Túrabeszámolók

„Tarts ki, mikor nincs más benned, csak a tudat, hogy ki kell tartani.”

- Rudyard Kipling -

Sár lesz. Hát persze, hogy sár lesz, hiszen megszakításokkal ugyan, de több, mint egy hétig esett az eső. Nézzük a jó oldalát! Sem rúgni, sem nyelni nem kell majd a port az úton. Még az az óriási szerencse, hogy a túra napjára, napjaira nem jósolnak csapadékot. És különben is, le kell taposni azt a darabonként 70 forintos 100 kilométert. Ki van fizetve.

Budapest, 2023. május 20. Már a korai HÉV-re is meglepően sok túrazokni száll fel az egyes megállókban. Akinek nem állt módjában elmenni a rajtcsomagjáért, arra vár még egy hosszú sorban állás a békásmegyeri Veres Péter Gimnázium előtt. Zsebemben már ott lapul a pecsételőlap, de nem szeretem a közlekedés meglepetéseit, ezért jövök az optimálisnál eggyel korábbi járattal.                         

Békásmegyeren lemerülök a tömeggel az aluljáróba, majd a túloldali felbukkanás után célba veszem a Víziorgona utcai SPAR előtti területet. Nem tudok olyan korán jönni, hogy néhányan ne gubbasztanának már a támla nélküli padok pudvás, nyirkos lécein. Én is közibük állok (ülök). Samu Piroskával, a K100 egyik ikonjával beszélgetek, amíg megjelennek a rendezők és elkezdik összedugni a technikát. Valaki megkérdezi Piroskától, hogy hányadik teljesítése lesz ez. Szerényen azt válaszolja, hogy az ötödik, de én lebuktatom. Egy hármast elhallgatott az ötös elől. Gyors egymásutánban érkezik Kárpáti Szilvi, Inczédi Zoli és Szabó Tamás dr. alias Tom. Ilyen felállásban indulunk el rögös utunkon, ha megjön a startengedély.

Felhangzik néhány próbacsippantás, majd elkezdik élesben beolvasni a kártyákat, és lepecsételni a lapokat. Sikerül az elsők között elrajtolni, megindulunk a tömeggel a piros kereszt jelezte utcákon. Szabó Elemér a harmincnyolcadik Kinizsi Százasán imént elrajtolt ikon előzi csapatunkat. Meredeken felmegyünk egy fennsíkra, ahol becsatlakozunk a kezdetben aszfaltos piros sáv jelezte útba. A Budakalászi út kereszteződése felé tartva nem jelentkezik nálam az Ezüst-hegyi bánya felé emelkedő túrázók színes oszlopa láttán az itt megszokott flow élmény. Szóvá is teszem, hogy csak takaréklángon ég bennem a tűz. Nem sok idő van a filozofálgatásra, mert mi is megérkezünk a köves, erodált emelkedő aljához. Fel kell venni a többség ritmusát, hogy minél hatékonyabban juthassunk előre. Az Ezüst-hegyi kőbánya előtti jobb kanyar után pár méter pihentető szakaszon fújhatunk néhányat, de utána gyökereken és mészköveken kell fellépkednünk az Ezüst-Kevélyre. Jól vannak elosztva az emelkedők, egy darabig megint szintben megyünk, aztán folytatni kell a mászást a Nagy-Kevélyre.

- Nem, nem megyek ki oda – mondom Szilvinek. - Nyugodtan fényképezz, én nem állok meg, minél előbb szeretnék lejutni erről a tipliveszélyes helyről.

Meg aztán, még nem vagyok annyira fáradt, hogy megálljak a sziklánál, ahol az ezerszer látott „Egri várban” és a kapcsolt panorámában lehet gyönyörködni. Az igazi majré: a csúcs után lebotorkálni a csúszós köveken úgy, hogy közben ne sodorjanak el.

Jut eszembe: Remélem, hogy te, aki a fényesre polírozott kövekkel tűzdelt, meredek lejtőn, zárt menetoszlopban való ereszkedés közben elém ugrottál és hirtelen lefékeztél, nem vezetsz gépjárművet.

Huh! De jó ép tagokkal lent lenni a Kevély-nyeregben, még ha csak egy mély lélegzetvétel erejéig is. Egy elegáns mozdulattal ráfordulok az OKT lejtőjére.

- Haha! Itt nincs is akkora sár, mint amekkorára számítottam – mondom az éppen mellém érő Piroskának.

Nem sokkal ez után mentegetőznöm kell, hogy elkiabáltam a kedvező talajviszonyokat. Ahol lehet, ott az út peremére kell felkapaszkodnunk, ahol meg nem lehet…, nos, ott „Maradj talpon!”

A nagy koncentrációt igénylő ereszkedés után igazi ajándék a csúszós meredek lejtőt magunk mögött hagyni. Az erdőből a volt Sumica kemping kőkerítése mellé érünk. A hosszú kerítés felhúzása után felhagytak az építkezéssel; mára már az elektronikus térkép sem jelzi, hogy valaha lett volna itt valami. A Csobánka-Pilisvörösvár műút kereszteződésénél már áll néhány depós kocsi. Korai még a támogatás, de hát az ő dolguk. Először a Macska-barlang felé vezető kiágazást mellőzzük, majd a Szent-kúthoz levezetőt. Zolival megemlítjük, hogy a Pálos 70-en itt kell meredeken leereszkedni a Szent-kúthoz, hogy aztán teli hassal másszunk vissza az etetőpontról. A Hosszú-hegy előtt egy rövid szakaszon letérünk a dózerútról. Hátulról olyan hangokat hallok, mintha valaki banyatankot húzna, vagy talicskát tolna. A raszta hajú mezítlábas srác előz minket. A lépésenként koccanó fémpohár kelt olyan hangokat, mintha olajozatlan tengelyen forogna egy kerék. Összerázkódok a gondolatra, hogy akár csak 100 métert kellene megtennem egy éles kövekkel tarkított úton.

Amint visszaérünk a dózerútra, máris újra le kell térni róla, hogy nekivághassunk a Hosszú-hegynek, ami nem cáfol rá a nevére, és amit Zoli szóvá is tesz. Bizony, én is érzem, hogy szaporábban lélegzem és rövidebb léptekkel haladok előre. De, mint mindennek, ennek az emelkedőnek is vége lesz, és odafent élesen rákanyarodunk a Hosszú-hegy gerincére. Nemsokára elmegyünk a „Pilisi kilátások” pecséttartó dobozkája mellett. Mindjárt itt lesz az első ellenőrzőpontunk – gondolom, de csak a hűlt helyét találjuk. Bevillan, hogy jó pár évvel ezelőtt nem állt ki idejében a pontőrség és hosszú sor alakult ki a Hosszú-hegyen. Az imént volt valami infó az egyik fára tűzve, de a sűrű gyalogosforgalom miatt nem lassítottam le, hogy elolvassam. Pár tíz méterrel lejjebb sorban állnak az emberek; a megszokottól eltérő helyen székel az ellenőrzőpont. Sokan vannak előttem, de haladós a sor. Épphogy tudok egy pár kortyot inni várakozás közben. Üdvözlöm Rácz Frici sokszoros Kinizsi Százas teljesítőt és futballrajongót, aki csak a természetben szereti a zöldet, és aki most az asztal másik oldalán serénykedik.

Tovább ereszkedünk. Kellemesen puha, de nem túl süppedős a talaj. Szilvi szeretné, ha a célig ilyen lenne az út. Vagyunk így egy páran, de ez sajnos nem kívánságműsor. Kiérünk a dózerútra, majd kisvártatva visszavisz a zöld jelzés a sűrűbe. Két lány továbbmegy a széles úton. Nem szólok utánuk, mert az irányuk jó, csak nem a jelzett úton mennek. Valamit tudhattak, mert itt bent a mélyútban kisebb-nagyobb dagonyákon kell túljutnunk. A Szántói-nyeregben, a műút keresztezése előtt két mobil WC áll. Ezek idetelepítését túlzásnak tartom. Csak abba kell belegondolni, hogy mennyire lehet jövedelmező egy WC-s néni állás az erdő közepén…

A műúton való átkelést túrarendezők biztosítják. Valahol szétszóródhattunk, mert egyedül érek a Magas-hegyi-nyeregbe, ahol Rakk Gyula készít rendezői portrékat, az érkező, viszonylag még nett reménybeli teljesítőkről.

Ha nem csal az emlékezetem, tavaly szerkesztették bele az útvonalba a Trézsi-kutat (Moldovával szólva: Fontana di Tréfli). Ez briliáns ötlet volt. Túl azon, hogy nem kell olyan baromi meredeken nekivágni a szerpentinnek, friss vizet lehet inni és tankolni a bővizű forrásnál. Szerencse, hogy nem állnak sokan a sorban, és ezúttal senki sem akar nagymosást rendezni a kifolyócsőnél.

Még otthon ISO Sport pezsgőtablettákat dobtam üres flakonokba. Pár másodperc alatt telik meg hűs vízzel az egyik ilyen. A forrásjelzést tovább követve felkanyargok, és visszacsatlakozom a zöld sáv jelezte útba, ami felvezet a László-kúpjához és élesen rákanyarít a pilisi szerpentinre. Süt a Nap, egyetlen felhőfoszlány sincs az égen, de még nem veszek föl sapkát, napszemüveget. Kirándulókat érek utol. Levágják a hajtűkanyarokat; nekik szabad. Egyenletes tempóban érek fel arra a nevenincs rétre, ahol át lehet térni a Pilis-tetőre épített Boldog Özséb kilátóhoz vezető útra. A mi útvonalunk nem tér le arra, a zöld sávon megyek tovább, be az erdőbe. A félárnyékos hosszú úton haladva ki lehet pihenni a feljövetel fáradalmait. Piroska ér utol. Elmondása szerint belőle is többet vett ki a megszokottnál a szerpentin. Köves és sáros szakaszok váltakoznak a Nagy-Szoplák oldalában az alig észrevehetően ívelt erdei úton. Jól lehet haladni rajta, egy kicsit nekünk kedvez a pálya lejtése. Amikor előttünk egy csoport balra fordul azt hiszem, hogy megkezdték az ereszkedést a Pilis-nyeregbe, de csalódnom kell, mert jóval odébb van még a letérés. Reggel a HÉV-en megettem egy jól megpakolt disznósajtos zsemlét, aztán a SPAR előtt, a rajtra várakozva pedig egy kakaós tekercset, de már kezdek éhes lenni. Végre elérjük az élesen balra kanyarodó, köves, fatörmelékes mélyutat, és a zöld kereszt társulása mellett leereszkedünk a Pilis-nyeregbe, a második ellenőrzőpontunkra. Pecsételtetés és csippantás után rögtön helyet keresek az egyik erdei bútorzatnál, és elkezdem előpakolni az ebédemet. Sorban megérkezik minden csapattag, akad hely mindenkinek.

Kínai kaját, vagy gyrost szoktam magammal hozni az itteni étkezésre. Most gyrost hoztam, de a megvásárolt nagy tál gyrost nem kellett kétfelé porciózni, mint eddig, mert majdnem az egész belefért egy franciasalátás dobozkába (közel dupla áron az előző évihez képest). Amikor pénteken bementem a Damjanich utcai boltba, odakozmált étel szaga terjengett és nem a török srácok álltak a pult mögött. Sarkon kellett volna fordulnom, de hát sajnos sokszor csak utólag okos az ember. Nem hittem, hogy az odaégetett húsdarabokat is van pofájuk belekeverni az ételbe. Innentől kezdve ez a bolt számomra határozatlan ideig szundi. Tom is jól fel van szerelkezve kajával: sajt- és sonkakockákkal teli dobozt vesz elő. Szilvi a lánya, Luca által sütött kis sós pereceket kínál körbe.

Jóllaktam, de még maradt pár falat a dobozomban. Fene sem fogja ezt ide-oda rakosgatni, kerülgetni a hátizsákban, inkább megeszem, és a göngyöleget kidobom a szelektívbe. Az ebédet a Trézsi-kútnál tankolt ISO-Sportos forrásvízzel öblítem le, és amikor mindegyikünk összeszedte magát megindulunk a [[MÁR CSAK 99.900 LÉPÉS A CÉL]] felirat felé. Megemlegetjük május elseje hajnal-előttjét, amikor Pilisszentlélekről jöttünk fel a csapattal ide a Sárga 70 túrán.

A Kétágú-hegy gerincén előre igyekezve érzem, hogy nem kellett volna gyorsan belapátolnom azt az utolsó pár falat gyrost. Megfeküdte a gyomromat és felpuffadt a hasam; alig bírok tőle szabadon lélegezni. Nem pánikolok, történt már velem hasonló eset. Amennyire lehet kizárom a kellemetlen érzést, és a Magyarországon Csetneki Sándor által népszerűsített „Relentless Forward Motion”, szabad fordításban „Könyörtelen előrehaladás” elvét követem, miközben mélyeket lélegzek. Ez a legtöbb esetben beválik.

A széles úton kényelmesen előzhetnének a gyorsabbak, de úgy tűnik, hogy sokan leülepedtek a nyeregben, mint az iszap, és majd akkor veszik rohanósra a figurát, amikor keskeny ösvényre, vagy veszélyes lejtőhöz érkezünk. Mielőtt a végére érnénk a Kétágú-hegynek, félreállok és előveszem a nyaktakarós sapkámat és a napszemüvegemet, mert mindjárt kitett helyre érkezünk, és jóformán egész napnyugtáig a felhőtlen égboltról tűző Nap alatt kell majd működnünk. Ezen közben a többiek előrehúztak. A meredeken lejtő ösvényen ereszkedve kiabálást hallok lentebbről. Csipi kaptat szembe a mezőnnyel és buzdít minket.

Elfogy az erdő, elfogy az árnyék. Nem lehet azt mondani, hogy rettentő hőség van, de a Nap majdnem szemből süt. A vályús, kőgörgeteges ösvény az előzőnapi esőzéseknek köszönhetően nem porzik; egy kicsit bátrabban lehet rajta lefelé trappolni. A Pálos levendulaföld szomorú látványt nyújt. Mintha felhagytak volna a művelésével. Csak néhány kiszáradt növénysort látok. A levendulafröccsös stand már tavaly sem települt ki. Egy keskeny műút keresztezése után átmászok a Cseresznyés-háton, és Kesztölcnek arra a pontjára érkezek, ahol pár éve még egy kék közkút állt, és amit feltehetően 5zarrágóságból szüntettek meg. A néhai kút melletti ház előtt egy férfi áll slaggal a kezében. A csövön kifolyó víz alatt Piroska nedvesíti a sapkáját. Én is odaugrok egy gyors sapkaátitatásra. Útközben Piroska elmeséli, hogy az iménti kesztölci jótétlélek maga is többszörös Kinizsi teljesítő. Az utcákon elkanyargunk addig a házig, amely előtt már sok sok éve kislányok (most már nagylányok) frissítik a Kinizsi mezőnyét. Most nem mutatkoznak a lányok, de a slag ki van vezetve az utcára. Sokan állnak sorba egy kis hűsítő locsolásért, vagy kulacstöltésért. Mivel nekünk már vizes a sapkánk, rögtön mehetünk tovább a ránk várakozó többi csapattaggal együtt. Vizet úgysem akartam vételezni, mert Drogon majd bemegyünk a bótba.

A 117-es utat keresztezve hagyjuk el Kesztölcöt, és egy Nyáras nevű akácosban lépkedünk a már kiszáradt homokban Dorog felé. A kutyakiképző néptelen és a lőtéren sem lövöldöznek. Az út mentén autó áll és a nekitámasztott kartonlapon a VÍZ felirat olvasható.  Szponzor jóvoltából lehet félliteres ásványvizeket elvinni, de kérésre kulacsot is töltenek. Én most sem vizezek, mert ugye nemsokára a jól bevált boltunkhoz érkezünk. Na persze! Már éppen fordulnék a fotocellás ajtó felé, amikor azt olvasom, hogy a bolt április valahányadikán lehúzta a redőnyt. Puff neki! Akkor menjünk abba a 0-24-es boltba, amit már az egyik Isziniken is meglátogattunk! Megváltás, hogy van 1,25-ös Coke a hűtőszekrényben. Mélyen hátranyúlok egy deres palackért. A bolt előtt áttöltöm a kóla felét az egyik kiürült flakonomba. A kólás palack a következő szemétkosárig kiürül.

Tomot a Molnár söröző gondjaira bízzuk és megindulunk felfelé a Csolnoki úton. Ragaszkodom hozzá, hogy bemenjünk a temetőbe egy kiadós arcmosásra és sapkabevizezésre. Az arcmosás fejmosásba csap át. Muszáj így előkészülni a Getére, nem beszélve a Katlanról. Utcán emelkedünk addig a bonyolult kereszteződésig, amit egy iparvágány szel át. Az ipartelep mellett néhány depós kocsi várja a hozzájuk tartozó túrázókat. Tartok tőle, hogy a Belányi telep utáni rövid, de meredek emelkedő agyagos sara nagyon meg fog akasztani, de amikor odaérünk meglepődve tapasztalom, hogy már megszikkadt a talaja. Lassan emelkedek a Kis-Gete felé; a többiek már eltűntek a látóteremből. Az erdei útról a dús lombozat miatt már nem lehet látni a kisebb keresztet a hegyoldalban. Kijutok a fákkal takart szakaszról, feltárul a horizont; alant Csolnok terül el. Visszatérve a fás részre már nem kell túl sokat várnom arra, hogy az utolsó emelkedő után lassan kinőjön a földből a Nagy-Gete tetején álló monumentális kereszt. „Sing Hallelujah!”

A pontőrök most nem sátorlap takarásában, hanem a bokrok árnyékában osztják az igazolásokat. Pár emberrel előttem áll a sorban Szilvi és Zoli; intünk egymásnak. A pont után egy félreeső helyen megállok szerelvényt igazítani. Még elég hűs a Dorogon eltárolt kólám, nagyokat húzok belőle. Megvárom míg egy népesebb csoport lefelé indul, aztán én is ereszkedni kezdek. Ez is egy nagyon majrés szakasz, szerencsére már kellően felszáradt a talaj és a kövek sem csúsznak. Jó, hogy a meredekebb sziklás, lemászós részeknél kialakultak elkerülő keskeny csapások, így az óvatosan haladókat kevéssé veszélyeztetik a meredeken is mindenáron lerongyolók. A hosszú lejtő után egy nyúlfarknyi emelkedő jelzi, hogy az itteni (később lesz még egy) Öreg-kőnél járok, azaz nemsokára egy fenyőfás részlethez fogok érni, amelyiknek a széléről már látszik a „messzi” Hegyes-kő.

Vörös talajú, sárgadinnye méretű kövekkel megszórt, Mars-béli tájra emlékeztető mélyút vár rám. Ezen kell lekínoznom magam boka- és egyéb ficam nélkül. A fedélzeti számítógép csúcsra van járatva. Szkennelnie kell minden négyzetcentimétert, nehogy rossz ütemben, rossz helyre irányítsa a futóműveket. STACK OVERFLOW ERROR! A lejtő legeslegaljára érve lehunyt szemmel egyperces néma rebútolást iktatok be... Done.

Tavaly, itt a hegy alatt jobbra kellett továbbmenni a kék sávon Tokodra, most ez csak opció. Én balra indulok a kék kereszten, de előbb elengedek vagy hat embert, akik szemmel láthatóan határozottabban róják a métereket. Berkenyés ”Kiscsibész” Gábor maga elé invitál, de elhárítom az előzékenységet, mert az előttünk magasodó löszfalat a lehető legnagyobb nyugalomban, nem kapkodva akarom megmászni. Szerencsére még nem tudott teljesen kiszáradni a talaja, nem kell púderben evickélni. Feljebb - túl már a nehezén - pihengetnek néhányan a cserjék tövében, de elterült embereket ezúttal nem látok. A marasztaló bokrok közül a Katlanra bukkanok ki. (Nem ez a hivatalos neve, csak a túrázó társadalom ruházta fel ezzel a névvel.) Térdig érő, még zöld gabonatábla melletti csapáson haladok előre. Egy lanka tetején álló magasles alsó lécén Szilvi ül.

- Miért a napon ülsz? - dörrenek rá, amikor észreveszem, hogy ő az.

Elmondja, hogy először a fűbe ült le, de a kullancsok elől átült ide. Sajnos neki keményebben odavágott a löszfal. A Hegyes-kő felé menet latolgatja, hogy hol szálljon ki, vagy ha mégis továbbjön, akkor elenged minket, mert valószínűleg szintidőn túl fog célba érni.

- Előbb-utóbb túl leszel a holtponton - próbálom vigasztalni. - Hamarosan kedvezőbb színben fogod látni a világot.

- Nem holtpontom van, hanem rosszul vagyok – válaszolja.

A továbbiakban hallgatok a témával kapcsolatban, nem akarok rátenni még egy lapáttal a rossz közérzetére. Akárhogy is, de el kell jutnunk a Hegyes-kő oldalába, aztán le kell kecmeregnünk a Tokodi Pincékhez.

Derűlátó vagyok. Én is voltam már nem egyszer ilyen rosszullét közeli állapotban, (most is nehezen rázódott le a Pilis-nyeregben nem eléggé megrágott étel). Szilvi sem most jött le a falvédőről, többszörös maratoni futó, tudnia kell átlendülni a nehézségeken.

Tény, hogy már tökrohasztó meleg van, akadály nélkül tűz a Nap, és iszonyat mélyen van a műút, amire le kell ereszkednünk. Egy túrázó a fejére borított dzsekijével védekezik a napszúrás ellen. A környéken nem egyszer láttam már okádó embert. Odaérünk egy rövid, de nagyon meredek lejtőhöz, aminek a gördülő köves talaja még száraz időben is csúszik. Az előttem tipegő lány meg-megcsúszik az ösvény szóratán. Szólok neki, hogy oldalazva próbálja meg. Mond valamit, amit nem értek, de miután oldalazásra vált, már nem csúszkál. A puszta lejtőről egy fás részletbe térünk. A lány mögött haladva a lábam elé figyelek, mert ez az ösvény sem szűkölködik buktatókban. Egyszer csak lefejelek egy belógó, vastag ágat. (((!!!)))

- Kösz, hogy figyelmeztettél. De szépen sziporkáznak körben ezek a neon csillagok!

Nem akar véget érni ez a lejtő. Bahh! A végtelen lejtő végén balra fordulunk a remegő aszfalton. Nagy az autóforgalom.

- Figyi! Beülünk a kereszteződés előtti buszmegállóba frissíteni – mondom Szilvinek.

A bódéra nem tették ki a MEGTELT táblát, de szorosan egymás mellett ülve csoffadozik benne hat túraruhás figura.

- Valahol mégis meg kell állnunk, mert sótablettát akarok bevenni – mondja Szilvi.

- Bírd ki még egy kicsit! Átkelünk a túloldalra, és felmegyünk a pincék közötti úton, a réten álló szaletlihoz, és ott fogunk egy teljes körű restaurációt végezni. Nyugi, nincs messze.

Örömmel látom, hogy most nem bitorolja alkalmi büfé a szaletlit, be tudunk ülni, és le tudunk pakolni. Zoli is itt pihent, de már indulni készül. Nagyon tolja a fiú.

- Mi legközelebb a mogyorósbányai temetőben fogunk frissíteni – közlöm Zolival a tervezetet.

Egy kedves valaki (akadnak még ilyenek) sós mogyorót és gumicukrot hagyott a középoszlopot körülölelő asztalkán. Becsavarok egy Energy gélt és ráiszom a maradék lét. Egy pár szem tepertőt is elmorzsolok és fogyasztok néhány szál nudli alakú, extra savanyú gumicukrot is az otthagyottból.

Fél szemmel Szilvit figyelem. Még nincs teljesen jól, de a negatív gondolatait már nem önti szavakba. Szedelőzködünk. A Mogyorósi-Kőszikla felé vesszük az irányt. Megfontoltan, hatékony energiafelhasználással haladunk fölfelé. Kis erdőrészletek váltakoznak kitett helyeken vezető, vályús ösvényekkel. Megállás nélkül fel tudnánk jutni a Kőszikla tetejére, a TIT emlékkővel egy szintbe, de egy gyorsabb csoport kedvéért félre kell állunk. A csúcs után, Mogyorósbánya felé vannak jól kocogható lejtők. Az összevissza erodált mélyúthoz érve vissza kell fognunk magunkat, mert zárt menetoszlop ereszkedik előttünk, nem kockáztatunk előzést.

A temető platójára érve felsóhajthatunk, mindjárt itt lesz a várva várt felfrissülés. Benyitunk a vasajtón. A ravatalozó előtti két pad üresen áll. Egy feltehetően helybéli temetőlátogató hölgyet üdvözlünk, aki láttunkra rögtön tudja, hogy miről van szó, és kérdezés nélkül mutatja, magyarázza, hogy merre található a vízcsap. Már számos alkalommal vételeztünk itt vizet, de természetesen megköszönjük a szíves útba igazítást.

Ős pestiként azt kell mondjam, hogy minél távolabb vagyunk Budapesttől, annál figyelmesebbek, kedvesebbek az emberek. Múlt héten a Horthy Miklós emléktúrán, a felvidéken, amikor lakott területre érkeztünk, nem volt olyan járókelő, aki ne szólított volna meg, ne érdeklődött volna az utunkról, vagy legalább ne köszöntött volna.

Na, de térjünk vissza a temetőbe! Friss, hűs víz ISO-Sport pezsgőtablettával, töpörtyű, Szilvi sós pereckéje, Hawaii. Tom érkezik. Épp csak beszagol. Ő lent, az ellenőrzőponton szándékozik étkezni. Hát, mint tudjuk, a hosszú évekig ellenőrzőpontként is rendelkezésre álló Kakukk sajnos bekakukkolt, ezért már tavaly óta az útirányunkba eső iskolaépület előtt és az udvarán van az ellenőrzés és a fizetős etetés, itatás.

Zoli nagyon kedves, megvárt minket a ponton. Pecsételés és csippantás után menten továbbindulunk hármasban. Tomot megint hátrahagyjuk ezúttal a levetykéje mellett.

Ha jól emlékszem, már tavaly is szépen le volt aszfaltozva a Mogyorósbányáról kivezető út, de lift még mindig nincs. Évről évre egyre jobban kell küzdenünk, hogy felérjünk a ligetes, lugasos útra, ahol normális esetben szintben való haladás közben lazíthat az ember. Most viszont csak cikkcakkban lehet szökellni az egymást követő óriáspocsolyákat kerülgetve. !!!Prapa-tapa-tapp!!! Váratlanul kiszalad egy rövid sorozat.

- Elnézést, de ennek ki kellett jönnie.

- Semmi gond, neked legalább sikerült – válaszolja Szilvi.

Nem firtatom a hogylétét, de látom, hogy az árnyas úton kezd magához térni. A kék sáv ráfordul az itteni Öreg-kő felé vezető emelkedőre. A keskeny ösvény mellől szépen kiirtották a dzsindzsát, akadálymentesen lehetne haladni, ha nem lenne ez a hátratántorítóan meredek emelkedő. Egy hatalmas, láthatatlan léggömböt fújunk fel, mire felérünk az Öreg-kő pihenőjébe. Sajnos csak a sziklamászók autói parkolnak itt; pontőröket utoljára egy évekkel ezelőtti Kinizsin állomásoztattak a pihenő bútorzatnál a szervezők, pedig itt aztán lenne értelme. Nem részletezem, hogy miért. Szó nélkül lemaradok az egyik asztalnál, és elrakom a sapkámat, ma már nem lesz rá szükség. A valódi ok a megállásra a szomj. Szerepet játszhat a szomjúságom kialakulásában a Tokodi Pincéknél elfogyasztott energiazselé. Kiinnám a Dunát is, de nem errefelé folyik. Nem tudom, hogy némelyek hogyan bírnak végigmenni egy hosszú távú túrán úgy, hogy csak ilyen fo5okat majszolnak.

Jól siethető lejtőn érem utol a többieket. Szembe jön egy bácsi és lelkesen informál arról, hogy 650 méter megtétele után le fogunk érni a Szent-kúthoz. Nagyon szépen megköszönjük a kedvességét, de tudjuk, hogy a távolságot igencsak alábecsülte. Nem számít, fő a figyelmesség, amiről már az előbbiekben is szóltam.

Leérünk egy hosszú kerítés mellé. Az egész útvonalból talán ez táj tetszik a legjobban. (Nem a kerítésre gondolok.) Élénk tűzszínekkel festi meg a mezőt a lenyugodni készülő Nap; a látóhatár a homályba burkolózó messzi hegyvonulatoknál látszik kibontakozni.

A mezőről élesen balra fordulva, meredeken megyünk le a Szent-kúthoz. Két nagy pohár vizet iszom, majd az egyik flakonomat is megtöltöm a forrás hideg vizével, és csak ezután megyek pecsételtetni.

Vélemény: Pontőrséget inkább az Öreg-kői pihenőbe lett volna értelme állítani.

Murvával vastagon felszórt sétányon hagyjuk magunk mögött a péliföldszentkereszti Szent-kutat. Balra birkák heverésznek az elkerített legelőn. Jobbra cukorkaszínű bicikli-csontvázak sorakoznak, amelyek felébresztik Szilviben a fotóművészt. Az egyik képbe én is belezavarok. A büfé mellőzése után a templom felé megyünk, és onnan ereszkedünk az idősek otthona elé, ahol jobbra ráfordulunk a Bajóti műútra.

Túratársaim az idő és a pozíciónk viszonyát firtatják. Örökzöld téma. Ideérve nem az órámat nézve szoktam az esélyeket latolgatni, hanem a Nap állását figyelem. Az egész atommáglyának látszania kell még a hegyek fölött, ha majd kiérünk a lombok takarásából. Azt hiszem nem sikerült teljesen megnyugtatnom őket, de a Nap korongja és a hegyek rajzolata között még jó húsz centi van innen nézve, és ez több mint biztató. Közben szabaddá vált az Öreg-kő tömbjének látványa is. Mutatom a többieknek, hogy nemrég még a tetejéhez közeli pihenő után kunkorodtunk rá a lefelé vezető útra. Szántóföldek mellett, az útra szórt zúzalékköveken megyünk be az erdőbe, hogy átmásszunk egy hegyen, amihez többféle név van rendelve a különböző térképeken. Én ezek közül következetesen mindig a Kökényes-hegy elnevezést használom. Akárhogy is hívják, évről-évre ez is egyre magasabb lesz.

Érezhetően hűvösebb lett a levegő. Látom, hogy Szilvi már teljesen magához tért, az élen megy, nehéz követni. A hegyről lefelé néhol kocogásra váltunk. Túlpörgetett motor zaját halljuk.

- Mi az? Megint pont most van autóverseny a Bika-völgyben?

Amire leérünk a völgyben kanyargó műútra már nem mutatkozik semmi nyoma annak, hogy autóverseny lenne. A kis földes parkolóban van felállítva a Multinavigátor frissítőpavilonja. A Pilis-nyeregben kapott bón felmutatásával ihatunk szörpöt, és csipegethetünk a különféle rágcsákból, gyümölcsdarabkákból. Nagyon jól esik, köszönjük szépen. A szomszédos hot dogos standon Hotdog-man szolgálja ki a vevőkörét. Valaki éppen jégkása iránt érdeklődik. A jégkásáról mindig az a jelenet jut eszembe, amikor egy túrázó egy régebbi, szintén meleg napra eső Kinizsin jégkását rendelt. Az eladó kérdésére, hogy citromos, vagy málnás legyen-é a kása, a vevő azt válaszolta, hogy: ”Mindegy, a tökömre lesz.”

Túloldalt, a szalagkorlát mellől megint emelkedőnek vágunk neki. Felmászunk egy távvezeték alá, és vastraverzek társaságában kaptatunk tovább egy domboldalban. Egy túrázó megkéri Szilvit, hogy vegye ki a sörét a hátizsákjából. (...?), (…!) Az aktus után Arany János emberi nagyságát illusztrálja az Epilógusból vett idézet alapján:

„Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam, / Gyalog bizon’… / Legfölebb ha omnibuszon.”

Érdekes felvetés. Abból a nézőpontból még nem is tekintettem Aranyra, hogy a költők közül esetleg ő volt a legjobb gyalogló. Részemről a társalgás akkor fejeződik be, amikor emberünk azzal áll elő, hogy A walesi bárdok egy elhibázott, utálatos mű. Ezen az emelkedőn már túl érzékenyek az idegvégződéseim ahhoz, hogy kiderítsem, honnan ez a bárdolatlanság. Lehet, hogy már az összes sör elfogyott abból a hátizsákból.

A tartóoszlopok melletti utolsó rugaszkodásnál már igen sötét van a cserjék takarásában. Felérve még világít a murvás út, de a Domoszló-völgy hajtűkanyarjában nem érdekel, hogy a többiek vakrepülésben akarnak továbbszárnyalni, megállok, hogy előkotorjam a fejlámpámat és az akkumulátorokat. (Külön pakoltam őket, nehogy egész nap világítson a hátizsákom belseje.) A többiek is megállnak szerelni. Közben egy ember a félreállásunk irányába menne tovább. Gyorsan, élesen balra kanyarítom, bár nem kérdeztem meg, hogy a túrán van-e.

A sötétség okán megint arról faggatnak, hogy időben vagyunk-e. Jaj, csak nehogy rám is átragadjon ez a para!

- Igaz, hogy már nem tudjuk szürkületben elérni Pusztamarótot, ahogyan általában szoktunk, de még mindig toronymagasan mi vagyunk az út császárai – próbálom megint megnyugtatni őket.

Sarakat kerülgetve érünk le Pusztamarótra. Nagyon jól világít a lámpám, de ahol nem csillog a sár, ott lámpafénynél kevéssé lehet felmérni, hogy mennyire csúszós, vagy süppedős a talaj. Csupán két percre ülünk le a nagy esőházban üzemeltetett büfé előtti padra, hogy igyunk egy pár kortyot, és bekapjunk néhány szem tepertőt. Sajnos a zsebkávé bonbon otthon kuksol a sötét hűtőszekrényben.

Francba! Nem szokott itt ekkora sár lenni. Átküzdve magunkat a kritikus részen elérjük a murvás utat, ami töredezett műútba megy át, és ami a Vízválasztóhoz visz. A kereszteződésben bekanyarítunk két továbbigyekvő hölgyet is. Már egy ideje figyeltem, hogy beszéd közben mikor vesznek levegőt, de sikertelenül. A piros sáv kiágazásánál ismét terelni kell őket:

- Oda, a két bokorcsoport közé …, igen, oda be. Úgy, úgy.

A Kis-Gerecse oldalában, a mészkövek között emelkedve is sáros a talaj. Ilyet még nem pipáltam. Úgy látszik éjszakára jut a sár zöme. Jó, hogy Pusztamaróton nem vettem fel a széldzsekimet, mert pólóban is izzadok.

A köves szakasz után következik egy rövidebb, de meredekebb emelkedő, aztán fent leszünk a Gerecse üdülő lejtős telke előtt. Itt valami traktor-rodeó lehetett, mert már a Gerecse 50-en is hatalmas pocsolyákat kellett kerülgetni, és ez most sincs másképpen. Ez egy kellemes, bealvós út szokott lenni, de most távolról sem az, folyamatos koncentrációt igényel. Fölöttébb strapás a haladás. Azzal próbálom lazítani a feszkót, hogy felidézem a L'art pour l'art Társulat - Jajj de fáj a lábam!!! című jelenetét, amit valaki az előző héten rakott fel a Kinizsi Százas csoportba:

A kamera egy lombos erdőrészletet vesz. Kezdetben csak Laár hangját lehet hallani, amint keservesen azt kiabálja, hogy: „Jaj, de fáj nekem a lábam!”, majd lassan, cowboy kosztümben besántikál a képbe, és így folytatja: „Jaj, a lábam de fáj nekem! Mindig annyira fáj a lábam, jaj!”

Egyszer csak váratlanul lábon lövi magát egy revolverrel.

„Eóóó!!! A lábam nagyon fáj.” (((Puff!))) „Jáháj! A lábam!” (((Puff!))) „Húúú, nekem nagyon fáj a lábam most már megint.” (((Puff!))) „Júúúj! Jaj, a lábam nagyon fáj nekem mindig annyira fáj a lábam.” (((Puff!))) „Áháj!” - És így, magát lábon lődözve sántikál ki a színről.

Körülnézek. Nincs senki a környéken. Eléggé el nem ítélhető módon, szegény alukáló vadakat felriasztva belekiabálok az éjszakába:

- Jaj, de fáj nekem a lábom, most már itten! Jajj, de fáj!

Zoli lemaradt szerelvényt igazítani. A távolból hangzik fel a kétségbeesett kiáltása:

- Jaj, de fáj a lábam…

Szilvi is rákezdi: - Nekem meg jaj, de fáj a hátam…

Valaki váratlanul megelőz, de rá se bagózik a performance-unkra. Röhögünk egy sort, enyhül egy kicsit a fáradtság és vele a fájdalmaink is.

Egyre jobban lejteni és kövesedni kezd az út. Nemsokára leérünk ahhoz az elágazáshoz, ahol balra le kell térni a szélesebb útról. Évek óta táblakarácsonyfa jelzi a letérést. Régebben a helyismerettel nem rendelkezők közül sokan benézték ezt, és tovább mentek Tardos felé. Kiérve az átkötő dzsindzsás ösvényről lemaradok cipőfűzőt spannolni és inni egy pár kortyot.

- Ti is láttátok azt a két csontvázat az úton? - kérdezem a többiektől, amikor utolérem őket. Középtermetű kutya nagyságú állatokat téphettek szét ragadozók, a lerágott csontvázakat intő jelként az úton hátrahagyva. Rövid időre becsatlakozik a Gerecse-tetőről Tardos felé menő kék háromszög jelzés. Pár perc múlva kerítés mellé ér az út, nincs már messze a Bánya-hegyi tisztás.

Szilvinek nagyon tetszik a rét fölött kifeszített lámpasor. Valódi vidámparki hangulat fogad, csak verkliszó, egy céllövölde meg egy ringlispíl hiányzik. Ellenőrzés és az ellátmány tea átvétele után helyet keresünk egy sörpadon. Velünk szemben, a rét túloldalán van felállítva a rettegett „dögsátor”. Azok vészelhetik át benne az éjszakát, akiket itt intett le a sors keze. Szilvi pakolás közben kiteszi maga mellé a padra a töpörtyűs dobozkáját. Egy, idáig géleken tengődő túratárs megkívánja és kér belőle. Szilvi készséggel borít a markába egy adagot. Amikor éppen felcihelődünk megérkezik Tom. Nem tom, hogy Piroskával hol veszítettük el a kontaktot; szerintem előttünk járhat, de Zoli biztosra mondja, hogy mögöttünk van még. A vurstlihangulatból ismét belehasítunk az éjszakába. Kezdetben, a mészkőbánya mellett szokatlanul sáros az út, de aztán kövesedik. Később, egy jó darabon viszont csak az út peremén tudunk haladni, akkora mélyszántást végeztek óriás gumiabroncsok az úton. Elérünk a ponthoz, ahol arról mesélhetek, hogy régebben egymás után négy rozoga létrán kellett átmászni. Sokáig itt rozsdálltak a lebontott kerítéselemek.

Afelé a négyzet alakú szántó felé közeledünk, amit hol felszántanak, hol ugaron hagynak. A Gerecse 50-en láttam, hogy éppen ugar a terület. Az emberek akkor átlóban vágtak keresztül rajta. Azt javasolom a többieknek, hogy bízzuk a véletlenre a dolgot. Ha, amikor odaérünk keresztben látjuk sorjázni a lámpafényeket, akkor ne erőltessük mi sem a négyzet oldalain való hivatalos út követését, hanem tartsunk a falkával. A sors fricskája: senki nincs a placcon, amikor odaérünk. Hát, akkor már ne mutassunk rossz példát az utánunk jövőknek, menjünk az oldalakon! A felső saroknál járva hátranézek. Gyönyörűen, átlóban jönnek fel, és vágnak elénk a túrázók. Nesze nekünk útvonalkövetés!

Ott megyünk ki a szántó mellől, ahol régen az utolsó, a legrozogább létrán kellett kimászni. Most csak nagy köveket kell kerülgetni a bozótban. Széles út vezet le a mezőn a Vértestolnai műútra, de minket még kétszer bevisz a susnyásba a kék turistajelzés, ami önmagában még nem is lenne baj, de a nyamvadt kis ösvényeken bokáig fel van taposva a sár. Már bánom, hogy nem özönlöttünk le a széles földúton, mint ahogy azt a Gerecse 50-en a legtöbb túrázó tette. Az útvonalkövetésnek is van határa. Végül is a nagy sár tekinthető vis maiornak. Most már mindegy.

„Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm...” Majdnem új; még csak a Sárga 70-en vitt végig.

A műúton próbáljuk letrappolni a sarat az útmentén parkoló depós autók mellett haladva. Hiába toporzékoltunk, mert a műútról balra kanyarodva kezdődik az igazi sárrodeó. Jelentősen visszavet az állandó kerülgetés. Annak is örülni kell, ha nem faltól-falig vannak az egyes sármedencék. Így küszködünk a Peskő alatti úton körülbelül addig, amíg Tarján felől felköt a kék kereszt jelezte turistaút. Innentől is akad sáros szakasz bőven, de már nincs az az intenzív fakitermeléssel kapcsolatos dúlás, amit a közelmúltig végeztek errefelé.

Mélyúti rövid emelkedő >>> kis kőhíd >>> a zúzalékköves szórat sűrűsödése >>> elnyújtott balos kanyar: Feltartóztathatatlanul nyomulunk Koldusszállás felé. Addig rugdossuk a zúzalékköveket, amíg feltűnik az enyhe lejtő végén egy fénypont. A fény az alagút végén. Örülünk. Ez már az utolsó előtti ellenőrzőpontunk lesz.

Adminisztráció után a Tengerszem jóvoltából gépleves és tea közül választhatunk. A sós levesre esik a választásunk. Becses prédánkkal a bozótba rejtett pihenőbútorzathoz vonulunk. Egy kevés töpörtyű is előkerül. Kell a kalória, bőven van még előttünk taposni való. A puszta adathoz, hogy „már csak” 17 km van hátra, hozzátartozik egy nem látványos, de igen combos szintemelkedés is. A röp-restaurálás után a sárga sáv mentén indulunk tovább, eddigi irányunkkal majdnem ellenkezőleg. Szótlanul baktatunk az egyre erősödő emelkedőn. A fénykörömet bámulom a köves úton, nem tekintgetek fel félpercenként, hogy mikor látszanak már az út hajtűkanyar utáni felső ágán sorjázó lámpák fényei. Monoton, de beválik a módszer. Egyszer csak mi nézünk le a felső ágról a lent imbolygó lámpasorra. Felérünk a Kis-rétre. Az enyészetnek átadott, de nem túl régen még teljes pompájában tündöklő faragott pad és az öreg tölgyfa utáni kereszteződésben több jelzés találkozik.

- A sárga négyzeten az M1 mellé lehet lejutni. A G50 utolsó előtti ellenőrzőpontjához szoktunk lemenni arra – mondom Zoli kérdésére válaszolva. - A piros kereszt pedig átkötés a Turulhoz vezető piros sávra.

Mi persze majdnem a túra végéig a sárga sávhoz igazodunk. Hamar véget ér a pihentető szintbeli szakasz. Emelkedő utunk felköt egy széles, köves dózerútra, ami folyamatosan tovább emelkedik. Amikor elérjük a pontot, ahol a sárga sáv letér az Arany-lyuk felé, pár métert továbbmenve félre állunk egy kis idegkisimításra és a még megmaradt löttyök megivására. Az érkező túrázók egyike bizonytalankodásnak véli a félreállásunkat, és figyelmeztet a letérésre. Magyarázkodás helyett megköszönjük az információt.

Pár éve fél füllel hallottam egy érdekes adatot, utunk előttünk álló szakaszával kapcsolatban. Ennek ismertetése momentán meglehetősen demoralizáló lehet, de azért gonoszul megosztom a többiekkel. Az útvonalmetszeten világosan látszik, hogy vár ránk még egy olyan pont a Kappan-bükki útcsomópont közelében, ahol pár tíz méterrel magasabban leszünk, mint amikor a Nagy-Gete tetején voltunk. Ez egyben válasz Szilvi kérdésére, hogy meddig megyünk még felfelé?

Nagyjából akkor megyünk át emelkedésből süllyedésbe, amikor erősen kanyarogni kezd az út. Jóval később, a piros jelzés társulása után alig észrevehetően megint emelkedünk, de ennek örülünk, mert ez azt jelenti, hogy kisvártatva az utolsó ellenőrzőpontra érkezünk. Igen, a távoli fényforrás egy tábortűz. A papírmunka után egy percnél tovább nem bírunk a Szent Péter rotunda pihenőjében ülni, mert felfüstölődnénk.

Meredeken vezet lefelé a sárga jelzés. Egy Kálvária három keresztje után megkezdjük a stációk visszaszámlálását. Valaki - nem közülünk - megjegyzi, hogy rohadtul messze vannak egymástól az egyes stációk. Igaza van. Akkor válik technikássá a terep, amikor a kényelmes erdei útról egy szurdok mellé visz be a jelzés. Sziklák között kell manőverezni, óvakodva bárminemű ficamtól és a szurdokba csúszástól. Az I. stáció elérésekor megkönnyebbülhetünk. Az örökmécseses oltár után már csak a túra utolsó emelkedőjét, egy ötméterest kell leküzdeni, és már kint is vagyunk a Baji-szőlőhegy oldalában. Nincs még világos, de már el lehet oltani a lámpákat. Hosszú és meredek flaszteres lejtő vár még ránk, de már jogosan érezhetünk a zsebünkben egy újabb kerek, vagy ovális jelvényt. A pincéktől a Bajra vezető keskeny műút általában huzatos, de most nem kell felvennem a széldzsekimet. A templom előtt megkérem Szilvit, hogy nyomja a kutat amíg arcmosással frissülök. Úgy akarok kinézni, mintha most jöttem volna ki egy könnyed színházi előadásról. Csalódottan hallom, hogy Szilvi szerint nem sikerült a beavatkozás.

A Petőfi Sándor utca hajlata után vizslatom, hogy mikor tűnik fel a távolban a vasúti átkelő villogó fehér fénye. Hiába, mert elfelejtették megmetszeni az azt takaró fákat. Amikor elmaradnak a házak, megint belekezdünk a „Jajj, de fáj a lábam (hátam)” műsorba. Az előttünk haladó túratárs azt mormogja, hogy neki víz- és vérhólyagok vannak a talpán, mégsem jajgat. A vasúti átkelőből integetünk a Tóvároskert megállóban ücsörgő, már kicsekkolt túrázóknak.

- Innen még több, mint másfél kilométer a cél – közlöm.

- Olyan sok? - kérdezi Zoli.

- Igen, ha a hivatalos úton megyünk, és naná, hogy azon megyünk a fenyőfáson keresztül.

Beletörődnek. A Vértesszőlősi úton Corradi Surddal találkozunk. Ő is éppen most járja be az útvonal utolsó métereit, csakhogy neki ez lesz a 39., igen, a harminckilencedik sikeres Kinizsi Százasa. Piramidális.

A tatai céltábor területére érve a sok erősen sántító ember között nem tűnik jó ötletnek a ”Jajj, de nagyon fáj...” előadása, mert egyesek csúfolódásnak vélhetik, úgyhogy néhány mondat után abbahagyjuk. A vasárnap reggel fénypontja a díjazás átvétele és a gratulációk fogadása. Az ebédlőben villásreggeli helyett kanalasreggeliben részesülünk. Egy túratárs felajánlja a kajajegyét. Kivárok egy másodpercet, hogy ne tűnjek belesnek, de aztán jelentkezem a jegyért. Gondoltam, majd szétosztom magunk között a megnyert tányér gulyáslevest, de a többiek nem tartanak rá igényt. Nem erőszak a disznótor. Így, a túlélő üzemmód végeztével gond nélkül lecsúszik a második adag is. Tom érkezik. Neki is sikerül a tálcára lötyögtetni a levest, akárcsak nekem.

Mialatt várjuk az ideális időpontot, hogy elinduljunk a vasútállomásra, megérkezik Piroska is. A kanalazgatás közben aggódtunk, hogy sikerül-e behúznia a 35. Kinizsi Százasát, de felesleges volt. Győzött az akaraterő.

Az ebédlő elhagyása után, a sportpályán kikövetelem Szilvitől a táncot, amit akkorra terveztünk lejteni, amikor sikeresen célba érünk. A tervhez képesti annyi eltérés megengedett, hogy nem keringőzünk, hanem egy dögös twistet járunk, amelyhez acapella én szolgáltatom a talpalávalót. A régebben fiatalok ismerhetik a „Leesett a pap az ágyról, Twist!” kezdetű opuszt. Akik nem ismerik, azok érdeklődjenek a felmenőik körében. Fognak neki örülni.

UTÓSZÓ GYANÁNT: Fájdalmakban, mentális mélypontokban ezen a Kinizsi Százason is volt részünk, de többé-kevésbé sikerült túltenni rajtuk magunkat. A hirtelen jött meleg idő miatt én olyan 70-72%-ra tettem a teljesítési arányt, de túlbecsültem. A statisztika szerint 67,5778% lett a vége.

VÉLEMÉNY: A Kinizsi Százas csoportban feladásról beszámoló túrázók, futók 90%-a az én olvasatomban a menetidő erőn felüli lefaragása miatt faragtak be.

TISZTELETKÖR: Elismerés illeti azokat, akik olyan fizikai és szellemi szintre hozták fel magukat, hogy 2023 május 20-án reggel jó eséllyel indultak a Kinizsi Százas teljesítménytúra sikeres teljesítéséért. A szervezőknek, rendezőknek, szponzoroknak, és nem utolsósorban az önzetlen segítőknek pedig köszönet jár.

Ottorino