed, hogy vége, jön egy újabb. Az erdő sűrűjében a napocska szépen kezd lemenni, és drámaian csökken a hőmérséklet. Végre elérem Pusztamarótot, ahol szintén van kitelepült frissítőpont, de én csak lehuppanok egy padra. Itt már szélesebb palettán mozog a közhangulat, mint Mogyorósbányán. Van, aki már kimerülten üldögél, mások próbálnak életet lehelni a lábukba, míg van, aki kedélyesen frissít, és szinte azonnal indul tovább. Én gyorsan szusszanok, eszek, iszok, felöltözök. Hú de hideg van. Fejlámpa fel, és jöhet az éjszakai rész. Bár már jártam erre, de az erdő éjszaka teljesen más. Kaptatok felfelé a Gerecse szikláin, és nagyon figyelek a lábaim elé. Botladozva számolom a km-eket, várva, hogy mikor bukkan fel Bányahegy.
Aztán hirtelen a semmiből meglátom a bányhagyi EP kivilágított tisztását. Csippantok, vizet vételezek (itt volt lajtoskocsi) és iszok egy finom bögre zöldségleveset. Ez volt az első ingyenes ellátmány, de nagyon finom volt. A pontnál a lányok…… bocsánat a fiatal hölgyek nagyon kedvesek voltak, mindenkit buzdítottak, mindenkihez volt 1-2 kedves szavuk. Lehuppanok a fűbe, elfogyasztok egy szendvicset, megeszem az utolsó banánom, és iszok egy kis cukros löttyöt. Itt már közel sem érezhető a mogyorósbányai fesztiválhangulat, mondjuk nem is csoda, hiszen 71,5 km-nél járunk. Van itt minden, amire egy megfáradt túrázó vágyik, s egy pillanatra elgondolkodom, hogy mi lenne, ha itt szépen csendben megvárnám a pont zárását, aztán lesétálok Tardosra, onnan meg valahogy hajnalban csak eljutok Tatabányára. Hiszen nem is olyan rossz az a 71 km, főleg úgy, hogy sosem mentem még ennyit. Aztán rápillantok az órámra és konstatálom, hogy 10:45-kor érkeztem és 11:10 van, azaz nagyon jól állok idővel, hiszen még 8 órám van kb. 28 km-re. Ezt gyors átszámolom, mert nem akarom elsőre elhinni, majd a rideg tény hirtelen kijózanít. Feladni? Ilyen idővel? Dehogy! Tartok egy utolsó lábszervízt, de zoknit már nem cserélek, mert fázik a lábam, és azzal a lendülettel pakolok, és állok, pontosabban állnék föl, de visszahuppanok a földre. Nem engedelmeskednek a lábaim, ezért lassan, artikuláltam kiadom a parancsot: induuuullj! Aki körülöttem állt/ült, biztos hülyének nézett J, de az akarat győzött, és elindultam. Nagyon nehezen melegedtem be, és már fájt mindenem, főleg a talpam, a bal bokám és térdem. Itt gondolkoztam el azon, hogy lehet mégsem volt jó ötlet feladni az eredeti menetrendemet, és kocogással teletűzdelni az első 30 km-t.
A papírforma szerint a Koldusszállásig terjedő szakasz nem lenne vészes, de nekem nem esik jól. Itt már csak bő 4 km/h-s sebességet tudok tartani, ami azért rossz, mert másokhoz képest vagy túl gyors, vagy túl lassú. Így sokat megyek egyedül a sötétben, közben meg álmosodom. Ennek a kombónak az lett a következménye, hogy többször vétettem letérőt, de szerencsére pár méter után általában észrevettem. Balázst próbáltam hívni, de Bányahegyen nem volt térerő, nem baj majd később. Hasonlóképpen a nejemet sem tudtam elérni, de ő neten úgyis nyomon követett. Aztán egyszer csak csöng a telefon, otthonról hívnak, hogy hol vagyok már, mert a net szerint még Bányahegyen sem csippantottam. Tekintettel arra, hogy kb fél órája már úton vagyok, kicsit belém állt az ideg, és végig kellett gondolnom, hogy tényleg elfelejtettem volna? Azonban a papíron ott a pecsét, tehát kizárt, így biztos csak a rendszer frissít. Megnyugtattam az asszonykámat és jó éjt kívántam neki. Nem mondom, hogy nem futott át az agyamon, hogy milyen jó lenne most a pihe-puha ágyban. De hát nem ott vagyok, és amúgy is arra készülök, amire álmomban sem gondoltam. Nemhogy végigmenni, nemhogy szintidőn belül végigmenni, hanem bőven szintidőn belül végigmenni.
Koldusszállás fájdalmasan nehezen akart eljönni, de a monotonitást egy újabb telefonhívás szakította meg. Balázs hívott, hogy hol vagyok. Mondtam, hogy szerintem mindjárt Kolduson, ha valaki megint nem teszi messzebbre. J Mondta, hogy Ő már 10 perce ott vár. Mi van? Mikor és hogy előzött meg? Hiszen még Mogyorósbányán mögöttem volt, Bányahegyen meg nem is találkoztunk. Ez örök rejtély marad, de megvárt Kolduson. Váltottuk egymást, most Ő indult hamarabb. Ittam egy levest, lenyomtam az utolsó csokit, de szilárd táplálék már nem ment le a torkomon. A tűz mellett melegedtem egy kicsit félig fekvő helyzetben, és néztem az embereket. Itt nem tudom pontosan mennyi időt tartózkodtam, de 10 percnél nem lehetett több. Nekiindultam annak az ominózus 9 km-es lassú és sunyi emelkedőnek. A murvás út csak hab volt a tortán, és a végeláthatatlan emelkedés nem akart abbamaradni. Itt jutott eszembe az a mondás, amit az index fórumon olvastam (bocsi, hogy nem emlékszem, hogy ki írta), hogy a „teljesítménytúra az, amit szadisták rendeznek mazochistáknak.” Mennyire igaz, hiszen aligha tekinthető normális embernek az, aki önként vállalja, hogy bő 80 km után éjjel, tök sötétben kapaszkodik fölfelé egy emelkedőn csak azért, hogy aztán egy nyaktörős meredek ösvényen leereszkedhessen. Itt már nem az akaratom, hanem a szívem hajtott előre. Majd hirtelen a sötétségből teljes sötétség lett. Lemerült/kiégett a fejlámpám. nem tudom pontosan, mert ugye még sosem használtam egész éjszaka. Már csak ez hiányzott, de ahogy Eötvös Gábor zenebohóc mondaná: „Nem baj, van máááásik!” J Igen, mert szerencsére tettem el tartaléklámpát, csak meg kellene találni a táskámban. A telefonnal világítva szerencsétlenkedek egy darabig, aztán jön egy túratárs, aki világít nekem, így pikk-pakk megtaláltam. Mehetek tovább. Ezúton is köszi, hogy megálltál nekem.
Nem sokkal később, az út szélén meglátok egy ismerős arcot. Balázs az. Le kellett ülnie, pihenni meg enni egy kicsit, így én is elcsábulok. Kb 5 perc után felkászálódunk, és innen együtt megyünk tovább. Végre valahára elérjük az utolsó EP-t. Csippantunk, és leülünk a tábortűz mellé. Iszok valamit, de csak azért mert muszáj. 1-2 perc után elkezdek bóbiskolni a kellemes melegben a tűz mellett. Hohó, ezt nem szabad! „Gyorsan” gyerünk tovább! Ránézek az órámra, és kereken 4:00 van. Ez azt jelenti, hogy 3 óra 10 percem van bő 7 km-re. (Balázsnak még több is) Itt most már én is elhiszem, hogy sikerülni fog. Nagyon lassan haladok már, a stációknál különösen. Eszembe jut, hogy bárcsak olyan „tempósan” haladhatnék lefele, mint a Geténél J Tényleg nagyon lassú vagyok, itt már fő a biztonság. Kiérünk az erdőből és már világos van. Mivel nem nagyon számoltam azzal, hogy eddig eljutok, ezért nem annyira ismerem ezt a részt. Nem is esik jól a sok ereszkedés, a térdem meg a bokám már nem nagyon bírja. A Baj és Tata közötti aszfaltút monoton és unalmas, egyszer le is kellett ülnöm 1-2 percre. A vasúti síneket meglátva azonban fájdalom ide vagy oda, valami vigyor kezdett állandósulni az arcomon, amit itt már senki és semmi nem tudott letörölni. Tudatosult bennem, hogy végigcsinálom. Közben az én kis Drágám is hívott és már úton van értünk.
Belépve a tábor területére, fájdalomtól elgyötörve, fáradtan, büdösen és vigyorogva megláttuk a célt, csippantottunk és átvettük az oklevelet és a kitűzőt. Ekkor ránéztem az órámra, és az 22 óra 24 perc 13 másodpercet mutatott. (a hivatalos ettől egy picit lehet eltér, de az még nincs fent, így én most ezt írom ide) Ez azt jelenti, hogy több, mint 1,5 órát hagytam bent. El sem hiszem. Átsántikálunk az ebédlőbe, ahol egészen sajátos légkör fogad. Van, aki az asztalra hajtott fejjel alszik, más jóízűen reggelizik, vagy éppen a lábsérüléseket látja el. De egy biztos, itt mindenki vidám, és valami leírhatatlan a hangulat. Mi is eszünk, illetve enni próbálunk, de nekem nem sok leves megy le a torkomon. Üldögélünk egy kicsit és summázzuk a történteket, aztán csörren a teló, megjött az autónk. Kibicegünk, fogadjuk a gratulációt és már úton is vagyunk hazafele, amelyről sokat mesélni nem tudok, mert végigaludtam az egész utat. J
Összegzés
Nagy igazságokat nem akarok és nem is tudok mondani, hiszen csak 1x teljesítettem a Kinizsit, de az én szemszögemből a szubjektív véleményem a következő:
Tényleg igaz, hogy a felkészülés nagyon sokat számít, de egy átlagos fizikumú ember, átlagos felkészüléssel képes teljesíteni a távot, ha nagyon akarja.
Tényleg igaz, hogy fejben dől el minden (bármennyire is elcsépelt a mondás), a motiváció nagyon fontos. Számomra sokat jelentett, hogy otthonról tartották bennem a lelket és az ismerősök is rendszeresen kérdezgették hogy állok, és folyamatosan bíztattak.
Tényleg igaz, hogy egy TT-t egyedül kell végigcsinálni, de szerintem fontos, hogy valakivel lehessen. Számomra az utolsó km-eken Balázs nagy segítség volt, ezúton is örök hála neki.
Tényleg igaz, hogy a futás önmagában kevés felkészülés, kell, hogy legyen 50+-os túra a lábadban. Nekem óriási szerencsém volt, hogy ez nem jelentett gondot. Tisztában vagyok vele, hogy az, hogy én végigértem, nagyban annak köszönhető, hogy kiváló túraidő volt. Kánikulában vagy nagy esőben ez nem sikerült volna.
Tényleg igaz, hogy nem szabad menet közben 100 km-re gondolni, azt célszerű kisebb távokban szemlélni.
Tényleg igaz, hogy enni-inni kell, akkor is, ha nem esik jól, és figyelni kell az ásványi anyag és só utánpótlásra. (ez utóbbit lehet én is elrontottam)
Tényleg igaz, hogy fantasztikus hangulata van ennek a túrának, és aki egyszer végigcsinálta, az örökre büszke lesz erre a teljesítményre, és soha, de soha nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy jövőre, vagy egyszer valamikor újra visszatérjen.
Tényleg igaz, hogy az ember hajlamos több ellátmányt cipelni magával, mint amire szüksége van. Én speciel 1 szendvicset, 3 zacskó ropit, 1 zacskó sósmogyorót, és az energiaszeletemet vittem haza. Utóbbi elfogyasztását addig tologattam, míg kiment a fejemből, hogy van nálam J
S végezetül tényleg igaz, hogy a túra, és az alatta tapasztalt szenvedés „nem volt rossz, csak másképpen volt jó”. J |
