Kazinczy 200 sikeresen teljesítve 43 óra 32 perc alatt + másnap még leseperve a Tolvaj-hegy aljától Kékedig a túra legnehezebb része az Északi Zöld, még 20 km - 1500 m szinttel.
Tamásnak hála, már csütörtök késő délután a Kovács-villába érkeztünk, ahol kellemes társaság, kenyérlángos, és söröcske várta az idelátogatókat. Persze itt még mindenki happy, meséljük a régi élményeket, mintha egy osztálykiránduláson lennénk. Persze a nagy mosolygás közben azért belül lüktet a szívem, de próbálom elhessegetni a másnapi kihívást.
Persze jön aminek jönnie kell. Péntek reggel már korán serte-pertélek, mit-hova-hogyan-miként.. Legyaloglunk a központba, és várjuk a kisvonatot, ami Széphalomra, a rajt helyszínére repít minket. Szokásosan betámadjuk a vendéglátó helyiséget, és ismét jó hangulatban várjuk a rajtot. 9 óra előtt negyed órával megjelenünk Zolival a rajt helyszínén, majd pillanatok alatt el is rajtolunk. Sokan kezdenek futva, én kellemesen gyalogolva vágok neki Zolival a megmérettetésnek. Rudabányácska után az emelkedőn egyedül maradok, és így is hódítom meg a Magas-hegy kilátóját. Gyors pecsét, és óvatos kocogással érem el a Zsólyomka-völgyi pontot. Szerettem volna végig pecsételni, de mivel itt nem volt, ezért innentől hagytam, és csak a rajszámomat diktálgattam mindig. Megmászva a Magyar-kálváriát, hamarosan a Kovács-villában eszegetem a finomságokat. Negyed órán át frissítgetek, a Mackó sajtra kifejezetten rájárok :) Kimászva a Nagy-nyugodó nyerget, belegondolok hogy milyen jó lesz itt visszafele jönni már a célba.. Kellemes kocogás következik, utolér Orsi, aki kicsit még a villa előtt elkavart. Innen igazából a célig végig együtt mentünk, de ezt akkor nem gondoltam volna. Venczel Krisztián is a környékünkön van, de sajnos neki most ez nem sikerült :( Orsinak megmutatom a mindig rengeteg hangyás részt a Cserép-tói nyereg előtt. A Fekete-hegyi kilátó emelkedőjét szerencsére könnyen vesszük, és kerek 4 óra alatt teszünk meg 25 km-t jó adag szinttel. Lefele óvatos kocogás, szeretem ezt az utat Mikóházáig. Itt frissítőpont üzemel, májkrémes kenyereket tüntetek el paradicsommal, és persze az elmaradhatatlan kólával. Eztán kitérünk a nyomóskúthoz, és felfrissülünk, mert bár nincs nagy forróság, de azért elég meleg van. Végig gyalogolunk Alsóregmecig, majd Éva és Egon frissítőpontja következik. Ahol ők ott vannak garantált a jókedv, és a bőséges ellátás. Itt például a barack befőttre raboltam rá rendesen. Tehénlepények között lavírozva haladunk tovább, ki a felsőregmeci műútra, ahol hosszantasan gyaloglunk a falu felé. A távoli hegyeket nézve viharfelhő közeledik, és a meredélyek csak hamar el is vesznek az esőfelhőbe. Bízom benne hogy nem felénk jön a vihar, de a szélirány nem győz meg.. A vihar erős szele megérkezik, megállok és elpakolom a létfontosságú cuccokat biztonságba. Egy valamit felejtettem el, a váltózoknikat. Erre akkor még nem jöttem rá.. Ahogy közvetlenül a Felsőregmec tábla elé érkezünk egy kb hatfős csapattal, abban a minutumban hatalmas eső zúdul ránk. Szanaszét ázunk a pillanat töredéke alatt. A faluból a "tesók" is bemenekülnek a házukba, és egy emberrel sem találkozunk most. Ez után jön a falu fölötti dzsungel, ami még jobban szétáztatja amúgyis nedves talpunkat. Az agyagos úton nem esik jól a felfele, alig várom végre erdőbe érjünk. Ahogy végre ez megtörténik, Orsinak, és Hegedűs Csabinak megmutatom az Ősrög (inkább Ősrég) tanösvény békebeli jelzéseit. Ezt az utat meg merem kockáztatni a túrán kívül soha egy ember nem járta végig. 1: Követhetetlen, 2: Nulla információ. Hogy ezt miért festették fel anno az örök rejtély, ezen minden évben elfilózok. Eláll az eső, a ruha ami rámfagyott szépen elenged, és a nap is kikukucskál. A terepviszony nem olyan gázos, szerencsére rövid ámde intenzív zápor volt ez. Az Északi Zöldet elérve megismerjük egyelőre a szolidabb oldalát, de hamarosan a kék kerékpárúton lefordulunk Zsírosbányára, ahol Kriszta és Karcsi vár minket. Itt is májkrémes kenyerezek, na meg az elmaradhatatlan Mackó sajtok :) Orsival, és Ádámmal indulunk tovább, de Ádám hamarosan elkocog, de be-beérjük, aztán megint lelép. Füzérkajata után a rétre kiérve megpillantjuk a csodás füzéri várat, és 8 óra 52 perc alatt abszolváljuk is az első 55 km-t. Itt egy jó 45 perces pihenés veszi kezdetét. Babgulyást majszolunk, én talpmosást iktatok be, és felkészülünk az estére, bár az még odább van. Zoknit cserélek, de a hátizsákból kivéve veszem észre hogy elfelejtettem az eső elől elrejteni, így még csupa víz. Na szép.. Bízom benne hogy nem lesz ezzel probléma, de aztán később lett. Hogy ettől-e vagy nem, ez már sosem derül ki. Különösebb fáradtság nélkül vetjük bele magunk Orsival a második etapba. Felérünk a Senyánszki-réthez, Orsi jókat kacag az érdekes nevű helyen :) Kellemesen lekocogunk Pusztafaluba, majd a Tilalmas-határhoz érkezünk. 19:30 van. Szusszanunk egyet, majd belevetjük magunkat a túra legnehezebb emelkedőjébe a Tolvaj-hegyre föl. Orsi örömmel mondja hogy világosban még sosem volt itt, tavaly már koromsötétben meneteltek itt Gáborral. Érdekes módon talán a legjobb passzban értem föl eddigi teljesítéseim során a csúcsra, még két 100-as futót is lehagytunk, ami így is maradt végig. Előttem Ádám szaporázza, ő is szuper tempóval érkezett fel, de ment is tovább, én pedig leültem egy határkőre és megvártam Orsit. Örömmel konstatáljuk hogy letudtuk a borzalmat, és még van idő sötétedésig, így ahol lehet belekocogunk, persze szolidan a megbújó kövek miatt. A Kis-Milic kilátóig még akadnak bőven combos szintek, de ahogy a nagytesóját elértük, tudom hogy nyugisabbra vált a terep kicsit. Innentől még kb 2 km-t megyünk lámpa nélkül, majd a zárt erdő miatt fényt gyújtunk. Már nagyon várom az Eszkárosi frissítőpontot, de előtte a Nagy-Hrabó brutál meredek lefeléjét le kell küzdeni. Ez is megtörténik, és felfrissülünk a ponton. Az utolsó nagyobb kihívás jön a második etapban, a Szurok-hegy megmászása. Szerencsére gond nélkül felérünk, a tetőn az elmaradhatatlan Thold Tibi vár minket. Azért persze leülünk megpihenni, és egy gránátalmás sört gurítok le ami kifejezetten jól esik. Tibi karalábéval is megkínál, nem utasítom el ezt sem. Ádámmal ismét kiegészülve hárman gurulunk tovább lefele. A kékedi műútra érve végigkocogjuk egészen a faluig az utat, majd innen csak gyalog tovább. A kutyusok teszik a dolgukat, mi szintén, és a Z+ jelzést megtalálva haladunk tovább kissé monoton úton Pányok felé. 00:24-kor érkezünk ide, Parai Pista a pontőr, és persze hogy májkrémes kenyeret eszek itt paradicsommal meg macisajttal :) Innen Telkibányáig nem nagyon szeretem ezt a Z+-et, hosszú, bozótos, és soha véget nem érős. Ez most sincs másképp, és már rég máshol vagyok fejben amikor megérkezünk a faluba. A Palipista házat vezetésemmel könnyen megleljük, és Kovács Gyuriéknak örömködök, régi ismerős pontőr. Itt már kicsit fáztam, mert végig rövidben voltam, és bekéredzkedtem a házba, ott ettem meg a frissítőt, elnyúlva a kanapén. Ismertem a Hollóházáig tartó lélekölő utat, így egy kicsit tovább töltekeztem itt Telkibányán, energiát gyűjtve. Hármasban haladunk tovább, jön a P- jelzés soha véget nem érő sunyi emelkedője. Ádám itt végleg lemaradt tőlünk, nem csodálom hogy bekómázott, én nekem is nagyon koncentrálnom kellett fejben. Hollóházára érve még sötétség honol, de ahogy a kerékpárút után ismét megpillantjuk a füzéri várat, már világosodik. 04 óra 10-re érkezünk Füzérre, 103 km-hez. Ez egy 19:10-es idő eddig. Teljesen jó.
Elmegyek zuhanyozni, a meleg víz üdítően járja át testemet a kinti hideg után. Most finom tésztaételt kapunk, ez nagyon jól esik. Az álommanók kicsit gyülekeztek a fejem felett, de igyekeztem mindig elfoglalni magamat valamivel, és elhessegetni őket. Itt is megpihenünk majdnem egy órát, de még kellemes időben kezdjük meg a K+-en a Bodó-rét meredek emelkedőjét. 110 km-nél Tomi a pontőr lecsesz hogy minek ébresztgetem (persze poénból), én meg mondom hogy csekkolj hamar-hamar, nem érünk rá!!! :) Innen már a szlovák Z-jelzésen visz utunk. Kiérvén egy nagy rétre csakhamar a Velká Marovká elágazásában vagyunk, ahonnan jó hosszú kerékpárút visz tovább Szaláncra. Unalmamat elűzve kocogásra váltanék, de Orsi nem szeretne már. Hébe-hóba azért ráveszem, és azért több volt a kocogás mint a gyaloglás ;) Még ezt is megúsztuk a nagy meleg előtt, Szaláncra érve viszont már nem ússzuk meg, felkúszik a nap a horizontra rendesen.. Felmegyünk a Szalánci várba, majd csekkolás után már nekem sem esik jól a kocogás lefele, de valami suta mozdulatsorral ledöcögünk a szalánci pontra, ahol Béla és Gabi mindig nagy örömmel vár. Külön Toperczer Andrisnak vettek Kofolát, de Béla mondta mivel már legalább 10 éve ismerjük egymást, így én is kaphatok. Nagyon megörülök, és a fél literes flakont nyomban fel is töltöm. Már le sem írom mivel frissítek, a szokásos kombó :) Fél óra nagyon jól eső ücsörgés után nehezünkre esik tovább indulni. Kilépvén éppen érkezik Hegedűs Csabi, így a pontőröknek ismét elfoglaltsága akadt. Jön a nem szeretem rész, a nagyon nem szeretem rész. Kalsa fele éget a nap, végig a napraforgómezőn óvatosan gyaloglunk. A faluba érve nem pihenünk, toljuk tovább a S-n az Izra-tó fele. Borzasztó hosszúnak tűnő emelkedő aszfalton haladunk, alig várom balra térjünk már az erdőbe. Itt sincs viszont kegyelem, kidőlt fák között próbálunk lavírozni, a menettempó minimálisra redukálódik, és soha az életbe nem akar eljönni az Izra-tó tizenegyedjére sem.. Megint tök máshol járok fejben, próbálom terelni gondolataimat. Csodák-csodájára kiérünk az aszfaltra, és a tónál ismét Kriszta és Karcsi pontőrködik. Kriszta csinált finom házisütit, nagyon jól esik, plusz a többi finomság is. Jönnek az 50-esen indult futók, fitten-fiatalosan. Irigylem őket, én már kezdek elég leharcolt lenni. Orsi nagyon jól tartja magát még. Mikor indulunk ismét akkor jön Hegedűs Csabi, megint szinte váltjuk egymást. Próbálok kicsit belekocogni, Orsi megint leállít, neki ehhez már abszolút nincs kedve. Igazából nekem sem túl sok, így akkor marad a gyaloglás. Elérjük ismét a határvonalat, ismét az Északi Zöld a követendő. Jön a hírhedt hét árok, amit meglepően könnyen abszolválunk csapadék és sár híján, nem úgy mint két éve.. A Hársas-hegyre (Lipovec) óvatoskodom felfele, Orsi végig a nyomomban. Azt hittem várni kell majd rá, de pöccre együtt értük el a pontot, ahol Tibi pontőrködik aki a lenti forrásnál szokott máskor. Jön az a lefele amit az egész túrán a legjobban utálok. A Köves-hegyi rettenet. Találó a név, a növények alatt megbúvó sziklák és kövek nyirbálják a bokát rendesen. Nagyon lassan ereszkedek, egyszerűen itt én nem tudok soha haladni. Egy megváltás mindig a kerékpárút ami a forráshoz visz már. A forrásnál ismét felfrissülünk, a menetrend a szokásos. Csabi jön, mi megyünk. A Bába-hegy aljában tavaly óta titkos ellenőrzőpont van. Természetesen érintjük, majd hamarosan a Bába-hegyről csodáljuk meg ismét az impozáns füzéri várat. Bokatörő meredeken érünk le Pusztafaluba, ahol Laci frissítőpontja csábít fel minket a kis kilátóba. Kicsit elidőzünk, Csabi hamarosan megelőz minket, és innen már végig előttünk is marad. A harmadik etap utolsó keményebb emelkedőjén küzdjük fel magunkat a Vaskapu-hegyre. A tetején ismét Északi Zöldezünk picit, immár utoljára a túra során. Lefele ismét kocognék, de marad a gyaloglás ;) A vár előtt még begyűjtünk egy 100-on induló sporit, majd nem is tökölünk sokat, pikk-pakk leérünk ismét Füzérre, immár 155 km-hez. Nagyon fáj a talpam, ráadásul az oldalán úgy érzem van egy hólyag is. Na de amikor leveszem a zoknit, majd elájulok akkora vérhólyagom van (képek között feltöltve). Nagyon küzdős lesz az utolsó 48 km...
Majdnem 1 órát frissítünk, de egy percet sem alszunk, ismét alvás nélkül toltam végig a 200-at. Tűző napsütésben indulunk tovább 17 óra körül, nagyon nem esik jól, kell 1-2 km mire újra ráállnak a lábak a menésre. Én lekocognék Füzérkomlósig, de Orsi már nem bír futni, így ismét gyaloglunk. Jön a hírhedt Füzérkomlós - Bózsva etap. Lajos kocog el mellettünk, csodálkozok hogy mi van vele, de aludt egy nagyot, így érthető. Aztán hamarosan Frisch Laci megy el kocogás-gyaloglás kombóval, jó erőben van ő is. Végeláthatatlan szakasz ez, de szerencsére a gaz nem öltött nagy méretet, így könnyedén lehetett abszolválni most az utat. Bózsvára érve nyomban leborulok a nyugágyra, Kovács Gyuriék kínálnak minden jóval, nekem meg sem kell moccannom. Megérkezik Toperczer Andris is, de mi picit hamarabb tovább indulunk. A rémesen hosszú Kishuta-Nagyhuta aszfaltúton el is hagy végül minket, de Nagyhután Éva és Egon szuper frissítőjénél nincs az az ember aki ne pihenne meg legalább negyed órára. (aki meg kevesebb mint negyed órát pihen az UFÓÓÓ :) Sötétedik, de még mindig lámpa nélkül megyünk tovább. András hozzánk csapódik, és hármasban toljuk innen gyakorlatilag a célig. Nem sokat beszélünk, de valahogy örülök hogy hárman lettünk. A körülményekhez képest kifejezetten jó tempóban haladunk fölfele. Először én megyek elől, majd a Pap-hegy után Orsi várt irgalmatlan tempóra, alig lehetett követni. Ő már lámpázik, de mi Andrással kihúzzuk az Eszkála-vadászházig, ahova 21:46-ra érkeztünk. Leülvén érzem igazán hogy több helyen már a csontok is fájnak, így Tibi és Bagira szuper frissítőpontjánál közben masszírozom ezerrel a lábamat. Felkapcsoljuk a lámpát mi is Andrással, és jön a negyedik etap legmonotonabb része, 10 km Makkoshotykáig. Normál esetben tök jól haladható út, de ordítani tudnék a fájdalomtól, egyszer meg is kell állni, Orsi talpmasszázst ad. Iszonyúan befordulunk mindhárman, de kívülre nem kommunikáljuk, síri csendben lépkedünk kemény 4-es átlaggal kb. Pattanásig feszülök mire Makkoshotykára érünk. Megiszok egy energiaitalt ha már elhoztam, de fura módon nincs akkora nagy holtpontom. Kiérvén a pontról mulatós zene mellett hagyjuk el a falut. Hejj de jó kedvük van a Hotykaiaknak. Belül irigylem őket nem kicsit.. A PT emelkedője minden évben hosszabb lesz, soha az életben nem akart eljönni a tetőn a balkanyar. Utána még maga a Tengerszem pont is borzasztó messze volt, de agyban átkonvertáltam magamat már teljesen máshova. Én már nem is a Kazinczyn vagyok. Akkor hol? Próbálom keresni a választ a fejemben de csak annyi jut eszembe hogy "kifutok a világból lefutok a földről engem semmi nem érdekel". Ezekkel a gondolatokkal, és sajogó lábfájdalommal érkezünk meg a Tengerszem kilátóhoz, ahol Kovács Ádám pontőrködik. Örülök neki, nem is láttam még pontőrként. Rárabolok a barackbefőttre, majd kis pihi után jön a meredek lefele a hegyről. Minden lépés egy kín, szó szerint. Felfele még egész jól megyek, de a lefelék borzasztóak. Egyszer úgyis vége lesz.. Így is történik, majd Károlyfalva széle után a P- jelzés hosszú monoton kövesúton emelkedik a Rákóczi-fa elágazásig. Szerintem jó tempóban haladunk úgy-ahogy, de ez a rész is eszméletlen fárasztó és hosszú. Mikor már az összes csillagot megszámoltam az égen, eljön az elágazás, és a Rákóczi-fa is. Leülök, és megiszom a másik energiaitalt. Igazából erre sincs szükségem, de ha már nálam van akkor ne csak teher legyen. Tudom hogy az utolsó 7 km is olyan soha véget nem érős. Föl-le-le-föl, ez ismétlődik végtelen plusz egyszer. De akkor is elértünk a Nagy-nyugodó aljába, ahol én kifejezetten jó tempóban értem fel a tetőre. Mondom a felfelékkel nincs gond. De utána a célig a meredek lefele K+-en viszont a csiga kapkodó idegbeteg volt hozzánk (hozzám) képest. Megváltás volt a Májuskút-völgy aszfaltjára térni. Itt már újra beindítjuk a beszélőkét, és gratulálok Orsinak és Andrásnak. Végül hajnal 04:32-kor, 43 óra 32 perc menetidő után beérkezünk a célba. Egy hatalmas kő esik le a szívemről. Sikerült! 11x-eres teljesítő lettem! Tyűha!
Irány a kajálda, egy tál meleg étel után hamar elvonulok aludni, majd persze a díjátadón már ott tobzódunk. Gratulálok minden kedves túratársnak, és üdvözöljük az éppen beérkezőket is. Egy kis traccsparti után a többiek megindulnak haza, én a vasárnap estét még a Kovács-villában töltöm. A miértjére még nem tudom a választ, de a kisördög ott motoszkál bennem, adok neki haladékot másnap reggelig hogy eldöntse mitévő legyek. Közben még Nagy Jani segítségével a rettenet hólyagot kiszúrjuk, és fertőtlenítjük.
Hétfő reggel 7 óra van, a csontok már annyira nem fájnak, de persze érzem őket. Elvonulok bő szappanos vízzel átmosni a lábamat, közben folyamatosan masszírozom. Végül döntök, immár harmadik éve zsinórban, ismét segítek szalagot szedni. Ráadásul a legkeményebb 20 km-t a Tolvaj-hegy aljától egészen Kékedig. Elkap egy boldogság érzés hirtelen. Egész kipihent lettem szellemileg, és tudom hogy képes vagyok erre a feladatra is. Már semmi sem állíthat meg. Ráadásul Vincze Zoli is társam lesz, ő is már zsinórban harmadik éve, a különbség annyi hogy most ő is megcsinálta a 200-at! Mennyei reggelit csinál nekünk Géza felesége, majd 9 óra körül a ház körüli munkások (akik szintén szalagoznak máshol) elvisznek minket kocsival a Tolvaj-hegy aljára, ahol elindul a küldetés ismét.
Természetesen bontunk egy Borsodit, elkészül a szokásos selfie, majd legörbül a mosolyunk, és megkezdjük menetünket. Amilyen könnyen ment a túrán, most annál nehezebben érek fel a csúcsra. Zoli még keservesebben küzdi fel magát, de felér. Végül több száz szalagot szedünk le, két hatalmas szatyorba, és elmondhattuk hogy ismét belefektettünk egy kicsit az önzetlen szervezésbe, egy kicsit vissza tudtunk adni abból a szeretetből a szervezők részéről ami a 4 nap alatt körbevett minket.
A viszonthallásra!
