Eötvös 50 (a második menet)
2007. június 16.
A fél hetes hévhez zötykölõdöm ki a villamossal, még éppen elérem az Árpád-hídnál. Nem sokkal hét elõtt már Pomázon vagyok, a mûvháznál kisebb csoport a nevezéssel bajlódik. Ledobom táskáimat a fûbe, megszabadulok felesleges ruhadarabjaimtól, pár perc múlva készen állok az indulásra. Kitöltöm a nevezési lapot, majd lehidalok az összegtõl, amit kérnek. Hétszáz huf az oklevélért, kitûzõért és az üdcsi-bónért, amit Dobogókõn kiválthatok, feltéve, ha el nem hagyom, mint legutóbb. Egy kicsit soknak találom, de mindegy, most már nem fordulok vissza. Természetesen mire kiállom a sorom, addigra az megszûnik, és megvárhatok még néhány embert. Mire végre nevezek, és leadom megõrzésre egyik táskámat, az elsõ emberek már elhúznak. 7.10-kor utánuk iramodom.
A túrán három iszonyú unalmas szakasz van, ebbõl az elsõ rögtön az elején kifele Pomázról. Egy ideig a házak között szlalomozok, majd rátérek a hosszú egyenesre, ami meglepetésemre le van aszfaltozva. Legalábbis egy darabig. Kipróbálom, milyen rajta futni. Egész jó. Egy helyi kislakos beszól: úgysem érem utol a többieket. Ezek szerint figyelemmel kíséri a túra menetét. :) Nem áll szándékomban megelõzni az élbolyt, ennek ellenére még a település vége elõtt beérek négy-öt embert. Aztán majdnem utolérek egy hölgyet is. Látótávolságba kerül, de képtelen vagyok csökkenteni a köztünk lévõ métereket. Hm, ez jó kihívás lesz. De letörik a lelkesedésem, mivel kicsit más ritmusban haladunk. Én megfutom a lejtõket, a hölgy pedig az emelkedõket (!). És nekem úgy tûnik, hogy emelkedõbõl jóval több van. :) Elérjük a kék+-et, itt a hölgy kicsit megtorpan, biztosítom, hogy helyes úton megy, egyúttal megpróbálom megelõzni. Esélytelen. Inkább visszaveszek a tempóból, nem akarok úgy járni, mint egy régi haverom, aki egy félmaratonon addig üldözött egy nála jóval gyorsabb lányt, míg majdnem elájult az erõltetett futástól. :)
Lajosforrás fordulatot hoz az üldözésben. Megtöltöm forrásvízzel egyik flakonomat, elõkészítem az itinert pecsételésre. Visszateszem az itinert, pontõr nincs, ugrott az elsõ pecsét. Remek, jól kezdõdik. Itt utolérek még néhány embert, köztük a hölgyet is, mindenki tanácstalan, a pontnak már régen nyitva kellene lenni. Mindegy, menjünk tovább. Végre lejtõ következik, megelõzöm versenytársam. Majdnem az OK-ig futok, aztán gyaloglás. Közben az eget kémlelem, nem tetszik. Reggel még csak fátyolfelhõk kúsztak a Nap elé, mostanra kibõvült néhány esõfelhõvel. Nem jó jel. Le kell jussak Prédikálószékrõl még esõ elõtt. Ha ott kap el a zuhi, akkor valószínûleg hamarabb le fogok érni, mint szeretném. :)
Pilisszentlászlón a Kis Rigó elõtt végre egy pontõrnek látszó élõlény fogad minket. Pedig már azt hittem, hogy a rendezõk csak útnak indítottak minket, aztán mindenki hazahúzott. :) Nem így történt, elnézést is kérnek, amiért kimaradt az elsõ pecsét. Még fél percet elszöszmötölök néhány keksz kiszabadításával a táskából, ennyi idõ elég is ahhoz, hogy a hölgy megelõzzön. Aztán begyújtja a rakétákat, ugyanis pillanatok alatt eltûnik a szemem elõl, pedig a piros+ viszonylag egyenes út. Kicsit kedvetlenül és magányosan haladok tovább. Nemcsak a borús idõ az oka, kezdek éhes is lenni. Ez furcsa, alig két órája ettem. Elhatározom, hogy Prédikálószéken letolok egy szendvicset, addig is banánnal pótolom az energiát.
Az említett hely nehezen érkezik. Újabb emelkedõk következnek. Felfele menet jobb kézre a faágak között elõ-elõbukkan a gyönyörû kilátás, és szerencsére a Nap is ki-kikukucskál a felhõk mögül. Asszem megázni nem fogok. 10.10-re érek fel a kereszthez, ahol újabb pontõr, és a Dunakanyar látványa fogad. Gyönyörû. Mármint a Dunakanyar, a pontõr már kevésbé. :) Leülök a hatalmas sziklára, eszem, szendvics és csoki a menü. Hamar új erõre kapok, így öt percnél nem veszítek többet a pihenõvel. Lefele zúzás egészen a Vadálló-kövekig. Itt nemcsak a nehezen járható út kényszerít fékezésre, hanem a fantasztikus látvány is. Folyamatosan fotózom, közben figyelem hova lépek. A köveket elhagyva válik igazán meredekké az út, kicsit az Ágasvári hegyoldalra emlékeztet, talán ez nincs annyira hosszú. Mindenesetre kétszer leizzadok mire leérek.
A patak bal oldalán nyomulok tovább a zöldön, majd bekanyarodom a Rám felé. Gyûjtögetek egy kis lelki erõt a nagy mászáshoz. Két éve még a láncos verzióban másztam, most ezek a korlátok és létrák meglehetõsen komfortossá tették a mozgást. Két túratárssal mögöttem indulok neki, imádkozom, nehogy utolérjek egy kisiskolás csoportot kétszáz gyerekkel. Szerencsém van, két turistán kívül csak a sziklatömböket, fatörzseket kell kerülgetnem, na meg magát a patakot. Magabiztosan haladok, mindezek ellenére egyszer csak vízbe lépek bal lábbal, de nem vészes. Viszont a cipõm nedves talpa csúszni kezd, így még jobban figyelnem kell. Mindemellett még megcsodálom a szakadékot is. Az biztos, hogy ez az ország egyik legvadregényesebb és legszebb helye. Mire felérek, kivagyok, mint egy kutya. Ez a felfele kapaszkodás és folyamatos koncentráció úgy szívta ki belõlem az erõt, hogy észre sem vettem. Még felküzdöm magam azon a három lépcsõsoron, aztán lerogyok egy padra. Ismét kajára van szükségem. Elõkotrom szendvicsemet, mire megjelenik vagy huszonöt ember, és hevesen érdeklõdnek, hogy milyen a haladás a szakadékban, ugyanis szeretnének lemenni. Két nyelés között megnyugtatom õket, hogy nagyon könnyû, azt pedig ne vegyék figyelembe, hogy patakokban ömlik rólam a víz, és mozdulni sem bírok.
Tankolás után Szakó-nyereg meghódítására török, sejtem, hogy nem lesz egyszerû, de legalább már a túra nehezén túl vagyok. A zöld+ ismét jó lehetõséget biztosít a futásra, a Hoffmann-fogadó felé ér utol Ritchy, akivel vagy másfél kilit együtt futok és beszélgetek. Ezen a szakaszon újrafestették a jelzéseket, ami nem is árt, mert legutóbb itt kavartam el egy órát. Azonban a fogadó után csak a fehér négyzet látható a fákon, a zöld keresztet nem festették rá. Biztos elfogyott a festék. :) Miután Ritchy elhúz, magányosan haladok egészen Pilisszentlélekig, ahol két túratársat fogok be. Hárman keresgetjük a piros jelzést a településen, majd betérünk egy alkoholt is árusító vendéglátó helyiségbe (=kocsma). Bor, sör és kóla, amiket rendelünk, enyém a legutóbbi. Jó sportemberhez méltón nem alkoholizálok, ilyen állapotban egy pohár sörtõl olyan taccsrészeg lennék, hogy a többiek húznának be a célba. :)
Egy cseppet sem kellemes kaptató következik a mûútig, majd megcélozzuk Pilis-nyerget. Egyik srác jóval gyorsabb nálunk, elõre megy, és többet nem látom a nap folyamán. Másik társam pedig fokozatosan lemarad. A Kinizsi 25 célban frissítek, ami elsõsorban abból áll, hogy bevizezem a hajamat és a sapkámat. Reggel még az esõtõl féltem, közben lassan kialakult a kánikula. Túratársam beér, õ sem bírja a meleget, meg az emelkedõket. Nem tudom megnyugtatni, ugyanis a Fekete-kõ következik. Közel derékszögû úton araszolunk fel, ahol megkapjuk a harmadik pecsétet. Én azonnal megyek tovább, a srác megpihen két másik túrázó társaságában. Dobogókõig nagy sebességgel haladok, pedig nem mondhatnám, hogy tele vagyok energiával. Éppen ellenkezõleg. Arról fantáziálgatok, hogy milyen finomságokkal fogom teletömni a fejemet a menedékházban. Két-bükkfa-nyeregnél egy fiatal párnak adok útbaigazítást, aztán két percig keresgélem, hogy hol a búbánatban kell visszamenni a mûútról a z+-re. Innen már simán megy.
Dobogókõn a menedékház elõtt a pontõr pecsétet, a menedékházban egy kellemes megjelenésû hölgy üdítõt osztogat. Ráizgulok egy almás pitére is. Fenomenális íze van, az ára is az, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Éppen végzek az ebéddel, amikor a Fekete-kõn otthagyott srác is beér. Leül mellém, közlöm vele, hogy kétbetûs kitérõ után én megyek tovább. Megcélzom a parkolót, amikor a legnagyobb ledöbbenésemre egy ismerõs arc rongyol a menedékház felé. Az a hölgy, akivel az elején üldöztük egymást. Hogy került mögém? Nem emlékszem rá, hogy megelõztem volna. Valószínûleg eltévedt. Nem is kicsit, mivel kb. félóra hátrányban voltam hozzá képest. Végül idõ hiányában nem kérdezem meg, mi történt.
A nagy zabálás és a csapnál feltöltés után mintha újjászülettem volna. Az már csak tetõzi a jókedvemet, hogy az egyik kedvenc szakaszom következik. Folyamatos futással zúzok le a piroson a mai nap harmadik Pilisszentig, akit Keresztnek hívnak. A kocsma elõtt begyûjtöm a következõ pecsétet, majd a kéken megközelítem a Szurdokot. Ez sem a legcsúnyább helyek közé tartozik. Végig kocogok a patak partján és a keresztezõ hidakon. Három fiatal futó srác akadályoz, akik néha lehagynak, majd megállnak, és köveket hajigálnak a patakba, aztán megint lehagynak. Persze õk nem a túrán vannak, helybeliek. Elõször még bosszankodom miattuk, de mikor kiérünk a völgybõl õk mutatják meg, hogy merre megy tovább a kék jelzés, így megbocsátom hancúrozásukat. :)
A túra második unalmas szakasza következik: öt kilométer Csobánkáig. E mellé további negatív tényezõk sorakoznak: letaglózó hõség, a talpam már fáj a sok köves úttól és sziklamászástól, illetve a tény, hogy szép lassan kicsúszok a tíz órás teljesítésbõl. Egy óra múlva csak felbukkan Csobánka, na meg az Oszoly, ami még rám vár. A település határában pancsolok egyet a nyomós kútnál, majd nekivágok az utolsó erõpróbának. Kellemes meglepetés, de hamar felérek. Az már más kérdés, hogy a szalagokat nem veszem észre, viszont a kifakult és lekopott sárga jelzések alapján mégis eltalálok a pontõrökig. Megkapom az utolsó pecsétet és a bíztatást: már csak le kell menni Pomázra. A túra harmadik unalmas szakasza következik. Közben felzárkózik hozzám az a srác, aki Pilisszentlélektõl kezdve többé-kevésbé velem jött, és együtt nyomulunk be a célba, 17.50-re.
Többféle kitûzõbõl választhatunk, mellé oklevél még a jutalmunk. Ledobom magam a fûre, néhány percig mozdulni sem bírok. Lassan szedem elõ a váltóruhát a táskámból, átöltözöm. Eltelik negyedóra, amikor befut az ominózus hölgy is, nyolc órája nem gondoltam volna, hogy én érek be hamarabb. Az eltévedés benne van a pakliban, én már csak tudom, nekem ez a túra volt a mumus, két éve háromszor tévedtem el. Most visszavágtam. :) Mikor már elég erõt érzek magamban, elindulok a hév felé. Alig két perc múlva a hölgy elfut (!) mellettem, és rám köszön. Csak néhány másodperc múlva jövök rá, hogy miért fut: nem akarja lekésni a Pestre menõ hévet. A vonat az orrom elõtt megy el. Hát errõl lemaradtam. :)
Összességében ez egy nagyon jó túra volt. Ami még mindig zavaró, és nem vagyok vele egyedül, hogy a rendezõk a mai napig nem tudják, hogy milyen hosszú a táv. Ebbõl adódóan a résztávokról sincs fogalmuk, ami egy ilyen nehéz és hosszú túrán nagy segítség lenne a szerencsétlen túrázónak (legalábbis nekem). A célban ugyanaz megtörtént, mint két éve: egy férfi elmesélte, hogy a GPS-sel haladó túrázók mindegyike többet mért 50 km-nél, a legkevesebb 53-at, a legtöbb 57-et. Nekem is furcsa volt, hogy felváltva alkalmaztam a gyaloglást és a lassú kocogást, illetve a lejtõket szinte kivétel nélkül megfutottam, mégsem tudtam kicsikarni egy nyomorult ötös átlagot a túrából. Úgy látszik, még mindig nagyon kemény ez a túra. Vagy én vagyok még mindig puhány? :)
Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat/50491680#2
piedcat
|
