Kazinczy 200 (203,3 km - 7400 m szinttel) sikeresen teljesítve 48 óra 54 perc alatt, + másnap még 35 km leszalagozás is megtörtént.
Immár tizenkétszeres teljesítője lettem a 200-asnak, és negyedik éve zsinórba, hogy tudtam segíteni a leszalagozásban is, bár sok reményt nem fűztem hozzá a túra utolsó 50 km-én még. Nagyon megszedálta a mezőnyt a kánikula, és a vihar, a résztvevők mindössze 40 %-a ért célba, így kiemelten fontosnak éreztem ezt a teljesítést (is).
Most nagyobb beszámolót nem írok, mert igazából az előzők hűen fedik az útvonalat, és úgy mindent, csak a legfontosabb dolgokat emelem ki.
A túrát egész végig Nagy Orsi -val csináltuk végig. Orsi nagyon erős, szuper jól jött végig velem, a tavalyihoz képest a felfeléket is sokkal ügyesebben abszolválta, sőt a Hársas-hegyre fölfele úgy loholt felfele mint aki akkor indult el.
9 órakor indult a mezőny. Az időjósok most végre tényleg mindent eltaláltak, így tudtuk hogy péntek nappal borzasztó meleg lesz, majd késő délután érkezik a vihar. Nem is erőltettem meg 100%-osan magam, a belekocogások is óvatosban mentek, illetve nagyon figyeltem hogy a sapkát mindig időben vegyem fel, és a közkutaknál hűtsem magam. Fájó pont volt hogy Mikóházán a kisbolt nem volt nyitva, pedig egy jéghideg üdítőt vizionáltam már a gyomromban, de ezt akkor el kellett engedni. Felsőregmec után szoktak sokan megrogyni a Mátyás-hegy nyílt, kitett emelkedőjén. Ez ahogy hallottam idén sem volt másképp. Itt kiemelten figyeltem testem minden jelzésére. Ha kicsit is megszomjaztam azonnal megálltam. 9 óra 27 perc alatt tettük meg az első 55 km-t. A vége fele már láttuk hogy kezd összeállni egy nagyobb esőfelhő. Beérvén Füzérre gyorsan megnéztem a telefonon mi várható, és ledöbbentem, hatalmas vihar érkezik. Nem telt bele 20 perc, és óriási szélvihar kerekedett villámlással és dörgéssel, az eső pedig vízszintesen szakadt. Tudtam hogy most nem szabad tovább indulni, közben érkeztek a szétázott résztvevők. Én addig ettem-ittam, és folyamatosan figyeltem a radarképet. Végül 2 és fél óra pihenés után este 21 órakor tovább álltunk, mert éppen elvonult az első nagyobb adag zuhé. Szerencsére a lábam nem merevedett le. A füzéri vár irányából jöttek szép számmal lefele akik már előrébb jártak, és pont az északi zöld gerincén kapta el őket a vihar. Nekik ennyi elég is volt, megértem őket valamennyire. Én nem tudom hogy cselekedtem volna. Pusztafalu előtt megint jött a második felvonás, hatalmas villámokkal, és egyre jobban rákezdő esővel, így a fedett buszmegállóban töltöttünk ismét 20 percet. Sajnos térerő híján nem tudtam megnézni hogy meddig fog ez tartani, de nem tűnt sajnos gyors kimenetelűnek, így tovább álltunk. A Tolvaj-hegy felfeléjétől rendesen paráztunk, de meglepetésre jól abszolváltuk mindketten, nem volt az a poros, csúszós útvonal, de az erdő zártsága miatt nem is volt borzasztóan sáros. A villámok bár nem gyakran, de csapkodtak. Mire a gerincre értünk, egy utolsó csapott be elég közel hozzánk óriási robajjal, megspékelve a szívlüktetésünket. Ez után szerencsére nem volt több villámlás, aminek nagyon örültünk, és az eső is alább hagyott. A Nagy-Milictől is tartottunk, mert a feladók beharangozták hogy szinte járhatatlan lesz az utunk, de meglepetésre nem szembesültünk különösebb gonddal, persze sár azért akadt. A Szurok-hegyre fölérve megkönnyebbülés, az Északi Zöld kipipálva. Pányok és Telkibánya között a Z+ évek óta az idegeimmel játszik. Benőtt, sáros, alig járható és borzasztó hosszúúú! El is álmosodtam rendesen mire Telkibányára értünk. A pontnál nutellás kenyeret kérek, de a kezemben tartva kicsit el is szenderülök, vicces látvány lehettem. Itt már kivilágosodott, és a máskor oly fárasztó P- jelzést Hollóházáig egész jól bírtam holtpont nélkül. Végül reggel 8:14-re érkezünk újra Füzérre, 103 km-hez. Evés, lábmosás, majd pakolászás után neki is vágunk a harmadik etapnak. Szerencsére felhős az ég, így a kitett K+ emelkedőjén is kellemes a hőfok. Szaláncra lefele bele-belekocogunk a hosszú aszfaltba, így legalább gyorsabban telnek a km-ek. A vár után Szaláncon, Gabi és Béla mindig üde színfoltja a túrának, megörülök nekik! Sajnos mindkét lábamon a kis lábujjamnál borzasztóan fáj, leragasztom leukoplasttal, és tűnődök hogy még nagyon messze van a vége. A Kalsára menő szántóföld borzasztó volt, hatalmas sárgöröngyök akadtak fel a cipőmre minden egyes lépésnél. Az Izra-tóhoz a S- jelzést jól ismertem, tudtam hogy itt türelemjáték kell, hosszú, és nagyon saras. Felérvén Gyuriék csinálnak sült szalonnát, és kolbászt. A gyomrom rendben van, jóízűen lakmározok vagy 20 percen át. Egyre nehezebb a tovább indulás, de jópár fura lépés után mindig sikerül bemelegedni. A Nagy-Hársasra felfele Orsi brutál tempóban nyomja, de szerencsére nekem is jól megy. Ilyen gyorsan szerintem még sosem abszolváltam ezt a felfelét. Lefele viszont már annál kevésbé megy, a Köves-hegy mindig borzasztó, sajognak a lábujjaim és a talpam. A messzeségből ismét égdörgést hallunk, nagyon nem örülök. A Bába-hegyre felérve körbenézünk, és szerencsére az Alföldön tombol most a vihar. Kocogni már nem tudok, marad a gyaloglás, de az legalább fix. 145 km-nél ismét Pusztafalu. A fellegek ismét hamar összeállnak, és úgy látszik ezt már nem ússzuk meg. Szerencsére a Vaskapura fölfele a réten még pont megússzuk, de az erdőben rákezd az eső. Minket most nem zavar, zárt erdőben vagyunk, villámlás pedig nincs. A Füzéri-vár után teljesen az utolsókat rúgjuk, szerencsére csak azzal hogy ne kapcsoljunk lámpát most már dacból sem. Így leóvatoskodunk lámpa nélkül Füzérre, ahol már 156 km-nél járunk. Kicsit elhúzzuk az időt, de tudjuk mindketten hogy megyünk tovább. Bele a második éjszakába, ismét alvás nélkül. A Füzérkomlós-Bózsva rész iszonyú hosszú, és benőtt, de a változatosság kedvéért 2 km-re Bózsvától rendesen rákezd a zuhé ismét, teljesen eláztatva cipőinket és a zoknit. Fejben már teljesen át vagyok szellemülve, robot üzemmódban vagyok. Zoli a pontőr Bózsván, megörülünk, majd Nagyhutáig megint totál robot üzemmód. A hosszú aszfalt borzasztó ingerszegény, minden energiámat mozgósítanom kell már. Éva szuper pontja után Dávid és Zsuzska várnak Eszkálánál, ahol zoknit cserélek, de nem sokat ér már, mert a talpbetét totál elázott. Makkoshotykára a szokásos lassú gyaloglás megy már. A Zsidó-rét és Makkoshotyka között viszont akkora dagonya volt hogy ilyenben nem sűrűn volt eddig részem. Eddig bírtam szellemileg, most eléggé elpöccenek, és elegem lett az egészből. Szintidőben bőven benne vagyunk, bánom is én már hogy sikerül.. A faluig tartó 2,5 km-t dühből megfutom, Orsi jön velem, láthatóan nála kevesebb a probléma. Azt érzem hogy a bal kislábujjamon a vízhólyag pillanatok alatt ki fog durranni. Szerencsére a pontig kibírtam, de ott muszáj volt kiszúrni, pár társával együtt, majd leragasztani. Piszkosul csípett, sziszegtem vagy 10 percig, de aztán elmúlt. A faluból kifele a PT jelzésen folytatódott a szántóföldön az éktelen dagonya. Mondtam Orsinak a szemben levő erdőig kell eljutnunk, onnan nem lesz gond. Addig gyök kettő, és beletörődés sanyarú sorsunkba. Óriási kő esett le a szívemről amikor végre beértünk az erdőbe, és ismét tudtunk úgy-ahogy haladni. A Megyer-hegy mindig iszonyú hosszú most sem volt másképp. Innen még 12 km a cél.. Hosszú, nagyon hosszú a P- jelzés amíg beleér a K-be.. Innen viszont még vár ránk 6 km, amiben még vannak hébe-hóba emelkedők. A Nagy-Nyugodó megmászása után óriási megkönnyebbülés, le a K+-en, és vasárnap reggel 9:54-kor beérkezünk. Sikerült ismét! Nagyon nem volt könnyű, de hát mikor az egy ekkora táv? Ez után elmegyek tusolni, és szörnyülködök a lábujjaimon.
Alszom egy jót, díjátadó megtörténik, és eldöntöm hogy ismét szalagozok másnap. Ez így is történt. Hétfő reggel Zolival leszalagoztuk a Tolvaj hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részét a túrának ami az egyik legnehezebb. 20 km - 1200 m szinttel. Gézával pöccre jókor találkozunk a kékedi műúton. Felvesz minket, irány a szállás és a megérdemelt pihenés. Vagy mégsem? Géza mondja hogy sajnos páran kidőltek, így ha esetleg még bírjuk, nagyon megköszönné ha leszalagoznánk a Mikóházától a Fekete-hegyen át, a Nagy-Nyugodón keresztül egészen a Kovács villáig tartó részt is, ami még + 15 km. Uhh, erre nagyon nem számoltunk, ráadásul valószínű lámpázni is kell, de amennyi segítséget és élményt kaptunk Gézáéktól, végül bevállaljuk. 18:10-kor indulunk a Mikóházai pincéktől fölfele a piszkosul meredek emelkedőn. Igazából ha ez meg van, onnantól nyugi lesz sokáig, mivel végül magára a Fekete-hegyi kilátóra nem kellett felmennünk. Sikerül is, a pihenőnél eszegetünk, mert már azért igen csak pótolni kell az energiát. Innentől viszont megtáltosodtunk, és nagyon jó gyalogló tempóval haladunk. A P-K- (Cseréptói elágazás) után alig 1 km-re a K-en, észreveszek egy igen érdekes lábnyomot, Zolinak meg is mutatom. Tanakodunk, és ez bizony medve lesz (képeim között a nyom). A nyom alapján nem régen járhatott előttünk. Tyűha!! A gyalogtempót is megemeljük, így érkezünk a Nagy-Nyugodó alá az aszfalthoz ahol a túrán frissítőpont volt. Szép lassan sötétedik, de még látunk. Nem tudom honnan, de piszok jó tempóban sikerült abszolválnom a felfelét, szalagszedéssel együtt is, így még pont lámpa nélkül érünk fel a K-K+ elágazásba. Innen elvileg le van szedve a szalag, de egy komoly szalagszedő nem hisz a pletykáknak, utolsó pillanatig figyeljük a fákat, de tényleg nem lelünk rajta már szalagokat. Az aszfaltra pöccre még épphogy lámpa nélkül érünk ki, azt hiszem 2-3 perc múlva már nem bírtuk volna e nélkül, de így kerek a történet hogy még ezt is ügyesen abszolváltuk. 21:30-kor érkezünk vissza a Kovács-Villába, és ismét egy hatalmas kő esik le a szívemről. Sikerült ez is! Most már lehet pihenni, beszélgetni, sztorizgatni, enni-inni. Juhúú!
