Rákóczi 110
Pusztavár, Regéc, Amádé-vár, Füzéri vár. Hegyek, erdõk, várak, vulkáni kúpok, kolostorromok. Kis hegyi falvak, mûködõ kék kutak, fakerítések, fafaragások. Zemplén, ahova mostmár mindig visszavágyom!
Jórészt Larzen beszámolóinak köszönhetõ, hogy beleszerettem ebbe a túrába, és úgy vártam, mint kisgyerek a karácsonyt. Elolvastam az összes túrabeszámolót, és tanácsot is kértem tõle az eltévedések tekintetében. Aztán úgy alakult, hogy péntek délután õ vitt fel bennünket kocsival Sárospatakra (miután én Szegedrõl fölvonatoztam Budapestre). Így az odajutás a 7 és fél óra vonatozás helyett jóval rövidebbre sikerült. Köszönet érte!
A tornateremben összeállt egy kis csapat, amely együtt vágott neki szombat reggel az útnak: Sétálos bácsi és barátnõje, a két Vándor (Köszörûs és Csillag), Kerek Repkény és Zsotyek, akinek türelme és helyismerete nélkül biztosan jó pár órát tovább tartott volna az utunk... Sárospatakról kiérve Hercegkút felé tartottunk, és megcsodáltam az újhelyi Sátor-hegyek jellegzetes vonulatát. A falut elhagyva hegyen-dombon át emelkedett az út, egyre szebb kilátással. Nemsokára Komlóska templomának tornya tûnt fel a fák közt, meszirõl csillogott a reggeli napsütésben. Nagyon jó érzés megérkezni egy ilyen kis faluba! A pontot elhagyva megmásztuk Pusztavárat, ahol zsírkrétáztunk, majd leereszkedtünk ismét a völgybe, és hamarosan Erdõhorvátiba értünk. Már alig vártam, hogy koffeinéhségemet csillapítsam, mivelhogy reggel elmaradt az "észheztérítõ" kávé. A helyi boltban vettem egy kétliteres kólát, aminek egy részét azonnal megittam, a maradékot pedig szétöntögettem félliteres flakonokba. Telkibányáig lett elég... A többiek is vásároltak, majd nekivágtunk a következõ hosszabb szakasznak. Regéc felé tartottunk. Az út szélén több helyen málnabokrok sorakoztak, eszegettük is rendesen. Sütött a nap, kellemes szél fújt, és a hegyek befogadtak, mi kell még?
A fák között felbukkantak a regéci vár romjai. Rövid mászás után a vár tövébe értünk, ahol iskolás csapat és több család is tanyázott már. Még így, felrobbantva és több évszázados pusztulás után is impozáns ez a vár, aminek helyreállítása megkezdõdött, és szépen építgetik (akárcsak a füzéri várat). Belegondoltam, hogy ez nem is olyan egyszerû munka, hiszen követ, építõanyagot, gépeket felhordani ilyen magaslatra, erdei utakon, nem kis feladat lehet.
A vár alatt, a faluban etetõpont várt minket: zsíros-hagymás kenyér és lekvároskenyér közül választhattunk. Ráadásul megvendégeltük magunkat jégkrémmel egy arrajáró Family Frost-os autóból. Azonban a legkirályabb a kék kútból folyó hideg víz volt...
Regécet elhagyva Telkibánya felé vettük utunkat. Beértünk a hétszázas hegyek közé. Az erdõ hûvöst adott, jól esett az árnyék. Fehér-kútnál mûködött a forrás, a fából faragott hasbaszúrt nõbõl folyt a víz. Feltöltekeztünk. Felmásztunk a Sólyom-kõre, aminek sziklaperemérõl csodálatos volt a kilátás a Zempléntõl nyugatra elterülõ tájra. Némi keresgélés után megtaláltuk a pontõröket is. Innen a túrának egy igen kellemes szakasza következett. Nem túl meredeken lefelé, majd szintben haladva, végig erdõben vezetett az út. Az Amádé-vár közeledtét az egyre vadregényesebbé váló sziklák jelezték. Az út ugyan nem ment föl a csúcsra, de én felkapaszkodtam a sziklatetõre, ahonnan megintcsak gyönyörû volt a kilátás, most a Zemplén belsejére. A távolban megpillantottam a füzéri várat, fehéren világított a napsütésben. Leereszkedve a patakvölgybe kellemes hûvös fogadott. Szerencsére nem volt szúnyog (végig a túra útvonalán), és a Larzen beszámolóiban szereplõ susnyás sem. Patak mellett kanyargott az út, és egyszercsak az erdõ közepén, a fák közt felbukkantak a gönci pálos kolostor romjai. Egészen épen megmaradtak a falak, ablakok, és valamennyi az oszlopfõkbõl is. A bejárat feletti rózsaablak záróköve ugyan kiesett, de még tartja magát. Én úgy láttam, hogy épebb állapotban van, mint a szentléleki pálos kolostorrom a Bükkben. Utunkat folytatva kis eltévedéssel ugyan de megtaláltuk a Potácsházat, majd egy hatalmas focipálya mellett elhaladva hamarosan beértünk Telkibányára.
Mintha egy üdülõfaluba értünk volna! A patak mellett több kilométer hosszan fából készült, pácolt kerítés. Szintén fából készült hidak, autóbusz megállók, padok az utcákon. Felújított vagy újonnan épült házak, fatornácok, ápolt kertek. Fából készült szobrok az utcán. Elõzõleg azt hittem, hogy a zempléni falvak lepusztult, elhagyott, szegény települések, és ennek az ellenkezõje fogadott. De nemcsak Telkibányán, hanem a többi, kisebb településen is, amin áthaladtunk. Telkibányán a Bányász múzeum és sörözõ teraszán virslit kaptunk olyan finom friss kenyérrel, hogy az magában is csemege volt. Azért a sör is lecsúszott utána. Úgy éreztem magam, mint a szivacs, akármennyit bírtam inni. Itt hosszabb pihenõt tartottunk, cipõ- és zokni levétellel összekapcsolva.
Bár az itiner 13 km-t írt a következõ útszakaszra Hollóházáig, meglepõen hamar odaértünk (nincs annyi). Elhaladtunk a Hollóházi Porcelángyár épülettömbje mellett, és az országútról a mezõre letérve ismét megcsodálhattuk a környezõ hegyeket, amint az alkonyi napsütésben egyre sötétebbek lettek az árnyékba zuhanó völgyek. Egyszercsak az erdõbõl kibukkanva ott állt a fûzéri vár, mintha a mesébõl lépne elõ. A vár fehér épûlettömege szinte világított a lenyuvó nap fényében, de az alatta magasodó sziklák már sötétek voltak. A vár és az alatta elterülõ kis falu egyre közelebb ért hozzánk. Ide fölmegyünk - határoztuk el magunkban. Úgy is lett: a vár alatti platóról, ahol az ellenõrzõpont tanyázott (és ahol nagyon finom pogácsát kaptunk), felmásztunk a várba. Pontosabban, a várfal tövébe, mert a várat este 6-kor bezárják, ugyanis építés alatt áll. Drótkötélpályán szállítják föl a követ és az építõanyagokat, mert maga a vár jármûvel megközelíthetetlen. Deszkalépcsõn, majd sziklába vájt lépcsõn jutottunk föl. A kilátás fölséges. Északra a Nagy-Milic sötét vonulata, dél felé a Bózsváig elnyúló lapos területen túl a hullámzó vulkáni kúpok sorozata, meredeken alattunk a kis falu, Füzér.
Leereszkedtünk a faluba, és a kék jelzésen folytattuk utunkat (idáig végig a piroson jöttünk). Jórészt mezõn haladtunk az egyre hûvösödõ estében Füzérkomlósig. Itt csatlakozott hozzánk még két útitárs, így heten lettünk, mint a gonoszok. Lassan besötétedett. Elõvettük a lámpákat, és már sötétben értünk Bózsvára az ellenõrzõpontra, ami a kocsma elõtt volt. A kocsmát épp bezárták, de kérésünkre szó nélkül kinyitották újra. Ez nagyon jól esett, mert lehetett inni kávét, kólát az éjszakai elalvás ellen.
Innen már jóval szakadozattabbak az emlékeim, lévén éjszaka, ami ugyebár nekem alvásra való... Azt tudom, hogy Zsotyek helyismerete számtalan helyen kisegített. Mentünk mély vágásban, meredek hegyoldalban, országúton, egyik faluból ki, a másikba be: Kishuta, Nagyhuta (nem ugat hiába), Vágáshuta. És ezek a falvak is mind ápoltak voltak, az utcákon fából ácsolt padok, buszvárók, virágtartó ládák, és fából készült szobrok. Vágáshután megint hosszabb pihenõt tartottunk. Már korábban beletoccsantam a bal lábammal egy pocsolyába, most zoknit is cseréltem. Közösen megettük a maradék munícióinkat. Próbáltunk lelket verni egyik megcsoffadt társunkba... Továbbindulva egy viszonylag hosszabb szakasz következett a Rákóczi-fáig. Majd az emelkedõ a Tengerszemhez. Sziklafalak körben, lent a mélyben sötét víz. Innen leereszkedve nemsokára látni lehetett Sárospatak kivilágított templomtornyát, majd kb. egy órai gyaloglással be is értünk.
Köszönet a rendezõknek ezért a remek túráért, Zsotyeknek a túravezetésért, a csapat többi tagjának a társaságért. Felejhetetlen volt.
|
