NA, AKKOR EZT FELEZZÜK MEG, VÁGÓ ÚR!
A 2024.07.14-i Szuperkatlan <<10.0 DEKATHLAN>> alkalmával - szokásomhoz híven - a retúr változatra neveztem. Tarsolyomban 6 nyári és 3 téli Szuperkatlan 30 lapult.
Zolival a legkorábbi lehetőséggel 11:00-kor rajtolunk Ágota zenei aláfestésével a dorogi Molnár sörözőből. Pár méter után megejtünk egy temetőlátogatást sapkaáztatás céljából.
Már a Belányi telepet elhagyva érzem, hogy a szuper meleg levegőben sokkal kevesebb az oxigén, mint normális esetben. Viszont később a Kis-Gete keresztjét a lombok között megpillantva tudom, hogy ha lassan is, de a Nagy-Gete teteje is meglesz.
Fent, az ellenőrzőponton Henrik a bélyegzés után néhány pöffenet frissítő vízpárát küld az arcomba, ami nagyon jólesik. Félrehúzódunk az árnyékba néhány üdítő korty lenyelése erejéig. A meredek ereszkedés a Getéről sokkal zavartalanabb, mint az idei zsúfolt Kinizsin volt, bár a vörös kőgörgeteges Mars-béli lejtős szakasz most is idegtépő koncentrációt igényel.
A löszfal megmászásánál nem kell félreállnom, pipilépésekkel és nyögdécselve, de az is megvan. A Katlanban néhány vékony felhő próbálja takarni a Napot; érezni lehet, hogy egy kicsit jár a levegő. A Hegyes-kő ellenőrzőpontot elhagyva viszont már akadálytalanul forralja a gyilkos Nap a vándor agyvizét. Az ereszkedésnél nem lehet kellően kihasználni a gravitációt, mert egyrészt túl meredek a lejtő, másrészt, ahol bele lehetne kocogni, ott törpejárásban kell előre törekedni a szúrós aljnövényzettel benőtt ösvényen. Ez már érezhetően szívja az erőmet.
Még a rajtban mondtam Zolinak, hogy bármikor robbantson, mert nem valószínű, hogy a megszokott tempóban tudom végignyomni ezt a túrát. Leérve a műútra alig várom, hogy az olvadozó aszfalton eljussak a buszmegállóig, hogy a bódéja árnyékában folyadékot vegyek magamhoz. Innen már csak egy karnyújtásnyira van a Tokodi pincék frissítőpontja, de halogatom a továbbmenetelt. Amikor már túl sokan mennek el a bódé előtt nekidurálom magam. A pincékig tartó semmi-emelkedőt is megérzem, ami miatt egyre jobban körvonalazódik az a sejtésem, hogy elfogytam. Eszembe jut, hogy egy túrának egyáltalán nem csak a távja a kihívás, hanem nagy szerepet játszik benne a szintemelkedés, valamint a talaj- és időjárási viszonyok is. Magyarul, már a két hátrahagyott hegy hullámvasútja és a 34 fok is keményen odavágott és féltávig még hátra van egy hegy.
Zoli vár a frissítőpontos szaletli előtt. Amikor odaérek elmondom neki, hogy még valahogy feltolom magam a Mogyorósi Kősziklához, de leérve Mogyorósbányára, legnagyobb sajnálatomra, a Kakukknál elkérem a féltáv (15 km) díjazását.
Zoli továbbindul, én pedig leülök a dinnyeszeletes tálca mellé és görögdinnyét eszem kólával.
A pontot elhagyva úgy érzem, hogy valamelyest erőre kaptam, de százötven méter után már 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy a visszaúthoz már nem lenne elegendő a vasakaratom. Ez bizonyos fokig ad egy felszabadító érzést. Felérve a Kősziklára leülök egy kőre. Nem vagyok egyedül. Néhány túratárs elhaladása és folyamatos köszöngetés után nekivágok a Mogyorósbányára vezető lejtőnek. Abból is látszik, hogy mennyire belassultam, hogy Zoli már szembejön a fordítótól. Ő a jövő túrázója; a majdani 40 fokos nyarakban is szemrebbenés nélkül fogja róni a kilométereket.
A széles, lejtős úton utolér „Ábel a rengetegben”. Azért kerülhetett mögém, mert út közben meglátogatott néhány egyéni „frissítőpontot”.
Szerinte is láthatóan szétesett a mozgásom és ő is a féltávi kicsekkolást javasolja. Nem azért kísér be a temetőbe, mintha annyira súlyos lenne a helyzet, hanem, hogy ellenőrizze, rendesen megmosom-e a fejemet.
A Kakukk teraszán a féltáv díjazásának átvétele után még egy cső kukoricával és egy hideg (!) nullás dobozos sörrel is megjutalmaznak a rendező srácok, akik a rendszeres katlanlátogatók szeme láttára váltak kisgyerekből „meglett” felnőtté.
Megköszönöm nekik a pazar rendezést, de főképpen a lelkes hozzáállásukat, majd tagadhatatlan hiányérzettel és búval a lelkemben a buszmegálló felé veszem az irányt.
Ottorino |
