2023.02.04, szombat. Téli Sóút 34
Tápiószele, vasútállomás. Megbillen a szerelvény, annyian szállnak le róla. Mindenki az 1,4 km-re levő művházat veszi célba, ahol a Téli Sóút rajtja van. Már sokan pezsegnek a helyiségben, amikor belépünk, de nincs lacafaca, a nevlap kitöltése után a főrendező úr Lipák Pista röptében elveszi a lapot a nevdíjjal egyetemben, és már az udvarban is találjuk magunkat. Azaz csak én, mert a két csajtag előbb még bepúderezi az orrát, mert nagy szél várható a pusztában, és ott akadályokba ütközhet ez a művelet.
Amikor végre elindulunk figyeljük, hogy merre mennek az ezen a túrán tapasztaltabb játékosok, mert mi még csak a nyári Szent Iván éji Sóút Extra 50-en voltunk, ami ellentett irányú, és az első 30 kilométerén az előttünk haladók hátán kívül nem igazán láttunk egyebet. A követés megszakad egy kocsmalátogatási inger miatt, de én azért a teraszról figyelem a túrázók haladási irányát. Jól széthúzódik a mezőny, mindig jönnek újabb sóutasok, így gond nélkül kitalálunk Szeléről. A város, szennyvízátemelőjénél véget ér az aszfalt, hosszú sáros szakasz következik, de a süppedősebb részek óvatosan kikerülhetők. A vastagabb anyagú sapkámban jöttem, de a viharkabátom kapucniját is néha a fejemre kell húzni, olyan erős szél fú.
A távolban egy világos színű parkoló autót látok. A 3121-es út kereszteződésében áll az 1. ellenőrzőpontot jelentő autó, ahol mandarin az ellátmány. (Tápió Natúrpark)
Azt gondoltam, vagy legalábbis reménykedtem benne, hogy a műúton megyünk tovább, de a sporttársak egy nagy tócsát kikerülve egyenesen folytatják útjukat. Visszatekintve próbálok rájönni, hogy hol lehet az az ipartelep, amelyiknek a fényét az éjszakai túrán olyan sokáig láttuk, és csak iszonyú lassan jött közelebb. Egy kereszteződésnél azt hiszem, hogy a közelben van már a Pokoltanya, de tévedek. Később a messzeségben megint egy fehér pacát látok, amiről - közeledve hozzá - kiderül, hogy egy újabb ellenőrzőpont.
Biztos nem akartak az utánfutóval bemenni a Pokoltanyához, azért parkolnak itt az út szélén - gondoltuk naivan. Jól esik a ponton kapott meleg tea és a szíves kínálás. A szintén itt kapott téli fagyit reggeli gyanánt rögtön el is fogyasztom. Továbbmenve észrevesszük a Pokoltanya bekötőútja mellett álló infó táblát, de magát a tanyát nem. Meresztjük a szemünket, de csak négy kuvaszt látunk egy távolabbi, ramaty állapotban levő ház előtt ugatni. A Pokoltanyának már csak a hűlt helye van meg. Kellett még valakinek az a zsebkendőnyi hely a hatalmas rónaságban. Hamarosan egy hosszú flaszteres út következik. Mint a nyári éjszakai túrán, most is a szarvasos KRESZ táblákat számoljuk. Az egyiket már annyira kifakította a Nap, hogy alig látszik rajta a szarvas.
A 3. ellenőrzőponton (Újszász, Rózsás major) amíg a pontőr öntöttvas szalonnasütőből csurgatja a zsírt a kenyérszeletekre, addig én mindhármunk itinerét lebélyegzem. Annyira fúj a szél, hogy a tálcán le kell fogni a kenyereket, amíg el nem veszi valaki. Csak úgy röpködnek a hagymadarabok. Hát ez nagyon finom. Mindenki dicséri. Az elemekkel dacolva, nyílt tűzön, folyamatosan készíti ezt az ínyencséget a pontőr. Leöblítjük a menázsit egy korty teával, és kissé átfagyottan folytatjuk tovább utunkat. Ismét földút következik. Maga az út annyira süpped, hogy gyalog szinte járhatatlan, de széles mezsgye szegélyezi, ami nem annyira süppedős. Kissé nagyobb erőkifejtéssel, de lehet rajta rendesen haladni. Egyszer csak megszűnik a mezsgye, a süppedős út széléig fel van szántva a föld. Csak gyök kettővel lehet haladni a szántásban; szidom is az agrár arcokat cefetül, amiért nem hagytak szabadon egy másfél méteres sávot a gyalog közlekedőknek. A mögöttünk dagonyázó három hölgy egyikéről is lehull a kultúrmáz, ő is kanyarít néhány romantikus tirádát ez ügyben.
A negyedik ellenőrzőpont egy kereszteződésben lett volna, de a pléh Krisztust tartó rúdról csak egy fehér műanyag madzag lóg. Vagy a kódot, vagy a zsírkrétát, vagy mindkettőt elfújta a szél. A kereszteződést is művészet keresztezni a tapadós sár miatt.
A Kavicsos-tó mellett két hatalmas zúzalékkő hegy áll. Ezeket kellett volna az úton szétteríteni az illetékeseknek, mielőtt jövünk. Egy darabon sóder van felszórva az úton. Teljesen mindegy, sóderral együtt süpped. Az tartja bennünk a lelket, hogy már látjuk az M4 fölött átívelő felüljárót. (Máriácska)
A felüljárón igen csak bele kell kapaszkodni a túrabotokba, hogy ne keljünk szárnyra. A rajt Tápiószelén volt, de még mindig kísér minket a Tápió szele. Sokan használták előttünk sárrázónak a felüljárót, erről tanúskodik a számos sárdarab. A túloldalon megint földút következik, de ez jól járható. Pocsolyák vannak, de lehet úgy manőverezni, hogy ne okozzanak gondot. Elérünk a vasút közeli 5. ellenőrzőponthoz, ahol az előző, hiányzó kód rubrikájába is átbélyegeznek, majd fájdalomdíjul a sárdagasztásért adnak fejenként egy eper ízű túrórudit. (Abonyi út vm.) Néhány tíz méter megtétele után rájövünk, hogy nem a hátrahagyott, hanem az előttünk álló dagonya fájdalomdíja volt a túrórudi. A vasút menti útnak csúfolt egybefüggő pocsolya minden, csak nem járható. Először a vasút melletti irtáson araszolunk, aztán amikor ennek vége, az út melletti lábnyomnyi mezsgyén próbálunk haladni a szegélyező cserjékkel hadakozva. Fú, de nagy az öröm, amikor végre szilárd talajt érzünk a lábunk alatt. Az ipartelepek menti hosszú sárrázó jó a gané nagyjának a letrappolására. Amikor ráfordulunk az Abonyi útra és meglátjuk a vasút fölött átvezető hidat, már meg is feledkezünk a sarakról. A szélről viszont nem tudunk megfeledkezni, mert az mindig velünk van. Az a szerencse, hogy mindvégig hátszelünk volt. Most éppen le akar tessékelni a hídról. Juszt sem megyünk le a forgalom elől elzárt csigalépcsőn, hanem inkább egy kis kerülővel közelítjük meg a célt, a vasút mellett található Víg Bakter sörözőt, ahonnan csak egy 400 méteres séta Szolnok vasútállomása az ő számtalan sínpárjával.
Az oklevél és kitűző mellé kapott bónok felhasználásával jó társaságban ütjük el az időt a vonat indulásáig. Mindenki garantáltan víg, amire kilép a Víg Bakter sörözőből.
Ottorino |
