Túrabeszámolók


Szondi György Emléktúra

kekdroidTúra éve: 20072007.07.23 12:30:25
Szondi György Emléktúra 100

Rögtön az elején teszem meg, amit máskor a végére szoktam hagyni: csupa nagybetûs GRATULÁLOK! mindenkinek, aki akármeddig eljutva küzdött ezen a túrán, minden eredmény szép, a feladóké, a szintidõt átlépõké és természetesen a teljesítõké. A résztávok résztvevõinek szintén nagy gratula, ebben az idõben egyik táv sem volt egyszerû történet, ráadásul ezek is túltesznek szintben a legtöbb túrán.
Itt szeretném megköszönni minden útitársamnak a társaságot, azt, hogy elviseltek és hogy együtt túrázhattunk; nagy köszönet és gratuláció a rendezõknek, hogy gond nélkül, profi módon lebonyolították a túrát.

Nyugati pályaudvar, iszonyú hoség a pénztáraknál, szakad rólam a víz, amire végre kilépek. Nemsokára indul a vonatom Vác felé, bõven van még idõ. DJ_Rushboy, Álmos, Laci és egy általam ismeretlen nevû sporttárs alkotta kis társaságunk némi idegölõ várakozás után átkényszerül egy másik vonatra, arra ugyanis jutott mozdony. Így Vácott bekerül a programba egy bõ félórás pihenõ, de talán éppen ezzel elõzzük meg, hogy Drégelypalánkon elkapjon a vihar. Leszállva a csodás szépségû vonalon zötyögõ Bzmot-ról friss, hûvös levegõ fogad a faluban, ahol némi térképböngészés után megleljük a szállást is. Ezen felbuzdulva elindulunk páran valamilyen étkezdét keresni. A falu szélén van olyan kocsma, ahol adnak némi meleg ételt is (pizzát, jellemzoen), az adag elég jó és olcsó. A szállásra visszatérve nincs túl sok kedvünk a meleg, szobában leheveredni, így ezt odakint tesszük meg. Körbebástyázom magam táskával, hogy ne világítson semmi a szemembe és ritka pihentetõ alvás a jutalmam. Másnap kiderül, szükség is volt rá.

Reggel hatkor már talpon vagyok, de legalábbis ébren, két részre osztom a nálam levõ holmit: az egyik rész feltétlenül szükséges a túrához, a másik nem. Ez utóbbit a nagyobbik, elõbbit a kisebbik zsákba dobálom, töltök vizet és indulok nevezni. Közben köszöntök igyekezetem szerint minden ismerõst, van jónéhány. Nevezés után bevárom Vajonmerrét, akivel együtt vágunk neki a távnak.

A távról, illetve a körülményekrol itt kell néhány szót ejtenem: száz kilométer sosem mondható kevésnek, a szintemelkedés (5200 m körül) pedig önmagában is elég brutálissá teszi ezt a túrát ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegye mindenki, mit vállal el. A kettõ kombinációjára még rátett egy lapáttal az egész hétre jellemzõ napi 39-42 °C körüli hõmérséklet csúcsérték. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy komoly kétségeim lehessenek a túra teljesítésével kapcsolatban, de a feladás gondolatát igyekeztem végig magamtól távol tartani.

Visszatérve az úthoz: 7:13-kor elindulunk és rögtön Drégely megállóhelyre akarnánk menni, egy idõs néni kiabál rá minket a helyes irányra. Valóban, a jelzés is elõkerül, a 2-es fõutat alulról "csodálhatjuk" meg, a vasutat pedig utoljára a Schaffer-kút megállójánál keresztezzük. Innen indul az emelkedés, egyelõre barátságosan. Az erdõben itt még nagyjából olyan meleg van, mint a faluban volt reggel, reménykedem, hogy késõbb is érvényesül a hegyek, völgyek, erdõk hûsítõ hatása. Drégely vára elõtt nem sokkal beérjük Budai-H.G. sporttársat, aki még a meredek emelkedõn is fényképeket készít. A várrom sokkal jobb állapotban van, mint amennyire én elképzeltem, még sosem jártam itt. Megkapó látvány a vár és a kilátás is kelet felé. Most azonban nincs sok idõ emlékezni, mert így is majdnem lefejelem a "várkaput", ahol leereszkedünk. Ellenõrzõpont, ahol késõbbi útitársak (is) pihennek épp. Továbbhaladunk, kocogunk a lejtõkön és elérjük a mûutat, amely, várakozásainkkal ellentétben sokkal hangulatosabb, erdõsebb. A kék négyszög késõbbi letérõjének megtalálásában segít az, hogy pont elõttünk kiabálnak vissza egy, az úton tovasétáló sporttársat. Megállapítjuk, hogy valóban nem egyszerû észrevenni, csakúgy, mint késõbb a sárga jelzés miindenféle kanyarulatait. Hiába, olvasni kellene az itinert. A sárgán is majdnem benézünk egy elágazást, nem gondoltam, hogy a Kámor felé még lejtõ is lehet. Pedig van, valahol itt húz el egy kisebb futó társasággal DJ_Rushboy. Aztán megkezdõdik a hegytetõre felvivõ emelkedõ is, amely a vártnál hamarabb ér véget, a kissé benõtt ösvény ellenére igen jól haladunk. A pontõrök profi módon, kérés nélkül írnak idõt és egy nagy K betût, pedig egyikük sem idõsebb kb. 10 évnél.

Lejtõ, végre. Vagyis közben azért van egy technikás szakasz, figyelni kell, nehogy megcsússzon a láb, mert csúnya zuhanás lenne belõle. A kilátás, ahol van, még mindig fantasztikus, ráadásul már nem olyan párás a levegõ, mint reggel. Ezen a sárga jelen találkozunk Petami sporttárssal, akinek Vajonmerre mutat be, Diósjenõig pár szakaszon együtt megyünk. A jelzést a vártnál jobban lehet követni, ahol nem volt, ott a fákra festett S (mint Sondi :)) jelek erõsítenek meg, hogy a helyes úton járunk. Diósjenõn teszünk egy kitérõt az elsõ boltig, másfél liter folyadékot majdnem egy húzásra eltüntetek. Van mûködõ nyomóskút is, a póló/sapka/fej megmosása most is beválik. Visszatérünk a zöld sávra, megkezdjük az általam talán leginkább félt emelkedõt Csóványosra. Már menet közben is feltûnt, hogy nem olyan veszedelmes, útitársamnak ez a kedvenc Csóványos-mászó útvonala. Csehvár környékén elhagyjuk Petamit, zúzunk hegynek fel, kicsit félek, ne vegyen ki túl sok erõt a hegy belõlünk, de Vajonmerre helyismerete némileg megnyugtat. A szalagozott letérõt könnyen megtaláljuk, gyönyörû völgyek felett visz a kitûnõen járható út, amelyen itt-ott feltûnik egy régi zöld háromszög jel. Majdnem végig szintben haladva érjük el a túráról "Elrettentõ ajánlatot" író Nád Béla sporttárs feltételes ellenõrzõpontját, ahol kapunk vizet (!) és egy kis javítást a leírásban. Kezdõdik tehát a Pogányvár számomra nem túl szép emlékû emelkedõje, most végre világosban. Így sokkal barátságosabb, az utolsó durva emelkedõtõl eltekintve. Ráadásul sokkal szebb, de az egész Börzsöny szép, tényleg nem lehet leírni, de még fényképezve sem az igazi, ott kell lenni, személyesen látni, átélni. Csóványosra fel már jutalomjáték a menet, a barátságos pontõröktõl itt is kapunk vizet (!) a Szurdokos bögrét félig kérem tölteni, az van nagyjából annyi, mint egy szabv. mûa. pohár. Elbúcsúzunk a Hegytõl, irány a kék háromszög ... érdekesen jelzett ereszkedõje. Vajonmerre mutatja, hogy a helyes út a szerpentinen vezet, míg az új jelzések egyenesen zúgnak lefelé. A szerpentinutat választjuk, elvégre ép lábakkal kellene befejezni a túrát, így sem könnyû az ereszkedés, egy botot kölcsön is adok. A patak völgyében aztán csodaszép úton érjük el a Fekete-rét ellenõrzõpontját, ahol a Lemaradás rendezõi írnak bélyegzést.

A feketeleves pedig innen következik. A Rakodóig nagyon durva az emelkedõ, 100% körüli terhelésen hajt minden, lesütött fejjel, éppen néha a jelzésre felpillantva, tényleg droid üzemmódba kapcsolva haladunk felfelé. Rakodó után pedig a fülledt, valahogyan tavaly nyárról ittfelejtett levegõ készít ki minket, nagy nehezen azért felérünk a napsütötte Nagy-Hideg-hegyre. Itt a turistaházban a segítõkész pontõröknek gyakorlatilag folyamatosan adom a poharat utántöltésre, úgy a hatodik után már úgy érzem, némileg pótoltam a vízhiányt. Vajonmerre után megyek a házba, levest vesz, de nagyon nehezen eszi, itt egy kicsit megijedek, hogy magába zuhan, mert nekem adja a sûrûjét a levesnek, nem akarja megenni, köszönöm szépen megint. Összekapjuk magunkat, elindulunk. A tervezett menetrendet így is simán tartjuk, abban pedig innen következnek a nagyobb idõtartalékok. Kék, majd sárga négyszög jeleken haladunk, összefüggõ erdõben, egyszer végig kellene járnom a Szondi útvonalát fényképezõgéppel, de az vagy egy hétig eltartana. (Nálam a fényképezés majd' öt perc megállót jelent és még csak nem is értek hozzá.) A sárga + jelen érjük el a nagybörzsönyi kisvasút kisirtási fordítóját, itt térképes segítséggel találunk rá a helyes útra, amelyen Nagyirtást pillanatok alatt elérjük. Itt megint ep. vár, a paradicsom jó ötlet, a fokhagymás zsíroskenyér eleinte szokatlan, de nem olyan rossz. Az energiaitalt elteszem, jó ötlet, de egyelõre nem kell a koffein. Továbbindulunk, emelkedõ úton, amelyen néha elég nehéz járni. Vajonmerre valami buszt emleget, gondolom, hülyéskedik, fejben én is megállok egy kicsit, csak a lépteimet nézem, elég röviden válaszolgatok. A panoráma azért kicsit helyrerak, látszik az egész Pilis, balra a Naszály, alant, messze pedig talán Esztergom? A Kopasz-hegy elágazójánál reméljük, hogy a feltételes pont nem valami matrica, vagy hasonló, amit egy vicces kedvû arra járó kiránduló hazavitt emlékbe. Ezen meditálva érjük el a Márianosztra szélén álló (ülõ) pontot, ahol rengeteg vizet iszunk, én próbálom bekenni magam kidörzsölõdés ellen, de a krém megfolyósodott. Tartunk egy kis pihenõt, majd a falu felett vezetõ ösvényen indulunk tovább. Én most látom Márianosztrát elõször, furcsa látvány a csodaszép templom melletti szögesdrótos-betonkerítéses börtön... aki odatette, az nem volt észnél.

A kis kõhíd után mindenféle alattomos, nem túl nagy, de elég hosszú emelkedõk sora vár, útitársam kezd mogorva hangulatban lenni, igyekszem mindenfélét mesélni, de egy idõ után engem is elfog némi pesszimizmus. Elérjük, majd elhagyjuk Nagyirtást, kinyitom az energiaitalt, adok belõle Vajonmerrének, hátha jót tesz. A S+ jel hasonlóan hullámvasutazva visz el minket Nagybörzsönyig, a két falu közötti szakasz lesz az, amely inkább a monotónia miatt marad meg bennem, mintsem a természetjárás szépségei miatt. Nagybörzsönyben megmosdunk a nyomóskútnál, sporttársamat telefonon keresik, remélem, ez eléggé feldobja. A pont a faluban van, az ígért K-P elágazás helyett, megértem õket, hiszen amott rengeteg a bögöly és minden egyéb aprójószág, én sem szívesen ülnék ott. Ellátnak minden földi jóval és egy kis útbaigazítással. A nemrég megrendezett Börzsönyi Kék tt. emlékei jól jönnek, de a jelzések alapján is prímán meg lehet találni az utat. Csupa reménnyel vágunk neki a hátralevõ távnak, mondván, két emelkedõ nem a világ, ha azok megvannak, akkor minden megvan. A piros sáv ezen szakasza viszont emlékezetes marad. Örökké fölfelé, nem volt sík, vagy akár egy kicsit lejtõs szakasz sem. Kaptam egy üzenetet otthonról, ez nagyon jól esett, felolvastam hangosan is, hátha. Viszont a Magyar-hegy sosem akart véget érni, ráadásul pont szürkületkor jártunk itt, amely morális szempontból nem egyszerû idõszak - legalábbis számomra. A pontõrök lámpáját elõször szembejövõkének nézem, a pontot abszolút nem ide vártam, de az indoklásukat elfogadom. Azért a hegytetõig felmehettek volna.

Vajonmerre itt eléggé kikészült állapotba került, reméltem, a hegycsúcs után kissé rendezõdik az állapota, de onnan már nem is káromkodott, csak küzdött önmagával, hiába próbáltam eleinte biztatni, magamról is tudom, hogy amikor elhagyja magát valaki, akkor a legjobb szándékú szavak is iszonyú idegesítõek. Valahol itt húz el mellettünk Álmos, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Megyünk tovább, szépen, lassan, útitársamnak mondom, a Vilatiig legalább behúzom, ott összeszedi magát és az utolsó emelkedõ már meglesz valahogy. Salgóvár elõtt viszont leül, nem jön, engem is elindít, már régóta próbálta, de nem akartam otthagyni. Azzal gyõz meg, hogy ha vele maradok, akkor egyikünk sem ér be, legalább én menjek végig, én pedig szégyellem magam, de a teljesítés miatt otthagyom õt, lelkére kötve, hogy ne csináljon semmi ostobaságot. Továbbindulok, immár egyedül, felpörgetve a kissé beálló hajtómûveket. Aztán rájövök, hogy ez a tempó ezen a hegygerincen csúnya és rövid befejezést jelenthet, kissé visszaveszek, inkább nézem a falvak fényeit, amikor egyszercsak megjelenik egy borz elõttem. Elõször valami sziklának nézem, de a sziklák nem néznek vissza és nem tartják felfelé a farkukat. Két dolgot tudok a borzról, az egyik, hogy miként támad, a másik, hogy a jólnevelt vadállatoktól eltérõen nem rohan el az ember elõl. Ez sem el, hanem felém rohan, amikor szépen csendben hátra akarok lépni, hogy valami csapáson kikerüljem. Nem bántom, inkább rákiáltok, de így is a lábamnak ront, aztán beiszkol a bozótba. Kissé megindulva folytatom utamat - mi van, ha ez nem borz, hanem egy vaddisznó? Utolérem Álmost, együtt találjuk meg nagysokára a piros négyszöget, amely eleinte egy tanösvénnyel megy közös úton. Aztán a tanösvényt követjük, gondolva, hogy a pirosat nem újították fel, de úgyis közös úton haladnak. (Amúgy a tanösvény a legújabb kiadású térképemen nincs rajta...) Elérünk egy furcsa sífelvonót, amelynek az aljában fények és zaj van, elindulunk rajta lefelé, hirtelen ötlettõl vezérelve. Aztán valahol féltávnál ránézek a térképre, rájövünk, hol is vagyunk és megyünk tovább lefelé, kibõvítve kissé a távot. Lent megnyugtatjuk a bulizókat, majd a kisvasút sínei között talpalunk fel a Vilati üdülõig, útitársam diktálja az iramot, nem hagy idõt elmerengeni, ha tartani akarom vele a lépést. Az ellenõrzõponton megint megjelenik Nád úr is, kérdezzük a feladókról, a beérkezõkrõl, az elõbbibõl már van, utóbbi még nincs. Dinnyét eszünk, sokat iszunk és a táv legkegyetlenebb hegyét vesszük célba.

Felmenet a zöld négyszögön, majd a zöld sávon: meredek, ahol nem, ott sokkal meredekebb, a botok megcsúsznak a poron, ismerem pedig az utat, de most, nemtudomhány kilométerrel a lábamban sokkal rosszabb. Eleinte követem Álmost, aztán mondom neki, hogy nyugodtan menjen tovább, nem bírom tartani a lépést vele. Emlékszem, hogy a hegytetõn van egy kõrakás, na, amikortól ez eszembe jut, minden kõrakást a Magosfának gondolok, mindig nagyot csalódva. Aztán egyszer végre felérek, kis csoport indul éppen tovább, egy nagyon ismerõs pólóról ismerem föl Rush-t, aztán egy hang megkérdezi, ki vagyok, nem is tudok felelni. Továbbmennek, mi leülünk egy kicsit, vizet kapunk, nagyon barátságosan kínálnak, õk voltak a Csóványoson is nappal a pontõrök. Itt megint tudom tartani útitársam sebességét, beérjük a fenti kis csapatot, remélem, mindenkit felsorolok: Kerek Repkény (aki "csak" beszállt a végére lelkiekben segíteni), Vándorköszörûs, Vándor Csillag, Zsotyek (akit mindenféle poliötvözetnek hallottam) és DJ_Rushboy sporttársak, innentõl nagyjából velük haladok, köszönöm a társaságot, sokat jelentett. Álmos is bevár minket egész sokszor, aztán ellép, még valahol késõbb látom, minden elismerésem. Nagy-Mánát megint sötétben élem meg, egyszer már tényleg meg kellene nézni világosban. Rush-sal haladunk tovább, mondván, majd a ponton bevárjuk a többieket. Hosszú, durva lejtõn megyünk, aztán beérünk az erdõbe, egyszer-kétszer lekapcsoljuk a lámpát, semmi fény nincs, félelmetes. Királyházára érve kihasználom az idõt, kirázom a kavicsokat a bakancsomból, lekváros kenyeret majszolok. Továbbmenve majdnem eltévesztjük a jelet, úgy esünk be az erdõbe egy patakon átkelve. A hátralevõ két erõsebb emelkedõbõl itt az elsõ, Zsotyek a végén ellép, Álmos ellép, mi maradunk, aztán késõbb én ellépek, Rush kikapcsol és megy, Zsotyek is jön és valahol a többiek is jönnek.

A Solymár-forrást Rush-sal ketten érjük el, õ elfekszik, de nem várunk túl sokat, innen ketten végig megyünk, szinte pihenõ nélkül. Emelkedünk, aztán a kiérünk a Börzsöny saját Kék jelzésére, kicsit kezdek felébredni, a lámpát már egy ideje nem kell használni. Kellemes szél fúj a gerincen, ebben haladunk, a Jelenc-hegyen kódot ír útitársam, nemsokára pedig a K+ és a szalagozott úton baktatunk. Láb1 elõre, láb2 elõre, ez a program fut, a többi néma csend, a talpgyilkos, köves úton. Már minden bajunk van, amire elérjük a csodatévõ vízrõl híres kápolnát, müzliszelet, víz, indulás, csak érjünk már be. Beton, földút, elmulasztjuk a lámákat. Szántóföld, akác, ez a vége, aztán beérünk a faluba, nyomóskútnál mosakszunk, hogy szép kulturáltan érjünk a célba. Keresztezõdés, az utolsó hat méter szinten meghalunk :), végül az iskola: taps, ott van RitaB, Petami (mindketten 50-es táv teljesítõk, ott maradtak szurkolni, nagy köszönet érte!), ott van az egy bottal induló sporttárs a sátornál... hihetetlen, itt vagyunk, végigértünk. Megkapjuk a díjazást, leülünk enni, tapsolni az érkezõknek, enyhén kómás állapotban. Érkezik Vándor Csillag és Zsotyek, a terminátor, érkezik Vándorköszörûs és Kerek Repkény, érkeznek ismerõsök és ismeretlenek, végül Budai-H.G. és Cam Mogó, akit eddig szintén nem ismertem. Beszélgetünk még egy jódarabig a célban, végül a dél körüli vonattal visszazötyögünk Vácon át Pestre... ahol még mindig nem hiszem el, hogy ott voltam és végigmentem...

- Kékdroid -